Játszani is engedd…

„Síppal, dobbal, nádi hegedűvel…”

Azt hisszük, fejlett technikai és társadalmi életünk már túlhaladta a múltban élt emberek bölcsességét. Valójában nem is ismerjük már őket, hiszen soha nem a nép életét próbáljuk megismerni, hanem csak a felszínt, a nagy személyiségeket, a „történelmet” látjuk egy-egy korszakot megfigyelve. Nehéz megérteni, hogyan éltek az emberek, milyen célok, vágyak mozgatták őket, mit tettek a hétköznapok egymásutánjában.

Ebben a tévedésben élve azt képzeljük: a középkor embere sötét, fanatikus, tudatlan világban élt, ahol jóformán még a Nap sem sütött, minden csupa szenvedés, betegség és sanyarúság volt. Azonban, ha közelebbről megvizsgáljuk ezt a kort, rá kell jönnünk, hogy problémáik ellenére azok az emberek tudtak valamit az életről, amit mi már nem ismerünk. Mivel minden korban sajátos gondokkal küszködünk, ezért be kell látnunk, hogy a mi korszakunk az „elidegenedés és a keserű meghasonlás korszaka”, ahol ugyan kevesebb a nehéz fizikai munka, több a szabadidő és a szórakozás, mégsem tudunk önfeledten játszani, kikapcsolódni, együtt lenni. Leszoktunk a játékosságról, és gyerekeinket is leszoktattuk természetes hajlamukról, hogy a játékon keresztül ismerjék meg a világot. Korán felneveljük őket, hogy ne kelljen sokat bajlódni velük, és a sok információt gyorsan a fejükbe tudjuk sűríteni.

Fontos, hogy elődeink életét alaposan megismerjük, azaz, hogy eltanuljuk, „visszatanuljuk” tőlük azokat az ismereteket, amelyekkel könnyebbé, örömtelibbé, emberibbé tehetjük a magunk és gyermekeink életét. Mennyivel boldogabbak lehetnének a családok, ha a szülők és a gyerekek közös játszadozás közben felejtkeznének bele egymás örömeibe – így aggodalommentesebb, kiegyensúlyozottabb jövő várna rájuk.

Időhiányra hivatkozva nem ülünk le egymás mellé beszélgetni, papírcsákót hajtogatni a gyerekekkel, inkább előregyártott gyerekjátékokat veszünk. Soha nem gondolkoztunk még azon, hogy amíg a manöken Barbie-ra, a My Little Pony-ra, meg a J.I. Joe-ra előteremtjük a pénzt, mennyi időt tölthetnénk gyerekeinkkel együtt, farigcsálva, gyurmázva, ötleteket ötletekre halmozva, elnyűhető, képzeletgazdagító, valódi, természetes gyerekjátékokat készítve. Talán már észre sem vesszük, hogy körülöttünk leginkább műanyagból készülnek nemcsak a játékok, de a tárgyak is. Ezzel szinte kizárjuk annak lehetőségét, hogy a gyerek megismerkedjen más, természetes, általa is alakítható alapanyaggal. Így számukra egy tárgy csak egyetlen módon tud funkcionálni: ahogyan azt előállították. Nem beszélve arról, hogy a gyerek fantáziáját állandóan izgatja, miből épül fel egy bonyolult szerkezetű tárgy; addig mesterkedik vele, amíg szét nem szedi teljesen, és ezzel már nem a játékok, hanem a műanyag kacatok szaporodnak csak a lakásban.

Meg kellene ismernünk a gyermekpszichológia egyik alaptételét, a bekebelezés folyamatát. A gyermek környezete tárgyait az elfogadás, megismerés, „teljes analizálás” útján ismeri meg. Ahhoz, hogy elfogadja, meg kell tapintania, ízlelnie, szagolnia a dolgokat, nevet kell adnia nekik, hogy azonosítani tudja azokat. Ennek a folyamatnak a legelső lépése, hogy a gyerek átveszi a tárgy szerepét – itt kezdődik a játék. Azt bárki megfigyelheti, hogy a gyerek kapcsolata tárgyaihoz főleg abban áll, hogy ő maga lesz kutya, autó, baba, mozdony stb. Amíg ez a bekebelezés nem sikerül, a tárgy idegen és félelmetes marad.

Ennek a bekebelező folyamatnak a gyorsítását a természetes alapanyagú játékokkal segíthetjük elő. A gyerek befogadóképessége sokkal erősebb az olyan tárgyak iránt, amelynek anyaga rokonságban áll testének anyagával, mint a túl bonyolult, zörgő, puffogó, kattogó gépcsodák iránt. Ezt könnyen beláthatjuk, ha ismerjük a gyereknek azt a szokását, hogy milyen könnyen el tud játszani egy fadarabbal, papírszelettel vagy egy üres gyufásskatulyával. Ugyanaz a gyerek, aki megvetéssel utasítja vissza a leggyönyörűbb játékautót, mert nincs igazi benzintartálya és nem búg, boldogan autózik egy fadarabbal, amelynél ő szolgáltatja a búgást, a benzint és minden egyebet.

A másik fontos ok, amiért a gyereknek természetes játékokra van szüksége az, hogy manuálisan is fejlődnie, ügyesednie kell, s ezt a műanyag termékek nem mindig teszik lehetővé. Ez utóbbi megakadályozására a legjobb módszer az alkotó játékkészítés és a játék maga. Ennek a feladatnak a terhe a pedagógusok, népművelők vállát nyomja. Azonban rendkívül fontos a szülő szerepe is e folyamatban, hiszen ha mi nem ismerjük a kreativitást elősegítő gyerekjátékok készítését, hogyan taníthatjuk meg ezt gyerekeinknek? Hiszen ezeken a tevékenységeken keresztül a gyerek megismeri az anyagokat, azok formálhatóságát, a fát, textilt, papírt, agyagot, megismerheti saját kultúrájának hagyományait, a titkokat, praktikákat, hogy egyszerű formákat hogyan könnyebb előállítani. Így javul a tapintóérzéke, a kézügyessége s az önbizalma is. Könnyebben hozzáfog egy feladatnak, megpróbál megtenni minden tőle telhetőt, használja, megvalósítja fantáziája minden ötletét.

Játéktanítás vagy tanítás játékkal?

Oktatási és iskolarendszerünk hibáiról minden szülő hosszan mesélhetné saját és gyermeke élményeit. Ezek közül a hiányosságok közül most csak egyet érdemes kiemelni, ez pedig a játéktanítás hiánya. Az iskolák legtöbbjében a játékot afféle szabadidős elfoglaltságnak tekintik, és élesen elkülönítik a tanulásra és a játékra szánt időt. Éles a választóvonal az óvoda és az iskola között is, miközben a gyereknek egyik napról a másikra le kell szoknia a játszásról.

Egy komoly nevelő mindig tudja, hogy a gyereknek mikor van szüksége figyelemelterelésre, felüdülésre vagy játékra. Ha empatikus figyelemmel kíséri növendékeit, akkor ismernie kell a figyelem felvillanyozásának módjait és azok alkalmazásának idejét. A gyermeki magatartászavarokat, gátlásosságot, „rosszaságot” – főleg az iskoláskor elején – a kisgyermekkori játékélmények hiánya okozza. Ezek a problémák hatékonyan soha nem oldhatók meg üzenőfüzettel, intővel, fekete- és pirospont-értékeléssel. Valódi megoldást a komolyan megtervezett, változatos és célzott gyerekjátékok nyújtanak. A pedagógusok, szülők nem ismerik kellően a játszás fontosságát, jelentőségét, a gyerek testi-lelki fejlődésében betöltött, semmivel sem pótolható szerepét.

A megfelelő játékok készítéséhez és a játszani tudáshoz fel kellene nőnie szülőknek, pedagógusoknak egyaránt, felismerve a játék motiváló és információhordozó szerepét. Iskoláinkban fel kellene használni a játékot – mind a fejlesztő, építő, az anyaghoz kapcsolódóakat, mind pedig a lazító, pihentető, ritmusváltó gyakorlatokat –, ezenkívül össze kellene kapcsolni a munkát és a játékot, ahogyan ezt elődeink olyan szépen megvalósították. A gyermek a játékain keresztül tanulta meg, hogy milyen szerepe van a társadalomban. A fiúk apjuk tevékenységeit utánozták játékaik során: fadarabkát vontattak gesztenyelovakkal, ostort fontak gyékényből, a lányok anyjukat figyelve tésztát gyúrtak, ebédet főztek, babaruhát varrtak és a babagyerekről is módszeresen gondoskodtak. Örök és megváltoztathatatlan szerepeket öltöttek magukra, valódi nővé, anyává, feleséggé, férjjé és apává váltak.

Ehhez sokkal kiegyensúlyozottabb, áttekinthetőbb teret biztosított a falusi nevelő környezet, mely még ma is sokkal érzelemgazdagabb, nyugodtabb embereket nevel a nemzet számára, mint az urbanizáció. Mivel a falusi élet tempója sokkal lassúbb, mint a városé, a gyermek sokkal mélyebb élményeket él át, melyek egész lelkivilágát megragadják. Ezenkívül a gyerek már nagyon korán részt vesz a munkában, feladatot kap, tehát nő a felelősségérzete. A nevelés célja itt inkább az, hogy a gyerek minél inkább alkalmazkodjon a környezetéhez és beilleszkedjék a közösségbe, míg a városi ember azt szeretné, ha gyereke kiválna a közösségből és egy fokkal különb lenne a többieknél.

Így egy másik problémakörbe léptünk át: az elidegenedő nagyvárosokba, ahol a gyermek játéktere is teljesen beszűkül, hiszen a sportlétesítményeken kívül szinte semmi mozgástere sincs. Ettől még kezelhetetlenebbé és agresszívebbé válik. Képtelenség bevonni a munkába, mert a termeléstől távol eső városokban csak az ipari és kereskedelmi intézményekben tud munkához jutni, ahol pedig nem kreativitásra van szükség, hanem csak egy munkafázis elvégzésére alkalmas munkaerőre. Ez pedig oktatási rendszerünk romlását, nemtörődömségét vonja maga után.

Tanuljunk meg hát magunk is játszani, neveljük játékossá gyerekeinket, mert a „játék értelme, öröme hozhatja meg végső soron a munka, az élet örömét is”.

Felhasznált irodalom:

1. Katona Imre: Az emberi élet első szakaszának néprajza, Bp. 1992.
2. Bálint Alice: A gyermekszoba pszichológiája Bp. 1990.
3. Bánszky Pál: Előadás a Bauhaus-ról, Bodajk, 1993.
4. Barna Jakab: 100 gyermekjáték, Bp. 1992.
5. Petrás Anna: Játékiskola, Bp. 1992.
6. Erdei Ferenc: Magyar falu, Bp.
7. Kresz Mária: A hagyományokba való belenevelő- dés egy parasztfaluban. Bp. 1949.

Tasi Beatrix