Mandzsíra

A mandzsíra általában 8-10 centiméter átmérőjű kerek, kissé kúpos, párban használt cintányérocska. Rézből, vagy ötvözött harangfémből öntik, a kúp csúcsán átfúrják, s belé fűzött szalaggal az ujjakra szorítják, úgy szólaltatják meg. Európában ujj-cintányérnak nevezik, amit jobb és balkézben tartva üt össze a játékosa.

Az egész indokínai kultúrában elterjedt, Istent dicsőítő énekek kíséretéhez éppúgy használják, mint szertartási vagy munkadalokhoz. Észak-Indiában, valamint Tibetben a lekerekített palástú, anyagában vastagabb, díszített fajtát használnak. Néha a dzsa-dzsa nevű kis átmérőjű, egyenes peremű, középütt félgömbszerűen domború úgynevezett kalap-cintányérral helyettesítik, ami meglepően nagy hangerejű.
Elnevezései sokfélék, Észak-Indiában mandira (Orissza, Bihar), karatála (Kasmír, Bengál) khartalá (Uttar Pradesh), Dél-Indiában kartali (Andhra Pradesh), vagy gantha (a klasszikus indiai zene otthonában, Karnátakában).  Pakisztánban mandzsíra, Tibetben pangling, sil-sil, talam, tala, tali, ghali, thing sha, vagy chinkas néven ismerik. Kínában ching, vagy tien ching, Indokínában pedig rincik néven ismeretes.
Délkelet-Ázsián kívül is ismert, Palesztinában selslim, Itáliában és Görögországban caratal, crotal változatban, Oroszországban, Lengyelországban, Romániában és Franciaországban pedig krotál néven. Németországban ujjcintányér a neve.
Sajátos kezelésmódja mellett zenei kifejezéssel tá, ti– ti ritmust játszik vele a legtöbb indiai. Általában egy mrdanga (kétmembrános dob) mellett legalább kettő, vagy négy mandzsíra tartja a tempót, az alaplüktetést. Megjegyzendő, hogy nyugat-bengáli nyelvjárásban a karatáli szó tapsolást jelent.
A Dél-Indiában használt ghanta csengettyűt jelent, ami a csengetésnek általános kifejezése, s nem biztos, hogy a mandzsíra használatára, hanem talán kisebb szertartási harangocska, vagy csengettyűsor csendülésére utal. A XVII. századi bengáli életrajz-irodalom egyik kiemelkedő darabját,  a Csaitanja Maháprabhu életét elbeszélő Csaitanja-csritámrtát idézzük: „Ekkor bevitték az Úr Dzsagannáthnak [a Mindenség Ura] a pásztorfiúk kedvence (gópála vallabhabhóga) nevezetű ételfölajánlást. Megszólalt a kagylókürt, karatal-ok [mandzsírák] csilingeltek, s kezdetét vette az árati ceremónia, az imádati fölajánlás.” (3.16.88.) Ez a részlet pontosan írja körül a mandzsíra szertartásbeli szerepét.
Másik alkalmazása a hangszeres kíséret és ritmus biztosítás: „Amikor Isten énekes-zenés dicsőítésének (szankírtan) mozgalma elkezdődött, Navadvípban semmit sem lehetett hallani a Hari! Hari! kiáltások hangjain, a mrdanga-dob lüktetésén és a karatálok zengésén kívül.” (1.17.123.)
Csaitanja, a tudós házasember zarándokútjáról hazatérve meglepő változásokon ment keresztül, ami kivívta a környékbeliek ellenkezését: „Most mindenféle dalokat énekel nagy hangon, tapsol, dobol, és üti a karatalokat. Olyan lármát csap, hogy megsüketülünk tőle!” (1.17.207.)
A zenés menetek, felvonulások szervezése és hangszeres kiosztása pedig a következőképpen történt: „A négy csoportban nyolc mrdanga és harminckét karatal szólalt meg. Valamennyien énekelni kezdték a transzcendentális hangot…” (2.11.216.
A dob az egyformaság mellett változatokat is játszik, de a mandzsíra az állandóság és az állhatatosság hangja: változatlan a változóban… mint a női, anyai szerepében oly kitartó, állhatatos szent folyam, a Gangesz.
A bengáli misztikus teológia szerint Isten neve szent és nem különbözik magától Istentől, ezért a szent nevekkel felhangzó ima is transzcendentális. A hang eredetét vizsgálva többször találunk utalásokat a világi füllel nem hallható hangra. Ez a földi frekvenciákon kívüli, mennyei, isteni hang, aminek megidézése és alkalmazása az ide vonatkozó vallásgyakorlatok célja. A vallási szertartások általában a természeti erőket, a vizet, a tüzet, és a hangot idézik meg, s ez utóbbinak a jelképe a mandzsíra, a lélek csengettyűje.

52/2009.
Váray László