Az istenek kapuja

Úti beszámolót írni Indiáról nem könnyű dolog, hiszen ahány szem, annyi látásmód az, ami visszatükröződik a papírra vetett személyes élmények kapcsán. Valaki csodálattal, meglepődve figyeli a nagyvárosok zsúfolt utcáin kóborló szent teheneket, valaki romantikától túláradva beszél a Tadzs Mahal naplementében kirajzolódó monumentális épületéről, vagy a maharadzsák szemet kápráztató palotáiról és még sorolhatnám az egyéb érdekességeket, de ezek csak olyan benyomások, amelyeket bárki átélhet, ha a jó szerencséje folytán erre a földre téved. De hogy mitől lesz sok ember számára valódi értékekkel bíró, érdekes beszámoló, az már más kérdés. Ez hitelesség kérdése, és nem könnyű feladat. Ezért aki Indiába szándékozik utazni, jól teszi, ha olyan személlyel kel útra, aki már otthonosan mozog abban a világban, és lelkileg is felkészült, hogy a szemmel látható felszínességeken túl, ennek a mérhetetlenül gazdag országnak a valódi arculatát is megláthassa. Mint mindenhol az életben, itt is fontos, hogy egy lelki vezető nyomdokaiban járjuk be e szent földet, és megpróbáljuk megérteni azt a világot, amit itthon csak mesés keletnek neveznek. Szemlélődni, figyelni kell, és hagyni, hogy minden, ami a léleknek szól, átjárhassa egész lényünket, és akkor garantált, hogy hazatérve másképp látjuk saját dolgainkat, környezetünket, és a világot is.

2006 karácsonyán negyedmagammal India földjére léptünk, hogy lelki vezetőnkkel másfél hónap alatt végigjárjuk a hinduk által szentnek tartott helyeket, és ott hódolatunkat ajánljuk. A térképen nézegetve az útvonal irányát rögtön feltűnt, hogy mind a hét szent hely Észak-Indiában található, Uttar Pradesh, Gudzsarát, és Bihar tartományban. De látva az ország igen nagy méretét, és a közlekedési lehetőségekre gondolva beláttam, hogy így sem lesz könnyű. Mégis biztosak voltunk abban, hogy nagyon érdekes, izgalmas, és felejthetetlen lelki élményekben lesz részünk…

A hét szent hely Haridvar, Mathura, Váránászí vagy más néven Benáresz, Allahabad, Ajódhja, Gaja és Dváraka. Ezek közül elsőként Haridvar felé vezetett az utunk, tudván tudva, hogy ez az a hely, ahol a zarándok kellő alázattal egy spirituális világba léphet be. Haridvar jelentése a Harihoz, vagyis az Úr Visnuhoz vezető kapu, de a Gangesz kapujának, Ganga-dvárnak is nevezik a települést.
A városhoz közeledve Siva hatalmas szobra fogadott minket, aki áldó tekintetével szemléli a zarándokok ezreit. Ilyen gigantikus szobrot sem előtte, sem utána nem láttam sehol a világban. A monumentális alkotások mindig lenyűgöző hatást gyakorolnak az emberre, talán azért, mert akkor megérezzük létünk végességét és parányiságát a világhoz képest.

Az írások szerint a szent Gangesz folyam Visnu lótuszvirág lábaitól ered, és Siva hosszú, hullámzó haján keresztül érkezik meg a földre. Gangesz anya hihetetlenül erős sodrással és jéghideg vizével ér a síkságra a Himalája magas csúcsairól, hogy utána 2500 kilométerrel odébb, hatalmasra duzzadva, hömpölyögve elérje az óceánt. A szent folyam a világ legmagasabb hegységében ered és a legnagyobb deltatorkolatban végződik. India lakosságának egy tized része e folyó mellett él, amely vizet, termékeny földet és áldást ad az ott élő embereknek. Hosszú útjának egyik első nevezetes állomása Haridvar, ez az indiai viszonylatokban kis város, ahol a szent folyó kicsiny méretét látva elcsodálkoztam.

Önkéntelenül felmerült bennem a gondolat, hogy a lélek is jön valahonnan messziről ebbe a világba, és élete végén, amikor távozik, újra a szamszára sodrásában találja magát. A szamszára körforgás, születés és halál ismétlődése, aminek során az élőlények lelke egyik testből a másikba vándorol. A testet öltött lélek számára a földi élet csak átmenet, ahol sok tapasztalatot gyűjt, változik ilyen vagy olyan módon. Szabad akaratából, karmájától és tudatától függően számára a földi lét lehet mennyország, ám akár a pokol is. De élete végén, amikor a lélek elhagyja e világot, csak arra fog emlékezni, ami számára fontos, az önzetlen, odaadó szeretetben való mély feloldódásra.

Az ősi tradíciókat követve az itt maradottak jelképesen útjára engedik az eltávozott lelket: egy piciny mécsest gyújtanak, s levélcsónakon a vízre bocsátják azt. Figyelik, hogyan távolodik el a parttól, a várostól, ettől az élettől… Felemelő érzés meglátni a tökéletességet és a harmóniát ebben a világban.
Az élőknek marad a szent fürdőzés, hogy testük tisztulása mellett lelkük is elmerüljön néhány pillanatra a habokban, s azután megtisztulva folytathassák útjukat.

„Ó, drága Gangesz Anya! Kérlek, tisztítsd meg testem, lelkem, hogy meghallhassam zúgó habjaid üzenetét, azt a nektárt, amit Krsna lótuszvirág lábaitól hozol el ide az egész univerzumon keresztül a lelkek számára, és hogy tiszta forrásodból lelki szomjúságomat csillapíthassam vele.”

Másnap részt vettünk az esti szertartáson, amit Gangesz Anyának végeztek a papok a Visnu lábnyomáról elnevezett Hari-kí Pairi Ghát szent fürdőhelyen. A legenda szerint a folyó vízszintje alatt található az Isten lába nyoma. A ceremónia megkezdése előtt órákkal az emberek a parton gyülekeztek, hogy helyet foglaljanak maguknak a szertartás idejére. Aztán besötétedett, s a felajánlást végző bráhmanák megragadták a hatalmas olajmécseseket, körkörös mozdulatokkal meglengették a folyó felé. A nagy mécsesek fénye bevilágította az egész környéket, a tömeg pedig hangos énekléssel, gongütésekkel vált a szertartás részesévé. A Lélek az, amely mindenkit összeköt egy közös ima vagy éneklés erejéig. Származás, bőrszín, vagy egyéb megkülönböztető jelek mit sem számítanak itt a Gangesz partján, hiszen
a látott és hallott élmények nyomán itt az ember lelke bontakozik ki.

A meghitt pillanatokat néhány tizenéves fiú zavarta meg, akik a folyóba bedobott rúpiákat próbálták összeszedni, hogy napi megélhetésüket biztosítsák. Derékig a jéghideg folyóban, a sodrásnak ellenállva, egy üveglapon keresztül szemlélték a sekély folyó alját, hogy a kezükkel összeszedett jó néhány aprópénzt pénztárca híján a szájukba dugdossák. Kemény világ ez, a létfenntartásért folyó küzdelem élelmes, de egyben szentségtelen valósága.

Haridvar az év minden napjában fontos zarándokhely a szent fürdőzésre idesereglett emberek számára. A telihold, az újhold vagy a böjtnapok különösen áldásosak az itt tartózkodásra. Úgy mondják, az esős évszak kezdetén maga Gangesz Anya hull alá az égből, hogy áldásával az élőlények ezreit és a földet is kegyében részesítse.

Kedves emlék, amikor a gyönyörű napsütésben, a Vilwa Parvat hegyen lévő Mansza Déví templomába libegővel mentünk fel. Akármerre néztünk, mindenütt csodálatosan pompázó virágok látványa kísért bennünket. Mansza Déví az istenanya egyik formája, akit a hinduk nagy szeretettel imádnak. A templom kertjében álló fa ágaira a hívek vörös pamutfonalat kötöznek a már meglévők mellé, reménykedve abban, hogy titkos kívánságaik egyszer majd beteljesülnek. Onnan fentről a kilátás is kápráztató volt – előttünk Gangesz Anya kristálytiszta vizével, a távolban a Himalája égbe nyúló csúcsaival, köröskörül Haridvar látképe – maradandó emlék.

2009/51.
Mladonyiczky Edit