Fogyasztói társadalom – a fogyasztókért?

Reklámok tömege igyekszik felkelteni figyelmünket egy-egy termék iránt. Autószalonok nyílnak, és óriásposzterek szuggerálják belénk lépten-nyomon az autók, cigaretták, mosószerek márkaneveit.

Erre vágytunk – Erre vágytunk?

Sok ember elégedett a dolgok alakulásával. Igyekszik megtalálni számítását ebben a rendszerben, amely úgy tűnik, sokkal nagyobb lehetőségeket ad a meggazdagodásra, mint az előző. Általában az emberek csupán a saját helyzetükkel elégedetlenek. (Hiányolják a kezdőtőkét, amivel vállalkozásba foghatnának, sokallják az adót stb.) Azt remélik, hogy idővel emelkedni fog az életszínvonal, és lassan elérjük a nyugat-európait.

Vajon valóban ez a tendencia? Próbáljunk meg egy kicsit az összefüggések mögé nézni, időben és térben egyaránt!

A kezdetek

A múlt század elején az ipari fellendülés, a találmányok – köztük a gőzgép – alkalmazása, valamint a társadalmi rendszer megváltozása, a pénzgazdálkodás kialakítása lehetővé tette a termelés növekedését. Mivel az emberek szerettek volna minél több haszonra szert tenni, igyekeztek a termelést a végletekig fokozni. Eközben persze nemigen ügyeltek a környezet megóvására. Hatalmas erdőket vágtak ki nagyüzemi mezőgazdaságok létesítése miatt, illetve a faanyagért; a folyókat beszennyezték, és kiegyenesítették, hogy jobban hajózhatók legyenek, nem törődve a káros hatásokkal; egyes helyeken pedig a levegőszennyezés is jelentőssé vált. Megkezdődött a szén és egyéb fosszilis energiaforrások tömeges kibányászása.

A termelés megnövekedésének másik problémája a piac hiánya volt. A megtermelt áru sokszor a termelő nyakán maradt, az élelmiszer – aminek nagy mennyiségét a termőföld kizsarolásával hozták létre – nemegyszer a tenger mélyén kötött ki.

A fogyasztói társadalom mint megoldás

A túltermelés problémáját kétféleképpen lehetett volna megoldani. Egyrészt a termelés csökkentésével, másrészt a piac bővítésével. Az első megoldás a termelők számára haszonkieséssel járt volna, így az egyetlen lehetőséget az újabb piaclehetőségek felkutatása, illetve megteremtése jelentette. Az életszínvonal általános növekedésével kialakult egy széles fizetőképes réteg, melyet a termelők megpróbáltak rávenni arra, hogy vásárolják meg termékeiket. Megszülettek a reklámok, a gyártók közötti konkurrencia. Lassan olyan helyzet alakult ki, amikor a fogyasztó mindent megkaphatott a boltokban, amit csak el tudott képzelni – és azt is, amit el sem tudott képzelni –, és az árucikkek előállítói mindent megtettek, hogy minél többen érezzék úgy, hogy az illető termékre feltétlenül szükségük van, vagy legalábbis megkönnyíti, megszépíti életüket. Úgy tűnt, mintha ennek a társadalmi rendnek a legfontosabb célja a polgárok minél magasabb szintű ellátása lett volna. Azonban a valódi mozgatórugó a vállalkozók egyre nagyobb profitéhsége volt. A konkurrens cégek egymást hajtották – aki lágyabb szívű volt, kiesett a versenyből. Így aztán kialakult az a helyzet, hogy azok a vállalatok értek el sikert, amelyek a leggátlástalanabb módon zsákmányolták ki és tették tönkre a környezetet. Az emberek ezzel párhuzamosan egyre inkább elszakadtak a természettől, a természetes életformájuktól, és egy uniformizált „művilágban” kezdtek el élni, aminek az összes kényelméért kamatostul meg kellett fizetni az árat. Megjelentek az első civilizációs betegségek, melyeknek oka a mozgáshiány, a túltápláltság, de talán mindenekelőtt az emberidegen környezetből és a megváltozott társadalmi rendből fakadó identitászavar volt. És persze szólnunk kell az egyre súlyosbodó környezeti károkról is.

Halmozódó problémák

A fogyasztói társadalom egy egyre bővülő termelési rendszeren alapszik. Ez a termelés egyre több nyersanyagot és egyre nagyobb piacot igényel, és egyre nagyobb környezetszennyezéssel, hulladékfelhalmozással jár.

A nyersanyagok és a fosszilis energiahordozók gyors fogyásáról sokat hallunk. Egyes becslések szerint a mai fogyasztásunk mellett a Föld kőolajkészlete csupán 2030-ig lesz elég. Ráadásul a fogyasztás egyre növekszik! Ugyanakkor a szén, olaj, földgáz égése során a légkörbe kerülő szén-dioxid megváltoztatja a Föld hőháztartását. Vízerőművek építésekor feldúlják a folyómedret, megzavarják a folyóvölgy vízháztartását, és sokszor falvakat költöztetnek el, megbontják a flóra és fauna rendjét. Az atomerőművek létesítése beláthatatlan veszélyekkel jár. És nem lehetünk biztosak benne, hogy tömeges használatuk mellett a ma tisztának tartott energiaforrásoknak nem lesz-e valamiféle káros hatásuk.

A nyersanyagok felhasználásával párhuzamosan egyre nő a hulladék mennyisége. A rengeteg csomagolóanyag, egyszer használatos, illetve megunt vagy elromlott használati tárgyak nem tűnnek el a Föld felszínéről, csak azért, mert már nincs rá szükségünk. Ott vannak környezetünkben és egyre több helyet foglalnak el, csúfítják szép tájainkat, beszennyezik a vizet és a termőtalajt, égetésükkor pedig a levegőbe kerül a szennyező anyag.

Az egyszer használatos termékek, a „vedd meg-használd-dobd el!” szemlélet látszólag a fogyasztó érdekét képviselik, de valójában a gyártó vállalatok azért találták ki, hogy folyamatosan adhassák el termékeiket. Igaz, könnyebb eldobni a papírpelenkát, a papírzsebkendőt, mint kimosni a textilt, így viszont minden alkalommal meg kell fizetni ezek előállítási költségét is, amiért szintén dolgozni kell. Mivel egyre több termék használatát kezdi a fogyasztó jogos szükségletének érezni, egyre többet dolgozik ezek megszerzéséért. Lassan úgy érzi, meg sem tudna lenni nélkülük, és így egyre kiszolgáltatottabbá válik.

A termékek igazi árából nem hagyhatjuk ki például a fák értékét sem, amelyeket kivágnak a papíráruk előállításához. Ugyanígy a gyártás során, valamint a gyártáshoz szükséges energia előállításakor fellépő környezetszennyezés sem elhanyagolható. (Egy kilogramm papír előállítása során 440 liter tiszta víz válik zavaros szennyvízzé.) A műanyag termékek és csomagolóanyagok kapcsán szintén nagy probléma az előállításkor okozott környezetszennyezés, nagyon magas az energiaigény, és mindezt fokozza a szemét tárolásának, illetve megsemmisítésének gondja is.

A mezőgazdaságban tapasztalható rablógazdálkodás miatt a termőföldek nagy területeken elsivatagosodnak, elszikesednek, a túlzott műtrágyahasználat és permetezés következtében különféle káros vegyi anyagokkal telítődnek. A felhasznált vegyszerek ráadásul nem is mindig hozzák meg a kívánt hatást. 1990-ben az amerikai kukoricatermelés 12%-át tették tönkre a rovarok, pedig 14000 tonna rovarölőszert szórtak rájuk. 1954-ben, amikor még nem használtak rovarölőszereket, a termésnek mindössze 3-4%-át ették meg a rovarok. (A kártevők egy-egy fajtájának túlzott elszaporodása a monokultúrás termelés következménye.) A nyersanyaglelőhelyek elapadása és a mezőgazdasági termőterületek kimerülése, de mindenekelőtt a korlátok nélküli, egyre bővülő termelés, és persze az ezzel járó növekvő piacszükséglet elkerülhetetlenné tette a területi terjeszkedést. Ez volt a mozgatórugója a gyarmatosításnak, és a félgyarmatosításnak egyaránt.

Korunk gyarmatai

A gyarmati rendszer hivatalosan már megszűnt létezni. Megszűnt a harmadik világ országainak önkényes kirablása – így tanultuk. Miért olyan szegények, sőt egyre szegényebbek ezek az országok? Mert lusták és buták ott az emberek? Vannak, akik ezt így gondolják, megnyugtatva lelkiismeretüket. De lehet, hogy mégsem bűntelenek a fogyasztói társadalmak ezzel kapcsolatban?

A fogyasztói társadalom agresszív terjeszkedése miatt a nyugati vállalatoknak szükségük van a szegényebb országok nyersanyag- és energiabázisaira, termőföldjeire, az olcsó munkaerőre – és az új piaclehetőségekre is. Itt nyitva áll számukra a lehetőség, hogy nagy területeket vásárolhassanak olcsón. Az itt élő őslakosok általában semmiféle hivatalos papírral sem rendelkeznek a földterület tulajdonjogáról, így ezek a területek elvileg birtokba vehetők.

Ez történt többek között az Amazonasz vidékén is. A bányászok kiszorították a bennszülötteket, hogy minél gyorsabban hozzájuthassanak az értékes készletekhez. Az észak-brazíliai Rosaimában élő yanomamik például, akik mindig is kerülték a kapcsolatot a külvilággal, ma kihalóban vannak. Bányászok ezrei lepték el földjeiket, higannyal szennyezik folyóikat, és a bennszülött lakosság számára ismeretlen betegségeket terjesztenek. Az erdők kiirtásával új szántóföldekhez, legelőkhöz lehet jutni.A beruházók nemigen törődnek azzal, mi lesz a sorsuk az itt élő bennszülötteknek, az állatvilágnak, és hogy milyen globális problémákhoz vezet az erdők elpusztítása. A földművelésbe már régen bevont területeken, melyek azelőtt sok-sok családnak nyújtottak munkát és megélhetést, gépesített, monokultúrás nagygazdaságokat hoznak létre, ahol csupán néhány munkáskézre van szükség, és a terményeket elsősorban a gazdag országokba küldik. Erre igyekeznek rávenni a helyi termelőket is: hozzanak létre kávéültetvényeket, termesszenek szekfűt, földimogyorót földjükön. Pedig így nagyon kiszolgáltatottá válnak a nemzetközi piac árváltozásainak, és ha nem sikerül jól eladni terményüket, jó termőföldjeik ellenére is éhezhetnek.

A külföldi befektetők gyárakat hoznak létre a termőföldek egy részén, amivel ugyan teremtenek néhány munkahelyet, de ugyanakkor másoktól rabolják el a megélhetési lehetőségeket. A gyárakban olyan termékeket állítanak elő, amelyeket azelőtt manufaktúrákban, sok kézimunkával készítettek – ez a manufaktúrák tönkremenéséhez, ezáltal a munkanélküliség növekedéséhez vezet. Igen nehéz lenne felvenni a versenyt a nagy szériában dolgozó, a piac befolyásolásához értő, a reklámokra nagy összegeket fordító multinacionális vállalatokkal.

A nyugati ipar megjelenésével megnövekedik az ország energiaigénye, részben a gyárak tömeges betelepítése miatt – amelyek rendszerint elavult, nagy energiaigényű gépekkel üzemelnek –, részben pedig azért, mert a lakosság egyre inkább használni kezdi a nyugati ipar termékeit, így a különféle gépeket, elektromos berendezéseket is. A megnövekedett energiaigényt többnyire vízierőművek létesítésével elégítik ki, ami a folyóvölgy vízháztartásának megzavarásával, nagy területek elárasztásával jár. Az elárasztott területeken sokszor falvak, szent helyek vannak, melyek így víz alá kerülnek, és gyakran emberek ezrei, sőt tízezrei veszítik el otthonukat. Ez történt például Indiában a Gangesz és a Narmada folyón is. A közép-jávai Serang folyón olyan felelőtlenül intézték húsz ezer ember kitelepítését, hogy némelyikük elárasztott otthona fölött, tutajokon kénytelen élni. A gátak felfogják a folyó üledékét, ami azelőtt áradáskor trágyázta a földeket. Üledék híján megcsappan a folyó élővilága, halállománya is.

A különféle okok miatt otthontalanná vált emberek a városokba mennek, remélve, hogy munkát találnak. Túlnyomó részüknek ez nem sikerül, és nyomortelepekre szorulva, a létminimum alatt kénytelenek élni. Egyre gyorsabban nőnek a megapoliszok körüli nyomornegyedek, ahol embermilliók vegetálnak emberhez méltatlan körülmények között, kisemmizve mind kultúrájukból, mind alapvető létfeltételeikből, akiknek már csak egyetlen céljuk marad: életben maradni.

Egyes bankok gyakran mutatják azt a szándékot, hogy segíteni akarnak a rászorulókon. Az üzleti életben viszont ez a kifejezés: „segítségnyújtás” nem szerepel. Valójában ezek a bankok újabb bevételeket akarnak, illetve egy pozitív képet kialakítani magukról. Ennek megfelelően a segítség inkább látványos, mint hasznos. A kölcsönöket nagyberuházásokra adják, hiszen ezek azok, amelyek során kevés tárgyalással, kevés utánajárással nagy bevételhez juthat a bank. Ezek a beruházások – utak, repülőterek, szállodák, vegyesvállalatok stb. – valójában nem az ország őslakosait, hanem a nyugati vállalatokat, a gazdagabb rétegeket segítik. Gyakran éppen a saját vállalataikat dotálják a bankok ezen a látványos módon. A kamatok pedig olyan magasak, hogy visszafizetésük szinte reménytelen. Azok az országok, amelyek belekerültek az adósság mókuskerekébe, előbb-utóbb kénytelenek lesznek kiárusítani az ország természeti kincseit, egyéb értékeit, és belemenni a legkülönbözőbb pénzt hozó vállalkozásokba, függetlenül attól, hogy ezzel tönkreteszik-e a környezetet vagy sem.

Az ország őslakosai nemigen tudnak alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez. Évszázadokon keresztül öröklődő tudásuk, tapasztalatuk hirtelen értékét veszti, kultúrájuk, vallásuk „divatjamúlt” lesz. Felbomlik a társadalmi struktúra, az emberek elszigetelődnek, elbizonytalanodnak. A régi normák nem érvényesek az új társadalomban, így elhatalmasodhat a bűnözés, az alkoholizmus.

Vajon valóban segítség-e a harmadik világ országainak a nyugati modell átadása? Nem túl nagy ár-e egyes technikai újdonságokért cserébe az ősi kultúrájuk, értékes tapasztalataik? Nem lesz-e ezáltal sokkal szegényebb az emberiség?

Kelet-Európa „felzárkózása”

Nézzük, mi a helyzet Kelet-Európában! Az emberek örömmel fogadják a nyugati áruk és a nyugati tőke beáramlását, és reménykednek benne, hogy hamarosan sikerül utolérni Nyugat életszínvonalát. Valójában mit jelent ez a tőkebeáramlás? Különféle külföldi vállalatok megvásárolják azokat az üzemeinket, amelyek eddig még bírták a versenyt a nemzetközi piacon. Az ország lakosainak a régi munkahelyek megtartását, sőt, újak létesítését ígérik, magas fizetéssel. A valódi céljuk azonban a piac megszerzése, a konkurrencia felszámolása. Ezért ne csodálkozzunk, ha a külföldi vállalatok leépítik a szinte újonnan vásárolt üzemeiket. Ezzel próbálkozik a svéd Elektrolux, a Lehel hűtőgépgyár új tulajdonosa is: megkísérli saját beszállítóival felváltani korábbi magyar partnerét. Ha ez sikerül, Egerben ezer munkahely válik feleslegessé.

Sajnos, a magyar állam igazi balekként ugrik be a nyugati vállalatok manővereinek. A Suzuki-gyár hatalmas állami kedvezményeket kapott ezer munkahely teremtésére, annak ellenére, hogy ezen munkahelyek megtartása 1995-ig munkahelyenként 11,9 millió Ft-ba fog kerülni a magyar államnak. Magyarországon egyébként egy munkahely megteremtésének átlagos költségeit félmillió forintra becsülik.

Az egyszerű magyar átlagpolgár is hozzájárulhat ahhoz, hogy a külföldi cégek sikeresebbek legyenek Magyarországon, mint a magyarok, azzal, hogy az ő termékeiket veszi. És természetesen nehéz is ellenállni a tapasztalt és nagy tőkével rendelkező világcégek jól kigondolt reklámhadjáratainak. Pedig egyénileg mindenki segíthetné a magyar munkahelyek fennmaradását csupán azzal, hogy hacsak lehet, magyar árut vásárol.

Az önkormányzatok eladják a legértékesebb területeket, a városok zöld foltjait a nyugati vállalkozóknak. Bár tartozásunk lassan csökken, de az ingatlanaink is egyre nagyobb mennyiségben kerülnek külföldi kézre. Eladjuk természeti értékeinket, legszebb épületeinket, és hagyjuk, sőt szorgalmazzuk, hogy termőföldjeinken idegen érdekeket szolgáló tranzit-autópálya fusson keresztül, hogy méhecskék helyett kamionok ezrei porozzák be virágainkat. Nem nehéz belátni, hogy ez a folyamat nem az ország felvirágzása felé mutat.

…és ha nincs hová terjeszkedni?

A fogyasztói társadalom alapvető tulajdonsága, hogy egyre több nyersanyagot, termőterületet, energiát igényel. Ezt természetesen nem lehet a végtelenségig fokozni.

Pillanatnyilag a Föld népességének kevesebb mint egyötöde „élvezi” a fogyasztói társadalom nyújtotta kényelmet. És már ennek is igen nagy ára van. Ez a réteg felelős a globális problémákért, amelyek már a földi élet egészét fenyegetik. Az ő jó étvágyuk kiszolgálására irtják ki az őserdőket, hogy helyükön vágómarhákat legeltessenek, ők használják el autóikkal és elektromos berendezéseikkel az energia túlnyomó részét, az ő pazarló életmódjuk miatt apadnak ki a nyersanyag-lelőhelyek, és nőnek a szeméthegyek. Az ő elektromos berendezéseik pumpálták a légkörbe az üvegházhatást okozó gázok kétharmadát, amelyek most az egész Föld éghajlatát veszélyeztetik, az ő gázaik ontják az ózonburkot károsító freongáz kilencven százalékát. Ez az egyötöd már eddig is több kárt okozott, mint amit súlyos következmények nélkül el tudna viselni a Föld.

És persze a fogyasztói társadalom – alapvető tulajdonságánál fogva – egyre csak terjed. A gyártásban érdekeltek igyekeznek egyre több ember igényét felkelteni ez iránt az életmód iránt. Egyre nő a termelés, és egyre nagyobb lesz a fogyasztók tábora is. De a Föld teherbírását nem tudják kibővíteni, így az emberek többségének a gazdag csillogás helyett csupán a fogyasztói társadalom árnyoldala jut: a rossz levegő, a szeméthegyek, a klímaváltozás, az ózonlyuk, a termőföldek elsivatagosodása – és még sorolhatjuk vég nélkül.

Mi a megoldás? Mindenekelőtt szemléletmód-váltásra van szükség.

Már vannak, akik nem kívánnak részesei lenni ennek a mérhetetlen egoizmuson alapuló, a Föld élővilágát egyre sebesebben pusztító folyamatnak. Lassan kezdik felismerni az emberek, hogy a tiszta levegő, a nitrátmentes ivóvíz, a rákkeltő anyagokat nem tartalmazó élelmiszer nagyobb kincs, mint a csillogó gazdagság. Reméljük, hogy még időben sikerül úgy átalakítani törvényeinket és életmódunkat, hogy senki se élje fel mások – és saját maga – életfeltételeit, egyre nagyobb gazdagságra való vágyában.

Nem kell a tudósokra várnunk, hogy újabb eljárásokat találjanak ki az energiatermelésre, a víztisztításra. Azt, hogy hogyan kell harmóniában élni a Természettel önzetlenül és elégedetten, őseink még jól tudták (és egyes „primitív” népek még ma is tudják). Nekünk csak fel kell elevenítenünk ezt a tudást.

Felhasznált irodalom:

Alan Durning: Mennyi az elég? – A világ helyzete, 1991.
John E. Young: A Föld kizsákmányolása – A világhelyzete 1992.
Alex Hittle: A világbank (Föld Barátai, 1992.)
Könczey Réka – Nagy Andrea: Zöldköznapi kalauz
Mennyibe kerül a Suzuki-kaland? (Lélegzet, 1992.november-december)
Elfogyott a hab a tortán (Print & Publishing, 1993. április-május)

Mikola Klára