Zöldülő gazdaság?

Azok a termelő- és szolgáltatóvállalatok, amelyek meg akarják nyerni üzletfeleik bizalmát, természetesen nem hagyhatják – és nem is hagyják – figyelmen kívül ezt a jelenséget. A környezetvédő „image” kialakítására minden valamirevaló nyugati vállalat jelentős összegeket áldoz.

A környezetbarát multik?

A McDonald’s-hálózat a közvélemény nyomására a műanyaghab-csomagolást papírra cserélte fel. Egy angol kozmetikai cég annak köszönhette a sikerét, hogy állatkísérletek nélkül állította elő termékeit. Egy mosogatószer-márka azzal vált sikeressé, hogy egy olajkatasztrófa során szerencsétlenül járt állatokat termékükkel mosták tisztára. A Tetra-Pak és a Queen fennen hirdetik, hogy ők környezetbarát módszereket alkalmaznak, mivel a könnyű csomagolóanyagok miatt csökken a szállítás energiaigénye.

Lassan a magyar vállalatok is megtanulják, hogy a mai világban fontos, hogy legalább környezetkímélőnek látsszanak. A százhalombattai kőolajfinomító például egy több mint száz méter magas kéményt építtetett, hogy „megkímélje” a város lakosságát a kéményen keresztül eltávozó káros anyagoktól. Ennek következtében a környező falvakban is a határérték tízszeresére emelkedett az aromás szénhidrogének mennyisége, miközben a százhalombattai gyerekek 80%-a légúti megbetegedésben szenved.

Természetesen nem szabad túlságosan hiszékenynek lennünk a nyugati vállalatok környezetbarát voltával kapcsolatban sem. Tudjuk, hogy a McDonald’s-hálózat továbbra is előkelő helyet foglal el az erdők kiirtásában, és a műanyaggal bevont papír-csomagolóanyaguk ugyanúgy nem bomlik fel a természetben, mint a korábbi műanyaghab. A világ szeméttelepein halmozódnak fel, akárcsak a Tetra-Pak dobozai, amelyeket Finnországból hozott fenyőfákból készült papírból, műanyagból és alumíniumból préselnek össze. A Tetra-Pak dobozai nyersanyag- és energiaigényesek, csak egyszer használhatóak, és könnyű szállíthatóságuk miatt általában sokkal tovább utazik bennük az áru – az esetek többségében füstös kamionokon –, mint az üveges csomagolásban.

Gyakran azok a vállalatok igyekeznek leginkább „zöldnek” feltüntetni magukat, amelyek a legnagyobb károkat okozzák környezetünkben. Zöld szervezetek, rendezvények szponzorálásával, egy-egy igen látványos, de sokkal kevésbé hatékony környezetvédelmi beruházással próbálják tisztára mosni magukat a közvélemény előtt. Viszont tudnunk kell, hogy ezek az összegek sokkal kisebbek, mint az okozott kár értéke, vagy mint a tényleges megelőzés költségei.

Elítélhetők-e ezért a vállalatok? Ők is nap mint nap kemény élet-halál harcot vívnak a konkurrenciával, meg kell küzdeniük a vásárlók, üzletfelek kegyéért. A valódi környezetorientáltság hiánya nem egy-egy személy jóindulatának hiányán, hanem az egész rendszer hibás voltán alapszik.

Természetesen örülnünk kell annak, hogy egyre nagyobb figyelem fordul a környezeti problémák felé, de nem elégedhetünk meg látszatmegoldásokkal, különösen most nem, mikor a helyzet valóban kezd tragikussá válni.

Mi hát az igazi megoldás? Sokan keresik erre a választ, de abban legtöbben egyetértenek, hogy egy új értékrendet kell felállítani, ahol az ember és természetes környezete a méltó helyére kerülne.

Ha bemegyünk egy étterembe, természetes, hogy fizetnünk kell az elfogyasztott ételért, és az ár magába foglalja a terembérletet és a fűtés költségét, valamint a szakács és a kiszolgáló személyzet bérének ránk eső részét. Ha eltörünk egy poharat, azt is ki kell fizetnünk.

Adós fizess!

A Természet nagyon sokáig sérthetetlennek, kiaknázhatatlannak tűnt, amely végtelen tartalékokat rejt magában. Épp ezért még ma is úgy él a köztudatban, hogy aki a Természet értékeit használja, illetve kárt okoz benne, beszennyezi, felborítja egyensúlyát, az nem tartozik senkinek. Pedig valójában nem adós-e a Föld egész élővilágának? Mennyivel tartozik nekünk az, aki megakadályozza, hogy tiszta vizet igyunk, vegyszermentes gyümölcsöt együnk, hogy veszélytelenül élvezzük a napsütést? Nincs-e ez az érték mindazok fölött, amelyek számokban kifejezhetőek?

Az üzleti életben mégis elkerülhetetlen, hogy a számok nyelvére lefordítsuk ezeket a számok világán túli értékeket. Többen is próbálkoztak már ezzel, valamint hogy tudatosítsák az emberekben, hogy az az igazságos, ha a környezetszennyező, illetve a természeti kincsek elhasználója az okozott kárt teljes mértékben megfizeti. Ezt tette például – a közlekedés területén – a T&E (Európai Közlekedési és Környezetvédelmi Szövetség) is.

„Javaslataink korrektek – írta Per Kageson, a T&E elnöke –, csak annyit kérünk, hogy a szállíttatók és a szállítmányozók annyit fizessenek, amennyit kell – fizessék meg a társadalmi és a környezeti költségeket.”

Munkájukat sokan támogatják. Segítséget kaptak a svéd, a norvég és a svájci kormányszervektől és a különféle független szervezetektől, valamint az EK Bizottságától.

Magyarországon is kidolgoztak már egy olyan szisztémát (Kiss Károly-Pavics Lázár: Zöld költségvetés 1993-ra), amely a környezetszennyező vállalatok súlyos megadóztatására épül, vonzóbbá téve így a környezetkímélő megoldásokat.

Természetesen a magánember is megérzi ennek a súlyát, hiszen jelenleg vannak olyan termékek, illetve szolgáltatások, amelyeket „teljes” áron alul élvezünk. Ilyen pl. az autó is. Egy autó – gyártástól bontásig – összesen több mint 2 milliárd m3 levegőt szennyez be, valamint 26,5 t hulladékot és 13 l tengerbe kerülő nyersolajat hagy maga után. A gyártás során felhasznált 23 t szén energiája pedig hat esztendeig fedezné egy átlagos (autót nem tartó) európai ember energiaszükségletét.

Az okozott kár teljes kifizetése viszont csak látszólag terheli tovább az embereket, hiszen a társadalomnak előbb-utóbb mindenképpen igen nagy összegeket kell fordítania a környezeti károk helyreállítására. Ha ezt a terhet közvetlenül azoknak kell vállalniuk, akik a haszonból is részesülnek, nemcsak igazságosabb az elosztás, hanem megfontoltságra is készteti a környezetszennyező, illetve a környezetet kizsákmányoló vállalatokat, valamint ügyfeleiket, akik végső soron ki kell hogy fizessék a vállalatok költségeit.

Egy ilyen jellegű ár- és adórendszer elősegítené a tömegközlekedés fejlődését, az energiatakarékoskodást – s ezzel párhuzamosan megmenthetne bennünket egy katasztrófától is.

Sajnos, túlságosan belebonyolódtunk az anyagi javak gyűjtögetésébe, a technikai eszközök által elérhetővé vált egyre kényelmesebb, fényűzőbb életmódba. Ugyanakkor nem vesszük észre, hogy az autó megfoszt a gyaloglás örömétől, a színes tévé leszoktatja a családtagokat az egymás felé fordulástól, a háztartási gépek sokasága megfoszt bennünket a saját kézzel végzett munka örömétől. És közben, hogy megszerezhessük ezeket a tárgyakat, feláldozzuk szabadidőnket, használatukkal pedig energiát fogyasztunk, szennyezzük környezetünket. Egy ilyen életmód mellett sosem válhatunk elégedetté, hiszen egyre jobban eltávolodunk természetes környezetünktől, elrugaszkodunk természetes életvitelünktől.

Szükséges, hogy valamilyen módon más irányba tereljük egyre fokozódó vágyainkat, melyet a fogyasztói társadalom profitéhes vállalatai csak tovább növelnek, hiszen igazi boldogságot érhetnénk el, ha csupán valódi anyagi igényeinket igyekeznénk kielégíteni, és inkább szellemi és lelki síkon próbálnánk javakat gyűjteni. Ne feledkezzünk meg Gandhi szavairól:

„A Föld mindenki szükségleteit ki tudja elégíteni, de nem tudja mindenki kapzsiságát kiszolgálni.”

Mikola Klára