A középpont elvesztése

A Középpont eredeti formájában – amikor a név még nem szimbólumként utal a megnevezettre, hanem maga az eredeti forma – a világ teremtése előtti ’pillanatig’ (a teremtés előtt időről nem beszélhetünk) létezik. Az elsődleges központ maga Isten. Abszolút – örök és változatlan – természetéből adódóan ez a középpont kezdet és vég nélkül mindig és minden körülmény között létezik.
A világ megnyilvánulása és kibontakozása során azonban megjelennek a pólusok, amelyiknek egyik végpontján az anyagtól független transzcendens birodalom, Isten eredeti hajléka (Gólóka, Paradésa – a Legfelső Ország) áll, a másikon pedig a születő és pusztuló, változó anyagi létezés (mahá májá). Ettől kezdve pedig a világ lakói számára az eredeti középpont általánosságban véve rejtett marad; akár az aranykorról (szatja-júga), akár a vaskorról (kali-júga) beszélünk. (1)

A különbség csupán abban rejlik, hogy az idő előrehaladtával a középpontra emlékeztető tudás mennyire fakul meg, az Isten eredeti hajlékát jelölő szimbólumok mennyiben válnak értelmezhetetlenné a számunkra. A világkorszakok egymásutánjában a középpontra vonatkozó kérdések egyre inkább megfogyatkoznak, és a Világ szívébe visszavezető ösvényeket egyre inkább benövi az anyagvilág dzsungele.

Bár az anyag megjelenésével a középpont közvetlen érzékelésének lehetősége elveszett, a teremtésben számtalan helyen szimbólumok utalnak rá. Hasonlóan mintha egy kozmikus nyelv betűi lennének időben és térben szétszórva az univerzumban. A kereső ember számára minden időpillanatban nyitott a lehetőség, hogy a szent hagyományok őrizte útmutatás alapján elsajátítsa azt a nyelvet, melynek segítségével élő párbeszédet folytathat Istennel.
Érdekes megvizsgálni, hogy más és más ősi tradíciók (a teljesség igénye nélkül) szimbólum-kincse hogyan emlékeztet és vezet vissza az elsődleges középponthoz. Sok különböző kultúra hagyománya megegyezik abban, hogy a világ kibomlása egyetlen középponthoz köthető. A teremtéskor létrejövő idő és a tér e körül a középpont körül rendeződik, amely mozdulatlan, a változó anyagi világ tőle függ és hozzá igazodik. A világkorszakok közötti átmenetet jelző kataklizmák nem érintik ezt a középpontot. Szimbolikus értelemben pedig az ebbe a középpontba állított tengely körül forog, örvénylik az egész mindenség.
A hindu tradíció különböző ágai (akár a vaisnava, akár a saiva) úgy tartják, hogy a rendezett, megnyilvánult világ kezdetei az őskáosz vizéig követhetők vissza. A káosz szó talán nem is a legmegfelelőbb kifejezés erre az állapotra, legalábbis abban az értelemben nem, ahogy a mai nyelvben használjuk. Nevezhetjük ezt a vizet a pusztítás vizének is. Ez megint egy olyan jól ismert és elfogadott szimbólum, amely újra és újra feltűnik. A korszakok végén a világot elönti a víz, és a megnyilvánult univerzum minden darabját egy kozmikus „őslevesbe” mossa össze. Ez a víz megnyilvánulatlan formában őrzi az anyagot, ezért okozati óceánként is ismerik, hiszen minden lehetőség statikus formában benne nyugszik. Ezen a vízen pihen Visnu a sokezer csuklyás Ananta kígyón, és ebből a vízből emelkedik ki lángoszlopként Siva, akit a hétfejű kobra vigyáz.
A pihenő Visnu köldökének tavából egy lótuszvirág sarjadt, amelynek kibomló szirmai között megszületik az első élőlény Brahmá, a másodlagos teremtő, akinek feladata a világ benépesí-tése, az immár aktívvá vált anyag formálása.
Már itt szembetűnik a teremtő isteni akarat jelképeként az oszlop vagy tengely – akár a ló-tuszvirág száraként is –, a befogadó, korlátozott anyagi energia szimbólumaként az okozati óceán vize, és a kettő metszéspontjában, a középpontban a köldök. Nem szabad elfelejtenünk azonban, hogy ezek a teremtő folyamatok már az idő befolyásolta anyagvilág születéséről szólnak. Ettől a pillanattól másodlagos energiákról, másodlagos központokról és olyan tiszta szimbólumrendszerekről beszélhetünk csak, amelyek kapuként engednek bebocsátást az el-sődleges központhoz, Istenhez.
Közelebbről megvizsgálva a szimbólumokat az ellentétek megjelenésének a pillanatát láthatjuk. Az első, ősi ellentétpárról – a transzcendens és materiális világ kettőségéről – már szóltunk. Nevezhetjük ezt az eredeti pozitív és negatív pólusnak is. A szunnyadó anyag passzív, mozdulatlan, bár negatív természetéből adódóan befogadó is; a megnyilvánulatlan lehetőségek tárháza. Ahhoz, hogy látens, terméketlen állapotából kibillenjen az isteni akarat pozitív, megtermékenyítő energiájára van szükség. Itt pedig már megjelenik a második ősi ellentétpár a férfi és női energia szimbólumrendszere, amely szintén állandó összetevője minden tradíciónak: a megtermékenyítő férfierő – Purusa, Siva, Égatya, Uranosz, Ozirisz, a hegy, a kő és a lingam; a termékenyen női erő – Prakrti, Saktí, Földanya, Gaia, Ízisz, a barlang, a kígyó és a jóní.
Egy koordináta rendszer rajzolatát vélhetjük így felfedezni, ahol a vízszintes tengely az anyagi természet, a függőleges tengely pedig a fénylő értelem. A két tengely összemetsződésében pedig egy olyan kitüntetett pontot találunk, amely egységbe foglalja mindkét erőt, és így különösen tisztán utal az eredeti középpontra, amelyben nincsenek meg az anyagvilágra jellemző ellentétek. Ilyen a hegy gyomrában megbújó barlangba aláhulló csúcspont, a lingamot és a jónít egy kozmikus tojásba foglaló sívasaktí-kő, a Püthon kígyó ölelésében az omphalos – a köldök.

VILÁGCENTRUMOK – AZ OMPHALOSZ SZIMBOLIKÁJA

A mitikus korokban magától értetődő módon a hegyet világtengelyként vagy világcentrumként, isteni szimbólumként fogták fel és szentként tisztelték. Ilyen hegy a hinduk számára a Méru, a görögnek az Olümposz vagy a zsidók számára az Ararát hegye, de folytathatnák még a sort szinte a végtelenségig.
A hegy sokszor jelenik meg a férfierő szimbólumaként is, utalva az isteni teremtő potenciálra, a kifelé fordulás és kiáradás aktív, fénylő, sokszor fehér színnel jelölt energiájára. A hegy mélyében lévő barlang természetes módon hordozza magában a női energia befelé forduló és befogadó, sötét (a föld színe a fekete) és passzív termékeny erejét.
Mindkét szimbólum önálló létjogosultsággal is bír, egybefonódásuk azonban egyértelműen gazdagabb jelentéstartalmat hordoz. A hegy és a barlang találkozási pontja a kő – a hegy gyomrában őrzött kincs: kristály vagy arany. A centrum, a középpont, amely magában hordozza a két erő egységének egyensúlyát. Szépen mutatja ezt az egybeolvadást a két egymással szembe fordított háromszög szimbóluma.
Anélkül, hogy mélyebb magyarázatba fognánk, mindenképpen megemlítendő itt az egyik legerősebb – ha nem a legerősebb – jantra, a Srí jantra finom rendszere, amely egymással szembefordított háromszögek sorából épül fel.
A világcentrumot számos tradíció jelképrendszere megjeleníti, ezek közül a nyugati féltekén talán az omphalos a legismertebb. Az omphalosz görög szó, melynek elsődleges jelentése ’köldök’, általános értelemben pedig minden olyanra utal, ami centrális. Az ógörög nyelv gyökerei a szanszkr nyelvhez nyúlnak vissza, ahol a nábhi szó jelöli elsődlegesen a köldököt. Érdekesek azonban a másodlagos jelentések is: kerékagy; központ, centrum, fókusz; vezér; közeli kapcsolat. Több olyan nyelv esetében is (pl. kelta és germán), amelyek a szanszkrtból erednek megfigyelhető ugyanez a jelentéstartomány. Másodlagos jelentésként a kerékagy utal arra a szimbolikára, amelyet a korábbiakban már említettünk: a középpontba helyezett tengely, amely körül az univerzum örvénylik, forog, akár egy óriási kerék. Ugyanígy nyer további megerősítést az a korábban felvillantott gondolat, amely szerint Isten az elsődleges, az eredeti középpont. A gall nyelvben ugyanis ugyanebből a gyökből ered a ’vezető’ szó, az a középponti, centrális helyzetben lévő ember, akiben a legfelsőbb személy ideája fejeződik ki.
Az omphalos spirituális központot és nem egy konkrét földrajzi helyet jelöl, bár akár egybe is eshet a kettő. Az ókori világ legismertebb ilyen centruma Delphoi volt.

A DELPHOI-I OMPHALOSZT ÖVEZŐ MÍTOSZOK

Magához az omphaloszhoz kapcsolódó mitológia igen gazdag, több szálon is felgöngyölíthető és igen nagy változatosságot mutatnak. Az ókorban az omphalos vagy köldök kő a világ teremtésének helyét, a kozmosz születését szimbolizálta.
Az ókori görögök szerint Zeusz két sast (vagy hollót) bocsátott útjára a Föld két ellentétes széléről, hogy keressék meg a föld középpontját, a „világ köldökét”. A két madár útja végeztével a Parnaszosz déli lábánál található Delphoiban egy tojás alakú kövön pihent meg. Ennek a pontnak a jelzésére használták az omphalosz követ, a „köldök követ.” A Földközi-tengert övező területeken számos ilyen jelzőkő létezett, minden városnak, minden szent helynek megvolt a saját „köldöke”.
A legismertebb, az abszolút értelemben vett középpont, amelyet a görögök a világ köldökének tekintettek Delphoiban az Apollón-templomban volt. A régészeti múzeumban ma is látható tojásdad alakú kő valószínűleg római kori másolat. Felszínét finom, domborművű hálóvéset borítja. Ennek jelentését a mai napig nem sikerült tisztázni, bár elképzelhető, hogy összefüggésben állhat azzal, hogy a napi imádat során a követ olajjal kenték meg, és fonatlan gyapjúkötegeket áldoztak fel rajta. Az eredeti kő valószínűleg egy egyszerű, stilizált fenyőtobozra emlékeztethetett.
A kő keletkezésének története egyrészről egészen Kronosz bukásáig nyúlik vissza. Apja, Uranosz megcsonkítása után a titánok Kronoszt választották vezetőjüknek és egyben az Univerzum uralkodójának is. A haldokló apa azonban megjósolta neki, hogy saját fiainak egyike fogja megfosztani hatalmától. Így feleségétől, Rheiától – aki egyben testvére is volt – születő gyermekeit sorra lenyelte, hogy elkerülje apja sorsát. Rheia látta, hogy gyermekei, elsőként Hesztia, majd Déméter, Héra, végül Hádész és Poszeidon is eltűnnek férje szájában. Kronosz szívtelenségén végleg kétségbeesve újszülött fia, Zeusz helyett egy pólyába tekert követ adott Kronosznak. Fiát pedig elrejtette, és titokban nevelte fel, aki felcseperedvén bosszút állt apján kegyetlenségéért.
A bosszú beteljesítéséhez Kronosz nővére, Métisz adta a segítséget. Az ő tanácsára kevert Zeusz hánytató mérget apja mézes borába. A megmételyezett italtól Kronosz először kiokádta a követ, majd sorban az elnyelt gyermekeit. A kibontakozó családi viszályban az életre kelt istenek élére Zeusz állt, a titánok seregét pedig Atlasz vezette. A harcban a korábban száműzött Küklopszok és Százkezűek is részt vállaltak Zeusz oldalán. A döntő csatában a szatír Pán ordításától pánikba esve a titánok végül megfutamodtak, és az isteneké lett a teljes győzelem. A követ, amelyet Kronosz kiokádott, Zeuszt Delphoiban állíttatta fel. A görög mitológiában ez a kő helyettesítette a legfőbb istent Kronosz-Zeuszt.
Más megközelítésben a delphoi-i omphaloszt eredetileg Gaiának, a „Földanyának”, a soknevű „Anyaistennőnek” szentelték, hiszen az ősi Európa matriarchális berendezkedésű társadalma nem ismert úgynevezett férfi-isteneket. A közösségi élet, a családi vagy törzsi összejövetelek természetes központja a tűz volt, amelyet Hesztia, a Tűzhely istennője táplált. Legelterjedtebb, absztrahált emblémája a Delphoiban található omphalosz, „köldök” kő. Eredetileg azt a keményre döngölt, fehér hamuhalmot jelképezhette, amellyel az izzó faszenet befedték, hogy füst nélkül égjen és ki ne aludjon. Ez volt a Nagy Istennő nem emberi vagy állati alakot öltő képmása.
Delphoiban ezt a faszénkupacot mészkőedényben tartották a szabad ég alatt, és ebből eredez-tetik a görög vázafestményeken gyakran előforduló „köldök-követ”, a világ közepét, amelyet felállított, tojásdad alakú, fehér méhkasra emlékeztető ábrázolás jelképez.
E szent tárgyon rajta van a Földanya neve. A klasszikus korban Phütia, a papnő egy pap segítségével esett révületbe, aki az izzó faszénkupacra kendert, árpát és babért vetett, így idézve elő a látomásokat előhívó bódító füstöt. Azután hexameterekbe szedve tolmácsolta a papnő szavait.
Egy másik mítosz szerint a hely neve Apollóntól származik, akit ötnapos korában itt ölte meg Püthon kígyót, Gaia gyermekét. Az előzmények közé tartozik, hogy állítólag Héra uszította féltékenységből Apollón anyjára, Létóra Püthont, hogy így álljon bosszút Zeuszon hűtlenségéért. Miután Apollón elpusztította Püthont, elfoglalta a „Földanya” (azaz Delphüné, maga Héra, jós alakjában) delphoi szentélyét és jósdáját.
Robert Graves ezt a mítoszt is történelmi események finom leképeződésének tartja. Mégpedig az akháj törzseknek a prehellén lakosság fölött aratott győzelmének. Erre a kb. Kr. e. II. évezred végén kezdődő és egészen Kr. e. 8. század végéig elhúzódó időszakra tehető, hogy a korabeli őslakosságot és annak matriarchális kultúráját a bevándorló törzsek patriarchális társadalmi berendezkedése fokozatosan kiszorította. A Közép-Görögországba és a Peloponnészoszra betörő törzsek elfoglalták a „Földanya” leghíresebb jósdáit. Delphoiban elpusztították a jósda szent kígyóját és istenük, Apollón nevében elfoglalták. Bár a papnő, Püthia hivatalában maradhatott, extatikus szavait ezentúl Apollón papjai jegyezték le, értelmezték, formálták jóslatokká és közvetítették a zarándokok számára. Az őslakos női teokrácia, így a bevándorló férfi katonai arisztokrácia felügyelete alá került. A delphoi omphalosz így a létező hatalmat, az isteni jogrendet szimbolizálja, amely legyőzi a káosz hatalmas és vak erejét (ahogy Apollón Püthont).
Delphoi a föld, tenger, ég nagy „Anyaistennőjének” szentelt település (a delphüsz, „anyaméh” szóból), ahol Apollón, a Nap, a „férfi-isten” templomában őrzik és szolgálják azt a földi kaput, amely egyként nyílik a földalatti és a földöntúli világra.
Az omphalos anyagi szinten szentkőként, azaz Isten házaként, Isten helyeként materializálódik. A köveknek ilyenfajta tisztelete minden archaikus népnél fellelhető, és ma is számos helyen élő gyakorlat. Hibás feltételezés lenne azonban ezt a kultuszt a bálványimádás tárgykörébe sorolni. A kőként megjelenő középpontra és középpontba pillantó hívő, soha nem magát a követ, hanem a benne lakó Istent tiszteli.
A szimbólumok a teremtett világ sajátjai, abban értelmezhetőek. Útjelzőként vezetnek vissza az eredeti középpont felé. Sajátosságuk, hogy egy-egy tradíció fogalomkörében értelmezhetőek helyesen, és csak így töltik be eredeti szerepüket: megnevezik a megnevezhetetlent, és az elmondhatatlanról beszélnek.
A kő a legkeményebb, így a legtartósabb anyag, ezért puszta létezése az időtől nem érintett abszolút valóságra (szat) mutat. A kő szentsége a kőben megnyilvánuló szent valóság: egyszerűen van, úgy, ahogy Isten van, létezik, akinek létezése maga a lét. Az abszolút létezés szimbólumaként időn túli szubsztancia. Ahogy a kő a középpontba, a tér kitüntetett pontjába is kerül (köldökként, lingamként vagy akár világtojásként) állandóvá és változatlanná válik a tér vonatkozásában is: fix pont (kerékagy), amely körül az idő hajtotta anyagvilág kereke forog.
Az omphalost megjelenítő kő különböző formákat ölthet és megjelenhet kúphoz hasonló alakban (mint delphoi-ban, vagy Cipruson Artemisz templomában, de ilyen Cybele, a Földanya fekete köve is), amikor a szent hegy, a pólus szimbóluma. Felvehet oszlop formát (mint Jákob köve vagy a lingamok), ilyenkor a világtengelyt jeleníti meg. Tojás alakjában pedig közvetlen kapcsolatba hozható a világtojással.
Főleg a görög omphalos-ok esetében gyakori, hogy a kígyó veszi körül a követ. Ugyanez sok esetben megfigyelhető a Siva lingamok esetében is. A kő, a világtengely szimbólumként általában igen szoros kapcsolatban áll a kígyó motívumával.
A lingam (phallos) Siva anyagi megtestesülése. A teremtő erő szimbólumaként, az anyagi őselemek Uraként gyakran ábrázolják, ahogy a jóniból (vulvából), azaz a női energiából emelkedik ki, azaz Saktival, az anyagi lények életelvének megtestesítőjével egyesül. A lingam és a yoni jelképezik az ellentétes nemek egységét, az égét és a földét, a pozitív és negatív pólus összeolvadását – így válhat a lét teljességére utaló szimbólummá. Mint az anyagvilágot teremtő két princípium jelképei kifejezik azt az egyensúlyt, amelyre a természet, az élet törekszik.
A jóni és a lingam kettősségében ugyanazt a koordináta rendszert ismerhetjük fel, amelyről már korábban volt szó a világ teremtése kapcsán.
Egy kivételes formája a Siva lingamnak a Siva-Sakti kő vagy más néven egyensúly-kő, amely az omphalos tojás alakú formája, és így világtojás szimbólum is. Tekinthetjük úgy ezeket az ovális köveket, mint a koordináta rendszer nullpontját.
Szinte ugyanaz mondható el a Siva-Sakti kövek szimbolikájáról, mint a hegy és a barlang kapcsán. A kő hosszúkás, phallikus alakjában és világos színében a férfi teremtő erő ismerhető fel, ovális, tojás formájában, és sötét mintázatában a női oldal jelenik meg. A kő egészében egyek, mégis megőrzik önállóságukat az egységen belül. A világtojásban a hatalmas korszakok ciklusának kezdetekor, csíra állapotában benne nyugszik az összes, időben kibontakozó lehetőség. Anyagi formájában a kő egyként utal erre a kezdetre, illetve arra az archaikus, teremtés közeli állapotra, ahol az ellentétek megjelenése még nem harc (mint a későbbi korszakokban megjelenő jó és rossz küzdelme), hanem az egyensúly felé mutató dinamikus mozgás.

MIKROKOZMIKUS KÖZÉPPONT AZ EMBERBEN

Az anyagvilágból lehetetlen az elsődleges középpontról beszélni.  A tradíciók szimbólumokon keresztül utalnak rá, illetve a korábban már – igencsak vázlatosan említett – másodlagos központok mutathatnak hozzávetőleges képet Isten valódi természetéről. A teremtés idejében haladva előre, egyre mélyebbre hatolva az utolsó világkorszak lezáró és feloldó ciklusában, ezek a centrumok és a hozzájuk kapcsolódó további függő központok is egyre rejtettebbek, egyre nehezebbem megközelíthetőek. A lehetőség azonban adott, hogy az analógia ősi törvénye nyomán („Ami lent van, megfelel annak, ami fent van, és ami fent van, megfelel annak, ami lent van.” [Szent Pál I. levele a korinthusbeliekhez, 15:42]) az ember önmagában is megkeresse a középpontot.
Ha újra visszatérünk a koordináta rendszerhez, amelynek középpontjában az omphalosz, a köl-dök, a világcentrum áll, akkor az anyagi világot a középpontból kiáradó, folyamatosan táguló és örvénylő univerzumként is elképzelhetjük. Ennek a rendszernek a keretein belül az anyagvilágban létező lények számára a vízszintes tengelyhez kötött létsík ad otthont. A létsík szó használata ebben az esetben meglehetősen pontosan írja le az élőlény korlátozott helyzetét, amelyet tökéletlen érzékei, és az anyag természetéből adódó körülmények – az idő, a tér és a karma törvényei – határoznak meg.
A jóga tradíciójában az alapvető cél az emberben lévő középpont, a tiszta önvaló megtalálása, amelyet sajátos gyakorlatai során az eredeti középponttal, a legfelsőbb önvalóval egyesít misztikus egységbe. A jóga útja letisztult, egyszerű eszközrendszerrel dolgozik, azzal, ami a rendelkezésre áll és mindig elérhető: a durva fizikai elemektől indul. Ezt meglehetősen tágan értelmezve ide érthetjük a világrendhez való igazodást, a dharma követését is, a test uralását, a szív tisztítását, az elme fegyelmezését.
Éppen csak felvillantva néhány figyelemreméltó szimbólumot és analógiát érdemes egy pillanatra újra felidézni a már sokszor említett teremtés folyamatát. Sok példát találunk arra, ahogy az egyes tradíciók az univerzumot egy kozmikus ember óriás alakjával írják le, ahol helyet kap az anyagi megnyilvánulás minden momentuma.
Figyelmünket továbbra is a köldökre irányítva figyeljük meg a következő leírást:

A földi szféra határáig terjedő alsó bolygórendszereket tartják az Úr lábának. A középső bolygórendszerek a Bhuvarlokától kezdve a köldökében vannak, a felsőbb bolygórendszerek pedig, amelyeken a félistenek és a nagytudású bölcsek és szentek élnek, a Legfelsőbb Úr mellkasán helyezkednek el. (Bhágavata Purána, 2.5.38.)

A köldök alatt az alsó bolygórendszerek pokoli létszférái, a köldökben a Földhöz hasonló középső bolygórendszerek, a köldök felett a felsőbb bolygók mennyek birodalmai kapnak helyet. Nagyon vázlatosan, és csak egyetlen területre fókuszálva így épül fel az Univerzum kozmikus teste, ahol a köldök pontjába ismételten egy képzeletbeli koordináta rendszert állíthatunk.
Ha a makroszkopikus emberalakkal parallel módon a mikrokozmosz emberét kezdjük vizsgálni sok közös vonásra figyelhetünk fel. Míg az Unviverzális Forma, azért marad rejtve az anyagi létsík korlátai között keringő elmének, mert felfoghatatlanul hatalmas és Benne élünk, addig a saját testünkbe rejtett misztérium azért marad homályban, mert túl közeli és nem tudjuk, hogyan éljünk vele.
Az emberi test kissé nehezebben érzékelhető energetikai rendszere a Kozmikus Ember mintájára épül fel. A galaxisokhoz hasonlóan fénylő és szüntelenül forgó energetikai központok a gerinc mentén futó energetikai csatornához, a szusumná vezetékhez kapcsolódnak. Érdemes megjegyezni, hogy a gerincet Mérudandának, a szent Méru hegy botjának, „a teremtés központi tengelyének” is nevezik.
A kozmkikus testhez hasonlóan, a köldök magasságában itt is húzhatunk egy vonalat. A köldök alatt található két csakra működése az alsóbb, ösztönszintű szükségleteket határozza meg, a köldök és közvetlenül fölötte lévő két csakra működése a személyiség egészséges kibontakozásához köthető, míg a legfelső két csakra a magasabb tudatállapotokat irányítja.
A finom fizikai testben megtalálható az összes szimbólum és szimbolikus működés, amelyet korábban már említettünk. A szatja-júgától a kali-júga végéhez közeledve a világcentrumok, amelyek sokáig viszonylagos nyitottsággal álltak, és megközelíthetőek voltak, lassan eltűntek, elsüllyedtek. A jóga tradíció szerint a kundaliní kígyó a megelőző korszakokban magasabb energiaközpontokban pihent, mostanra azonban a legalsó csakrában (múládhára), a gyökércsakrában szunnyad három és félszer rátekeredve a szvajambhúva(2) lingamra, miközben fejével elzárja a szusumná bejáratát.
A kundalíni kígyó Saktí, a szunnyadó negatív pólus, a női erő megtestesülése. A lingamra tekeredő kígyó képe ugyanaz a szimbólum, amelyet már korábban említettünk. Az az omphalos, amely a teremtés csíráját őrzi magában. Ebben az esetben a pozitív és negatív pólus egyensúlya mozdulatlan, passzív, megnyilvánulatlan állapot. Továbbra se felejtsük el, hogy ez a világtojás szimbólum azáltal, hogy a teremtéshez kötődik, a megnyilvánult anyaghoz tartozik.
A kundalíni ébredése legtöbbször nem véletlen folyamat, hanem jógikus gyakorlatsorok eredmé-nye. A jógí törekvése, hogy a finom fizikai test fő energiacsatornáján, a szusumná vezetéken, csakráról csakrára egyre feljebb vezesse a villámhoz hasonló, fénylő kundalíni energiát. A cél elérni a legmagasabb csakrát, a legfőbb központot, a csúcsot, a szahaszrára csakrát, majd a Brahma-randhrán át elhagyja a fejtetőt. A szimbolika szerint itt Sakti urával, Paramsivával extázisban egyesül.
Ez az egyensúly azonban már merőben más természetű, mint a teremtés pillanatában megnyilvánuló két pólus egysége. Itt már megszűnik az anyag és a transzcendens kettőssége: az egyéni önvaló megtalálja a kapcsolatot az eredeti, tiszta önvalóval, magával az eredeti középponttal. (3)
Ugyanezt az utat a Kozmikus Testen is végig lehet járni (4), ami megdöbbentően hasonlít a táltosok és sámánok utazásaihoz, és igen közeli rokonságot mutat a szufi misztikusok „Égi utazásával.”
Ha ez a kapcsolat megvalósul az élőlény bár testében az anyagvilágban él, mégsem hatnak már rá a korlátozó tényezők. Érdekes összecsengés ez a már korábban említett nábhi, köldök szó egyik jelentésével, amely szoros kapcsolatot jelöl. Ez könnyen rávilágíthat a jóga folyamatának igazi különlegességére, amely abban rejlik, hogy sajátos építőköveire – a mester és a tanítvány eszményére – támaszkodva, közvetlenül képes összekapcsolni a törekvőt az eredeti központtal.
Az ily módon „megvalósult” ember vagy „emberfeletti ember” minőségileg nem különbözik többé az eredeti középponttól. Tökéletességéből fakadó közömbösséggel képes úgy cselekedni, hogy mozdulata nem lendít a szamszára kerekén, sőt ő válik a mozgás irányítójává. Így a megvilágosodott jógi, guru vagy szádhu, aki immár centrális helyzetben van, maga is omphalos, szent tér, akiben Isten lakozik.

A KÖZÉPPONT ELVESZTÉSE

Miért várt ilyen fontossá éppen most az omphalos, az eredeti középpont? Miért olyan lényeges éppen most a mitikus és szakrális földrajz szimbólumrendszerével foglalkozni? Miért van olyan nagy szükség éppen most a Lényegre irányuló kérdésekre?
Különös, feszült várakozás telepedett a világra, valami mozgolódik a felszín alatt. Az ember egyénileg elérhet élete során többször is olyan pontra, hogy a jól begyakorolt módszerek, már a sokadik próbálkozás után is csak kétségbeejtő kudarcok sorozatával válaszolnak a felmerülő problémákra. Ilyenkor csak szorongva toporgunk, ráébredve arra, hogy szinte reflexszerűen működő megoldási sémáink többé már nem használhatóak semmire. A nehézségek azonban változatlanul körülöttünk tornyosulnak, valamit tennünk kéne, de már csak az ismeretlen felé lehet továbblépni.
Most, mintha az emberiség egyszerre jutott volna el erre a pontra. A tudatunk rajzolta határok között már mindent feltérképeztünk, már mindent kipróbáltunk, csak rójuk a köröket, újra és újra falakba ütközve. A tudományos világlátással megtámogatott, demokratikus fogyasztói társadalmunk úgy tűnik elérte a határait. A korszakváltás, egy új paradigma nyugtalanító kényszere alatt élünk és át kéne gondolnunk a hogyan tovább? kérdését. A mennyiségi terjeszkedés sikertelensége után a minőségi gazdagodás felé kellene fordulnunk. A már sokat felrajzolt koordináta rendszer kétdimenziós síkjáról elrugaszkodva új távlatok, a vertikum irányába kéne mozdulnunk. A korábbiakban felvázoltak alapján ez az elmozdulás csak egyelten módon, a középpont felkutatásával lehetséges.
A kali-juga, a jelen vaskor idejére a középpontra emlékeztető és rányíló kapuk, világcentrumok elsüllyedtek, eltűntek a szemünk elől és erről a legtöbb tradíció beszél valamilyen formában. Ez az „elveszettség”általános értelemben is jellemző a vaskorszak időszakára. A pozitív pólusra, a transzcendensre vonatkozó tudás szórványosan és nehezen hozzáférhető, míg a negatív pólusra, az anyagra vonatkozó információk megtévesztő bőséggel állnak rendelkezésre. Ennek következtében a jelenkor embere számára a transzcendens valóság érthetetlen, és paradox módon az anyagvilág természetére és jelenségeire, a benne játszódó folyamatokra is a dezinformáltág nyomja rá a bélyegét.
A deszakralizált világban a szent tér abszolút valósága általánosságban felismerhetetlen, a szubjektív valóság értelmezése pedig szinte lehetetlenné válik az információ özönben. Gondoljunk csak arra, ahhoz, hogy legalább esélyünk legyen egy tény hozzávetőlegesen pontos és hiteles megismeréséhez, legalább négy-öt különböző médiumból kell kigyűjtenünk az olykor egymásnak ellentmondó, általában a különböző individuumoktól egyénileg színezett információkat.
A másik érzékelhető jelenség a mai „kommunikációs társadalomban”, hogy időben és térben egyre inkább eltávolodnak egymástól a felek, illetve az események és a befogadók. Ennek következtében a jelenkor emberi egyre közönyösebben viseltetnek a valóság jelenségei iránt, egyre inkább a saját világukba húzódnak vissza.
Az iránymutató fókuszpont hiányában a civilizáció minden területén érzékelhető ez az „elveszettség”: az egyén nem találja önnön középpontját, civilizációs betegségektől, stressztől, energiahiánytól szenved; a szétbomló családokban nincs meg többé sem a családfő, sem a nagyszülők középponti, támaszt adó, rendező szerepe; a nemzeteknek nincsen vezetője, aki a Valóság ismeretében, attól felhatalmazva gondoskodik a közösségről; a viszályok és nézeteltérések korában pedig a különböző népek képtelenek az emberiség közös ügyén együttesen fáradozni, ehelyett egymással háborúznak – a Világkirályok ideje már régen lejárt.
Mi sem jellemezhetné jobban mai korunkat, mint a világháló és a valóságshow-k vagy a szerepjátékok kettőssége. Az egyik az információ adta tudás és hatalom képzelt szabadságába ringat, a másik emberi kapcsolatok őszinteségét és mélységét csúfolja meg. A legmegdöbbentőbb az egészben, hogy mindannyian elfogadjuk ennek az életnek a valóságát –közös álomban szunnyadunk.
Sokszor lehet hallani a jelen kor generációit illető számtalan kritikát azzal kapcsolatban, mennyire beszűkültek a kapcsolataik, vágyaik, az akaratuk mennyire törékeny, cél nélkül téblábolnak a világban, műveltségük sekélyes, és főleg az ifjúság esetében fájdalmasan kiábrándító az a közöny, amellyel a Facebook-on túli világ felé fordulnak.
Sajnos a mai világkorszak jelenségei általánosságban nem támogatják a belső középpont megtalálását sem, amely természeténél fogva az eredeti középponttal való összekötöttségre vágyik. Ennek következtében a legtöbb ember megtapasztalása és tudatossága saját fizikai testéről félreértelmezett, finom fizikai energetikai központjai olyan szinten működnek alul, hogy csak a puszta létezést képesek fenntartani – másképpen fogalmazva nem csatlakozik a központi, éltető energiaforráshoz. Ennek tudatában hogyan is várhatnánk el, hogy a jenkor embere a szellemiség felé forduljon, hiszen energetikai állapota képtelen arra, hogy finomabb létsíkok felé törekedjen, vagy magasabb tudatállapotba emelkedjen.
Ezek után felmerül a kérdés, ilyen determináltság és visszahúzó körülmények között van-e egyáltalán lehetőség visszatalálni az elveszett középponthoz?
Mivel az Abszolút Középpont mindig változatlanul létezik, így az anyagba rejtett központok eltűnése is inkább csak rejtőzködés. Nem mindenki számára értelmezhetetlenek ezek a szimbólumok: a tradíciók azonban megőrzik a hiteles tant, a törekvők számára pedig mindig biztosítanak lehetőséget a középponttal való találkozásra. A másodlagos központok visszahúzódása után a harmadlagos központoknak ez a legfontosabb feladata. A ma is hitelesen működő, a szimbólumokat megértés nélkül nem csak illusztrációnak használó, Világcentrum tükörképeként felébreszteni, majd összehangolni az energiarezgéseket; valódi szellemi kommunikációban élő kapcsolatot kialakítani a Középponttal és ezt minden kereső számára hozzáférhetően közvetíteni. Kivételes jelenlétükben ma ezek a tiszta helyek látható képviselői az eredeti középpontnak.

Középpontok sokasága

Az antik görög kultúra legszentebb helye Delphoi és az ott vigyázott omhalosz volt, mégis több középpontja létezett a kozmosznak.
Az archaikus világban minden lakott településnek létezett egy „Középpontja”, amely kiemelten szent helynek számított. Itt a szentség a maga teljességében nyilvánult meg: egészen elemi formában, mint például természeti képződmények (barlangok, ligetek) vallásos tiszteletében, vagy egészen közvetlenül, az istenek személyes jelenléte révén.
Ehhez a középponthoz azonban nem szabad a számunkra megszokott, nyugati geometrikus szemlélettel közelednünk. Kivételes nagy „szerencse”, ha a föld középpontját a térképen is megtaláljuk. Az archaikus nyugati és a keleti kultúrák a középpontok végtelen sokaságát ismerték, és mindegyiket a „Föld Középpontjának” tekintették. Egyáltalán nem okozott problémát számukra, hogy akár egy lakott területen belül is több „Középpontja” legyen a Földnek. Hiszen ez minden esetben szent és mitikus földrajzi hely, így semmi köze a profán, „objektív” geográfiához.
A három világ – Ég, Föld, Pokol – képe meglehetősen ősi. A föld majd minden kultúrájának mítoszaiban megjelennek ezek a kozmikus világalkotó rétegek. A „köldök-pont”, a „Világ Középpontja” minden esetben ezeknek a rétegeknek a metszéspontjában található, ahol a teremtés szövete egy pillanatra felfeslik és ezáltal lehetővé válik a közlekedés az egyes létsíkok között.
Ez kép leginkább az ősi keleti kultúrákban gyakori. Minden keleti város a „Föld Középpontjában állt”, így Babilon Báb-iláni, vagyis „az Istenek Kapuja”. A kínai uralkodó fővárosa mindig a Csodás Fa, a Kien-Mu mellett helyezkedett el, amely a három világ tengelyét képezte.
A városok, templomok vagy paloták, melyeket a világ középpontjának tekintettek, a világ három rétegét tartó Kozmikus Hegy, Világfa vagy Központi Oszlop archaikus képét őrzik. Csak a felsorolás szintjén ilyen az indiaiak Meru hegye, az iráni Haraberezaitira, a germánok Himingbjörére, a mezopotámiai „Országok Hegye”, a palesztinai Tábor- hegy, a Gerizim hegy Palesztinában, melyet „a Föld köldökének” neveztek, vagy a Golgota, amely a keresztények számára a világ középpontja. Az iszlám hagyomány szerint a Föld legmagasabb pontja a Kába-kő szentélye, mert éppen az ég középpontjával, a Sarkcsillaggal szemben áll. Babilonban a zikkuratok valójában a Kozmikus Hegység, vagyis a Kozmosz szimbolikus képét hordozták magukban. Ennek a szimbolikának a szellemében épült Borobudur hatalmas temploma Jáván, amely olyan, akár egy hatalmas hegy.
Gyönyörű misztikus képpel, e hegy megmászása felér egy extatikus utazással a „Világ Középpontjába”. A legfelső szintet is megmászva lehetőség adódik a profán világból, az isteni világba lépni.
Így általában véve a Kozmikus Hegy csúcsa egyben a „Világ Köldöke” is. Egyszerre a világra születés, és a profán világ számára történő „meghalás” kitüntetett pontja.
A Középpont legelterjedtebb szimbólumváltozata a Világfa, amely az Univerzum középpontjában áll. Gyökere az Alvilágba nyúlik, koronája Isten lábáig nyújtózik. Általánosságban elmondható, hogy minden szent vagy rituális fa és oszlop misztikus utalás a „Világ középpontjára”.
Figyelemre méltó, hogy a kozmikus tengely, mint szimbólumot már az olyan archaikus kultúrák is ismerték, mint a szibériai vagy az észak-amerikai népesség. A települések közepére állított oszlop a „Kozmikus Tengelyt” jelképezte. Tövénél mutatták be áldozataikat, oda vitték rituális ajándékaikat.
Amikor a kunyhók helyét a jurta veszi át (Közép-Ázsia pásztor népeinél), az oszlop-tengely is átalakul a sátor közepén található szellőzőnyílássá. Az itt kiszökő füst szolgál oszlopként, amely az égi világba viszi az áldozati felajánlást. Ebben az esetben a „házról” tartották, hogy az maga a Mindenség, sőt a világ közepében áll, hiszen a füst számára vágott nyílás pont a Sarkcsillagra – az égboltozat „köldökére” – nézett.

_______________________________________________________________

(1) Tudd meg, hogy mindegyik létállapot az Én energiám által nyilvánul meg, legyen az a jóság, a szenvedély vagy a tudatlan-ság kötőerejében. Bizonyos értelemben Én vagyok minden, mégis független vagyok. Rám nem hatnak az anyagi természet kötőerői, mivel azok épp ellenkezőleg Bennem vannak.
A három kötőerőtől (a jóságtól, a szenvedélytől és a tudatlanságtól) megtévesztett világ nem ismer Engem, aki a kötőerők felett állok és kimeríthetetlen vagyok. (Bhagavad-gítá 7.12-13.)
(2) Magának a szónak a jelentése önmagában létező, önmagától született. Azokat a lingamokat nevezik így, amelyek a természetben önmaguktól alakultak ki.
(3)„Azután a szusumnának nevezett helyen meditáljon, amely kimegy Randhrából. Így Visnu legmagasabb hajlékára jut.” (Garuda Purána, 5.87.)
(4)Óh, király! Amikor egy ilyen misztikus végighalad a Tejúton a ragyogó Szusumná mentén, hogy elérje a legfelsőbb bolygót, Brahmalokát, először Vaisnávarára megy, a tűzisten bolygójára, ahol teljesen megtisztul minden szennyeződéstől, majd még feljebb indul, a Sisumára körébe, hogy kapcsolatba kerüljön az Úr Harival, az Istenség Személyiségével. (Bhágavata Purána 2.2.24.)

57/2012.
Kenderesi Ilona