Mitől beteg a világ? – válság, ökológia, világjelenségek

Győrfiné Nádi Bernadette interjúja Hajnal Klárával – gondolatszálak a fenntartható fejlődéssel kapcsolatos információszövedékből.

– Sokan mondják, hogy beteg a világ. Valóban?
– A világban valóban sok olyan probléma van, amelyet betegségnek lehetne nevezni. Azonban nézőpont kérdése, hogy problémának, fájdalomnak, vagy betegségnek értékelem. Azt gondolom, hogy igazából helyzetek vannak. Akár a személyes életünket, akár a világ életét nézzük, állandóan új és új helyzetek adódnak. Állandó változás van körülöttünk és bennünk, és ami változás nekünk nem tetszik, vagy kényelmetlen, fájdalmas, arra azt mondjuk, hogy probléma, vagy rosszabb esetben betegség. Holott csak tudomásul kellene vennünk,hogy változás van, és a változások miatt folyamatosan másképp kellene reagálni, tehát nekünk is állandóan változni kellene. Ha a világ állandó változásával egy ritmusban mozognánk, akkor lehet, hogy ezek a fogalmak nem is léteznének az életünkben. Sem az, hogy probléma, sem az, hogy betegség,se az, hogy katasztrófa. Természetesen ez így túl éles kijelentés, mert létezik olyan helyzet, amit nem nagyon tudunk másképpen megfogalmazni – az ember szemszögéből egy gyors természeti változás bizony katasztrófa. Egy súlyos földrengés, amit cunami kísér, vagy egy vulkánkitörés az emberi értékrendben katasztrófának minősül, mert emberi életet követel, anyagi károkat okoz. A természet fejlődésében azonban teljesen természetes jelenség a változás, csak kisebb léptékű és lassabb a lefolyása, ezért akár évmilliókig fel se tűnik. A saját életünkben egy kis fejfájás, egy kis fizikai elgyengülés, egy kis rosszkedv, az nem olyan nagy probléma, de ha nagyon-nagyon fáj valami, vagy súlyos betegség jelenik meg, azt bizony tragédiának éljük meg. Részben nézőpont kérdése.

– Nagyon fontos kérdés, azt is meg kell nézni, mindegy-e, hogy milyen nézőpontba helyezkedünk! Megengedhetjük-e magunknak azt a laza választ, hogy„Ugyan már, nézőpont kérdése!”?
– Nem egészen. Helyezkedhetünk olyan nézőpontba, hogy a világ igenis beteg, betegek vagyunk mi is, szörnyűséges dolgok lesznek. Ez is egy nézőpont, jogunk van rá akár személyesen vagy akár globálisan, de nem érdemes ölbe tett kézzel várni a kellemetlen, súlyos és fájdalmas eseményeket. Célszerű olyan nézőpontba helyezkedni, hogy észleljük a változásokat, igyekezzünk felismerni a változás irányát és természetét, és próbáljunk meg hatékony választ adni rá. Ez az intelligencia. Intelligens az az ember, aki felismeri a változásokat és a változásokra hatékony választ tud adni. Ebbe beletartozik az is, hogy különbséget tud tenni, mi az a változás, amire neki nem kell reagálnia megjelent a boltban a tamagocsi?! Nem reagálok rá, tehát nemet mondok. Az intelligencia kérdése egyszerre személyes és globális ügy. Az utóbbi évtizedekben olyan léptékű változások történnek a világban, amire joggal mondják sokan, hogy beteg a világ, és nem is biztos, hogy meg tudjuk úszni. Elképesztő, milyen fogalmi rendszerrel operálunk, és nem foglalkozunk vele komolyan. Spontánul azt mondjuk, nem biztos, hogy meg fogjuk tudni úszni. Ez mindennapos
kifejezés.  Na, megúsztam, mondja a diák, akit átengedtek, vagy mi is megúsztunk egy-egy napot, ami tulajdonképpen azt jelenti, hogy kikerültük a problémát, a felelősségvállalást és következményeit. Ez egy vegetáló életformának a jelensége. Egy kényelmes, a vak szerencsével magyarázható olyan eseménysorozat, sodródás, amibe nem tettük bele a magunk cselekvő, kreatív aktivitását. Az emberiség előtt olyan nagy léptékű változások állnak, amelyre mindenféleképpen oda kell figyelni, fel kell készülni. Reális nézőpont, hogy súlyos katasztrófák várhatók, az eddigi döntések következményeinek
sorozatát éljük, és aki felelőtlenül viselkedik, az megérdemli a sorsát. Az a diák, aki nem tanult év közben, meg fog bukni; kezdheti szépen elölről vagy otthagyja az egyetemet. Tehát itt is válogathatunk a nézőpontok között, de a kérdés az, hogy mit várunk el a Homo Sapienstol, az emberiségtől? Hogy tehetetlenül hagyja magát sodródni, vergődni, döglött halként úszni? Csak azt hisszük, hogy élünk, pedig tulajdonképpen már csak lélegzünk. Milliárdos tömegekre jellemző a világban, hogy hagyják magukat sodortatni a mainstream által, a fogyasztói társadalom értékrendjének mindennapjaiban.

– Milyen válaszra, milyen nézőpontra van jogunk? Mire kötelez bennünket emberi létünk, az, hogy potenciálisan intelligens és értelmes lények vagyunk itt a bolygónkon? Az ember az egyetlen lény, aki verbálisan kommunikál, aki át tudja adni a tapasztalatait, aki újabb és újabb kreatív dolgokat képes létrehozni. Megengedhetjük-e magunknak, hogy csak intünk egyet, hogy vége, vagy pedig kötelességünk megtennünk mindent annak érdekében, hogy ez a faj, az alkotó emberiség továbbvigye küldetését? Közel se töltöttük még be az evolúciós feladatunkat. Ki hova teszi magát, melyik nézőpontba?
– Van, aki azt mondja, nem érdekel a világ, egyébként is a szakértők és a döntéshozók dolga, feladata, megvan nekem a magam problémája. Van, aki megdöbben, hogy ki vagyok én? Homo Sapiens! Hányféle homo sapiens létezik azon kívül, hogy bŐrünk színe, nyelvünk, kultúránk, identitásunk más? Tényleg van-e olyan zombi kategória, aki sodortatja magát és nem képes tudatos döntést hozni? Nyilvánvaló, hogy mindenki döntéshozó ezen a bolygón. A 6,7 milliárd emberbŐl mindenki, minden pillanatban döntést hoz. Azzal, hogy gondozza-e a természetet, mŰveli-e a földet, vagy csak túrja. Támogatja-e azt a fogyasztói társadalmat, kultúrát, értékrendet, amely szó szerint elfogyasztja a földet? Támogat-e militáns, erőszakos folyamatokat? Tucatszámra hoz döntéseket mindenki, és szó sincsen arról, hogy csak és kizárólagosan a tudósoké, politikusoké és a gazdaság szereplőié a döntéshozatal. Fel kellene vállalni a felelősségünket!
A nyugati ember nagyon kényelmes – nemcsak fizikailag, hanem szellemileg is. Az iskolában a diákokat nagyrészt magolásra kényszerítik. Az igazi tanulás a változás megtapasztalása, amely eredményeképpen más módon kezdünk el gondolkodni a dolgokról. Ez a tanulás már maga a fejlődés. Akár evolúciós értelemben, akár saját személyes fejlődésünk értelmében. Ez nem mennyiségi, hanem minőségi folyamat. Óhatatlanul vannak benne mennyiségi elemek –darabra lehet a könyveket, a krediteket, a diplomákat számolni –, de előfordulhat, hogy akár öt diplomával sem leszünk fejlődőképesek, mert csak információhalmaz van a fejünkben. Meggyőződésem, hogy az információt értékelnünk, szelektálnunk és szintetizálnunk kell. Ha nem vagyunk képesek egy globális, komplex szintézisre, méghozzá egy rendszerszintu, evolúciós szemléletű szintézisre, akkor nem leszünk képesek a dolgokat megérteni. Sem a tegnapelötthöz nem lehet viszonyítani, sem a rendszerváltáshoz, sem ’56-hoz, sem 1848-hoz. Addig kell visszamennünk, ameddig csak lehetséges, és annyiféle szakterület tudására van szükségünk, amennyi csak lehetséges. Gyakorlatilag polihisztorokra volna szükség, összerakni mindazt a hatalmas nagy folyamatot, amelynek részei vagyunk, megismerni komplexitásában azt az Univerzumot, amelynek egyénenként egészen különleges, egyedi alkotó elemei vagyunk. Az egységben óriási a változatosság, illetve ez az óriási változatosság alkotja az egységet. Ennek a megértéséig lenne jó eljutnunk. Nyilvánvaló, hogy mindenki adottságainak, lehetőségeinek a függvényében fog eljutni valameddig, de legalább mindenki próbálja meg!

– Észrevettük-e már a problémát?
– Egyének, civil csoportok, a tudós társadalom jelentős része már észrevette. De legalább annyian tagadják, mint amennyien észrevették. Ez a szkeptikus hozzáállásból fakad, a nagyképűségből, szellemi gőgből. Ismerős a kérdés és a válasz: „Ugyan már, te ezt elhiszed? Ez csak médiafogás!” A szkepticizmus mögött van egy bizonyos fokú korlátoltság is. Sokan arra alapoznak, amit valamikor régen tanultak, de a tudásanyag mára már ötévenként megduplázódik. Saját magunkat sem vagyunk képesek nyomon követni, nemhogy a világ folyamatait. Persze, lehetséges egy jóindulatú tudatlanság is, hiszen előfordulhat, hogy még nem jutott el valakihez az információ. Sokan pánikkeltésként értékelik a figyelmeztetéseket, és bizony a fogyasztás mámorában élő fogyasztói társadalom számára tényleg katasztrófaként hat mindez.

AZ EGYSÉGBEN ÓRIÁSI A VÁLTOZATOSSÁG, ILLETVE EZ AZ ÓRIÁSI VÁLTOZATOSSÁG ALKOTJA AZ EGYSÉGET.

Az igazi nagy problémát már több ezer éve megfogalmazták:
„A gazdagság a természet törvénye szerint szabályozott szegénység” – mondta Epikurosz, de a nagy vallásalapítók, bölcselők is erről tanítottak. Aztán később, 1962-től a tudományos világ nagy szakértői – mint Rachel Carson – is
megfogalmazták ugyanezt. Drámai könyvcímek, számítógépes modellek jelentek meg, nem reagáltak rá. A mindennapi kényelem, a politika, a gazdaság
befolyása felülírják mindezt. Mindenki hárít, igyekszik magában kiskapukat, önfelmentő teóriákat gyártani. Ilyen az emberi lény, ha hagyja magát
zombivá nevelődni, és nem akar felnőni. Ugyanis a felnőtt embernek az az alapvető vonása, hogy vállalja a felelősséget a tetteiért. Magyarul az emberiség
még infantilis állapotban van. Senki nem vállal felelősséget semmiért. A mai magyar közélet kiváló példa erre.
A reklámok tudatosan nevelik a gyerekeket azzal, ahogy a csokifoltos, sáros kisgyerekek vigyorognak a reklámon. „Nem baj, az anyu Persillel mos!” Ez a tudatos felelőtlenségre nevelés! És ami még gusztustalanabbá teszi, hogy az Anyura, a Nőre hárítanak. A jelenlegi kultúra alapvetően a férfi-minőség megnyilvánulása. A következményeket együtt kell vállalni és megoldani. Lányok, tudatosan kell gondolkodni: a nő hajlamos magából mártírt csinálni. Anyasága predesztinálja erre, hiszen kilenc hónapon keresztül és az utána következő években bizony rengeteg mindenről le kell mondania. Valódi áldozatot kell hoznia azért, hogy vállalja, majd később felnevelje a babát. Ezt szerelemből és szeretetből tesszük, de az áldozatvállalás a folyamat része. Gyönyörű, hogy ez általában nem válik ketté.
Az áldozatképességünket azonban hajlamosak vagyunk kiterjeszteni a természetvédő, környezetvédő aktivitásunkba is. Tudatosnak kell lenni,mert nem biztos, hogy azt az eredményt kapjuk, amit szeretnénk. Elvileg mindenkinek kötelessége ebben a környezetvédő folyamatban részt venni,és nekünk is csak annyi erőt szabad beletenni, amely a belső egyensúlyunkat nem veszélyezteti. Az önfeláldozás nem mindig helyénvaló. Ha lesz egy mártír, akkor az utókor szobrot állít, de ő már nem lesz, hogy tovább csinálja. Azonban, ha ehelyett hatékonyan osztaná be az energiáját, akkor akár húsz év múlva is hasznos tagja lehetne a társadalomnak.

– Mi tehát az egyén feladata?
– Mindenki, minden pillanatban tegye meg, amit meg tud tenni. Pillanatnyi képessége, tudása alapján. Tanuljon, keresse a lehetőséget! Én például egy időben olyan körülmények között éltem, hogy kénytelen voltam a lehető legkevesebb vizet felhasználni. Kerestem a lehetőségeket, hogy hol tudok
akár egy csepp vizet is megtakarítani. Aztán amikor megszűnt a kényszer, bennem maradt, hogy megbecsüljek minden csepp vizet, és ma sem okoz
problémát víztakarékosan élni. Ugyanígy lehet a villamos energiával, vagy bármi más természeti erőforrással is takarékoskodni. Ha az ember lelkesedéssel, kreativitással, a jó szándék erejével keresi a lehetőséget, akkor hamar rátalál arra, hogy valóban tud tenni a Földért, az emberekért önmagáért.
Önmagunkat kell megváltani! Aztán ha a 6,7 milliárd ember megváltotta önmagát, akkor a világot már nem kell megváltani. Önmagunkkal kell elkezdeni, de közben arról se felejtkezzünk el, hogy példánkkal, tanácsainkkal a környezetünket is inspiráljuk.

– Vannak az önmegváltásnak, a cselekvésnek alapelvei?
– Konkrét tanácsokat is lehet adni, de minden ember más körülmények között él – lakótelepen, társasházban, vagy kertes családi házban –, életmódja
is eltérő, ezért az alapelveket célszerű megtanulni.

Az első alapelv: Lokalitás!
A legjobb, ha az ember a saját kertjében megtermeli mindazt, amit megeszik, mert az biztonságos élelmiszer – ha nem használ vegyszert. Így friss zöldséghez, gyümölcshöz jut, akkor van a legnagyobb tápértéke. A felelősségvállalás így 100%-os. Ha ő önti le vegyszerrel, ő is eszi meg.
Ha lehet, mindent a lokális gazdaságból vegyünk meg! Abból a tájból, régióból, ahol élünk. Ha lehet, csak hazai terméket vegyünk! Ezt alig kellett szállítani, ez a létező legfrissebb. Nem csak a szállítás kiküszöböléséről van szó, ami nagyon környezetszennyező, hanem arról is, hogy amit megéri messziről ideszállítani (kanadai lencse, indiai köles, chilei cseresznye, kínai fokhagyma), az valahol aránytalanságot szül. Valahol, valakiket kizsákmányolnak. Gyerekeket vagy fiatal nőket éhbérért dolgoztatnak, vagy az intenzív gazdaságot állami forrásokból támogatják. Másrészt, ha gazdag, jóléti Magyarországot szeretnénk, akkor önmagunkat kell támogatni! Minden vásárlás támogatás is egyben. Minden elköltött forint szavazat a piacon.

A második alapelv: Természetes alapanyagok, vegyszermentesség!
Ha lehet, természetes anyagokat vásároljunk! Műanyag helyett vászonszatyor, kiskosár. Ahol lehet, műanyag helyett fa. Egy fából készült körömkefe igaz, hogy hamarabb tönkremegy, de abból újra lesz természet. Ráadásul sérült emberek, vakok állítják elő. őket támogassuk, ne a műanyaggyártó ipart!
A vegyszermentesség rendkívül fontos a táplálkozásunkban, de a háztartásban is. Megdöbbentő, hogy az otthonok belső levegője sokszor veszélyesebb, mint a külső. Rendkívül sok műanyagot használ az építőipar: ablakok, lambéria, műanyagpadló, pozdorjabútorok, lakkozott, festett felületkezelés; de a mindennapi háztartás is: mosószer, öblítő, egyéb tisztító vegyszerek, hajlakk, dezodor, s így tovább… A műanyag tárgyakból nagyon lassan veszélyes gázok szabadulnak ki. Amennyiben lehetséges, természetes alapanyagból készült házakban lakjunk, vályog-, tégla- vagy gerendaházban. Inkább ne vegyünk műanyagot, hanem gyűjtsünk, spóroljunk, vagy álljunk neki például szőnyeget szőni, horgolni, nemezelni. Hatalmas élmény. Fogjunk össze barátnők, és gyerekeinkkel együtt a magunk örömére készítsünk természetes anyagokból használati tárgyakat. Ezt majd jobban megbecsüljük, ráadásul a végén újra lesz belőle természet. A szeretetenergia, a közös alkotás élménye miatt ezek a tárgyak értékesek, és egyediek.

A harmadik alapelv: Ne dőljünk be a divatnak!
Nagyon sok fogyasztási termék használható még, de már nem divatos. Csak akkor dobjunk ki valamit, ha már tényleg nem tudjuk használni. Elképesztő mennyiségű szemét keletkezik csak azért, mert bizonyos holmik kimennek a divatból.

– Nyilvánvalóan fontos lenne, hogy aki csak teheti, a fenti alapelvek szerint éljen, de vajon képes-e a ma embere ezeket permanensen betartani? Mit tehetünk, hogy kreatív, hasznos Földlakók legyünk?
– Próbáljunk ezek szerint az alapelvek szerint élni! Nehéz a változtatás, de legyen meg bennünk az elszántság, az elhatározás. Mindig bocsássunk
meg önmagunknak, ha véletlenül hibáztunk!
Őszintén, de lazán törekedjünk! Nincs értelme, hogy erőszakosan álljunk ehhez a kérdéshez. Sokkal könnyebb azzal a tudattal a háttérben cselekedni, hogy a Földért, a többiekért, akiket szeretünk, önmagunkért tesszük. Persze, ha kell, ki kell menni az utcára, bojkottálni kell a multikat és az összes külföldi bankot, de nincs értelme feleslegesen mártírt csinálni önmagunkból.
Egyre nagyobb a kockázata annak, hogy függő rendszerekben élünk. Ki vagyunk szolgáltatva az áram-, gáz-, víz-, internetszolgáltatásnak. Ha megvan a lehetőségünk, gondoskodjunk arról, hogy teljesen független életformát is tudjunk élni. Sokan költöznek vidékre, vesznek házakat, családok kalákában felújítják, és önellátó gazdálkodást igyekeznek kialakítani. Ha tényleg szeretjük gyönyörű hazánkat, ha tényleg magyarnak érezzük magunkat, akkor ne szennyezzük földjeinket vegyszerrel, ne támogassuk az utakon robogó idegen árut szállító kamionokat!

– Van még esélyünk?
– A jelenlegi világot nehéz átlátni. Azonban nyilvánvaló, hogy a globalizáció és a neoliberális gazdaságfilozófia összeomlott, megbukott. Ennek ellenére, még mindig erőltetik, a profi t érdekében. A bankárok, közgazdászok és a politikusok igyekeznek megőrizni hatalmi helyzetüket. Nagyon bonyolult rendszerben élünk. Ez a globális rendszer hihetetlenül lassan fog változni, mert az ember általában lassan tud változni. Az igazi változáshoz komoly munka kell, és nem is megy fájdalom nélkül. Sokszor azzal szembesülünk, hogy elhittünk
valamit, és becsaptak…. Ez olyan rémisztő az embernek, hogy nem hajlandó szembenézni vele, nem vallja be magának sem.
De ha van bátorságunk azt mondani, hogy most becsaptak, de vállalom a felelősséget, tanulok, gondolkodom, és bátran nézek szembe a dolgokkal, és
megoldom a feladatokat ahelyett, hogy kikerülném őket, akkor van esélyünk arra, hogy mérsékeljük a várható eseményeket.
Sajnos, már csak a mérséklésre van lehetőség.1962-ben jelent meg Rachel Carsonnak a Néma tavasz című világhírű munkája. Azóta tudósok százezrei könyvtárnyi könyvet írtak, előadások sokaságáttartották meg, de sajnálatos módon alig-alig van változás a világban. A pénz, az extraprofit igénye felülírja a bölcsességet.
A közösségeknek nagy jelentősége van. Egy ember nyilvánvalóan nem tud önellátó gazdálkodást folytatni. Még egy család is kevés. De 4-5 család együtt már igen, és már van esélye, hogy a szükségleteket – de nem a média által gerjesztett, manipulált vágyakat – tudja biztosítani. Ráadásul a kreativitás és a szabadság örömet ad. A szabadság pedig további kreativitást generál.
Ha szeretettel viszonyulunk a természethez, akkor csak annyit veszünk el belőle, amennyire szükségünk van. Nem gyilkoljuk le az állatokat, vagy legalábbis csak annyit fogyasztunk el belőlük, amire szükségünk van. De nem tartjuk őket borzalmas ketrecekben, gyógyszerrel, hormonnal kezelve. Ha szeretjük a növényeket, nem vegyszerezzük őket agyon, nem neveljük őket brutális monokultúrákban, nem génmanipuláljuk őket. Nem pusztítjuk őket csak úgy oktalanul, hogy esetleg még egy autópályán düböröghessenek a kamionok, és egyik pályán lila csipszet, másik pályán rózsaszínű csipszet vigyenek oda-vissza. Ha szeretem az embereket, akkor elfogadom, hogy sárga, fekete, rövid vagy hosszú hajú, kék szemű, szőke, ilyen nyelven beszél, olyan vallása van. Végül is mindenki ugyanabban az Istenben hisz, teljesen mindegy milyen néven nevezik. Ha szeretem önmagamat, akkor önmagamért megteszek mindent. És így teszem meg a világ ökológiai egészségéért is a legtöbbet. Ha szeretem önmagamat, akkor bennem béke és harmónia van, és akkor nem megyek neki a másiknak; se verbálisan, se fizikálisan. Akkor nincs igényem a pusztításra, akkor nem támogatok pusztító, romboló gondolatokat, filozófiákat, piaci mechanizmusokat.
Menasz Kafatosz a Halifax-i Egyetem vezető elméleti fizikusa tíz évvel ezelőtt egy nemzetközi konferencián azt mondta, hogy „a szeretet nem más, mint az univerzum éltető energiája”. Ha ráhangolódunk az univerzum éltető energiamezőjére, akkor ezt az állapotot szeretetnek nevezzük.
A feltétel nélküli szabadság tulajdonképpen belső szabadság. Azt jelenti, hogy nem hat rám a politika, a piac, a média. Saját értékrendem van, amelyet a tudásomból alakítottam ki. Tapasztaltam, tanulok érte, és nem engedem, hogy a társadalom a médián keresztül manipuláljon.
A társadalom jelentős része szinte csak magolásra, másolásra képes. Az ételkészítésnél is tapasztalhatjuk ezt: a boltban leveszi a polcról, hazaviszi, be a mikróba, és utána az asztalra. Gondoljunk bele, milyen tárgyakkal vesszük körbe magunkat! Azt sem tudjuk, hogy a fehérneműnket, a cipőnket ki, miből, hogyan, milyen körülmények között állította elő. Nem beszélve arról, amit megeszünk. Ott tartunk ma már, hogy az európai ember testét az anyaföld nem képes befogadni holtában, mert annyi tartósítószer van benne, hogy nem tud lebomlani. Ugyanígy probléma a meddőség a fiatal családok számára. Részben tudatalatti depresszió, részben a szennyezett emberi test képtelensége. Rengeteg probléma van. Ha azonban szeretettel viszonyulunk a világunkhoz, önmagunkhoz, és harmónia van bennünk, akkor sokkal könnyebb.
A hazai kultúrában ennek a szemléletnek nincs története. Nem tanítanak az iskolákban önismeretet, konfliktuskezelést, nincsenek boldogság órák. Nem foglalkozunk eleget a belső harmóniánkkal. Egy diplomás ember elképesztő mennyiségu ismeretet tanul meg, de arról, hogy ő maga hogyan működik, szinte semmit. Az emberi agykapacitás 4-5%-át használjuk ki. Próbáljuk ezt növelni? Pedig rengeteg lehetőségünk van önmagunk valódi fejlesztésére, nevelésére.
Az emberiség a felelőtlen döntéseivel kemény helyzetbe hozta magát. Komplex válság van: társadalmi, gazdasági és környezeti válság. Eddig a döntések alapja szinte kizárólag az extraprofi t volt. A piac szereplői saját érdekeik alapján nagyon is tudatos döntéseket hoztak. A világ azonban nem csak a piac szereplőibol áll. A világ az a 6,7 milliárd ember, s ez a tömeg gyerekekből, öregekből, diplomásokból és írástudatlanokból áll, és az alapja maga a természet. Mi a természetben vagyunk benne, és nem a Wall Street diktál, hanem a természet. A természet, a bolygónk pedig az Univerzum része. Univerzális léptékű törvényekkel állunk szemben. Ahhoz, hogy nyugodt lelkiismerettel tudjunk lefeküdni nap mint nap, nagyon sokat kell tanulni, és nagyon tudatosan kell döntéseket hozni.

– Mi a tudatosság?
– Az a képességünk, hogy nagyjából átlássuk a világot, és tisztában legyünk azzal, hogy minden cselekedetünknek, gondolatunknak, és érzelmünknek
következménye van. Gondoljunk csak egy egyszerű esetre: mennyivel más a beteg számára, ha az orvos vagy a nővér szeretettel közelít hozzá.
A gondolat is energia; mérhető, van frekvenciája és manifesztálódik. Bármilyen ember által alkotott tárgyat a gondolat teremtett, valaki kitalálta, és addig gondolkodott rajta, amíg a végén elkészült. Tehát, ha valaki agresszív gondolatokat forgat a fejében, abból bizony agresszív cselekedetek következnek majd. Ezért felelősek vagyunk a gondolatainkért.
A cselekedeteink következménye egyértelműbb. Bár nagyon sokan vannak, akik nem látják át, hogy nem mindegy, milyen boltban vásárolunk és milyen terméket. A legtöbb ember nincs tisztában a cselekedetei következményeivel. Akár a családon belül is. Hogy az apuka leül-e a fiával barkácsolni valamit fából, és nem pedig megveszik az első játékot a boltban. Leül-e a kislányával az anyuka a homokba főzni, később együtt főznek-e a konyhában. Leül-e két felnőtt egymással, és képesek-e igazán figyelni egymásra? Elbeszélünk egymás mellett. Nem merünk egymás szemébe nézni.

– Hogyan értelmezhető az öko-spritualitás fogalma?
– Valószínűleg az emberi evolúció nagyon komoly lépcsője, hogy tudatosak legyünk a jelen pillanatról. Ne a múlton rágódjunk, és ne a jövőn ábrándozzunk. Tudatosan a jelenben élni azonban nagyon nehéz, mert nem vagyunk hozzászokva. A gondolkodás nélküli tudatosság –amikor az ember teljesen a jelenben van – tud elvezetni a teljességhez. Ha ebben az állapotban vagyunk, akkor nincs probléma. Ha nem a múltra gondolok és nem a jövőtől félek, hanem mindig itt vagyok száz százalékban, ahol vagyok, ez a tudatosságnak, a jelen megélésének egy olyan szintje, amely rengeteg energiát szabadít fel.
Mire jó a múlton keseregni, a jövőtől rettegni? Minden kinyilatkoztató elmondta ezt, mégis újként hat most az emberiség, a modern társadalmak életében. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy öko-spirituális tudatosság.
Felismerem, hogy egy tudatos, élő univerzum része vagyok. Csak a bőröm, meg a koponya-csontom választ el tőle. Ettől kezdve tudom, mit kellene csinálni. A spirituális tudatosság nem tartozik semmilyen valláshoz sem. Létezik az Univerzum, egy végtelen energia- és információmező, amely végtelen formákban manifesztálódik. Minden, ami anyagi, az ennek a végtelen információnak és energiának a megnyilvánulása, és ennek én része vagyok. Bármit érzékelek, gondolok, cselekszem, az kölcsönhatásban van velem és mindennel. Egyet tehetek, hogy az univerzum törvényeivel összhangban érzek, gondolkodom és élek. Ez a tudatosság. Ha lehet, tágítsam a tudatomat, és ne maradjak korlátolt, hanem inkább egyre korlátlanabb. Törekedjünk a teljesség felé.

– Hogyan lehet a jelen pillanatot megragadni?
– A fejlődés eredetileg az evolúció szónak feleltethető meg. Az evolvo latin szó jelentése kiteljesedés, kibontakozás. Így kellene értelmezni a fejlődést, és nem úgy, hogy többet, gyorsabbat, messzebbre. Eredetileg minden próféta vagy vallásalapító arról beszélt, hogy törekedjünk a tudatos jelen állapotának elsajátítására. Közvetlen tanítványait minden tanító erre próbálta rávezetni az ima, a meditáció, a mantra eszközeivel: Mondjad, mondjad, mondjad, annyira mondjad, hogy a végén már csak a mondásban legyél! Ha meg akarnánk rágni minden szót, akkor távolabb kerülnénk, mert az agy pörög. Éppen az a lényeg, hogy az egót, ami önző, nagyképű és az önfelmentő teóriákat gyártja, távol tartsuk!
David Bohm azt mondja, problémáink abból fakadnak, hogy nem adekvát fogalomrendszerrel gondolkodunk. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy területfejlesztés címén jönnek a buldózerek, meg a beton, a bitumen, utána pedig az ökológiai sivatag, amit kertnek nevezünk. Ott van aztán a kaszárnya formátumú pláza, ami kizsákmányolja az embereket.

EGY DIPLOMÁS EMBER ELKÉPESZTŐ MENNYISÉGŰ ISMERETET TANUL MEG, DE ARRÓL, HOGY Ő MAGA HOGYAN MŰKÖDIK, SZINTE SEMMIT.

És a Mari néni az Ormánságból is ott veszi a sárgarépát, mert: „Tudja, aranyoskám, az már meg van hámozva, és föl van darabolva!” Ezzel kiviszi a pénzt a szegény térségekbŐl. Ezt nevezzük fejlesztésnek?
Ha egyenes módon fogalmaznánk, akkor szinteazt kellene mondanunk, hogy ez a hangrögzítŐ készülék egy darab diktafon-funkciójú természet, hiszen egy domboldalnyi természetet alakítottak át egy műszaki szerkezetté. Ráadásul fél év múlva úgy is kidobjuk. Ezt a folyamatot nevezzük gazdaságnak, termelő munkának? Mi a gazdaság feladata? Az emberi igények kielégítése? Én viszont azt mondom, a gazdaság piacra dobja a természetet, áruvá alakítja át, amit te megveszel, rövid időn belül kidobod és soha nem lesz belőle természet. Tehát nem nevezzük nevén a dolgokat. A természetes dolgokat tárgyiasítjuk, és akkor már bármit meg lehet tenni. Ugyanígy nyomon követhetjük ezt egy másik példán: magzatgyilkosság, abortusz, terhességmegszakítás vagy idegensejt eltávolítás. A fasizmus is ezt az elidegenítő folyamatot alkalmazta: végső megoldás, zsidó autonóm terület, különleges bánásmód.
Nem nevezzük néven a dolgokat. Mert ha néven neveznénk a dolgokat, akkor talán nem volnánk képesek bármit megtenni, cselekvésünkben jelen lenne a moralitás.
A természetet tárgyiasítottuk, erőforráskészlet, hulladéklerakó, turisztikai termék lett belőle. Ettől kezdve bármit lehet vele csinálni. A politikusok, a közgazdászok szóhasználata is fényévnyi távolságra van a valóságtól. Csúsztatnak, addig csűrik, csavarják, míg végül azt sem tudják, hogy miről beszélnek, és bármit elhitetnek az emberekkel. Jó lenne tudatosítani, hogy a fejlődés kiteljesedés, nem puszta növekedés!
Nagyon komoly probléma, hogy az érzelmeink és a fogalmi rendszerünk csúszik szét, nincs közöttük átfedés. A reklámok például össze-vissza keverik a fogalmakat, óriási zűrzavart keltenek. A pozitív érzések mellé odateszik a negatív jelzőket, és a negatív érzéseket pozitív jelzőkkel párosítják.

– Mi a boldogság?
– A boldogság nem attól van, hogy vettem valamit. Boldog vagyok, mert létezem. Ha valamitől akarok boldog lenni, akkor még mindig jobb, hogy
csodálatos napsütéstől, meg a csodaszép kis virágoktól érzem jól magam, de ne attól legyek boldog, hogy birtoklok bizonyos tárgyakat. Nyilvánvalóan
ezeket a „boldogságcuccokat” az élet mindennapi folyamatai kényszerítik ránk. Ezek nélkül manapság nehéz létezni. Az viszont szomorú, ha az ember az ilyenektől teszi függővé a boldogságát, és nem pedig a jelen pillanat tudatos megélésétől.

– Büszkék lehetünk arra, hogy civilizáltan élünk?
– Hányszor előfordul, hogy becserkésszük, becsapjuk magunkat és mindent megmagyarázunk, bebizonyítunk. Az önbecsapás döbbenetesen működik
globális szinten is. Maga a globalizáció is egy silány önbecsapás, könnyen lehet, hogy az emberiség végjátéka. Ugyanis amit mi civilizációnak nevezünk,
az a mezőgazdasági forradalom óta létezik. Ezt megelőzően „civilizáltabbak” voltunk, nem kerítettünk körbe egy darab földet, mondván, hogy az a miénk. Nem kezdtünk el termelni, mert bíztunk abban, hogy Isten, a természet ad. Tulajdonképpen az expanzió, a természet gyarmatosításának történetét
nevezzük civilizációnak, ami pedig végjáték.
Mi most a globalizációra vagyunk a legbüszkébbek, ami pedig a a civilizációs végjátéknak a legvége. Az emberi faj nem fog kihalni, hanem teljesen más
kultúrát lesz kénytelen létrehozni, hogy fenn tudjon maradni, hogy meg tudja élni a kiteljesedés folyamatát, valódi küldetését.

– Mi lenne a végső üzenet?
– Jó lesz felkészülni a jövőre! Elképesztő mérvű átalakulásra számíthatunk. Biztos lesznek drámák. Ezek mélysége és a mértéke még nyitott. Kérdés,
hogy félünk-e? A félelem csökkenti az energiaszintet, meggyengül az immunrendszer, elkapjuk a vírust, és tényleg ki fognak rúgni a munkahelyünkről, le fognak ütni az utcán…
Tanuljunk, és legyen bátorságunk megtenni, amit meg kell tennünk! Engedjük el jelenlegi kultúránk korlátait, legyünk nyitottak és rugalmasak, amennyire csak telik tőlünk. Ökológiai tudatosság, belső szellemi szabadság és tiszta szeretet
irányítson bennünket!

 52/2009.
Dr. Hajnal Klára
Lejegyezte: Győrfiné Nádi Bernadette