Arany sátorszögek
Egy dervis, akinek öröme a lemondás, reménye a Paradicsom volt, találkozott egyszer egy herceggel, akinek gazdagsága túltett mindenen, amit a dervis valaha is látott.
A nemes úr a városon kívül ütötte fel pihenőhelyét; sátra becses kelmékből készült, és még a sátrát rögzítő szögek is színaranyból voltak. A dervis szívesen hirdette az önmegtagadást, és szóözönt zúdított a hercegre: hogy milyen hívságos a földi gazdagság, milyen hivalkodók az aranyszögek, és milyen hiábavaló az emberi törekvés. Ellenben milyen fenségesek és örökkévalóak a szent helyek! A lemondás a legnagyobb boldogság. A herceg komolyan és tűnődve hallgatta szavait. Megragadta a dervis kezét, és így szólt:
„Szavaid olyanok nekem, mint a déli nap izzása és az esti szél tisztasága! Barátom, gyere velem, és kísérj el utamon a szent helyekre.”
Azzal hátra sem nézett, pénzt, lovat vagy szolgát sem vett magához, hanem máris nekivágott az útnak. A dervis álmélkodva loholt a nyomába:
„De uram! Hát te csakugyan komolyan gondolod, hogy elzarándokolsz a szent helyekre? Ha így van, várj, hadd szaladok vissza a vándorköpenyemért!”
Mire a herceg barátságos mosollyal felelte:
„Látod-e, barátom, én odahagytam mindenemet, a vagyonomat, lovaimat, aranyamat, sátramat és szolgáimat is, te pedig visszafordulnál egyetlen köpeny végett?”
„Áruld el, óh, uram – ámult el a dervis –, hogy voltál képes otthagyni minden kincsedet, és lemondani még a hercegi palástodról is?”
A herceg erre lassan, de határozottan így válaszolt:
„Az arany sátorszögeket a földbe vertük, nem pedig a szívünkbe!”
1993/14.