Az emberi test mint szimbólum

A legrégebbi, a legmélyebb értelmű, a legegyetemesb az összes szimbólum közül az emberi test. A görögök, a perzsák, az egyiptomiak és a hinduk is úgy gondolták, hogy az ember hármasságot alkotó természetének filozófiai analízise elengedhetetlen része az erkölcsi és vallásos nevelésnek. Minden nemzet misztériumvallása azt tanította, hogy az emberi szervezetben a világmindenség törvényei, elemei és erői vannak összefoglalva, hogy mindennek, ami az emberen kívül létezik, az emberen belül megvan a maga analógiája. A világmindenség, mivel roppant terjedelme felmérhetetlen és mélysége elképzelhetetlen, túl van a halandók számára felbecsülhetőn. Még maguk az istenek is csak egy részét tudják felfogni annak a hozzáférhetetlen ragyogásnak, amely a forrásuk. Amikor időlegesen áthatja az isteni elragadtatás, az ember egy kurta pillanatra túllépheti önnön személyiségének korlátait, és részben megpillanthatja azt a mennyei fénysugárzást, amelyben az egész teremtés fürdik. Ám az ember még a legnagyobb fokú megvilágosodás pillanataiban sem képes racionális elméjébe vésni a sokféleképp megmutatkozó égi események tökéletes képét.

A korai bölcsek felismerték, hiábavaló volna ésszel eredni a fölfoghatatlan nyomába, ezért figyelmük az elképzelhetetlen Istenségről magára az emberre tevődött át, mivel azt találták, hogy az ember természetének szűk határain belül a külső szférák összes misztériuma megnyilvánul. Ennek a gyakorlatnak természetes következményeként létrehoztak egy titkos teológiai rendszert, amelyben Istent a Nagy Embernek, és fordítva az embert a kis istennek tekintették. Ezt az analógiát folytatva, az univerzumot embernek tartották, és fordítva, az embert miniatűr univerzumnak. A nagyobb univerzumot a Makrokozmosz – a Nagy Világ vagy Test – névvel illették, s az ennek működését irányító Isteni Lét a Makroprozófus nevet kapta. Az emberi testet vagy individuális humán univerzumot a Mikrokozmosz névvel illették, s az ennek működését irányító Isteni Lét a Mikroprozófus nevet kapta. A pogány misztériumvallások elsősorban azzal foglalkoztak, hogy a kezdőket a Makrokozmosz és a Mikrokozmosz – más szóval az Isten és az ember – között létező igazi kapcsolatra oktassák. Így a mikrokozmikus ember és a Makrokozmikus Lény szervei és működései közötti analógiák kulcsa jelentette a korai beavatottak legdrágább kincsét.
Helena Blavatsky a Leleplezett Ízisz című könyvében így foglalja össze az emberről alkotott pogány koncepciót: „Az Ember egy kis világ – mikrokozmosz a nagy világegyetemen belül.
Mindhárom szelleme úgy köti a makrokozmosz mátrixához, akár egy magazatot, s míg földi teste állandó vonzalmat érez szülője, a föld iránt, asztrális lelke az égi anima mundival él összhangban. Úgy van benne, mint amaz őbenne, mivel a világot átható elem kitölt minden teret, sőt, az maga a tér, csak parttalan és végtelen. Ami pedig harmadik, isteni szellemét illeti, mi egyéb az, ha nem egy végtelenül kicsi fénysugár, egyike annak a számtalan sugárnak, amely egyenesen a legfelső Okból, a világ spirituális Fényéből fakad? Ez a szerves és szervetlen – a spirituális és a fizikai – természet hármassága, három az egyben, s amelyről Proclus azt mondja: ’Az első monád az Örök Isten; a második az örökkévalóság; a harmadik pedig a paradigma vagy az univerzum mintázata’, s e három alkotja a csak ésszel felfogható, intelligibilis Triádot.”
Jóval a bálványimádásnak a vallásba történt bevezetése előtt a korai papok a templom szentélyében egy ember szobrát állíttatták fel. Ez az emberalak szimbolizálta az isteni Erőt az összes bonyolult megnyilvánulásával együtt. Ily módon az antikvitás papjai az embert tekintették tankönyvüknek, és az ember tanulmányozásán keresztül igyekeztek elsajátítani a mennyei rendek nagyszabású és nehezen kifürkészhető misztériumait, amelynek maguk is alkotóelemei voltak. Nem valószínűtlen, hogy ez az ősi oltárokon álló rejtélyes figura egy tanbábu mintájára készült, és a misztériumiskolák kéz-emblémáihoz hasonlóan vagy vésett vagy festett hieroglifák borították. A szobor nyitható lehetett, így mutatva be a szervek, csontok, izmok, idegek és más összetevők viszonylagos helyzetét. Hosszas kutatás eredményeképpen a tanbábu bonyolult hieroglifák és szimbolikus alakzatok szövevényévé vált. Mindegyik résznek megvolt a maga titkos jelentése. A méretek egy alapvető szabványt alkottak, amely alkalmas volt a kozmosz minden egyes részének méretezésére is. Ez pompás összetett jelképe volt a bölcsek és a szentek által birtokolt összes tudásnak.
Aztán eljött a bálványimádás kora. A misztériumvallások belülről indultak hanyatlásnak. A titkok elkallódtak, és már senki sem tudta, miféle rejtélyes alak áll az oltáron. Csak arra emlékeztek, hogy az alak az Egyetemes Erő szent és dicsőséges szimbóluma, és végül aztán úgy tekintettek rá, mint egy istenre – az Egyre, akinek képére teremtetett az ember. Elveszítvén azt a tudás, amely végett a tanbábut eredetileg megalkották, a papok ezt a képmást imádták mindaddig, amíg végül a spiritulis elbutulás le nem rombolta a templomot a fejük fölül, és a szobor el nem porladt a civilizcióval együtt, amely elfelejtette a jelentését.
Az első teológusoknak abból a feltételezéséből kiindulva, hogy az ember Isten képére teremtetett, a letűnt korok beavatottjai az emberi testre alapozva építették fel a teológia elképesztő méretű struktúráját. A mai vallásos világ szinte egyáltalán nincs tudatában annak a ténynek, hogy tantételeinek és dogmáinak forrása a biológia tudománya.
A modern hittudósok számos törvényt és szabályt közvetlen isteni kinyilatkoztatásnak tekintenek, holott azok valójában a rendkívül összetett emberi szervezet korszakokon át tartó türelmes kutatásának eredményei, a mélyreható vizsgálódás által feltárt valóságos csodák.
A világ majd minden szent könyvében találunk anatómiai analógiákat. Ez a teremtésmítoszaikban a leginkább szembeszökő. Aki jártas az embriológiában és a szülészetben, minden nehézség nélkül felismerheti az allegóriát Ádám és Éva, valamint az Édenkert történetében, az eleusziszi misztériumok kilenc fokában vagy Visnu avatárjainak brahmanikus legendájában. A kozmikus tojás története, Ginnungagap skandináv mítosza (a sötét hasadék az űrben, melybe a világ magját elvetik), és a halnak mint az apai nemzőerő jelképének a használata mind rámutatnak a teológiai spekuláció valódi eredetére. Az antikvitás bölcsei ráébredtek arra, hogy az élet rejtélyének a kulcsa maga az ember, mivel ő az isteni Terv élő mása. Az eljövendő korok embere bizonyára még mélyebben átérzi az ókori mondás mély értelmét: „Az emberiség tanulmányozása az ember tanulmányozása.”

Mind Istennek, mind az embernek kettős alkata van, amelyek közül a felsőbbrendű láthatatlan, míg az alsóbbrendű látható. Mindkettőjükben van egy közbülső szféra is, mely a látható és láthatatlan minőségek érintkezőpontját jelzi. Ahogyan Isten spirituális természete uralja saját objektív kozmikus formáját – amely valójában egy kikristályosodott gondolat – ugyanúgy az ember spirituális természete is láthatatlan oka és szabályozó ereje az ember látható materiális személyiségének. Ennélfogva nyilvánvaló, hogy az emberi szellem ugyanolyan kapcsolatban van anyagi testével, mint Isten az objektív univerzummal. A misztériumvallások azt tanították, hogy a szellem vagy élet megelőzi a formát, és ami előbbi, az magában foglalja a rákövetkezőt. Mivel a szellem megelőzi a formát, ezért a forma benne foglaltatik a szellem birodalmában. Az is népszerű megállapítás vagy hiedelem, hogy az ember lelke a testén belül helyezkedik el. A filozófiai és teológiai következtetések szerint azonban ez a hiedelem téves, mert a lélek először körülhatárol egy területet és aztán nyilvánul meg benne.
A filozófia nyelvén fogalmazva: mivel a forma a szellem része, ezért a szellemen belül van, ám a szellem több, mint a formák összessége. Ahogyan tehát az ember anyagi természete a szellem foglalatán belül van, ugyanúgy az Univerzális Természet, beleértve az összes csillagrendszert is Isten mindent átható lényegében, az Egyetemes Szellemben van. Az ősi bölcsesség egy másik elképzelése szerint az összes testnek – legyen az anyagi vagy spirituális – három középpontja van, amelyeket a görögök felső középpontnak, középső középpontnak és alsó középpontnak neveztek el. Ebben egy látszólagos önellentmondás rejlik. Absztrakt elméleti tényeket gyakorlatilag lehetetlen adekvát módon szimbólumokkal vagy diagrammokkal ábrázolni, mert a metafizikai összefüggések egyik aspektusának ilyetén leképezése tényszerűen ellentmondhat egy másik aspektusnak.
Méltóság és erő tekintetében általában azt tekintik felsőbbrendűnek, ami fölül van, pedig valójában a középontban lévő dolog fontossága és elsősége vitathatatlan mind az alul, mind a fölül lévőkkel szemben. Ezért meg kell állapítanunk, hogy az első – amit felsőnek is mondanak – valójában a középpontban van, míg a másik kettő (amelyről azt mondják, hogy vagy fölül, vagy alul van) valójában alant található. Ez a probléma tovább egyszerűsíthető, ha az olvasó a fölül szót úgy értelmezi, mint amely a forráshoz való közelség fokát mutatja, az alul szót pedig úgy, mint amely a forrástól való távolságot jelzi, s a forrás a tényleges középpontban helyezkedik el, a relatív pontok pedig a középpontból sugárirányban a kerület felé mért távolságok. A filozófia és a teológia vonatkozásában a fel úgy értendő, mint a középpont felé, a le pedig a kerület irányába. A középpont a lélek, a kerület az anyag. Ezért a fel a spiritualitás emelkedő skáláján a lélek irányába mutat, a le pedig a materialitás emelkedő skáláján az anyag irányába. Ez a gondolat jut kifejezésre a kúpban, amelynek fölülnézeti képén a kúp csúcsa az alapkörnek pontosan a közeppontjában helyezkedik el.
E három univerzális középpont – a felül lévő, az alul lévő és az őket egyesítő kapocs – három napot képvisel, azaz az egyetlen nap három aspektusát, a fény három központját. E három fényközpont is megfeleltethető az emberi test három fő központjával, hiszen a fizikai univerzumhoz hasonlóan a testet is a Demiurgosz hozta létre. „Ezek közül (a napok közül) az első – írja Thomas Taylor – megfelel annak a fénynek, amit forrásában, a Napban vehetünk szemügyre, a második annak a fénynek, amely közvetlenül a napból árad, a harmadik pedig annak a ragyogásnak, amelyet ez a fény közvetít más minőségek felé.”
Mivel a legmagasabb rendű vagy spirituális központ a másik kettő között húzódik, ennek a fizikai testben a szív a megfelelője, az emberi test legspirituálisabb és legrejtélyesebb szerve. A legmagasabb fizikai rangra a második központ, vagyis a felsőbb és alsóbb világok közötti összeköttetést biztosító agy emelkedett. A harmadik vagy alsó központ a legalacsonyabb fizikai rangúnak, de a legnagyobb fizikai jelentőségűnek tartott nemző szervrendszer. A szív tehát az élet szimbolikus forrása, az agy az összeköttetés, amelynek racionális értelme révén az élet s a forma egyesül, végül a nemző szervrendszer – vagy infernális teremtő – a forrása annak az erőnek, amelynek köszönhetően a fizikai organizmusok létrejönnek. Az egyén eszményei és törekvései nagymértékben attól függnek, hogy e három erőközpont közül melyik van túlsúlyban. A materialistában az alsó központ a legerősebb, az entellektüelben a felső központ, míg a beavatottban a középső központ hatékonyan szabályozza mind az elmét, mind a testet azzal, hogy a két végletet a spirituális fénysugárzás árjában fürdeti.
Miként a fény saját forrásáról, az életről tesz tanúbizonyságot, úgy az elme a lélekről, s még alacsonyabb síkon a tevékenység az értelemről tanúskodik. Az elme tehát a szívről tesz bizonyságot, míg a nemző szervrendszer az elméről. Éppen ezért a spirituális minőséget leggyakrabban egy szívvel szimbolizálják, az intellektuális erőt egy nyitott szem jeleníti meg, amely a tobozmirigynek, vagy küklopsz-szemnek – a pogány misztériumvallások kétarcú Janusának – a jelképe, míg a nemző szervrendszert virág, bot, csésze vagy kéz jelképezi.
Bár az összes misztériumvallás a szívet ismerte el a spiritulis tudatosság központjának, gyakran szándékosan figyelmen kívül hagyták ezt a tételt, és a szívet közérthető jelentésében, az emocionális minőség szimbólumaként használták. Ebben a tagolásban a nemző szervrendszer képviselte a fizikai testet, a szív az érzelmi testet, az agy pedig a mentális testet. Látszólag tehát az agy képviselte a legmagasabb szférát, de a kezdeti fokozatok után feltárták a beavatottak előtt, hogy az agy csak közvetítője a szív legrejtettebb zugában rejlő spirituális lángnak. Az ezoterikus tanok tanulmányozója hamarosan felfedezi, hogy a régiek gyakran folyamodtak álcázáshoz, amivel misztériumaik igazi értelmét igyekeztek elleplezni. A szívnek az aggyal történő felcserélése ezeknek az álcáknak volt az egyike.
Az ókori misztériumok három fokozatába a beavatást – kevés kivétellel – olyan kamrákban adták, amelyek az emberi test és a Kozmikus Test három nagy központját képviselték. Ha lehetett, a templomot magát is az emberi test formájában építették fel. A jelölt a lábak között lépett be, a legmagasabb fokozatot pedig az agynak megfelelő pontban kapta meg. Az első fokozat tehát az anyagi misztérium volt, amelynek a nemző szervrendszer a szimbóluma. Ez a fokozat konkrét gondolatokon keresztül emelte magasabb szintre a jelöltet. A második fokozatba a szívnek megfelelő teremben adták a beavatást, de ez a fokozat csak a közbülső erőt, a mentális összeköttetést képviselte. Itt az absztrakt gondolkodás rejtelmeibe avatták be a jelöltet, aki oly magasra emelkedhetett, ameddig csak eljuthat a gondolat.
Aztán átkerült a harmadik kamrába, amely az agy analógiájára a legfőbb helyet foglalta el a templomban, ám a szívnek megfelelően a legnagyobb méltóságot képviselte. Az agy kamrájában a szív misztériumába nyert beavatást. A beavatott itt érthette meg igazán a múlhatatlan üzenet értelmét: „Olyan az ember, amiként szíve mélyén gondolkodik.” Ahogy hét szív van az agyban, úgy van hét agy a szívben, de ez a szuperfizika körébe tartozik, amiről most többet nem mondhatunk.
Erről a témáról ír Proclus a Platón teológiájáról című művének első könyvében: „Valóban, Szókrátész az (Első) Alkibiádészben helyesen jegyzi meg, hogy az önmagába mélyedő lélek minden egyebet, sőt magát Istent is meglátja majd. Mert saját egységéhez, s minden élet lényegéhez közeledvén, a sokrétűséget és önnön erőinek sokféleségét félretéve a legfőbb őrtorony-áldozatig emelkedik. S ahogy mondják, a legszentebb misztériumokban a misztikusok előbb a formák sokféleségével, s az istenek elé taszított lények sokaságával találkoznak, de a templomba belépve, a misztikus rítusok oltalmában megingathatatlanul, őszintén szívükbe zárják az isteni megvilágosodást, s öltözetüktől megfosztva – ahogy mondják – részesednek az isteni természetben, s nekem úgy tűnik, ugyanez zajlik le az egészekről történő elmélkedés során. Mert amikor a lélek nálánál későbbi dolgokra veti tekintetét, csak a lények árnyékát és vetületét látja csupán, de amikor megtér önnön magához, kibontakoztatja saját lényegét, és a benne rejlő okokat. Először valóban úgy tűnik, csak szemléli önmagát, de amint mélyrehatóbban megismeri önmagát, megleli önmagában az értelmet, s a lények rendjeit is. Amikor azonban önnön mélyére, mintegy a lélek benső szentélyébe hatol, csukott szemmel – alsóbbrendű elméjének segítsége nélkül is – megpillantja az istenek nemét, s a lények egységességét. Mert fizikailag minden dolog bennünk rejlik, ennélfogva természettől fogva képesek vagyunk minden dolog megismerésére, ha fölgerjesztjük a bennünk szunnyadó erőket és az egészekről alkotott képeket.”
A régi korok beavatottjai figyelmeztették a tanítványaikat, hogy a képmás nem valóság, pusztán egy szubjektív idea objektiválása. Az istenek képmását nem arra tervezték, hogy imádat tárgyai legyenek, hanem arra, hogy láthatatlan erőket és elveket jelképezzenek és azokra emlékeztessenek. Hasonlóképpen az emberi test sem azonosítható magával az egyénnel, mert a test csupán háza az egyénnek, ugyanúgy ahogy a templom Isten háza. A durvaság és eltévelyedés állapotában az emberi test az isteni elvnek csak sírkamrája vagy börtöne; a kibontakozás és a megújhodás állapotában azonban annak az Istenségnek a háza vagy szentélye, akinek a teremtő ereje megformálta. „A személyiség a Létezés természetéből származó szálon függ” – jelenti ki a titkos mű. Az ember lényegét tekintve állandó és halhatatlan tényező, csak a testei haladnak át az élet és halál ciklusán. A halhatatlan a való, a halandó a valótlan. A földi élet minden egyes periódusa során így lakozik a valós a valótlanban, hogy aztán időlegesen a halál révén, végérvényesen pedig a megvilágosodás által szabaduljon meg attól.
Noha a pogányokat általában politeistáknak tekintik, mégsem azért tettek szert ilyen hírnévre, mert több mint egy Istent imádtak, hanem azért, mert megszemélyesítették ennek az Istennek a tulajdonságait, megteremtve ezzel a kisebb istenségek panteonját. E későbbi utód-istenségek egy-egy részét testesítették meg annak, amit az egy Isten a maga teljességében nyilvánított meg. Az ősi vallások különféle panteonjai tehát valójában az Istenség katalogizált és megszemélyesített tulajdonságait képviselik. Ebben a tekintetben megfelelnek a héber kabbalista hierarchiáknak. Az emberi testben az antikvitás összes istenének és istennőjének megtalálható az analógiája, akár csak az elemeknek, a bolygóknak és csillagállásoknak, amiket alkalmas közegként rendeltek az égiekhez. Az elemekhez a test négy központja van hozzárendelve, a hét létfontosságú szerv a bolygókhoz, a tizenkét fő testrész és végtag az állatövhöz, az ember isteni minőségének láthatatlan részei különféle mennyei istenségekhez; míg a rejtőzködő Istenről azt jelentették ki, hogy a csontvelőn keresztül manifesztálódik.
Sokak számára nehézséget okoz annak felismerése, hogy ők valóságos univerzumok, hogy fizikai testük olyan, szemmel látható természet, aminek szövetén keresztül a kifejlődő élet megszámlálhatatlan hulláma bontakoztatja ki szunnyadó képességeit. Sőt, az ember fizikai testén keresztül nemcsak az ásvány-, növény- és állatvilág bontakozik ki, hanem a láthatatlan spirituális élet ismeretlen osztályai és részlegei is. Ahogy a sejtek végtelenül kicsi egységek az emberi szervezetben, úgy az ember is végtelenül kicsi egysége az univerzum építményének. Az a teológia, amely ennek a kapcsolatrendszernek az ismeretén és nagyra értékelésén alapul, éppoly mélységesen helytálló, mint amilyen mélységesen igaz.
Mivel az ember fizikai testének öt jól megkülönböztethető és fontos nyúlványa van – két láb, két kar és a fej, melyek közül az utóbbi kormányozza az előbbi négyet – az ötös szám az ember általánosságban elfogadott szimbóluma. A piramis négy szöglete a karokat és lábakat szimbolizálja, csúcsa pedig a fejet, jelezve ezzel, hogy a racionális erő uralja a négy irracionális szegletet. A kezek és a lábak a négy elemet képviselik, a két lábfej a föld és a víz, a két kéz pedig a tűz és a levegő. Az agy a szent ötödik elemet, az étert jelképezi, amely irányítja és egyesíti a másik négyet. Ha a lábak össze vannak zárva és a karok kitárva, akkor az ember keresztet formál, a racionális intellektussal, mint fejjel vagy felső végtaggal.
A kéz és a láb ujjainak is sajátos jelentőségük van. A lábujjak a fizikai törvénynek a tízparancsolatát képviselik, a kéz ujjai pedig a spiritulis törvény tízparancsolatát. A kezek négy-négy ujja a négy elemet képviseli, a három ujjperc mindegyik ujjon az adott elem osztályait, így a két kézen tizenkét-tizenkét ujjperc van, ami megfelel az állatöve jegyeinek, míg a hüvelykujjak töve és két ujjperce mindkét kézen az isteni hármasságot jelzi. A hüvelyk első ujjperce a kreatív aspektusnak felel meg, a második a fenntartó aspektusnak, míg a töve a teremtő és romboló aspektusnak. Amikor a kezek össze vannak téve, az eredmény a Huszonnégy Vén és a teremtés hat napja.

A szimbolikus gondolkodásban a testet vertikálisan két részre tagolják: a jobb oldalt tartják fénynek, a bal oldalt sötétségnek. A fény és a sötétség igazi értelméről mit sem tudók a fényes felet spirituálisnak, a bal felet pedig materiálisnak nevezték el. A fény az objektivitás, a sötétség a szubjektivitás szimbóluma. A fény az élet egy megnyilvánulása, így tehát az élethez képest utólagos. A fény előtt volt a sötétség, amelyben a fény időlegesen létezik, míg a sötétség folyamatosan. Mivel az élet megelőzi a fényt, ezért az egyedüli szimbóluma csak a sötétség lehet, a sötétséget pedig fátyolnak tekintik, amely mindörökre elleplezi az absztrakt és differenciálatlan Lény igazi természetét.
Az ősidőkben a férfiak a jobb karjukkal küzdöttek, a pajzsot fogó ballal pedig védekeztek. Így a jobb testfelet támadónak, a balt pedig védekezőnek tekintették. Ezért is tartották a test jobb oldali részét maszkulinnak és a bal oldalit femininnnek. Számos szaktekintély osztja azt a véleményt, hogy fajunk jelenleg uralkodó jobbkezessége abból a szokásból ered, hogy a bal kezet a védekezésre tartották fenn. Mivel pedig a Lét forrása az őssötétségben van, mely a fényt megelőzte, így az ember spirituális természete lényének a sötét részében helyezkedik el, minthogy a szív a bal oldalon található.
A sötétség és a gonosz társításának hamis gyakorlatából fakadó furcsa tévképzetek egyike az, mely szerint sok korai nép a jobb kezet használta a konstruktív tevékenységekhez, míg bal kézzel csak a tisztátalan, az istenek szeme elé nem való tevékenységeket végezték.
Emiatt nevezik a fekete mágiát balkezes praxisnak, s tartják úgy, hogy a menny jobbra, a pokol pedig balra fekszik. Egyes bölcsek továbbá kijelentették, hogy kétféle írásmód létezik: az egyik balról jobbra halad, ezt tartották az exoterikus módszernek; a másik jobbról balra tart, amit ezoterikusnak tekintettek. Az exoterikus írás kifelé, a szívtől távolodó irányban halad, az ezoterikus írás pedig – akár az óhéberben – a szív felé tart.

A titkos tanítás kimondja, hogy a test minden része és tagja képviselteti magát az agyban, továbbá minden, ami az agyban van, képviselteti magát a szívben. A szimbolikus ábrázolásban az emberi fej gyakran használatos az intelligencia és az önismeret kifejezésére. Mivel az emberi test a maga teljességében a földi evolúció legtökéletesebb ismert produktuma, ezért találták alkalmasnak Isten, vagyis a legmagasabb észlelhető helyzet vagy állapot ábrázolására. Istent a művészet gyakran csak egy áthatolhatatlan felhőből kinyúló kézzel ábrázolja. A felhő a megismerhetetlen Istent jelképezi, akit épp az ember korlátai tesznek láthatatlanná. A kéz az isteni aktivitást jelzi, Istennek azt az egyetlen aspektusát, amely az alacsonyabb tudat számára is felfogható.

Az arc egy természetes hármasságot tükröz: a szemek képviselik a felfogókészség spirituális erejét, az orrlyukak a megőrző és éltető erőt, a száj és a fülek pedig az alvilág anyagi demiurgoszi erejét. Az első szféra örökké létező és teremtő; a második szféra a teremtő szakadás misztériumára vonatkozik, a harmadik szféra pedig a teremtő igére.
Isten Igéje hozta létre az anyagi univerzumot, s az Ige kimondásával létrejött hét magánhangzó, vagy hét teremtő erő lett a hét Elohim, vagyis azok az istenségek, akiknek hatalma és közreműködése folytán szerveződött az alacsonyabb világ.
Időnként Istent egy szem, egy fül, egy orr vagy egy száj szimbolizálja. A szem Isten tudatosságát fejezi ki, a fül a figyelmét, az orr a vitalitását, a száj pedig az isteni elrendelést.

A régiek nem abban hittek, hogy a spiritualitás tette az embereket becsületessé vagy értelmessé, hanem inkább abban, hogy a becsületesség és az értelmesség tette az embereket spirituálissá. A misztérumvallások azt tanították, hogy a spirituális megvilágosodás csak az alacsonyabb emberi természetnek a rátermettség és tisztaság egy bizonyos szintjére történő felemelésével nyerhető el.
A misztériumvallások az emberi természetnek kötött előírások szerint történő kibontakoztatása végett létesültek. E kötelmek hűséges követése elvezeti az embert a tudatosság ama pontjáig, ahol fölismeri saját alkatát és a létezés igazi célját.
Az antikvitás titkos, ezoterikus tana abban rejlett, miként lehetséges a spirituális megvilágosodás elérése végett a lehető legrövidebb idő alatt, a legteljesebb mértékben újjáalkotni a rendkvül összetett emberi szervezetet.
Bizonyos, látszólag fizikai szervek és központok valójában spirituális központoknak a leplei vagy burkai. Hogy melyek ezek, s miként lehet kibontakoztatni őket, azt soha nem árulták el a meg nem tisztult embernek, mert a bölcsek tisztában voltak azzal, hogy ha egyszer bármely rendszer teljes működését megérti az ember, anélkül juthat eredményre, hogy alkalmas volna kezelni és irányítani az általa előidézett következményeket. A hosszas próbaidőt épp azért írták elő, hogy az istenekhez hasonulás tudása az arra érdemesek kizárólagos tulajdona maradhasson.
Ezt a tudást allegóriákba és mítoszokba rejtve igyekeztek megóvni az enyészettől, amik értelmetlennek tűntek a beavatatlanok számára, de magától értetődőek azoknak, akik ismerték a személyes megváltás elvét, hiszen ez alkotta a bölcseleti teológia alapját. Példaként magát a kereszténységet említhetjük. Az Újtestamentum valójában az emberi megújhodás titkos folyamatainak zseniálisan burkolt foglalata.
Amikor az ember megkezdi a tudatlanság és a halál fogságából önmaga kiszabadításának felelős munkáját, bizonyos folyamatok játszódnak le a szervezetében, s az Újszövetség oly sokáig történelmi személyeknek tekintett szereplői valójában ezeket a folyamatokat testesítik meg.

Az istenek által feltehetőleg viselt öltözetek és díszítmények is kulcsként szolgálnak, mert a misztériumvallásokban a ruházatot a forma szinonímájának tartották. Az egyes személyiségek spiritualitásának vagy materialitásának fokát a viselt öltözetek minőségével, szépségével és értékével jelezték. Az ember fizikai testére úgy tekintettek, mint spirituális természetének köntösére, következésképpen minél fejlettebbek voltak szuper-szubsztanciális erői, annál pompásabb öltözetet viselt. Közismert, hogy a ruházatot eredetileg inkább díszítés, semmint védelem céljából viselték, számos primitív nép körében máig él ez a gyakorlat. A misztériumvallások megértették, hogy az ember egyedüli időtálló ékítményei az erényei és kiváló jellemvonásai, hogy tehetsége öltözteti fel és eredményei ékesítik. Így a fehér köntös a tisztaságot szimbolizálta, a vörös köntös az áldozatot és a szeretetet, és a kék köntös az önzetlenséget és a feddhetetlenséget. Mivel a testről azt mondták, hogy a lélek köntöse, a mentális vagy morális torzulásokat mint a test torzulásait ábrázolták.
Az emberi testet az univerzum mérőeszközének tekintve a bölcsek kijelentették, hogy ha nem is feltétlenül formájában, de alkatában minden dolog hasonlít az emberi testre. A görögök például kimondták, hogy Delphi a föld köldöke, mert a fizikai bolygóra úgy tekintettek, mint egy összegömbölyödött gigantikus emberi lényre. Ellentétben a kereszténységnek azzal a meggyőződésével, hogy a Föld élettelen dolog, a pogányok nemcsak a Földet, de az összes égitestet is egyéni intelligenciával rendelkező individuális élőlénynek tartották. Sőt, odáig mentek, hogy a természet különböző világait is egyéni létezőkként szemlélték. Az állatvilágot például önálló lénynek tekintették, amely a benne szereplő egyedekből tevődik össze. Ez az állat-prototípus az összes állati hajlamok mozaikszerű megtestesítője volt, és ezen az állati minőségen belül az állatvilág úgy létezett, mint ahogyan az emberi faj létezik az ős-Ádám természetén belül.
Ugyanilyen módon a fajokat, nemzeteket, törzseket, vallásokat, államokat, közösségeket és városokat is összetett entitásoknak tekintették, amiket változó számú egyedek alkotnak. Minden közösségnek van saját egyénisége, amely résztvevői egyéni attitűdjeinek az összege. Minden vallás egy önálló egyed, amelynek teste a papi hierarchiából és az egyéni hívek nagyszámú tömegéből áll. A szervezeti felépítés a vallások teste, hívei pedig az eleven sejtek – ebből áll minden vallási alakulat. Így tehát a vallások, fajok és közösségek – az egyénhez hasonlóan – keresztül mennek a shakespeare-i hét életkoron, mert az emberi élet olyan szabványos mérték, amellyel minden dolog élete mérhető.

A titkos tan szerint az ember – eszközeinek fokozatos finomítása és az ebből fakadó egyre növekvő érzékenység révén – fokozatosan legyőzi az anyag korlátait és kiszabadítja magát a halandóság fogságából. Amikor az emberiség befejezi fizikai evolúcióját, a hátrahagyott üres anyagi vázakat további létformák használhatják majd ugródeszka gyanánt saját felszabadulásukhoz. Az ember evolúciós fejlődése mindig önnön spirituális lénye felé irányul. Önmagától a legtávolabbra a legmélyebb materializmusban kerül. A misztikus tanítások szerint az embernek nem a teljes spirituális természete ölt testet anyagi formában. Az ember lelkét egy a csúcsával lefelé mutató egyenlő szárú háromszöggel ábrázolják. Ez az alsó csúcs, az ember spirituális lényének egy harmada – bár a további két csúcs lelki értékeivel egybevetve ennél jóval kevesebb – száll alá az anyagi lét illúziójába egy rövid időre. A hermetikus Antroposz azonban soha nem ölt magára anyagi burkot. Ez a felsőbbrendű ember hasonlatos a görögök Küklopszához vagy védő démonjához, Jakob Böhme angyalához, és az Egyetemes Lélekhez, amelyről Emerson így ír: „az az Egység, az Egyetemes Lélek, amely felöleli minden ember egyéni lényét, s egyesíti az összes többivel.”
Születéskor az ember isteni természetének csak harmadrésze különíti el magát ideiglenesen saját halhatatlanságától és vállalja fel a fizikai születés és létezés álmát. Égi lelkesedésével életet visz anyagi elemekből gyúrt testébe, amely a matéria világából vétetett és oda is tér vissza. A halál pillanatában ez a testet öltött rész fölébred a fizikai létezés álmából, és ismételten visszatér eredeti helyzetébe. A léleknek ezt a periodikus anyagba szállását az élet és halál kerekének nevezik, aminek elveit a bölcsek a metempszichózis keretében részletezik.
A misztériumokba történő beavatásnak és az operatív teológiaként ismert folyamatnak köszönhetően a megszületés és meghalás törvényszerűsége legyőzhető, s még az anyagi lét során, de a végső beavató, a halál közreműködése nélkül föleszmél az addig a testben szunnyadó lélekrész, s tudatosan egyesül az Anthroposszal, saját felsőbb szubsztanciájával.
Az embernek rá kell ébrednie, hogy isteni forrásból származik, amivel tudatosan ismét egyesülnie kell, anélkül, hogy kénytelen volna megízlelni a fizikai megsemmisülést – ez a misztériumok elsődleges célja s egyben legfőbb vívmánya.

Manly P. Hall: The Secret Teachings Of All Ages fejezete
Fordította: Szabó Edit

57/2012.