Hazádnak rend(ül)etlenül

Előregyártott házelemek és előregyártott gondolatok között élve mit mond a ma emberének e két szó: haza, magyarság? Milyen érzéseket vált ki – ha egyáltalán kivált valamit – a mai Magyarországon vagy a történelmi Magyarország területén, mint például Erdélyben? Mennyire degradálódott vagy süllyedt a régies „irodalmi” kifejezések közé?

S egyáltalán: mit jelent magyarnak lenni? Mi az, amit nemzeti sorsként és alkati sajátságként szokás emlegetni? Hiszen a magyarság nemcsak egy embercsoport, nem csupán néprajzi állapot, hanem egyfajta eszmény és tradíció, s mivel a hagyomány valamiképpen mindig kötelez, még a késői utód is – akarva-akaratlanul – meg-megáll a nagy elődök elgondolkoztató példája mellett.

Gróf Széchenyi István, Kölcsey vagy például Arany János számára vajon mit jelentett hazafiságuk, magyarságuk? Megvan-e még ma is a szavak tartalma, íze, vajon nem vesztek-e el az újságok sztereotip mondatai, a könyvek obszcén kifejezései között, a tv kreativitást megölő sugárzásában, s valamennyi tömegkommunikációs eszköz propaganda tengerében, vajon nem tűnt-e el nyomtalanul a mindennapok gondjai között, nem ölte-e meg az életszínvonal mesterséges és minden áron való emelésének vágya, s ha létezik még valamilyen tartalom e fogalmak között, vajon nem korcs utódja-e előző századok lángoló hazaszeretetének? Megőrzött-e valamit abból, vagy csupán 93 ezer négyzetkilométernyi területet, s az ottani gazdasági-politikai tényeket jelenti? Vajon bekövetkezett-e az Arany János-i gondolat:

„Hunyadiak, Rákócziak, Bethlenek
Idestova már mesévé lettenek…”

Elgondolkoztató kérdések ezek, melyekre nem mindig kaphatunk választ a tudomány egzakt módszereinek követésével. Elkalandozván régmúlt idők eseményeiben, fellapozván elmúlt korok könyveit sok mindenre fény derül. Ha megvizsgáljuk például gróf Széchenyi István életét, láthatjuk, hogy leginkább ő képviselte azt az államférfit, akinek szilárd jelleme, erkölcsi karaktere valós alapként szolgálhatott országépítő munkájához. S e nagy hazafi szaván fellelkesülve, a múlt hosszas faggatása után kereső pillantásunk hadd haladjon tovább a máig, s kérdezzük meg a XX. sz. emberét is!

Gróf Széchenyi és kora

„Mert nincs tagadás, hogy valahol több képzeleti tehetség, de egyszersmind több nyavajgó képzelet is létezik, mint a magát szünetnélküli álmokban hintázni szerető Hunniában.” (Gróf Széchenyi István)

Hová is fordulhatnánk először, ha nem gróf Széchenyi Istvánhoz, akinek mély erkölcsi érzése jelentette a kiindulópontot mind a politikai, mind a gazdasági téren kifejtett tevékenységéhez, az a fajta etika, mely az egyetemes emberinek legmagasabb régióiba tekint, s mégis mindvégig magyar marad. Már életében a „legnagyobb magyar” jelzőt adományozta neki Kossuth – igaz, politikai okokból –, s piedesztálra emelve őt szinte lehetetlenné tette követését. Mert ki az, aki képes együtt haladni a magasba szálló gondolattal, aki követni tud oly eszméket, melyeknek fáradtságos munka és áldozat az alapjuk…?! „Ki a közönségnek akar használni, legelső kötelessége: magárul egészen elfelejtkezni.” – írja Széchenyi a Hitelben, s valóban, csak a legnagyobbak váltak képessé arra, hogy ezzel a főhajtással forduljanak nemzetük vagy élethivatásuk felé, hogy egyéni érdekeikről teljesen megfeledkezve próbáljanak másokért élni. Miként (szinte ugyanabban az időben) báró Eötvös József is megfogalmazza:”Ki a hazának szolgálni akar, annak egy percig sem szabad elfelednie, hogy szolga, s csak akkor felel meg hivatásának, ha kizárólag eszköznek tekinti magát.”

Miért volt Széchenyi nagy a nagyok között, s miért volt (báró Kemény Zsigmond szavát idézve) a „leghívebb magyar”? Mi a magyarság iránti hűség, s csak ez a fajta magatartás jelent-e hűséget? Nyugtalanító kérdések, melyekre nemcsak egy életmű ad választ, hanem egy nemzet történelme, múltja és jelene, s azon fiainak sorsa, akik nemcsak földet, de anyaföldet, édes anyaföldet éreztek a talpuk alatt.

Maradjon hát továbbra is Széchenyi és kora a középpont, annak ellenére, hogy természetesen a hazaszeretet, a hazafiság érzése nem csupán a XIX. századra jellemző. Milyen érdekes azonban, hogy e kor adta Magyarországon mind a politika, mind a művészet terén a legkiemelkedőbb egyéniségeket: a nagy triászt, Széchenyit, Kossuthot, Deákot; valamint Kölcseyt, Vörösmartyt, Petőfit, Aranyt. Mindnyájukra igaz: ízig-vérig magyarok voltak, nemcsak szavaikban, de szívükben és tetteikben egyaránt.

Széchenyi eszményei a magyar parlagra épülnek. A változás elengedhetetlen szükségszerűségét intenzíven érzi és éli át, ő az, aki a „csúnyácska hazában” nem csupán lelkesült érzelmekkel, de előrelátó értelemmel kezdi szemlélni a dolgokat, s nem francia vagy német mintára mesterségesen előállított viszonyokat akar teremteni, hanem sajátságosan magyart, kihasználva a meglévő, s kialakítva a hiányzó adottságokat és lehetőségeket. A két alappillér: az egyéni és a nemzeti karakter, amely kizárólag szilárd erkölcsi jellemmel párosulva képes hivatását betölteni. Nála a „kiművelt emberfő” az „emberi halhatatlan lélek” tisztaságát jelenti, vagyis nem csupán tudományokban fejlett, hanem főleg nemes jellemvonásokkal rendelkező embert. „Munka legyen a reggelink, becsület az ebédünk, erény a vacsoránk” – válaszolta egyik méltatójának.

Nincs is olyan műve, amelyben ne foglalkozna a magyarság kérdésével, a nemzeti sajátosságokat boncolgatja, de oly módon, mint az az anya, aki bár megdorgálja kedves gyermekét, mégis talál mentséget hibáira, és senki másnak nem engedi szidalmazni. Világosan látja a fogyatékosságokat, melyek sok esetben már bűnné válnak, s fáradhatatlannak bizonyul azok feltárásában. Nem éppen népszerű szerep.

„… a magyar – kinek egész létét oly sötét titok fedi – vagy nem remél többé semmit, s a múltban hiszi örökre eltemetve hír- s nevét, vagy a nagy idők folyamától vár lelki sebeire írt, s néha, de csak átfutó csillámként a messze jövendőben sejti nemzeti fényét, s látja megnyílni egét.” „Nemzetünknek mindig az volt az egyik legnagyobb hibája, hogy vagy nem bízott magában, vagy elbízta magát.”

S mivel a meddő álmodozás és a dölyf erkölcsi zsákutcába vezet, felemeli szavát minden lehető alkalommal; hangsúlyozva, hogy a hiba kizárólag bennünk van, ne keressük más nemzetekben, ne fogjuk rá a véletlenre, ne próbáljuk hazug ámítással az úgynevezett kényszerűségek menedékét keresni. Csak az a politika helyes, ami helyes önismeretre vezet, s a bajok okait magában a nemzetben látja. Nem hálás feladat, ezért is mondhatja Széchenyi önmagáról, hogy ő az egyetlen, aki nem hízeleg népének. Más nemzetekkel összehasonlítva a honi állapotot, kíméletlenül leszögezi:

„Nálunk még mindig nagyobb divat és nagyobb, mint akárhol, máshol keresni s találni fel a hibát.”

Kossuth-tal ellentétben (aki ízig-vérig szubjektív érzelemember volt, olyan géniusz, aki mindig tökéletes biztonsággal találta meg azt a pontot, ahol a lelkesedést kijelölt célja felé fordíthatja) Széchenyi racionálisan gondolkozik, de ez mégsem a hideg ész uralmát jelenti, csupán az erkölcsi és társadalmi tisztaság megalkuvás nélküli hirdetését, amely nem a pillanatnyi érzelmi felindulásra és lelkesültségre épül, hanem szívbéli megértésre és elfogadásra. Ahogy ő mondja, nem fellengzős rajongásra, hanem „zarándoki komoly magamegtagadásra” van szükség. Újra és újra visszatér ahhoz a ponthoz, amelyet a „szavak dagályától szédelgő nemzet” szívesen elfelejtene: ahogy tévedhet az egyes ember, ugyanúgy tévedhet egy ország is, miként megbotlik az egyén, úgy előfordulhat ez egy néppel is, de ez utóbbi súlyosabb következményekkel járhat, s a hibákért előbb-utóbb fizetni kell. Széchenyi kifejezetten elutasítja az „érzelmi politikát”, jól ismerve a magyar emocionális lelkületet, amely mindent a hirtelen kelt érzelmek korántsem időtálló szemszögéből ítél meg: „Nálunk minden, még a politika is szeretet és gyűlölet, szimpátia és antipátia legtúlságosb határai közt ingadoz” – mondja keserűen.

Az ő eszménye a „lelki független ember”, aki nem a kettősségek rabja, s akinek szinte sziszifuszi munkát kell végrehajtania, s szava sokszor pusztába kiáltott szó, hiszen az irreális magyar hajlam és mentalitás csak azt kedveli és követi, aki neki kellemes dolgokat mond, s nem ostorozza hibáiért. S mivel a közműveltség rendkívül alacsony, így a népszerű, hízelgő szó ugyancsak veszélyes, mert a tudatlan elme nem képes felfogni a szavak súlytalanságát és tartalomnélküliségét, csupán elkábul a kifejezések szóvirágaitól. Ezt leküzdeni vagy ezen túllépni kizárólag a tiszta fej és erkölcsiség révén lehet – ez volt Széchenyi ideálja, a leghívebb magyaré, akinek programja oly magas mércét állított fel, amit mind a mai napig nem tudott egy nemzet sem betölteni.

Szekfű Gyula így ír erről Három nemzedék című híres könyvében:

„A nemzeti értékek ellentéte, a nemzeti Erény a cél, melyet ő szédítő magasságban, a lelki élet erkölcsi régióiban helyez el, mérhetetlen távol a kiindulóponttól, a Nagy Parlagtól. (…) Feneketlen mélységet és magas szférákat nemzeti oszlop köt össze biztos íveléssel abban a pillanatban, midőn a magyar akarja ezt.”

Ezt az akaratot próbálta Széchenyi egész életén keresztül felébreszteni vagy legalább megmoccantani; azt a küzdelmet, ami a transzcendensből ered, és oda tér vissza. S amikor azt kellett látnia, hogy ez az akarat teljesen más irányba hajlik, vértengerbe borítva az országot, élete összeroppant, s végére csak a döblingi elmegyógyintézet s az a bizonyos kis golyó tette a pontot.

Jellegzetesen magyar sors… Ha életművének nem is mindig, e záróakkordnak sok követője van.

A magyarság alkati sajátosságai

„Magyarország a hősök nemzete. Németország az erényt, Franciaország a szabadságot, Olaszország a dicsőséget képviseli a nemzetek sorában. Magyarország a hősiesség megtestesülése.” (Victor Hugo)

Miután a magyarság Szent Istvántól kényszerítve a keresztény államok sorába lépett, történelmét hosszú-hosszú ideig ez a körülmény határozta meg. Érdekes módon azonban, soha nem vált teljesen a Szentszéktől függő országokhoz hasonlóvá, hacsak abban nem, amit Arany „János pap országa”-ként megírt; egy „magyar” kereszténység alakult ki, melyben a hősi múlt s a harcos kivagyiság is helyet kapott – a magyarok Istenét emlegetve több száz éven keresztül, még Petőfi is őrá esküszik. A melldöngető büszkeség, a gondolat, hogy magyarnak lenni már önmagában erénynek számít, századokon át megtalálható; sőt komolynak szánt értekezések jelennek meg híres professzorok tollából a magyarok származásával kapcsolatban, kimutatva, hogy tulajdonképpen mindenki magyar vagy legalábbis székely.

A közhangulat éppen ezért dicsőséget (mely egyenlő volt a területi gyarapodással) csupán Mátyás koráig látott s érzett, majd jött Mohács, „nemzeti nagylétünk temetője”. Az ország, mint Nyugat védőbástyája elvérzett a kereszténység miatt, óvva fejlettebb államokat és kultúrákat, sőt mi több, a történelem később megismételte önmagát, mintha csak a Kárpát-medence, Kelet-Nyugat átjáróháza volna hivatott arra, hogy feltartóztassa az Európát leigázni akaró nagyhatalmakat.

Egy ország történelme azonban nem csupán a kívülről jött hatásokra alakul. Nálunk ez határozottan érvényesült, belső problémáink egyikeként sürgős megoldásra várt a nemzetiségi kérdés gordiuszi csomója. Homo homini lupus – mondja a latin –, ember embernek farkasa. A csalsz vagy téged csalnak örök földi törvénye leginkább a társadalmi életben jut érvényre, hát nekünk is meg kellett küzdenünk vele, többek között nemzetiségi politikánk révén is. Széchenyi világosan látta: egymás mellett élő népeknek törvényszerűen választaniuk kell olvasztó vagy olvadó szerep között, s a fennmaradás érdekében csakis az előbbire eshet a döntés. De nem mindegy, hogyan történik ez; szem előtt tartva vagy elfelejtve a leben und leben lassen, az élni és élni hagyni szabadelvű jelszavát. Tanulságos szigorú önvizsgálattal végignézni nemzetiségi politikánkat, s bizony be kell vallanunk, hogy a sok-sok pozitív, lojális és liberális dolog mellett egyrészt az előre nem látó, főleg kényelemkereső nemtörődömség, másrészt a sokszor előforduló erőszakos és felszínes magyarosítás is jellemző. „Bosszútlan egy hajszált sem enged fején csak érinteni is, (…) ámde mást üstökénél ragadni hajlandó.”– mondja Széchenyi, rámutatván, hogy a magyar tolerancia ilyen bakugrásai még szomorú napokat hoznak a nemzet életébe.

A következmény nem is maradt el, így az erdélyi magyarságot már a XVIII. sz.-tól kezdve ellepik a tótok és oláhok, hiszen a földbirtokosok számára könnyebben kezelhetőek voltak, mint a nyakas magyar jobbágy; a magyarországi nemzetiségek pedig csak visszafizetni akarták valós vagy vélt sérelmeiket, amikor alkalomadtán ellenünk fordultak, ez pedig később (az adott szituáció kihasználásával) Trianonhoz vezetett. Széchenyi látnoki szíve mindezt jóelőre megérezte, nemhiába óvta nemzetét, újra és újra az erkölcs nevében próbálva az örvénytől visszatartani, hangsúlyozva, hogy a nemzetek békés átalakulásakor „minden, bár a legkisebb erőszak is ellenhatást és egyetlenegy igazságtalanság ezer megbosszulót szül, semmi sem győz, mint egyedül lelki felsőbbség és az örök való”. Tudta, hogy a bűnös tett (akár az egyén, akár a nemzet életén belül) csakis negatív következményt vonhat maga után. Ismét pusztába kiáltott szó, azzal a végkifejlettel, hogy e híres, a veszély tudata miatt kíméletlenül őszinte akadémiai beszéde után még inkább elhidegült tőle a közvélemény, amely ugyancsak furcsa rabtartója volt mindig a magyar kedélynek – nem a tükörért, csak a tömjénért rajongott.

Így aztán nem csoda, hogy az atilla mellett a pesszimizmus is nemzeti öltözetünk része lett: tárogató vagy hegedűszó melletti könnyes-bús szomorkodással, a sírva vigad a magyar már-már dicsekvő pesszimizmusával; vagy pedig duhaj, éneklő, táncoló, csak a mával törődő élettel, amely a közösségi tragédia gyászával, egyetemes szomorúságával vajmi keveset törődik. Rezignált búskomorságra hajló individuum, mely megtört kedélyű, gyengülő nemzeti akarattá fásul. Az „átok van rajtunk” minden mindegy legyintése. Mindehhez párosul még a nyelvi elszigeteltség, s a mily kevesen vagyunk sopánkodása, amely csak a kisebbségi érzéseket sűrűsíti.

Ugyanakkor történelmünk folyamán mindig fellelhető – igaz csak legnagyobbjaink körében – az erény-vallásosság-hazaszeretet „szentháromsága”, az a törekvés, amely e fogalom-triumvirátust a zsenge ifjúság szívébe oltani igyekezett, megpróbálva egy sajátos nemzeti karaktert kialakítani. Heroikus eszmények, hősi kor – gondolhatjuk. Beigazolódott a bibliai mondás: sokan voltak a meghívottak, kevesen a választottak. Végső soron igaza volt Széchenyinek akkor is, amikor 1822-ben, az Utirajzokban így írt:

„Más országokban azt az embert, aki hazájának szolgál, egyszerűen becsületes embernek tartják, nálunk hősnek vagy szentnek kell lennie.”

Széchenyi eszményei nem találtak kellő táptalajt, tipikus nemzeti vonásként a kezdeti lelkesedés szalmatüze fellobbant, de faként nem égett. „A magyarnak egy qualitása van – sóhajt Széchenyi –, magát vezettetni nem engedi. Itt mindenki vezér akar lenni.” Jól ismerte azt az általános és örök emberi jellemvonást, mely csak a személyes érdekeket tartja fontosnak, amely csak szolgálatot vár, s nem képes áldozatra, mások szolgálatára. E mentalitás okozta az állandó belháborúkat is; más nemzet a közös ellenséggel szemben összefogott, a magyar először részletkérdéseken összekapva egymásnak esett, vagy egyszerűen megsértődve visszavonult. S amikor a tragédia bekövetkezett, már csupán két lehetőség kínálkozott: a „derékszögbe kényszerült gerinc” és a felemelt homlok kettős útja, amely országépítéshez kevésnek bizonyult. Csoda-e, hogy a nemzethalál víziója oly gyakran merült fel, s nemcsak a herderi jóslat nyomán. Legnagyobbjaink mindig ezzel a rémmel küszködtek, s bár kimondták, megnevezték a bajt, remélték, mégsem válik Kasszandra-jóslattá, ugyanakkor tisztában voltak azzal, amit báró Eötvös József így fogalmazott meg: „gyáva nép nem azon anyag, mellyel dicső dolgokat kivihetünk.”

Hiába a figyelmeztető hang, akik nemcsak a jelen gondját látták, de a jövő veszélyeit is, hiába emelték fel szavukat, sorsuk mindenkor a megnemértés és elszigeteltség lett. Többek között ez történt akkor is, amikor Széchenyi, Vörösmarty és még sokan mások óva intették a nemzetet az akkor már tömeges méreteket öltött bevándorlás ellen. Széchenyi borzadva látja, hogy „egy zagyvalék nép leszünk”, Vörösmarty pedig kereken kijelenti: „az ország ennyi henye és idegenszerű népet saját megrontása nélkül be nem fogadhat”.

Nagyjaink példája áll előttünk, az igazak honszeretete, amely mindig az „érted haragszom, nem ellened” törvénye szerint keményen és megalkuvás nélkül bírált és korholt. Vörösmarty, Széchenyi vagy az Ady-féle „ostorozó hazaszeretet” soha nem bírta elviselni a csupán szavakba bújt „hazaffyaskodást”. Kölcsey méltán teszi fel a kérdést: „Hazaszeretet egyike a kebel tiszteletre legméltóbb szenvedelmeinek, de sok kívántatik, még annak tiszta birtokába juthatunk. Ezreket fogsz láthatni, kik ajkaikon hordozzák a szent nevet (…), s véled-e, hogy ezeknek szíveik szeretettel buzognak a haza iránt?”

Megmérettünk és könnyűnek találtattunk? Lehet vagy „nem lehet, hogy annyi szív hiába onta vért”? Valóban egy átoksúly alatt nyögő, balsors-tépte nép a miénk?

Magyarország – magyar ország?
„Rossz időket érünk,
Rossz csillagok járnak:
Isten ója nagy csapástól
Mi magyar hazánkat.”

(Arany János)

1241 – Muhi, 1526 – Mohács, 1920 – Trianon. Nemzeti tragédiánknak, az ország Don Quijote-i küzdelmeinek három olyan állomása, amely kitörölhetetlen nyomot hagyott maga után. Az utolsó dátum, a gyilkos háborút követő gyilkos béke egy okmány személytelenségével emberek millióinak sorsát döntötte el, ezeréves határokat semmisített meg. Joggal mondhatta utána Mindszenthy bíboros a magyarságról: „a világ legmagárahagyatottabb népe”.

A mai magyarságról szólva szükségszerű röviden megemlíteni a határainkon kívül élő magyarságot is, hiszen nem kis számról van szó, s velük együtt alkotjuk, ha nem is a magyar nemzetet, de a magyarok kultúrközösségét. Felesleges a részletes statisztikai elemzés, mindnyájunk számára fájdalmas adatok ezek. Az ország területének 72%-át, népességének pedig 62%-át vesztette el. Milyen hatása van ma mindennek, nemzet-e a nemzedék?

„Magyarnak lenni nem származás, hanem vállalás dolga” – mondta Illyés Gyula.

De mi az, amit ma vállalhatunk? Hagyományainkat, kultúránkat – válaszolnánk, s biztos akadna olyan is, aki hozzátenné: s a jelent.

A Magyar Népköztársaság szomorú történelme csak nemrég fejeződött be, de hatása mind a mai napig tart. Ezt el kell fogadnunk, még ha nem is tetszik, ha nem is akarjuk. Negyven év erkölcs- és hagyománypusztító hatása nem fog egyik napról a másikra kitörlődni életünkből, tudatunkból. Bár néhányan már korábban is világosan látták ennek rendkívüli veszélyét, nem sokat tehettek. A hetvenes évek közepétől a magyarságért még felelősséget érző írók, értelmiségiek körében elindult ugyan egy mozgalom (mentsük meg a veszett fejsze nyelét!), amely beismerte, hogy ha minden nemzeti ideált lejáratunk, ha mindent megfosztunk erkölcsi tartalmától, s ha a hazafias érzéseknek csupán 1919-től lehet múltjuk; s ha öt pirosbetűs „nemzeti” ünnep közül csupán egy a magyar (márc. 21., ápr. 4., máj, 1., nov. 7., + aug. 20.) – akkor nemcsak világnézeti közönyt, de egyéb „kompromittált fogalmak” révén egy mindenre kiterjedő, általános nihilizmust fog eredményezni mindez, értékek és küzdésre érdemes eszmék nélkül.

Nem lehet döbbenet nélkül olvasni Jókai Mór A jövő század regénye című művét, melynek képzeletbeli időpontja 1952 (!):

„A múlt században is létezett a Nihilizmus fogalma – írja Jókai –, csakhogy akkor ez azon tant jelenté, melyben az ember annyira el van merülve az istenség bámulatában, hogy saját énjét »semmi«-nek tekinti. De most megfordították a tant: a modern nihilizmus szerint minden embernek csak saját »énje« az imádat tárgya, minden egyéb: Isten, haza, embertárs, család, szerető: az a »semmi«.”

Írói túlzás? Hatásvadászat? Nos, álljon közvetlenül ez után a Mozgó Világ című, akkoriban még ellenzékinek számító lap 1981/2. számában publikált felmérés egy része: „a megkérdezett 250 érettségire készülő gimnazistának csak 27 százaléka tudta, hogy a határainkon kívül is élnek magyarok, s ennek a negyedrésznyi fiatalnak is a 62 százaléka úgy vélte: sorsukért nem vagyunk felelősek. Arra a kérdésre pedig, hogy lesz-e még Magyarország 2500-ban, döntő többségük azt felelte: ez nem magyar ügy, ez a szocializmus fejlődésének függvénye.” A számok tényeit nem lehet kimagyarázni, s ez még csak egy az elfeledett-elfeledtetett eszmék közül…

Ma már az „édes anyaföld” nem pendít meg érzelmi húrokat abban, aki ott lakik, legfeljebb az egykor emigrációba kényszerült nyugati állampolgárt hatja meg egy-egy emlék, de közülük sem mindenkit, van aki – beilleszkedve valamely ország konzumvilágába – letagadja magyar voltát, s ha anyanyelvén kell megszólalnia, úgy töri, mintha sohasem beszélte volna. Persze szép számmal akadnak olyanok is, akik emlékeikben szeretettel ápolgatják a haza képét. Hasonlóak ők az erdélyi magyarokhoz, akik túlnyomórészt megőrizték hazafias érzéseiket (mégha a félelem sok esetben nem is engedi azt felszínre kerülni), náluk a hovatartozás belső ügy. Legszebben a legjelentősebb ma élő erdélyi író, Sütő András fogalmazta meg az Ady-féle „magyar az űzött magyarságban” állapotot: „Itt állok, másképp nem tehetek…”

Vállalás dolga! Akár egyénről, akár népről van szó, egyaránt érvényes mindkettőre, hogy csupán azt tudja megtartani, amit értékel, legyen az akár anyagi, akár szellemi vagy lelki kincs. Magyarságtudat nem fejlődhet ki ott, ahol a haza csupán házat jelent, s még esetleg néhány délibábos szólamot, a fejlődés pedig a nyugati életszínvonal utáni vágyakozást. Ha múltunk nagyjainak erkölcsi példamutatása már semmilyen érzelmet nem tud kiváltani belőlünk, ha nem is vágyakozunk egy önzetlenebb, másokért is tenni akaró életre, akkor mindazon nemes törekvés, melyet az elhivatott elődök a magyar nép lelki-szellemi felemelése érdekében tettek, csak a történelemkönyvek, s irodalmi szöveggyűjtemények lapjain marad meg.

Rendületlenül…
„Nem volt a hazának elég,
nem volt elég, hogy el ne essen,
tudd meg, az volt a csoda itten,
hogy össze nem dőlt már elébb.”

(Illyés Gyula)

Lassan eszmefuttatásunk végére érünk, s nem éppen a hurráoptimizmus szavait, gondolatait feszegetvén jutunk a pontig. A „lesz még egyszer ünnep a világon” örök reménye ugyan megvan, de más szférákban mozog. Talán idézhetjük mégegyszer nagyjainkat:

„Hazádnak rendületlenül
légy híve, ó magyar…”

„Hasadnak rendületlenül
Légy híve, ó magyar
Bölcsődtül kezdve sírodig
Ezt ápold, ezt takard.

A nagy világon ekívül
Nincs más, amit mívelj:
Áldjon vagy verjen sors keze,
Itt enned, innod kell.
Ez a föld, melyen annyiszor
Apáid vére folyt,
Ez a föld másra nem való,
Csakhogy eltékozold.

Itt küzdtenek honért a hős
Árpádnak hadai,
Botorság volna ezt a hont
Neked fenntartani.”

–1880 körül írta ezt Arany János. Hátborzongató? Igen! Talán sokan kifogásolják majd, hogy a nemzeti hagyományok dicsőítése helyett túlnyomórészt a hiányosságok kerültek előtérbe. De ha a kedves kritikus jobban belemerül múltunk nagyjainak életművébe, meglepődve fogja tapasztalni, hogy szinte bibliai átkokat szórtak heves haragjukban arra a hazára, melyet ugyanakkor szentnek tartottak, s amihez halálig hűséggel ragaszkodtak; bár minden percben tantaloszi kínokat kellett szenvedniük attól az űrtől, mely eszményeik s a valóság között húzódott. Lám, még a szelíd Arany János is mily szentségtörő! – gondolhatnánk. A Szózat paródiája lenne e vers? Nem, inkább egy végtelenül keserű szív zokogása. 1882… s ma, több mint száz év távlatából nem ismételhetjük-e el százszor jogosabban e sorokat – nem gúnyként, hanem Arany János-i fájdalommal.

Feltartóztathatatlanul ide kívánkozik ismét Széchenyi szava, az 1842-es akadémiai elnöki megnyitóbeszéd egy kis részlete: „Tisztelt gyülekezet, ha igaz, hogy egyedül az önmegismerés keserű gyümölcse által nyerheti el teljes egészségét az emberi lélek; s ha igaz, hogy egyedül ennek egészséges léte emelhet valamint embert úgy nemzetet valódi hivatásának fényfokára: akkor ürítsük a megismerésnek keserű serlegét fenékig ki…” S a keserű pohár felhajtása után jusson eszünkbe az is, hogy éppen lelki egészségünk érdekében hangzottak el Széchenyi szavai. Az önmegismerés fontossága, az emberi élet valódi céljának felismerése az, amit minden pozitív törekvésben fellelhetünk, a másokért élő, másokért tenni vágyó szolgálni akarás, melyet jelen esetben a hazaszeretet, a hazafiság gondolatkörén belül is megtalálhatunk.

Kellár Márta

1993/14