Tehetség és zsenialitás – ész, értelem, intelligencia

Schopenhauer azt írja: „A tehetség olyan célt talál el, amit senki más nem talál el. A zseni olyan célt talál el, amit senki más nem lát.” Míg a szülők minden vágya, hogy okos gyerekük szülessen – mert úgy gondolják, ez a társadalomban való boldogulás és a boldog jövő záloga – a valódi gyerekzsenik szülei azt kívánják, bárcsak átlagos lenne a gyerekük. Miben is ragadható meg a tehetség és a zsenialitás lényege?

Tehetség

A pszichológusok és pszichometrikusok hosszú időn keresztül azonosnak tekintették a tehetséget a magas IQ-val. Ez az örökség a mai napig él, noha a kutatók már a kezdeti időktől fogva állították, hogy az intellektus nem fejezhető ki ilyen egyoldalúan, és az intelligencia több szempontú megközelítését javasolták. Gardner szerint az intelligencia nem csak a hétköznapi értelemben vett „okosságban” nyilvánulhat meg. Elmélete azt állítja, nyolcféle intelligencia létezik, nevezetesen a személyközi, személyes, testi-mozgásos, nyelvi, logikai-matematikai, zenei, természetes és téri-vizuális intelligenciák. Világos, hogy ezek közül sokat nem lehet olyan akkurátus módon mérni, mint a hagyományos értelemben vett intelligencia összetevőit. Bár a legalkalmasabbnak tűnő módszer a többszörös intelligencia megítélésében a viselkedés megfigyelése,
ez pszichológuskörökben nem kifejezetten népszerű eljárás, éppen a magas fokú szubjektivitása miatt. Mégis, az intelligencia globális szemlélete emberibbé, elfogadóbbá teheti a gyerekekkel való
foglalkozásmódot. Kutató is van olyan, aki szerint a tehetség inkább a viselkedésben nyilvánul meg, mégpedig a magas szintű képességek, kreativitás és feladat iránti elkötelezettség egymást is erősítő hármasában. Mindennek optimális kibontakozásához persze szükség lenne a hagyományos rendszert meghaladó oktatásra is. Nem elég az adottság, kell jó környezet, jó emberek, sok tanulás, sok gyakorlás és akarat.

A tehetséges gyerek

A kimagaslóan tehetséges gyerekek gyakran aszinkronikusan fejlődnek: az értelmük gyakran megelőzi a fizikai növekedésüket. Nagyobb a pszichomotoros, érzékelési, intellektuális és emocionális érzékenységük. Máshogyan tapasztalják meg a világot társas és érzelmi értelemben is. Általában gyorsabban tanulnak, mint társaik, ismereteik mélyebbek és szélesebb körűek. Jól tudnak érvelni, és gyakran megkérdőjelezik a tekintély hatalmát. Kreatívak, kíváncsiak, nagy a szókincsük és kiváló a memóriájuk, kevés ismétlés után is elsajátíthatnak gyakorlati és elvont tevékenységeket.
Sokuknak nehezére esik a kortársaikkal való kommunikáció: a korai években a szókincsbeli eltérések miatt, később pedig az érdeklődés, motiváció és személyiségvonások különbségei okán. A tehetséges személyekre gyakran jellemző az erősebb érzékelés: bizonyos látványokra, tapintásbeli, hang- és szagingerekre érzékenyebbek, mint mások. Ezért sokszor kerülik a zajos, zsúfolt, rendetlen környezetet. Mások, éppen ellenkezőleg, képesek arra, hogy „kikapcsolják” a zavaró külvilági ingereket, és kizárólag a saját gondolataikra
vagy feladatukra koncentráljanak: ez a pozitív dezintegráció.

Nem csak egy szám

A tehetségesség gyakran nem minden intellektuális területre terjed ki: lehet, hogy egy egyén kiválóan old meg logikai problémákat, de a helyesírása rossz, másoknak magasan fejlett lehet az olvasási képessége, míg a számtani feladatokkal küszködnek. Be is vezették a „kétszeresen kivételes”
fogalmat, amely arra utal, hogy sokan a tehetségük mellett más területen igen elmaradottak, az átlagtól tehát két irányban térnek el, kétszeresen
kivételesek. Az ilyen diákok felismerése azért is fontos, mert az oktatási rendszerben inkább a hiányosságaikra kerül a hangsúly, vagy a kimagasló
és az alacsony teljesítményeiket „átlagolva” közepes tanulónak minősítik őket, és elvesznek a tömegben; a tehetségük gondozása és a gyengeségeik erősítése elmarad.
A tehetséges felnőttek szerencsésnek mondhatják magukat, ha olyan munkakörnyezetbe kerülnek, ahol van helye az intellektusuknak és kreativitásuknak. Legtöbbjüknek különleges pszichológiai, társas és érzelmi szükségleteik vannak, mintegy a magas intelligenciájuk „melléktermékeként” – s ezt a környezet pozitívan is, negatívan is értékelheti.
Összefoglalva: a tehetség az azonos korú, azonos tapasztalatokkal rendelkező, vagy azonos környezetből származó társakhoz képest kimagasló intellektuális, kreatív, művészi vagy vezetői területeken megjelenő megnyilvánulásokat jelenti. A tehetség nem (pusztán) kvalitatív, számokban kifejezhető tulajdonság, hanem a világ érzékelésének és a környezetre való reagálásnak egy olyan alapvetően sajátos módja, amely a tehetséges személy tulajdonképpen minden viselkedésére rányomja a bélyegét. Mindez nem szűnik meg a felnőttkor bekövetkeztével vagy az iskola befejezésével.

IQ

Bár tudjuk, hogy az IQ nem minden, bizonyosan nem árthat, ha vetünk egy pillantást a tehetség intelligenciában kifejezett mértékére. (És itt megint
csak le kell szögezni, hogy a legtöbb IQ teszt – bonyolult pszichometriai szabályszerűségek miatt – nem képes megbízhatóan kezelni a felső értékeket.)
Az átlagos, kornak megfelelő intelligencia hányadosa pontosan 100.

Értelmes: IQ = 115-129, vagy egy a hatból
(84. percentilis)
Mérsékelten tehetséges: IQ = 130-144, vagy
egy az ötvenből (97,9. percentilis)
Tehetséges: IQ = 145-159, vagy egy az ezerből
(99,9. percentilis)
Kimagaslóan tehetséges: IQ = 160-174, vagy
egy a harmincezerből (99,997. percentilis)
Kivételesen tehetséges: IQ > 175, vagy egy a
hárommillióból (99,99997. percentilis)

A különlegesen magas intelligenciájú emberek gyűjtőhelyei a „High IQ Society”-k (Magas IQ Társaságok). E tömörüléseknek csak azok lehetnek tagjai, akiknek bizonyos szint fölötti az intelligenciahányadosuk, vagy a népesség felső percentiliseibe tartoznak. A legrégibb, legnagyobb és legismertebb „magas IQ társaság” az 1946-ban alapított Mensa International. A legmagasabbra a Mega Society és a PARS Society rakja a küszöböt: ezeknek a társaságoknak egymillió ember közül elméletileg csak egy lehet a tagja.

Néhány „magas IQ társaság” meghatározott területre helyezi a hangsúlyt: a Vinci Society a kreativitásra, a Poetic Society a költészetre, a Chorium pedig a zenére. A Sunesis Society a kereszténységre és más vallásokra fókuszál, míg az International Society for Philosophical Enquiry (a Filozófiai Vizsgálódás Nemzetközi Társasága) a teljes emberiséget kívánja szolgálni. A matematika és fizika többek között a Pi Society fő területe. A Mensa International fontosnak tartja a társadalmi tevékenységeket, és sok másik társaság rendszeres, akár nyilvános vitafórumokat is szervez.

Társas és érzelmi kérdések

Az izoláció a tehetséges emberek egyik fő nehézsége. Ha nem tartoznak hasonlóan tehetséges társakból álló közösségbe, a népszerűség érdekében
gyakran elkendőzik tudásukat, vagy szándékosan rosszul teljesítenek. Ennek az a magyarázata, hogy a társadalom a „normalitás” irányában gyakorol nyomást az egyénekre, mondván: légy olyan, mint a többi. A kimagasló tehetséget legtöbbször megbélyegzi. (Ennek egyik megnyilvánulása a képregények,
rajz- és ifjúsági filmek tipikus karaktere, az „okos gyerek”, a „whiz kid”: általában szemüveges, pattanásos, furcsa, okoskodó figura.)

A második fő jellemző a perfekcionizmus, ami, ha a jó teljesítmény iránti vágyat, a lelkiismeretességet, felelősségérzést és magas standardokat jelenti,
inkább erénynek, mint problémának számít. A gyerekeknek azért lehet nehézsége a perfekcionista jellemvonásaik miatt, mert olyan célokat tűznek ki
maguk elé, amelyek a mentális koruknak felelnek meg (tehát annak a szintnek, amin gondolkodnak), nem pedig annak a szintnek, ahol a testi érésük áll, vagy amit a társas környezet engedélyez számukra. A tökéletességre való törekvés akkor válik problémává, ha szégyenérzetet vagy önleértékelést, szorongást
vagy depressziót okoz, az én felé irányuló elvárások végeláthatatlan sorával együtt.
Leonardo da Vinci is küszködött a perfekcionizmussal. „Megsértettem Istent és az emberiséget, mert a munkám nem érte el azt a színvonalat, amit kellett volna” – írta.

Alacsony teljesítmény. A tehetséges személyek képességei és tényleges teljesítménye között gyakran óriási szakadék tátong. Miközben kivételesen
magas pontszámot érnek el a standardizált teszteken, lehetséges, hogy egyest kapnak az iskolai dolgozatra. A kimagasló tehetségek gyakran elvesztik érdeklődésüket a „túl könnyű” tananyaggal szemben, és rossz teljesítményükkel protestálnak, vagy egyszerűen el akarják kerülni a kilógást társaik közül. De a rossz eredményeket szorongás, depresszió vagy a perfekcionizmus is okozhatja. Gyakran megesik, hogy egy – bizonyos területeken kimagasló teljesítményt nyújtó – gyereknek feltáratlanul marad valamilyen tanulási zavara, mint például a diszlexia.

Depresszió. Sokáig úgy tartották, a tehetség együtt jár a depresszióval, öngyilkossági hajlammal. Mára ez a nézet kissé finomodott: tanulmányok
szerint csupán a képzőművészetekben és az irodalomban tehetségesek hajlamosabbak depresszióra az átlagnál. Ugyan a tehetséges emberek kivételes
értelmi képességei, társas elhatárolódása, érzékenysége és egyenetlen fejlődése sok nehézség elé állítja őket, ám fejlett problémamegoldó és érvelő képességeik, magas intellektusuk, széles érdeklődésük és a teljesítményükből fakadó elégedettség érzése egyúttal ki is húzza őket a csávából.
Az egzisztenciális depresszió gyakoribb a tehetségek körében: vagyis az olyan gondolatok miatt fakadó szomorúság, mint a halál véglegessége, az egyén végső jelentéktelensége, és az élet értelmetlensége.

Ennek leküzdésében segíthet a spirituális intelligencia, melyet az „értelmi” intelligencia kritikájaként bevezetett érzelmi intelligencia folytatásaként
fogalmaztak meg.

Zseniális!

Hogy ki a zseni? A köznyelvben gyakran használjuk pusztán a tehetséges emberek jelzőjeként (például „matekzseni”, „nyelvzseni”). A szótári meghatározás szerint zseni az, aki főként veleszületett képességeinek köszönhetően kimagaslóan intelligens, és – amely megkülönbözteti a tehetségtől – az eredeti alkotás magas szintű képességével rendelkezik.
A zseni figyelemre méltóan tehetséges egy vagy több meghatározott területen, és sikeresen alkalmaz egy korábban ismeretlen művészeti vagy tudományos technikát. A zsenikre jellemzőnek tartják a jó képzelőerőt, az újításra való erős késztetést, és a kifejezett önállóságot, különállóságot. A zsenik sokszor tökéletesen átlátnak bizonyos bonyolult helyzeteket, problémákat, amelyek felé nagy energiákkal fordulnak.

Ők is megmondták

Arthur Schopenhauer szerint a zseni olyasvalaki, akit az intellektusa sokkal inkább ural az akaratánál. A zseni olyan művészi vagy tudományos
alkotásra képes, amely mű a tiszta, érdek nélküli szemlélődés tárgya lehet, s ez a schopenhaueri esztétikai tapasztalás fő kritériuma.
Immanuel Kant filozófiája szerint a zsenialitás az a képesség, amely lehetővé teszi, hogy önállóan megértsünk olyan problémákat, vagy olyan következtetésekre jussunk, amelyekhez más embereknek a többiek segítségére van szüksége. A zseni esszenciális jellemzője az eredetiség, a másokat nem utánzó jellem.
David Hume azt állítja, a társadalom ugyanolyannak érzékeli a zsenit, mint az oktalant. Akárcsak az oktalan, a zseni is elhatárolódik a társadalomtól. Bár az oktalan nagyobb megvetés tárgya, a zseni „teljességgel nélkülözi a nemes élvezetek zamatait”. A legtökéletesebb jellem a kettő között félúton helyezkedik el, megtartva „a könyvek, társaság és munka iránti képességet és jóízlést”.

Megint pontszámok és százalékok

Honnantól beszélünk zsenialitásról? Azt szokták mondani, a népesség felső 3%-ába kellene tartoznunk ahhoz, hogy zseninek nevezhessük magunkat. De milyen számítás alapján? A zsenialitás fent említett két összetevője – kimagasló intelligencia és alkotóképesség – közül csupán az első mérhető, az is csak bizonyos korlátok között. Egyesek 140, mások 180 fölé helyezik a zsenialitáshoz „szükséges” intelligenciahányadost (és tudjuk, a felső értékek
mérése igen pontatlan lehet). De mi van azokkal, akiknek élete és alkotása korában nem létezett még intelligenciateszt? Hová soroljuk be azokat,
akik az intelligenciateszt létrehozóinak kultúrájától gyökeresen eltérő társadalomban nevelkedtek, és ezért a mi mércéink szerint alacsony szinteket értek vagy érnének el, mégis nagyot alkottak? Talán nem túlzás azt állítani, hogy ezek a számok valamelyest önkényesek. Már csak azért is, mivel több
zseni igen alacsony szinteket produkált az intelligencia egyes területein – noha a nyugati világból származott – míg másokban kimagaslónak bizonyult.  Gardner többszörös intelligencia elmélete is azt állítja: az emberek nem mindegyik területen teljesítenek egyformán.
A zsenialitás második eleménél, az alkotásnál vajon hol húzzuk meg a határt? Melyik a kreativitás felső három százaléka? Úgy tűnik, a zsenialitás inkább a társadalmi keretek között értelmezhető fogalom. A kortársak vagy az utókor elismerése a zsenialitásnak nem kihagyható összetevője.

A szellem

Az ősi Rómában egy személy vagy család gondviselő szellemét nevezték géniusznak. A genius loci, a „hely szelleme” egy bizonyos helyet megszálló
védőszellem, amely egyúttal különleges erőkkel ruházza fel a területet. Gyakran kígyó formájában ábrázolták.
Ma egy terület jellegét, hangulatát értjük alatta. Alexander Pope-nak a „hely szelleméről” írt versét tekintik a tájépítészet alapjának, mely azt hangsúlyozza, hogy az építményeknek mindig bele kell illeszkedniük a természetes környezetükbe.
A géniusszal rokon fogalom az arab dzsinn. A dzsinn egy szabad akarattal rendelkező, rossz vagy jószándékú természetfölötti lény. A Koránban egy teljes szúrát neveztek el róla. Az iszlámban Iblis, a Sátán az az ikonikus dzsinn, aki nem borult le Ádám előtt, mikor azt Isten megparancsolta neki.

Nevelés vagy környezet?

Gyerekzseni (vagy, kissé populáris megfogalmazásban: csodagyerek) az, aki már korai gyermekkorban rendelkezik egy vagy több, szakképzett
felnőttre jellemző, az átlagos felnőttek számára nem vagy nehezen megvalósítható képességgel. Gyerekzseni volt a zenében Mozart, a matematikában Gauss, a festészetben Picasso. Egy agyi képalkotó eljárással, PET-tel végzett vizsgálatok arra mutattak rá, hogy a gyerekzsenik kiterjedt információt képesek hosszú ideig megőrizni, azaz nagyon jó a hosszú távú munkamemóriájuk. Gyakran különböző és„szokatlan” agyterületeket mozgósítanak egyszerre egy-egy összetett probléma megoldása érdekében.
Igen fejlett a vizuális és térbeli memóriájuk, képzelőerejük, s ezen felül az információ agyterületek közötti átvitelét a fejlett kisagy és az erős érzelmi
hajtóerők tovább gyorsítják.
A gyerekzsenik tehetsége veleszületett, a gyermek nagymértékű motivációjából és érzelmi bevonódásából táplálkozik, és a személyiségjegyek is befolyásolják.
Mások, mint például Polgár László úgy vélik, a döntő szerep a környezeté és a nevelésé. Polgár László már lányai megszületése előtt megírta „Nevelj zsenit!” című könyvét, hangsúlyozva, hogy a gyerekek nem zseninek születnek, hanem annak nevelődnek. Több, mentális technikákra alapozó személetmód (pl. az Agykontroll) is úgy véli, a zsenialitás mindenki agyának alaptartozéka, de az embereknek csupán töredéke használja ki magas szintű képességeit.
A pszichológusok szerint a veleszületett képességek nélkülözhetetlenek, de a „jó környezet” is szükséges. A tehetség kibontakoztatásához ingergazdag és bátorító fizikai és személyi környezetre van szükség, amely lehetővé teszi a gyermek számára, hogy felfedezés és tapasztalás útján fejlődjön. A környezet támogassa az alkotást, az érdeklődés szerinti tevékenységet, és adjon lehetőséget a szabad játékra és mozgásra, meg a kellő pihenésre.
Sajnos jó üzleti, rossz erkölcsi érzékű emberek hamar felismerték a szülők „zseniális gyermek” utáni vágyát: a gyerekek zsenivé nevelése már az embrionális szelekciónál megkezdődik, és a magzati tanfolyamokon, „fejlesztő” játékok garmadáján, csecsemőkori olvasástanításon át, óvodai-iskolai különórák és „elit” intézmények választásáig, s még azon túl is tart… S kevés az a szülő, akit mindez hidegen hagyna, és felismerné, hogy a szolgáltatók pénztárcáján kívül mást nem igazán gyarapítanak ezek a tárgyak és foglalkozások.

Kései virágok

A magas szintű intellektus vagy képesség gyakran már a korai életévekben megmutatkozik, de előfordul a kései megnyilatkozás is. A kései virágzás
fogalma a botanikából származik, és azokat a növényeket jelöli, amelyek a többinél jóval később bontanak virágot. A „late bloomer” vagy „késői virág”
fogalom metaforikusan írja le azt a korcsoportjánál – testileg, szellemileg vagy társas képességeiben – lassabban fejlődő gyermeket, aki végül utoléri vagy
megelőzi társait. Olyan felnőttre is használható az elnevezés, akinek a tehetsége vagy géniusza csak érett korában jelenik meg, melyekhez talán csak az alkalmas körülmények hiányoztak azelőtt (anyagi lehetőségek, idő, nemi egyenrangúság, társadalmi ízlés, történelmi körülmények stb.). Bár a tanulás és emlékezés képességei idős korban gyengülnek, az idős ember sajátja a nagy mennyiségű felgyülemlett tudás, az összefüggések meglátása és a jól begyakorolt mentális technikák. Például A. C. Bhaktivedanta Swami Prabhupada a Krisnatudatú Hívők Nemzetközi Közösségét 70 éves korában alapította meg, és ezután még 60 kötetnyi védikus szöveget fordított le angolra.
Tehát: van még remény!

Mindentudás

Minthogy minden elképzelhető ismeret birtoklása nem lehetséges, kétféle értelemben szokás használni ezt a szót. Egyrészt „mindentudó íróról” beszélünk
akkor, amikor egy regény írója olyan külső elbeszélőként helyezkedik el, aki ismeri a szereplők múltját, a jelenét és sokszor a jövőjét is, illetve tudja és érti hőseinek minden belső gondolatát, érzelmét, szándékát. Másrészt, az a valaki, aki nem csak a fikcióban, hanem ténylegesen is mindent tud – a vallásos nézetek szerint Isten. A Bibliában hangsúlyosan szerepel Isten mindenhatósága és egyetemes jelenvalósága, mellyel együtt jár a mindentudás.
A Korán több helyütt Al-’aleemnek nevezi Istent, amely a tudást jelentő alema szó végtelenített formája.
A hinduizmusban is mindentudónak (szarvagjáta), mindenhatónak (szarva-szamartha) és mindenütt jelenlévőnek (szarva-vjápta) tartják Istent.

A „zseniális bevillanás” doktrína

Ezt az elvet több mint egy évtizeden át alkalmazták az Egyesült Államok bíróságai a szabadalmaztatási folyamatok során. A doktrína szerint egy felfedezést csak akkor lehetett szabadalmaztatni, ha „zseniális bevillanás” útján jutott a felfedező eszébe, nem pedig holmi szöszmötölés eredményeképpen.
„Az új tárgynak vagy technikának, bármilyen hasznos legyen is, a kreatív, zseniális bevillanás nyomait kell magán hordoznia, nem csupán az elhivatottság jeleit.” – szövegezték le szigorúan a bírák.
A zseniális bevillanás doktrínáját 1952-ben utasították vissza a „nyilvánvalóság hiánya” miatt, kimondva, hogy a „szabadalmaztathatóság nem kerülhet negatív elbírálás alá amiatt a mód miatt, ahogyan a felfedezés elkészült.”

A tudás fogalmai

Polihisztor, polimata, filomata? Az első két szó egymás szinonimája, és annyit tesz: „sokat tanult”,„sokat tudó”, olyan személy, akinek a tudása nemcsak egy szakterületen kimagasló. A filomata a „tanulás szerelmese”: míg a polimata
birtokolja a tudást, a filomata keresi azt.
A homo universalis vagy reneszánsz ember a művelt, vagy több mindenben kimagasló tudású ember. Ez az eszme a reneszánsz Itáliában alakult ki, Leon Battista Alberti kijelentésén alapulva, amely szerint „az ember mindenre képes, ha akar”. A reneszánsz humanizmus szerint az ember fejlődésének lehetőségei korlátlanok, és minden alkalmat és tudást meg kell ragadnia annak érdekében, hogy teljességgel kifejlessze képességeit.
Reneszánsz embernek vagy polihisztornak tartjuk többek között Püthagoraszt, Arisztotelészt, Archimédeszt, Leonardót, Michelangelót, Galileit, Newtont, Benjamin Franklint, Lomonoszovot, Goethét, Tagorét, Neumann Jánost, és ne felejtsük el, sok más polihisztor az arab vagy kínai világból származott. A mai hiperspecializált világban a reneszánsz ember eszményét anakronisztikusnak
tartjuk: ekkora információmennyiség esetében nem létezhet egyetemes tudás egyetlen ember elméjében sem.
Vagy lehetséges, hogy ezt állítva túl kishitűek vagyunk?
Robert Heinlein így ír sci-fi regényében (Elég idő a szeretetre – Time Enough for Love): „Az ember tudjon pelenkát cserélni, inváziót irányítani, sertést vágni, hajót parancsnokolni, épületet tervezni, szonátát írni, számlamérleget készíteni, falat építeni, csontot rögzíteni, a haldoklót vigasztalni, parancsot teljesíteni, parancsot osztani, együttműködni, egyedül dolgozni, egyenleteket
megoldani, új problémát elemezni, trágyát szórni, számítógépet programozni, ízletes ételt főzni, eredményesen harcolni, elegánsan meghalni. A specializáció a rovaroknak való.”
A mindentudás valóban ősi vágya az emberiségnek, ahogy azt a modern szépirodalomban és filmekben oly gyakran hódító hősök is bizonyítják: például Baskerville-i Vilmos (A rózsa neve), Abbé Faria (Monte Cristo grófja), Thrawn Admirális (Csillagok háborúja), Fox Mulder (X-Akták), Will Hunting (Good Will Hunting), Sherlock Holmes, Indiana Jones, MacGyver vagy maga Pókember.

52/2009.
Árvay Zsófia