A valóság

A „rózsaszín szemüveg”, mellyel ugyanaz a valóság így is, úgy is szemlélhető, már régóta foglalkoztat, talán éppannyira komolyan, mint amennyire a játék öröméért.
Valószínűleg mindannyian lelepleződtünk már magunk előtt egy-egy szokatlan esemény kapcsán, amikor szembesülhettünk azzal, hogy mások velünk ellentétben esetleg könnyed vidámsággal, vagy lényeglátó bölcs emelkedettséggel szemlélik ugyanazt a történést.
De vajon kinek a valósága valósabb? Vagy létezik-e abszolút valóság? És ki az, aki ismeri?

Nemrégiben a rádiót hallgatva egy megdöbbentő gyermekriport fültanúja lehettem.
A riporter az óvodát választotta helyszínül és azon belül egy négyéves, nyíltszívű kisfiút kérdezett, mint a számítógépes játékok „hiteles” használóját:

– Szoktál otthon játszani játékokat a számítógépen?
– Igen, apukám megmutatta és azóta egyedül is tudok már játszani.
– Milyen játékokat szeretsz a legjobban, miről szól egy ilyen játék?
– Mindenféle harci játékot, amiben sok minden történik.[1]

Az igazi meglepetés ekkor következett, mikor is ez a nemrég született gyermek higgadt kiegyensúlyozottsággal és szakértelemmel használta a legvérfagyasztóbb jogi, társadalmi szakkifejezéseket:
– A mészárlás után az áldozat eltűnik a képről és a gyilkos, akit a lövöldözésért halálraítéltek, börtönbüntetést kap. De vannak ámokfutók, terroristák is, akik megölnek mindenkit. És ha a játék kiírja, hogy „Game over!”, akkor kezdhetem újra a játékot. És, ha megint kiírja, hogy „Game over!”, akkor megint és addig folytatódik, amíg akarjuk.
Erre a riporter lélekjelenlétét összeszedve a szülői tanítás hangját hallatva egy utolsó kérdést tett fel:
– Szerinted az, hogyha meghal valaki, utána újra kezdődik minden, a valóságban is így van?
Ekkor a legártatlanabb hangú, őszinte gyermeki kíváncsisággal a kisfiú visszakérdezett:
– Mi az a valóság?

Itt dramatikusan véget ért a riport és már nem tudhattuk meg, hogy kérdezőnknek sikerült-e a saját „valóságát” a kisfiú értékrendjével felcserélnie.
Bár, reméljük legtöbbünkre megrázólag, ébresztőleg hatott a tény, hová is jutott e világ a fejlődés, tisztábban látás és a valóság megismerése terén.

Ekkor picit föllibbent a fátyol, hogy miről is akar bennünket igazán elfeledtetni ez az információs kor, amiben élünk. Az anyagi és a lelki; a múlandó és a maradandó dolgok között van különbség és az igazi tudás az, ha ezt látjuk. Az igazi öröm pedig, ha ennek látását a felnövekvő generációnak ajándékba adhatjuk.
Mivel ezzel a tudással oly kevesen rendelkeznek, a legcsodálatosabb ajándék életünkben az, hogy a harmónia, a boldogság, az öröklét és a mindent tudás vágya mindannyiunkat vonz, kutatásra serkent!
Hogy e vonzás örökké fennmaradjon, talán jobb is, hogy nem látunk, nem ismerünk mindent, és nem tudjuk, hogy mit nem tudunk… A titok hajt bennünket arra, hogy megismerjük az élet nagy kérdéseit: Mi a valóság? Ki vagyok én? Ki van a fátyol mögött?
Az így szerzett tudás, az így szerzett tapasztalat, melyben a szülő megfigyelőleg ott van, és ha kell valós irányt mutat, már a gyermeké lesz. A lelkiismeret, az intuíció pedig mindig vele tart és amikor mi nem állunk mellette, akkor is képes lesz egyenesen, szívét az ég felé emelve járni.
Abban pedig biztosak lehetünk, hogy amiről tapasztalatot kell szereznünk, annak lehetőségét megkapjuk, mert ami segíthet bennünket lelkileg előrébb jutni, növekedni, azt megtaláljuk – vagy az eszme talál meg bennünket.
Valószínűleg mi már nem tudjuk meg, hogy e kisfiú pár évtized múltán hová is jutott a világ megismerésében, de reméljük, ösztönzést kapott az igazi titok felkutatásához.

E titok, a valós valóság pedig nagy kincs, mert bármerre fejlődik, bármennyire gazdagodik is a világ, az anyag végtelen-mód variálásában kutatva soha el nem érhető, hisz az a világ túl van a képzelet és a gondolat határain. Az oda váltott útlevél, melynek árát őszinte kíváncsiságunk, tiszta vágyaink, olykor szenvedésünk fejében kapjuk, a gyermeknek ingyen adatik. Náluk másként „számol” a Jóisten.
Ők könnyedén járnak azon az úton, ahová az angyal is csak félve teszi be a lábát.

Talán vitatnivaló, hogy Gárdonyi itt következő, mintegy 110 évvel ezelőtt íródott novellájának egyszerű szívű kislánya más korban élt e földön,
mint a riport alanya, mégis oly jó hinni, hogy így is lehet a gyermekkorba belefeledkezni!

„…A kis pillangóról Bozóki Ilonka jutott az eszembe, az én kis kék szemű, kék ruhájú tanítványom. Ilonka is a mezőn él, a pitypangok, temondádfüvek, harangvirágok és kikericsek között, mert libapásztor. Kedves kis fehér arcú gyermek. Napestig dalol, meg röpköd a mezőn. A minap, hogya kőhídon megállottam, ott láttam őt a fű között. A fűzbokor árnyékában ült és egy bodzafadarabra öltögetett rongyokat. A fadarabból baba lesz, a rongyokból selyemviganó. Aztán a fadarabot odaszorítja ahhoz az együgyű kis szívéhez. Szereti. Mert a szívnek szeretni kell, ha rongy, ha fadarab!
Csöndesen álltam ott, mégis megérzett. Az ember megérzi hátulról is, ha nézik. Fölugrott és hozzám futott. Átölelte a két lábamat, én pedig megsimogattam.
– Tudok még mindent – szólt a kezemet megfogva,– kérdezzen.
– Hát mondd meg, hogy miért teremtett téged a Jóisten?
És a kis leány az iskolai éneklő hangon felelte:
– Azért, hogy Őt megismerjem, szeressem, neki szolgáljak és üdvözüljek.
A szeme szinte könnybe lábadt a boldogságtól, hogy nekem felelni tudott…”

Talán nem tévedünk nagyot, ha arra vágyunk, hogy a helyes középút nyissa meg számunkra a valósághoz, akár a világhálón, akár a tavaszi réten átívelő szeretetteljes és ránk szabott utunkat.

 

52/2009.
Bozsó Ágnes