A múlt velünk van – Obeliszkek világszerte

A kő misztikus dolog. A kő a múlt kézzelfogható jelenléte, a Föld keletkezése óta tanúja az eseményeknek. Szótlan, néma tanúja, de szinte egyetlen fizikális tanúja történelmünknek. Miről mesélhetnének a kövek, ha tudnának beszélni? De az Úr úgy döntött, hogy az anyagvilágnak ezt a szinte örökéletű résztvevőjét némának teremti meg, lehetőséget adva így a fantáziának a száguldásra, a tudománynak pedig a kutatásra.

A múlt velünk van - elején

Kőkorszaki kultúrák

A csiszolt kőkorból (i.e. 9000-3000), a kőkorszak második szakaszából a neolitikus kultúrák finomabban megmunkált kőeszközei maradtak ránk, a tudomány ezek alapján azonosítja a korszakot. Az újkőkornak létezik egy sajátságos vetülete, a megalitikus kultúra, amely a neolitikum művészetének a réz- és részben a bronzkorig terjedő szakaszában virágzó európai és afrikai kultúrák összességét öleli föl. Ennek emlékei a világ különböző részein, az Atlanti-óceán partvidékén, Európában és Afrikában egyaránt megtalálhatóak, sőt Indiában és megmunkált monolit kőszobrok formájában a Húsvét-szigeteken is. Hatalmas kövekből épített alkotások jelzik e kultúra nyomait, amelyek jelentése és funkciója mindmáig nem tisztázott. Talán az építészet kezdeti próbálkozásai, talán egy már nem ismert szertartás eszközei, vagy művészeti alkotások lehettek ezek a hatalmas kövek.
A kelták lakta területeken számos megalitikus emléket találhatunk, főleg Írországban, de szerte Nyugat-Európában és Afrika nyugati partján is megjelent. A megalit szó görög eredetű, mega jelentése nagy, a lithosz pedig követ jelent. A megalit kőemlékeket a művészet és az építészet között lehetne elhelyezni, de pontosabban kellene ismernünk a jelentésüket, azt, hogy milyen céllal állították fel őket. Egyes vélemények szerint asztronómiai eszközök lehettek, mások filozófiai jelentőséget tulajdonítanak nekik, vagy fallikus szimbólumot vélnek felfedezni bennük, de az is lehet, hogy a druida papok által használt építmények voltak.
A megalitoknak nemcsak a funkciója homályos számunkra, de az a technika sem ismert, ahogyan annak idején ezeket a köveket felállították. Némelyik darab több száz tonnás, s az ilyen méretű kövek mozgatása napjainkban sem lenne könnyű feladat.
A megalitikus kőalkotásoknak négy fő típusa ismeretes: a menhir, a dolmen, a cromlech és a trilit. A menhir szó kelta eredetű, magányosan álló monstruózus követ jelent. Bretagne-ban találtak egy huszonkét méter magas menhirt, amelynek súlya 320 tonna. Szintén ezen a vidéken található Carnac közelében a több száz fölállított tagból álló párhuzamos kősor.
A dolmen elnevezés is kelta eredetű, s a dolmen leginkább asztalhoz hasonlatos építmény, amely három, négy vagy több lábra helyezett széles kőlapból áll. Valószínűleg temetkezési helyek voltak, erre utal, hogy néha mind a négy oldalát kőlapok zárják le.
A dolmen-állítás kapcsolatba hozható egy Los Millaresben, Spanyolországban letelepedett, keletről érkezett néppel, akiknek nyomaira 1891-ben bukkantak rá egy vasútépítés során. Ezek az emberek hajóval érkeztek a mai Spanyolország területére, s az akkori Európánál jóval fejlettebb kultúrával rendelkeztek. Időszámításunk előtt 4000-től egészen i. e. 2000-ig állt fenn ez a társadalom.
A szintén kelta eredetű cromlech kör alakban elhelyezett köveket jelent. A Stonhenge kövei például tekinthetők sajátos elhelyezkedésű menhireknek, de inkább a kőkör a szabatosabb megjelölés. Stonehenge jópár objektuma tulajdonképpen trilit azaz háromkő, vagyis olyan, kapuhoz hasonló alakzat, amelyben két merőleges kőoszlop tetején a gondosan megmunkált harmadik, vízszintes zárókő csapolással illeszkedik a többihez.
A Máltán kialakult megalitikus kultúra azért kivételes, mert úgy tűnik, a többi kultúrkörtől függetlenül fejlődött ki. Itt a megmunkáláshoz fémeszközt és habarcsot nem használtak, a kövek mégis tökéletesen illeszkednek egymáshoz. Nagyszerű alkotásokat hoztak létre, mint például az Anyaistennőnek állított templomokat, amelyek a Világörökség részét képezik.
A 2011-es év felfedezése a Szicíliában talált 300 menhir. Franciaországban 1200 ilyen követ tartanak számon, amelyeket többnyire négyszögletes alakúra faragtak egyetlen darab kőből.

Obeliszk

A kőkultúra igazi fellegvára azonban Egyiptomban volt, ahol a szobrok és az épületek csodálatos harmóniában illenek egymáshoz. Épületeik messze felülmúlják az akkori kor európai építészetét, nem találunk semmi hozzá foghatót sem a környéken. Egyiptomot történelmileg nem azonosítják a kőkultúrákkal, hiszen meghaladták azt, művészetük sem kizárólagosan a kő használatáig terjedt, de alapvetően a fémhasználat megjelenése zárta le a kort, ami nem jelenti azt, hogy a kőhasználat vagy a kő elsőrendűsége az építészetben megszűnt volna. Azt mondhatjuk, hogy az építészet kiemelkedő szintjét érték el, hasonlóan más nagy kultúrákhoz ebben a korban, mint Indus-völgyi civilizáció, vagy Közép-Amerikában a Maya és az Azték Birodalom, ahol szintén bravúros eleganciával dolgoztak a kövekkel, oly mértékben, hogy technikai fejlődésünk, még napjainkban sem érte el azt a szintet, ahol ők voltak. A díszítésre használt festékek egy része még ma is őrzi színét, négy-ötezer év elteltével. Történelmi adatokat az i. e. IV. évezredtől kezdve találunk. A legendás fáraó, Menész egyesítette Alsó- és Felső-Egyiptomot, és megalapította az I. dinasztiát. Az egyiptomi művészet első fénykora a IV. dinasztia idejére tehető (i. e. 2613 – 2498).
Az egyiptomi obeliszkek a kőkultúra egy különleges típusának tekinthetők, noha korban az általunk ismert adatok alapján későbbről datálódnak, mint a megalit kultúra legtöbb alkotása.
Az obeliszk szó görög eredetű, jelentése kis nyárs, egyiptomi nyelven tekhenu a megfelelője. Maga az objektum négyszögletes, magas kőtömb, melynek a csúcsán egy kis piramis forma található, az oldalain pedig vésetek, hieroglif írás láthatók. Az obeliszk a Napisten imádatának kelléke, a napkultusz központi városa pedig Heliopolisz, azaz Napváros, amely a jelenlegi Kairó közelében feküdt. Itt áll egy naptemplom bejárata előtt a legkorábbi ránk maradt obeliszk az V. dinasztia korából (i. e. 2487 – 2348). Az obeliszk az egyiptomi napkultusz fejlődésének harmadik fázisát jelzi. Az első szakaszban – a IV. dinasztia idején – a királyi kultuszhely lokációja és kialakítása játszotta a főszerepet, a második szakaszban, az V. dinasztia alatt a Nap és a fáraó imádatát ötvöző templomkomplexumok kerültek előtérbe, míg a VI. dinasztia során gigantikus monolit obeliszkek váltak a legfőbb kultikus szimbólummá, napkővé. Már a piramisokban is megfogalmazódik a legkisebb alapterületen elérhető legnagyobb magasság merész alapelve, amit az obeliszk egészen elképesztő módon fejleszt tovább. A monumentális, száz tonnákban mérhető obeliszk lenyűgöző, és mégis kecses. A kézenfekvő irányjelző, fallikus és uralmi párhuzamokon túl valóságos jelképpé vált, olyannyira, hogy a karcsú obeliszket egyenesen a naptemplomokkal azonosították.
Plinius több helyütt a napsugárhoz hasonlítja az obeliszket, ami szintén arra utal, hogy hajdanán ez az objektum nélkülözhetetlen kelléke volt a napimádatnak. Heliopoliszban az egyetlen épségben maradt obeliszk, amely az eredeti helyén áll, I. Szeszósztrisz (i. e. 1919 – 1875) korából való.
Théba, azaz a mai Luxor gyakran Heliopolisz déli párjaként szerepel a forrásokban. Ez Amun, később Amun-Ré, a Napisten városa, ezért itt is nagyon sok obeliszket állítottak. E két fő területen kívül csak szórványosan találhatók obeliszkek.

A legkorábbi templomi obeliszk I. Szenuszreté, ami még eredeti helyén áll Heliopoliszban (ma Kairó része). Ez vörös gránitból készült, 20,7 méter magas és 120 tonna súlyú.
A fennmaradt legnagyobb obeliszket (32,18 m) III. Thotmesz állíttatta, ez ma Rómában áll. A második legmagasabb obeliszk a legnagyobb azok közül, amelyek ma is Egyiptomban találhatók, ezt Hatsepszut királynő készíttette i. e. 1500 körül, 29,56 m magas és jelenleg a karnaki templom 4. és 5. pülonja között áll.

Az obeliszk szerkezete

Az obeliszkek orientációja és a szövegek elhelyezése egybevág a templom tájolásával. Obeliszket a templomok bejárata előtt kétoldalt, a pülonokat kiemelendő helyeztek el. A frontális oldal, amelyen általában egy ajánlást olvashatunk, arra néz, amerre a templom bejárata, míg a hátoldal a templom fala felé. Az oldalt lévő felületek jobbról balra, tehát a templom falazatától távolodva értelmezendők.
Obeliszkhez hasonló köveket olykor sírok bejáratánál is találhatunk. Ezeknek csak a frontális oldalán szerepel írás, általában a sírban fekvő személy neve és pozíciója. A sírok és az obeliszkek keleti tájolásúak, ami szintén a napkultuszra utal. Ilyen obeliszkeket többnyire az uralkodó család szolgálatában álló nemesek sírjainál találhatunk. Olykor a sírokon belül is állnak obeliszkek, melyek néha az eltemetett apró szobrocskáját rejtették magukba. Ezek többnyire fából készültek.
Az egyiptomi obeliszkek faragásához különböző köveket használtak: fekete vagy vörös gránitot, bazaltot vagy homokkövet. Az obeliszkek két fő részre tagolódnak, a látható emlékmű a föld fölött áll, míg a földbe mélyedő alap a kőoszlop stabilitását biztosítja. A kidolgozás technikáját az asszuáni félbemaradt obeliszk alapján tanulmányozhatjuk. A kőfejtőben, eredeti helyén fekvő és csak részlegesen megmunkált asszuáni obeliszk 41,75 m magas, az alapja körülbelül 4,2 méter. A számítások szerint a súlya 1168 tonna lehet. A megmunkálás mikéntjéről több feltevés létezik. Az egyik ilyen szerint a nyers kő felületére forró téglákat helyeztek, majd az átmelegedett követ hidegvízzel hirtelen lehűtötték, így a nem kívánt rész elpattant és eltávolíthatóvá vált. Az oszlop két oldalát kő golyókkal szabadították ki, a megtalált golyók 15-30 cm átmérőjűek és súlyuk 5,5 kg. Ezeket valamilyen technikával lefelé nyomták, a vájatok ma is láthatóak az obeliszk mellett.
Az obeliszk kifejtése is szinte természetfölötti munka lehetett, de ezzel még nem ért véget a feladat. A következő megoldandó nehézség az obeliszk szállítása és felállítása. A szállításhoz a Nílust használták, bár odáig eljutni sem lehetett könnyű feladat. Egyes kutatók szerint ehhez 6000 ember erejére lett volna szükség ennek a befejezetlen obeliszknek az esetében, mások szerint, mivel az egyiptomiak nem használtak hengereket a szállításhoz (nagyobb hengereket nem találtak sehol) talán 11 000 ember tudta volna elvégezni a feladatot.
Az obeliszk felállításáról Hatsepszut királynő idejéből maradtak ránk leírások. Ezekből az derül ki, hogy a felállítás az egész ország számára nagy ünnepet jelentett. Az obeliszk állítást megelőzően különféle szertartásokat és felajánlásokat végeztek Amun-Ré tiszteletére. Így az obeliszkeket tekinthetjük fogadalmi oszlopoknak is.
Obeliszkeket állítottak a fáraó uralkodásának harminc éves évfordulójáról megemlékező szed-ünnepségen, ezzel mintegy megerősítve a fáraó és a Nap egységét az élet közös forrása és védelmezője gyanánt. Az ünnepség célja a fáraó életerejének és hatalmának megújítása volt azzal, hogy közelebb vitték atyjához, a napistenhez.
A karnaki templom bejáratánál két obeliszket állítottak fel, mégpedig úgy, hogy a hatalmas kőtömböket egy földből vagy homokból való rámpán húzták föl, majd talapzatát megbillentve két töltés között rögzítették. Engelbach és Chevrier foglalkozott sokat a kérdéssel, véleményük alapján valószínűsíthető a fenti technológia.

Obeliszk vésetek

Az obeliszkeket részben még a kőfejtőben díszítették, de így csak három oldalt lehetett elérni, a negyediket valószínűleg a felállítás után dekorálták. Feltehetően ekkor végezték el a felület végleges simítását is, talán simító, csiszoló kövekkel. A hieroglifákat többnyire rézvésővel faragták, s az obeliszk csúcsán elhelyezkedő piramis arany borítást kapott.
Hatsepszut királynő négy obeliszket állíttatott, ezek közül ma már csak egy áll az eredeti helyén. Ez vörös gránitból készült, 29,5 m magas és 323 tonna. A faragványokon megjelenik a királynő vagy mostoha fia, III. Thotmesz, amint felajánlást végez Amun-Rának. Az obeliszk alapjánál 32 sornyi szöveget találunk, minden oldalon 8-8 sort, amelyek a felállítás földi és isteni vonatkozását, Hatsepszut (i. e. 1479 – 1458) hűségét, s az általa imádott isten előtti meghódolását írják le.

„A palotában ülve emlékeztem Teremtőmre, s a szívem arra buzdított, emeljek atyámnak Amun-Ranak két hatalmas obeliszket electrummal aranyozott csúccsal, maradandó gránitból, a szent oszlopcsarnok pülonjai előtt.
A folyó mindkét oldaláról remekül láthatók, ahogy éles késként az egekbe nyúlnak. Csúcsaik az ország legkiválóbb electrumából valók, s mikor a napkorong felkél közöttük, s láthatóvá válik a mennyország horizontján, a csúcsok fénysugarai elárasztják mindkét országot.
Elsőrendű electrumot juttatok, amit gabonazsákkal mérettem ki. Aki ezt hallja, ne büszkélkedjék vele, hanem mondja inkább: ’Így tetszik ez annak, aki hű az ő atyjához!’
Szerető szívvel ajánlom tettem atyámnak, Amunnak, miután behatoltam az ő titkos misztériumába… A temploma miatt nem aludtam, nem fordultam el attól, amit ő rendelt. Nem hagytam el a mindenség Urának városát, teljes figyelmemet ennek szenteltem. Tudom jól, Karnak a mennyország horizontja a Földön, a mindenség Urának szent szeme…
A bennem lakozó Isten, Amon, ki uralkodik a két világ trónusán, tudja, hogy én az ő igaz lánya vagyok és dicsőítem őt.”

A Hatsepszut által emelt obeliszkek igazi ritkaságnak számítottak. A megmaradt kőoszlop mind magasságával és feliratainak szépségével, mind arányos pompájával fölülmúlja a korábbi és a rákövetkező obeliszkeket is. A kő fejtését és szállítását a királynő udvari főtisztviselője, Szenmut végezte. Ennek az obeliszknek nem csupán a csúcs-piramidionja, hanem az egész felülete arany-ezüst ötvözetű borítást kapott.

Lopott obeliszkek

Az obeliszk-állítás szokása Egyiptomból a környező országokba is átterjedt, például Föníciába és Asszíriába. Az asszír obeliszkeken királyaik tetteit örökítették meg – ezek közül hármat a British Museum-ban őriznek. A mai Etiópia területén található egykori Akszúmi Királyságban is készültek obeliszkek. Közülük a legkésőbbi és az egyetlen épségben fennmaradt Ezana király 21 méter magas sztéléje, a leghíresebb pedig a 24 méter magas akszúmi obeliszk. Ez utóbbi az i. sz. IV. század táján készült, később leomlott és három darabra tört. Az akszúmiak az obeliszkeket sírok és föld alatti sírkamrák jelölésére használták.
A legnagyobb obeliszk a Nagy Sztélé, amely szintén felborult. Ez 33 méter magas volt, alapja 3×2 méter, súlya 520 tonna. Ez az egyik legnagyobb kődarab, amelyen valaha is dolgozott ember (a legnagyobb vagy a Ramesszeumban, vagy Baalbekben található), és valószínűleg már felállításakor vagy nem sokkal utána felborult, összezúzva az alatta lévő sírkamra nagy részét is.
Napjainkra az ősi egyiptomi kultúrának csak maradványait láthatjuk, akárcsak az obeliszkeknek, amiket valamilyen rejtélyes oknál fogva a világ különböző részeire hurcoltak el. A sort a Római birodalom kezdte, Augustus i. e. 10 táján II. Pszamtek obeliszkjét szállíttatta Rómába.
Európa figyelme Napóleon afrikai hadjárata (1798-1801) után terelődött Egyiptomra. Ekkor indultak el elsőként a francia kutatók, mígnem 1822. szeptember 22-én egy francia tudósnak, Jean-Francois Champollion-nak sikerült megfejteni a hieroglifákat. A francia és az angol állam ekkor döntötte el, hogy szükségük van egy vagy több obeliszkre fővárosaik díszítésére. Az engedélyt nem volt nehéz megszerezni a Török Szultánság egyiptomi helytartójától, Mohamed Alitól.
Az Egyiptomból való obeliszkek dekoratív és szimbolikus objektumként a nyugati nagyvárosok ékességei lettek. A kőoszlop állításának divatja eljutott a modern Amerikába is, itt áll a legmagasabb, 169 méteres obeliszk, vagyis ál-obeliszk, mert ez nem egy kőtömb, hanem több kisebb darabból állították össze. Ugyanakkor a klasszikus kőoszlop formája kisebb méretben a közönséges síremlékeken is visszaköszön, s talán nem is esik olyan messzire az obeliszk eredeti jelentésétől: hogy az élet szikráját a mulandó világban is maradandóan jelenítsék meg.

 

FORRÁSOK, IRODALOM
LABIB, Habachi: The Obelisks of Egypt, The American University in Cairo, 1988.
BALFOUR, M.: Titokzatos megalitok – Képes kalauz Európa ősi helyeire. Haja & Fiai K., Bp., 1992.
Encyclopædia Britannica. 1911 edition.
MOHEN, J-P.: Standing Stones (3.kiad.). Thames & Hudson, 2004.
SAINT-BLANQUAT, Henri de: Szenegáli megalit kultúrák. cikke nyomán. Univerzum, 331. kötet.
SZENTKIRÁLYI Zoltán: Az építészet világtörténete.
ZOLNAY Vilmos: A művészetek eredete.

Ubornyák Katalin
57/2012.