LXII. szám: Actio, Reactio, Perfectio

„A két lusta egy viskóban lakott. Télen oly hevesen égett a tűz, hogy már perzselte egyikük hátát, mire megszólalt:
HÉ! – de ezzel nem barátját akarta figyelmeztetni a hőségre, hanem lustaságában csak e két betűt ejtette ki száján, amivel azt akarta mondani: Hátam ég!
Barátja még ennél is lustább volt, ki sem nyitva szemét – minek fáradjon ezzel? – csak annyit mondott:
MO! – amivel arra akarta inteni társát, hogy mozduljon odébb.
Öntudatlan szendergéshez hasonlatos tompaságuk és lustaságuk folytán nem vették észre, hogy közben lángra
kapott a berendezés, így aztán mindketten bennégtek a szobában.”
Az ember tevékeny – ezt nem vitathatjuk, ám a tevékenységhez fűződő viszonya ezredévek óta vitatott
kérdés. Vajon a tevékenység teszi emberré az embert? Az emberi tevékenység jobbítja a világot, vagy csupán természeti katasztrófákhoz vezet?
Erény-e a buzgalom?
Régóta tudjuk, hogy az ember tettei következményekkel járnak – amik lehetnek édesek, keserűek vagy vegyes ízűek. Cselekvésében az ember élvez bizonyos mérvű szabadságot, de egy határon túl nem terjedhetnek tettei: a cselekvési szabadság korlátozott.
Ennél tágabb az akarat-szabadság, de az embernek nem minden kívánsága teljesedik be. Ennél szélesebb a gondolat-szabadság köre, ami azonban egy finom meghatározottság bűvkörébe van zárva.
Amikor az embernek mint őstípusnak az eredendő természete és karaktere formálódott, egyedül Isten volt aktív. Márpedig az ő természetéhez elválaszthatatlanul hozzá tartozik a szabadság, függetlenség, s mivel a Teremtő tulajdonságai a teremtményt is áthatják, így az egyéni lélek is rendelkezik némi független szabad akarattal.
A lélek első szabad döntése az, hogy Teremtője felé fordul-e vagy sem, az odaadó érzületet választja-e, avagy az anyagon meditál? Ebben a választásban a lélek saját szabad akaratának maximumát használhatja, irányító hatalma talán ebben a pillanatban mutatkozik meg a legteljesebb mértékben. Amennyiben hibás döntése folytán a tudatlanság homályába kerül, hatalma háromfelé oszlik, három befolyás alá kerül. Egyrészt továbbra is saját magának kell elsődleges felelősséget vállalnia önmagáért és tetteiért, másrészt az anyagi természet segíti tettei megvalósulását – legyenek akár jók, akár rosszak – s ennyiben a természetnek is alárendeltje lesz.
A tettek gyümölcsének kiosztásában azonban az Úr gyakorolja a kegyet, ennek ő az irányítója, s az isteni gondviselés jelenléte a harmadik típusú befolyás. Az anyagi cselekedetek az ember világi útját kövezik ki, vagy világi jószerencsére vezetnek, vagy beláthatatlanul bonyodalmas következményekkel és hátrányokkal járnak. Még a legdurvább anyagi eltévelyedés sem jelenti a lélek eredeti lelki természetének vagy önállóságának teljes megszűnését. Ezért önként választva a szabadulás útját, a léleknek módjában áll fölelevenítenie eredeti természetét. A lelki tettek eredményei, következményei is lelkiek, ezek a spirituális jószerencse zálogai. De mi a jószerencse? Az igazi jó szerencse csillapítja az anyagi lét iránti ragaszkodást és előmozdítja a lelki tökéletesedést. Nem a véletlen műve, hanem a tettek eredménye; a hit táplálja, a szent társaság erősíti.
Talán ezért igaz a mondás:
A boldogulást kerestem – és Boldogságot találtam,
Barátokat kerestem – és Testvéreket találtam,
Az Istent kerestem – s rátaláltam a Szeretetére.
A tettek (actio) és következményeik (reactio) szövevényén túl így érhető el a tökéletesség (perfectio).
Mert az isteni szeretet szabad választás kérdése.