…egyesüljetek!?

Sokunk számára gyanúsnak, baljósnak tűnik ez a felhívás. Mintha valami régi, majdnem elfelejtett rémálmot idézne fel, egy letűnt izmus sötét korszakának jelszavát. .A kamuflázs, az igazi szándék álcázása hangzatos, sokat ígérő jelszavakkal nem újkeletű jelenség. „Az emberek tömege könnyebben válik a nagy hazugság áldozatává, minta kicsiévé” – mondja a Mein Kampf, melyet szinte minden nyelven, most első ízben héberül is kiadtak.

Az Egyesült Európa ötlete sem újkeletű találmány, csupán egyes diktátorok régen ezt fegyveres hódítással próbálták elérni: gondoljunk csak a római világbirodalomra, de a napóleoni tervek is erre irányultak. Manapság derűs kedélyű megbeszélések mellett, fehér papíron történnek sötét dolgok. Egy-egy – a „nemzetek békés egymás mellett élése érdekében” hozott – törvény ratifikálása hasznos diplomáciai fogásként vonul be a történelembe. Így következhetett be az is, hogy Versaillesben az ún. Trianoni „béke” néhány papírlappal a történelmi Magyarországot egyszerűen megszüntette, s béke helyett térségünkben megvetette az ellenségeskedés alapját. Most, amikor a maastrichti szerződéssel lerakták az Európai Unió alapjait, nem árt, ha ez is eszünkbe jut. A kérdés a továbbiakban csupáncsak az: kinek lesz jó az Egyesült Európa létrehozása? Marie-FrancoiseGaraud új-gaulista politikus a maastrichti szerződésben a német hegemónia előkészítését látja, Jean-Pierre Chevement volt francia hadügyminiszter pedig így nyilatkozott: „Az a veszély fenyeget, hogy a francia ipar kulcsát átveszik a német bankok.” S mindennek árnyékában fölsejlik az unió kereteit megtöltő németek „szent római birodalmának” rémképe.

Egyesült Európáról beszélve mindig nagy hangsúlyt kap, hogy minden nemzet a saját szokásai és kultúrája szerint élhet majd. Ezt ugyan már most megkérdőjelezi a jelenlegi, egyre súlyosbodó középkelet-európai helyzet. Hiszen akárhová tekintünk, legyen az Erdély, a Délvidék, a Felvidék vagy kisebb mértékben Kárpátalja, mindenhol rendkívül komoly, sürgősen megoldandó problémákba ütközünk, ha megvizsgáljuk a kisebbségek helyzetét.

Az ma már világosan látszik, hogy az Egyesült Európa, mint olyan, csupán azok számára vonzó ötlet, akik valamiféleképpen hasznot húznak a nyugat-európai együttműködésből. Mások abban a reményben szeretnének egyesülni, hogy ily módon ők is a privilegizált csoport tagjai lehetnek, s így részesülni fognak a bőség kosarából. Nem árt azonban, ha az elhamarkodott döntés helyett felidézzük, mi volt múltbeli németbarát politikánk ára: – magyar tragédia az I. és II. világháborúban. (Ingyen soha semmit nem adnak a politika világában; ezért kellett keservesen megfizetnünk a Hitler és Mussolini által visszaadott területekért.) A magyar politika egyik nagy hibája mindig is az volt, hogy túlságosan jóhiszemű volt, mindig hitt „barátai” segítségében, Európa megértésében. E jóhiszeműségéért sokszor fizetett nagy árat. Gondoljunk a tatárjárásra, törökdúlásra, II. Rákóczi Ferenc szabadságharcára, 1849-re, vagy akár Jaltára és 56-ra. Hiba lenne elfelejteni, hányszor hagyta Nyugat magára, illetve milyen „nagy hálával” próbálta elnyomni azt az országot, melynek sokszor éppen nyugalmát köszönhette.

A Római Birodalom fegyverrel „egyesült”, a Szovjetunió a proletár forradalom exportálásával, Németország pedig, úgy tűnik, az Európai Unió erőltetésével próbálja elérni célját. Egyes német politikusok úgy beszélnek az európai nemzetekről, mintha már sikerült volna mindent egy olvasztókemencébe préselni. Dr. Thomas Goppel bajor szövetségi-és Európa-ügyi miniszter hazánkban járva így nyilatkozott: „Németország szövetségi államrendje jól bevált, és szeretnénk, ha ezt az Egyesült Európa tudomásul venné.A föderalizmus egyébként Európa kulturális és politikai sokrétűségét is biztosítja.”

Természetesen mindezek hangzatos szavak, szép ígéretek. De milyen ki nem mondott célt takargatnak? Azt ugyanis nyilvánvalóan a bajor államminiszter sem mondhatja ki, hogy végső céljuk a német hegemónia. Bár a föderáció hívei nem tesznek említést kis országok bekebelezéséről, ugyancsak megkérdőjelezhető, mit értenek a „politikai sokrétűség” alatt, főleg most, amikor a délszláv tragédia rettenetes valóságában a legcsekélyebb kockázat nélkül kimondható, hogy az Egyesült Európa, mint olyan az európai biztonságot sem tudja garantálni, tehát fabatkát sem ér.

S vajon mi a helyzet a „kulturális sokrétűség”-gel, e fából vaskarika elképzeléssel? Ha az európai kultúra bölcsőjéről beszélünk, akkor Görögországra gondolunk, nem pedig egy elvont, földrajzi helytől független, általános értelemben vett kultúrára. Ez utóbbi ugyanis nem létezik. Ha klasszikus műveltséget emlegetünk, akkor igenis személyekre gondolunk, pl. az olasz Leonardóra, a német Goethére, az angol Shakespeare-re, az osztrák Mozartra vagy a magyar Arany Jánosra, hogy csak néhányat említsünk a nagy nevek közül. De a genius loci mindig meghatározó volt, nem vonatkoztatható el a művésztől és a műalkotástól, mert pl. a Toldi soha nem született volna meg mondjuk a Ruhr vidéken, mint ahogy Tolsztoj Feltámadás-a sem.

Különben is, miért legyen követendő a német példa? Annyira fontos lenne, hogy mindenki a német átlagfizetésnek megfelelőt kapjon és Mercedes autót vezessen? Mert az már világos, hogy a magas német fizetések látszata nagyon csalóka: náluk ugyanis jóval drágább minden, ezért az élet ott sem fenékig tejfel. Ráadásul milyen árat fizettek a látszólag magas életszínvonalért? Az egyesülés emlegetésekor ne feledjük a haldokló német erdőket, az egész országot keresztül-kasul behálózó autópályákat, az emberek elidegenedését egymástól s a természettől, a nagyvárosok elesettjeit, valamint mindezek következményeit, a drogot, a fajgyűlöletet és a többit.

Nem véletlenül említettem a rasszizmust. Az európai kultúra túlzott kihangsúlyozása más földrészek népei számára úgy tűnhet:a fehér rassz újra felsőbbrendűségét hirdeti. Mert európaiak voltak azok, akik más vallású, más rasszú civilizációkat barbároknak, pogányoknak tekintettek, s már ez elegendő ok volt arra, hogy kiirtsák, jobb esetben gyarmatosítsák őket. Érthető, hogy más földrészek lakói az európai „civilizáció”-t még ma sem értékelik vajmi nagyra. Mahátmá Gandhit egyszer megkérdezték, mi a véleményea nyugati civilizációról, mire ő így válaszolt: nem rossz ötlet…

Kellár Márta
1992/11.