Négy oszlop

Erény és bűn – e két fogalom évezredek óta foglalkoztatja az embert. Az erény mibenlétét inkább érezzük, a bűn fogalmát inkább magyarázzuk, s tudnivaló, hogy a jogi értelemben vett törvényesség nem mindig vág egybe az igazsággal, még kevésbé az erkölcsi jóval vagy az erénnyel.

15063235

ARANYKOR, JÓ ÉS ROSSZ

A klasszikus civilizációk mindegyike foglalkozott az erény és a bűn mibenlétével – jóllehet a bűn fogalma csak akkor jelent meg az emberiség szellemi tudatában, amikor kiesett az isteni harmóniából. Az aranykorban nincsen bűn, mert minden cselekedet szükséges a mindenség egyensúlyához – és ebből a szempontból még mindig aranykor van, bár mindannyian érezzük, mi a bűn és mi az erény. Helytelen cselekedetekre éppúgy szükség van, mint az erény tökéletességére. Sokak számára a rossz nélkül értelmezhetetlen a jó, árnyék nélkül nem értik a fény mibenlétét, sem hamis nélkül az igazat, vagy gyűlölet nélkül a szeretetet. Pedig a fény/árnyék, jó/rossz megosztottság csak a kettősségek világában létezik. Magasabb szempontból aligha beszélhetünk jóról és rosszról, hiszen a szükségszerű nem jó és nem rossz, hanem van. Helyesebb inkább hasznos és káros, előnyös és hátrányos eseményekről beszélni, ám ennek eldöntéséhez is meg kell határozni a mértéket, ami nem más, mint a szellemi-lelki előmenetel. Ha tehát egy cselekedet ezt a szellemi emelkedést, megvilágosodást előmozdítja, akkor azt hasznos – azaz jó – cselekedetnek kell tekinteni, ha pedig hátráltatja, akkor azt káros – tehát rossz – tettnek.

Milyen specifikus képzetek társulnak az erkölcsi jóhoz és rosszhoz, egyáltalán, mi a jó és mi a rossz? Hogyan próbálták a letűnt korokban magyarázni a jót s rosszat, milyen példázatok és szimbólumok mondják el, mi a teendő, és mi kerülendő? Létezik-e abszolút jó és abszolút rossz, vagy csak a kettő elegye, s a jót és rosszat az összetevők aránya határozza meg? Adott helyzetben ki mit választ, az erény, vagy a becstelenség útját? A cselekedet minősíthető önmagában, abszolút értékben és steril körülmények között, vagy kontextusában, kizárólag tágabb összefüggésrendszerben, a látható és láthatatlan tényezők hálózatában értelmezhető?

Hadd meséljek el egy történetet. Egy kedves barátom idézte föl látogatását egy javakorabeli asszonynál, akinek fiáról tragikus módon ő is tudta, hogy gyilkossá vált. Ez kényes téma, de a megfelelő diszkrécióval élve barátom természetesen még csak nem is utalt erre a tényre, azonban mindketten érezték, hogy erről beszélni kell. Főként az asszonyt, a nagy érzékenységgel megáldott nőt, anyát és egy ősi rassz képviselőjét sürgette a fel sem tett kérdés, az el sem hangzott célzás. Ezért a beszélgetés végén, amikor amúgy megakad a szó, néhány pillanatnyi hallgatás után teljesen váratlanul, mégis anticipálhatóan megszólalt az asszony: „Gyilkos a fiam, de mégis csak a fiam!”
Nem kellett kérdezni, még csak sejtetni sem, s hiába beszélgettek teljesen közömbös dolgokról, mégis mindketten tudták, hogy előttük áll egy megkerülhetetlen probléma, egy olyan kérdés, amit nem szabad megfogalmazni, de nem szabad elkerülni sem. Az életellenes cselekmények a legszigorúbb erkölcsi kihágásnak, bűnnek tekinthetők, mégis létezik olyan viszony, ami az erkölcsi minősítések vagy leminősítés nyomán sem változik. Az anya a gyilkos fiáért is imádkozik, szót emel. Ennek az álláspontnak csak látszólagos ellenpontja annak az anyának az esete, aki saját fiát jelentette föl kábítószer terjesztés miatt, mert bár saját egyenesági leszármazottja ellen még tanúskodnia sem kellene, ennél sokkal súlyosabb módon lépett föl, és maga élt a följelentés lehetőségével, annak érdekében, hogy a további lecsúszástól igyekezzen megóvni a fiát. Az ostoba ember a kellemeset választja, a bölcs a hasznosat – mégis meglehet, hogy mindkét anya bölcsen döntött és cselekedett.

HÉRAKLÉSZ OSZLOPAI

Hajdanán Héraklész bejárta az akkor ismert világot, északot, délt, keletet és nyugatot egyaránt. Héraklész olyan mitikus őstípus, amelynek helyi parafrázisát szinte minden kultúra a sajátjának tudja. Kánaánban Türosz főistene Melkart, vagy Melquart – azaz a Város Királya – akit Héraklésszel azonosítanak, a germánoknál Thor vagy Donar a megfelelője, aki Odin és Tyr mellett az istentriász harmadik alakja, a mennydörgés és esőzések istene, így a termékenység megtestesítője is. A keltáknál Ogmios azonosítható Héraklésszel, míg az indiai panteonból Sivával állítják párhuzamba.
Héra istennő őrületet bocsátott Héraklészre, aki saját utódai gyilkosa lett. Ettől a bűntől igyekezett szabadulni, s a delphoi jósdából nyert tanácsot. A jóslat szerint tizenkét évre szolgálatba szegődik, s ezenközben végzi a híres tíz/tizenkét munkát, amiknek végeztével halhatatlanságot nyer majd.
Tizedik munkája Gerüón marháinak Mükénébe hajtása. Ezek a jószágok a messzi Nyugaton, az Ókeanosz (Atlanti-óceán) közelében fekvő Erütheia-szigeten éltek, s amikor Héraklész Tartésszoszba érkezett, az Európát és Afrikát elválasztó szoros északi és déli partján egy-egy kőoszlopot állított fel, vagy más változat szerint puszta kézzel szétnyitotta a tenger kijáratát eltorlaszoló sziklákat, s így alakult volna ki a Gibraltári-szoros, ami a Földközi-tenger és az Atlanti-óceán között jelent átjárót. Az ókorban ezt a helyet nevezték Héraklész oszlopainak (Columnae Herculis), amit elsőként Pindarosz, majd Hérodotosz is említ. Ezt a pontot tekintették az ismert világ nyugati határának, amelyen túl a legendás Atlantiszt feltételezték. Héraklész oszlopai a Gibraltári előhegység az európai oldalon, illetve a Jebel Musa hegy Afrika partjain. Amennyiben Héraklész oszlopait nem csupán természeti képződménynek, hanem a legenda szerint az emberfölötti erővel rendelkező hérosz által állított emlékköveknek tekintjük, akkor a szimbólumok valóságos arzenálja nyílik meg előttünk. A már említett kánaáni Melquart eredetileg a föld istene, egyszersmind az alvilág királya, akit a szentélyekben fellobbanó tűz jelenített meg, attribútuma pedig az oroszlán és a sas, vagy a kettős oszlop (!). Thor kezében a mennydörgést jelképező oszlop- vagy rúdszerű eszköz, egy kalapács van, amellyel megtöri a téli fagy óriásainak erejét. Sivát szintén oszlopszerű ős-kultikus formában, a fallikus lingam alakjában tisztelik. Ez a termékenységi szimbólum lehet néhány milliméternyi, de akár több méter magas, valóban oszlopszerű kőfaragás is.
Spanyolország többszörösen összetett címerét is két oszlop fogja közre, amiket szintén Héraklész oszlopaival azonosítanak. Az oszlopokat vörös szalag köti össze és fonja körbe, amelyen a Plus Ultra – Így tovább! – felirat áll, jelezvén, hogy a tengerszoros oszlopain keresztül haladva győzedelmeskedtek a konkvisztádorok.

A szofista Prodikosz azt a legendát meséli Héraklész ifjúkoráról, hogy amikor a Kithairón-hegyvidékre küldték pásztorkodni abban a reményben, hogy az ott tanyázó oroszlán majd elpusztítja az erős ifjút, Héraklész egyszer összetalálkozott az erény és a bűn nemtőivel. Az előbbi küzdelmes jövőt, az utóbbi érzéki boldogságot ígért neki, mire Héraklész gondolkodás nélkül az erény útját választotta.
Tekinthetjük Héraklész oszlopait erkölcsi határköveknek, amelyek áthágása kárhozatos? Vajon Héraklész oszlopai a világvége oszlopai volnának? Földrajzi értelemben ez volt a világ nyugati vége, azonban erkölcsi értelemben a Héraklész oszlopain túl fekvő Atlantisz bukását az elbizakodottság és morális züllés okozta, s a spanyol hódítások sem a fényes erkölcsiségről tanúskodnak, ráadásul a dél-amerikai arany korlátlan beáramlása a spanyol birodalom bukását is előmozdította. Mintha Héraklész oszlopai ténylegesen a világvége oszlopai lennének, amiken túl a bűnlajstrom hosszúra nyúlik.

BŰNLAJSTROM

Az ember nem szereti a bűn szót. Meglehet nem a bűnt nem szereti, hanem csak az arra utaló kifejezést igyekszik kerülni. Okkal-joggal, mert hiszen a bűnösség emlegetésével évszázadokig tartották sakkban az embereket, aminek már a régmúlt időkben is szinte szükségszerű ellenpólusa volt az antinómia, a törvények jogosultságának elutasítása, sőt szélsőséges esetben akár a szentségtörés és a szentséggyalázás, vagyis bizonyos vallási szabályok ellenkező előjellel történő értelmezése. Persze mindenki érzi, a szentségtörés akkor szentségtörés igazán, ha az ember teljesen tisztában van a szentségek pozitív tartalmával, működésével is.
A biblikus teremtés-elmélet a bűnre, a bűnösségre és a bűntudatra alapoz – ami a megfélemlítés, a manipuláció vagy a szellemi terror remek eszköze, a bűn tudatosítása azonban pozitíve azonnali cselekvésre ösztönöz. A távol-keleti bölcselet belátóbb, hosszabb távon, életek sokaságával számol, és a lelki evolúciónak, a lélek tisztulásának folyamatában gondolkodik. Bármennyi visszaélés történt is a bűn fogalmával, mégis érdemes árnyaltabban megvizsgálni és megérteni ezt a tényt. Mert a bűn nemcsak vallási fogalom, hanem a világmindenség törvényszerűségeit figyelembe vevő felelős gondolkodásnak is szerves része, hiszen a természet rendjének megszegése is bűn.
A bűn hagyományos értelemben tudatos, vagy önkéntelen szembeszegülés az isteni akarattal – a két eset remélhetőleg más-más elbírálást von maga után. Azonban ez a definíció roppant leegyszerűsíti a bűn mibenlétét, néhány szabály, előírás követéséhez köti a helyes viselkedés normáját.
Ennél egy sokkal kiterjedtebb, az emberi felelősségre jobban apelláló meghatározás szerint a bűn a magasabb energia alacsonyabb szintű használata. E nézet már nem a tényszerű cselekményekben, hanem irányultságában ragadja meg a kérdést, vagyis a bűn szuboptimális, értékvesztő tevékenység. Ebben az értelemben az emberi élet nyújtotta spirituális fejlődési lehetőségek elszalasztása is egyfajta metafizikai bűnténynek tekinthető. A világmindenség ok-okozati meghatározottsága miatt hatásokban és következményekben kell gondolkodnunk, amit a népmesei fordulat így fogalmaz: jó tett helyébe jót várj. Azonban a mindenség törvényeit figyelmen kívül hagyó rossz tettek negatív eredménnyel járnak. Vagyis nem elegendő néhány írásos szabály, törvény, betű megtartása, hanem az élet egész misztériumát a lehető legmagasabb, legtisztább formában kellene megélni.
Szubjektíve bűnnek számít a tartós hiba – vagyis a hibák elkövetése együtt jár a földi léttel, de a hibás gyakorlat fönntartása már bűnnek minősül. Létezik persze a végső bűn is, a szeretetlenség, de ne ugorjunk ennyire előre.
A kereszténységnek egyik alapfogalma a bűn, bűnösség, kezdve az áteredő bűnnel, a szentlélek elleni és égbekiáltó bűnökön át a halálos főbűnökig. Itt a bűn az örök, természetfölötti, isteni törvények áthágása, amely büntetést von maga után. Így a bűn egyfajta ok-tényezővé lép elő, szemben a keleti szemlélettel, ahol a bűn nem ok, hanem okozat. Az okot a tudatlanságban jelölik meg, ezt kell eloszlatni. A helyes tudás birtokában az ember vélhetőleg egyre helyesebben is cselekszik.
A keresztény dogmatika szerint égbekiáltó bűn a szándékos gyilkosság, a szegények, árvák, özvegyek sanyargatása és a munkabérek igazságtalan visszatartása, vagyis a legelesettebb helyzetben lévők kiszolgáltatottságával való visszaélés. Az egyház nemrégiben a főbűnöket is aktualizálta a XXI. századra. Így a korábbi kevélység, fösvénység, bujaság, irigység, torkosság, harag és restség helyébe az alábbi bűnök kerültek: kábítószer-kereskedelem és droghasználat, gyermekek és fiatalok bántalmazása, környezetszennyezés, prostitúció, emberi génmanipuláció, mások szegénységbe taszítása és a luxuscikkek vásárlása. Mintha az ember esendősége nem változott volna, csak újabb és újabb rafinált módozatokban volnánk önmagunk és mások ártalmára.

Ismerünk halálos és bocsánatos bűnöket, s bár a tízparancsolatot szinte egyetemes értékrendnek tekinthetjük, más kultúrákban mégis találkozunk más parancsolatokkal, illetve a bűnről és az erényről is más felfogás él. Az iszlám például nemcsak a tényleges rossz cselekedetet tekinti bűnnek, hanem a jó elhanyagolását is.
Az indiai szellem bűnlajstroma sem kurta. Ismernek mellékes bűnöket – mint például a csalás, hálátlanság, tehénölés vagy magzatelhajtás –, továbbá súlyos bűnöket – papok, aszkéták, nők kárára elkövetett gyilkosság – és igen nagy bűnöket – mint a tiltott személyekkel létesített törvénytelen kapcsolat, vagy a templomok meglopása. Talán szokatlan a sorrendiség, hiszen az életellenes cselekményeknél súlyosabbnak számít egyik-másik tulajdon elleni cselekmény, de az örökkévalóság tudatának fényében érthetőbbé válik ez az értékrend. Aki erőszakos cselekményt követ el, hasonlóképpen erőszakot szenved el, s újjászületik, de aki meglopja az isteneket, az következő életében egyre távolabb kerül a javulás lehetőségétől.

Főbűnök régen Főbűnök ma Főbűnök Gandhi szerint
Kevélység Kábítószer-kereskedelem és droghasználat Gazdagság – munka nélkül
Fösvénység Gyermekek és fiatalok bántalmazása Gyönyörködés – lelkiismeret nélkül
Bujaság Környezetszennyezés Tudomány – emberség nélkül
Irigység Prostitúció Tudás – jellem nélkül
Torkosság Emberi génmanipuláció Politika – elvek nélkül
Harag Mások szegénységbe taszítása Kereskedés – erkölcs nélkül
Restség Luxuscikkek vásárlása Imádat – áldozathozatal nélkül

 

BŰN ÉS ERÉNY OSZLOPAI

Az oszlopok rendkívüli szilárdságot sejtetnek – kőből valók, hatalmas építmények támpilléreit alkotják, akár évezredekig a helyükön maradnak. Az erény oszlopainak is ilyen szilárdaknak kellene lenniük. Azonban az indiai hagyomány a kőbe dermedt állhatatosságot egy szimbolikus jószág archetípusával eleven példára cserélte. A hagyomány szerint a Kali-juga, a viszály vaskorának kezdetén egy királyi pozícióban tetszelgő gonosztevő egy tehenet és egy bikát ütlegelt. A szarvasmarha e két egyede archetipikus jószág: a bika az erény megtestesítője, a tehén pedig a Föld bolygóé. Itt tehát nem a kőoszlopok maradandósága érvényesül, hanem a kultúraformáló jószágok eleven intézménye. A vaskor képviselője egyszerre támad a Föld – értsd az élet – és az erény – azaz a rend – ellen, ütlegeli a jószágokat, sőt, a bika lábait el is törte:

 – Az aranykorban négy lábad az aszkézis, a tisztaság, a könyörület és az igazmondás négy elvén nyugodott. Ám úgy tűnik, a büszkeség, a nők iránti kéj és a részegség formájában a féktelen vallástalanság eltörte három lábadat!

(Bhágavata-purána 1.17.24.)

 A bika negyedik, még épségben lévő lába az igazságosság – mint az erény utolsó foszlánya. Paríksit, a dicső uralkodócsalád sarja bosszút készült állni a rendbontón, aki azonban megadta magát neki, s mint hadifogolyról, gondoskodnia kellett róla Paríksitnek. A gonosztevő menedéket kért a királytól, hadd húzza meg valahol magát a birodalmában, s nemes lelkű uralkodóként a király ezt nem tagadhatta meg. Négy helyet jelölt ki ezért számára:

Könyörgésére Paríksit király megengedte Kalinak, hogy olyan helyen éljen, ahol szerencsejáték, italozás, prostitúció és állatmészárlás folyik.

                                                                                  (Bhágavata-purána 1.17.38.)

 Ezzel a történet meghatározta az erény négy oszlopát, és a bűn négy tanyáját. A tettekben megragadható bűnök négy kategóriába sorolhatók: i) erőszak, ii) mámor, iii) kicsapongás és iv) játékszenvedély. Az ember eme gyöngéit pozitív gyakorlatokkal tartják fegyelmezhetőnek: az erőszak legyőzésének eszköze az erőszakmentesség gyakorlása a társas viszonyokban, valamint az állatok életét megkímélő táplálkozás, a jógík által preferált vegetárizmus; a mámor ellenszere a bódító szerek kerülése, a józan életmód; a kicsapongás ellen a szent házasság, a hűség és az élet továbbadása szentségének megbecsülése hat; a játékszenvedély pedig a hazárdjátéktól való tartózkodással győzhető le. Ugyanígy az erénynek is négy oszlopát ismerik: i) igazságosság, ii) könyörület, iii) aszkézis és iv) tisztaság.

Erények Bűnök
könyörület erőszak
aszkézis mámor
tisztaság kicsapongás
igazságosság játékszenvedély

 

Erényekből persze rengeteg van, szinte minden forrás foglalkozik az erény és bűn kérdésével. Az erények különböző csokrai nem öncélúak, hanem a legtöbbször a szellemi-lelki tökéletesség elérésének zálogai, a megvilágosodás kulcsai.

Igazság, vezeklés, tökéletes tudás s szűziesség révén érik el a Lelket,
Akit testükben fényként és tisztaságként érzékelnek a bűntől szabad bölcsek.
(Mundaka-upanisad 3.1.5.)

A Legfelsőbb Úr nem mutatja meg magát igazi mivoltában a megfelelő gyakorlatok híján, melyek lényege a bölcsesség, a higgadtság és a szeretet. A bölcs ezért gyakorolja e három erényt! (Védánta-szútra 3.1. invokáció)

Brahman ismerői az írások szellemében áldoznak, vezekelnek és adakoznak, s a Legfelsőbb elérése érdekében először mindig az óm szótagot mondják ki.
(Bhagavad-gítá 17.24.)

Erény az, ha az ember következetesen ragaszkodik személyes feladatköréhez (a bűn pedig annak elhanyagolása). Az erény és bűn ilyetén megkülönböztetése korlátozza a természetüknél fogva tisztátalan tetteket s így az ember képes lesz föladni (anyagi) ragaszkodását. (Bhágavata-purána 11.20.26.)

A túlvilági célkitűzések mellett praktikus célokat is megfogalmaznak, mint például a jógával kifejleszthető három hatalmat, amelyek: i) a barátság, ii) az együttérzés, valamint iii) az öröm, derű.
Ám akár evilági, akár túlvilági célokat fogalmaznak meg, az erényt mindenképpen kiindulási alapnak tekintik. Talán ez a szellemi-erkölcsi megalapozottság volt az archaikus kultúrák évezredes fennmaradásának titka? Minél durvább, profánabb az alapozás, annál kevésbé tűnik maradandónak az építmény. Ha csupán a pillanatnyi anyagi érdek a rendező elv, az meglehetősen ingatag alapnak tűnik. Fizikai erő, gazdasági előnyök, politikai befolyás, hatalmi struktúra, szociális szimbiózis, szellemi célok, kozmikus rend, isteni törvény – ezek lehetnek az egyre maradandóbb társadalmi szerkezet skálájának mérőpontjai. A gazdasági bajokat egy-egy szerencsés esztendő könnyen orvosolja – az erkölcsi romlás és csüggedés mélyebbre ivódik az emberek tudatába és sokkal nehezebben kezelhető.

A három fő erény

1. Pradzsápati [a lények ura] háromféle utódai – a félistenek, az emberek és a démonok – növendékként éltek atyjuk, Pradzsápati mellett. Mikor kitelt tanulóidejük, a félistenek megkérték:
– Taníts minket, urunk!
Nékik erre egy szótagot mondott: da, majd megkérdte:
– Megértettétek?
Szóltak:
– Igen, megértettük. Azt mondtad nekünk: fegyelmezz (dámjata)!
– Óm, látom, megértettétek! – válaszolt.

2. Ekkor az emberek szóltak:
– Taníts minket, urunk!
Nekik is ugyanazt a szótagot mondta: da, majd megkérdte:
– Megértettétek?
Szóltak:
– Igen, megértettük. Azt mondtad nekünk: adakozz (datta)!
– Óm, látom, megértettétek – válaszolt.

3. Ekkor a démonok szóltak:
– Taníts minket, urunk!
Nekik is ugyanazt a szótagot mondta: da, majd megkérdte:
– Megértettétek?
Szóltak:
– Igen, megértettük. Azt mondtad nekünk: könyörülj (dajadhvam)!
– Óm, látom, megértettétek – válaszolt.
Az égzengés isteni hangja is ezt ismétli: da, da, da, vagyis: fegyelmezd magad, adakozz, légy könyörületes! Ezért ez a három gyakorlandó: az önfegyelem, az adakozás és a könyörület.

(Brhadáranjaka-upanisad 5.2.)

AZ ERÉNY MINDENNEK ALAPJA

Úgy mondják, az embereket a célok tartják össze, nem az eszközök. Könnyen előfordul, hogy egy-egy sikeres ember vagy birodalom épp saját gazdagságába vagy nagyságába rokkan bele. Amikor az eszközök kerülnek a célok helyébe, a valódi célok pedig elpárologni látszanak, felborul a rend, a feje tetejére állnak a dolgok, s az erkölcsi rendjében megingott ember egyre kevésbé tud eligazodni.
A szilárd morális állapotok nemcsak a társadalmak életét segítik, hanem az egyénnek is igazodási pontokat jelölnek ki – a családi tradíciók egyeseknek nem engedik meg a minősíthetetlen viselkedést. A kellő szellemi-erkölcsi háttér morális iránytűként is szolgál. Ennek a biztonságnak finoman áttételes, költői megfogalmazása a Rg-véda egyik szentenciája: „Kellemes a szellő annak, aki az erkölcsi rendre vágyik!” Ezzel szemben egy másik ókori szerző, Seneca véleménye áll, aki szerint egyik széljárás sem kedvező annak a hajónak, amely nem tudja, melyik kikötőbe tart.
Az ősi indiai szemlélet szerint az emberi társadalomnak két ajándéka ismeretes: a tulajdon- és vagyonbiztonság, valamint az erény, a dharma. A természet nem ismeri a tulajdonlást, a természeti népek nem a tulajdonuknak tekintik a környezetük dolgait, hanem olyan áldásnak, amely reájuk van bízva. Ezért a természetben és a természetes állapotokhoz közeli esetekben az első használó „joga” érvényesül. A tulajdonlás már a szervezett társadalmak jogügylete, s így a vagyon nem az állam oka, hanem következménye. De most nem is a birtoklás elmélete vagy a tulajdon szerkezete az érdekes számunkra, hanem a viszony, ahogyan az ember a környezetében található dolgokkal kapcsolatba kerül, ez pedig az erény, vagy dharma. A nehezen lefordítható fogalomnak három összetevője ismeretes: a törvény és jog, az igazság, morál és végül a kötelesség, hivatás.
A törvény hajdanán nem valamiféle konszenzus vagy valamely társadalmi szükséglet kodifikálása volt, hanem a magasabb rend közvetítője, képviselője. A klasszikus kultúrákban a törvényt az örök igazság megtestesülésének tekintették, illetve az ember természeti örökségének, vagy a józan ész eredményének. Démoszthenész szerint a törvények az istenek ajándékai, amit mintegy kiegészítenek a bölcsek felismerései. Arisztotelész egyenesen Isten uralmának és a józan ész együttműködésének tekintette, míg Cicero szerint a törvény minden ember szívében ott rejlik. A rómaiak az erkölcsi rend három vonatkozását különböztették meg: i) a fas az isteni törvény (a latin fari a.m. mondani igéből), amit az istenek nyilatkoztattak ki, vallási előírások, a házon kívüli normák. Ez az isteni jog, szemben az emberi joggal, a ius-szal. A fas ellentéte a nefas, amit az isteni jog tilt. ii) Ius – emberi törvény, törvényhozás, az emberi együttélés szabályai (politikai, hatalmi szabályok stb. kikényszeríthető); a ius az, amit szabad (jelentése egyébként perlekedő hely); és végül iii) a mores – erkölcs, erkölcstan, erkölcsi tanulság, eredetileg a cselekvés és magatartás módja általában, a nem kodifikált házi, családi erkölcsöt jelezte, amiből a köznyelvbe is átszivárgott a móresre tanít kifejezés.
Az ókori Indiában úgy vélték, a törvény (dharma) a kozmikus rend (rta) leképeződése az emberi közegben, s a kötelesség elhanyagolása ellen véd. A törvény őre vagy a dharma védelmezője a király, aki maga erénykövető és alattvalóitól is ezt várja. Az egyik legfőbb királyi inszignia az uralkodói pálca, bot, jogar (danda), ami szintén Héraklész oszlopaira emlékeztet. A danda hármas szimbólum, jelzi egyfelől az uralmat és teljhatalmat (aisvarja), másfelől a tulajdonlást és az ebből fakadó hatalmat (szvámitva), valamint az erkölcsi nevelés, fegyelmezés, rendfenntartás (tantranam) szükségességét.
Ápasztambha jogtudós szerint a törvény az, amit a lelki tudományokban jártas országok népei annak tekintenek, s ha a társadalom engedelmes az idős, fegyelmezett érzékű, irigységtől és képmutatástól mentes képviselőinek, de ez inkább a szokásjogra mutat rá. Manu, a mitikus indiai törvényalkotó erős érzelmi töltéssel mondja ki, hogy a törvény az, amit az előítéletektől és szenvedélytől mentes, erényes és bölcs emberek a szívükben dédelgetnek. A bölcs Jágjavalkja a jók helyes viselkedéseként (szadácsár) határozza meg a jogot, ami jó az embernek s ami kellő megfontolásból származik. Vjavahára ezzel szemben magasabb jogforrást feltételez, szerinte a törvény örök, önálló létű, a királyok királya, hatalmasabb és igazabb, mint bármi más, a Brhadáranjaka-upanisad pedig megfogalmazza a törvények szakrális eredetét, miszerint a törvény az igazság; hatalma, akár a királyé – istenadta.
A dharma második vetülete, az igazságosság élteti az emberi közösséget és a birodalmat, megsértése lerombolja az államot. Az igazságosság a törvények alkalmazása az állampolgárok közti ügyekben, a jó és rossz megkülönböztetése, egyben olyan viselkedésforma, amely egyaránt szolgálja az uralkodó és az alattvalók erényeit, valamint a közjót. Az igazságosság tehát az isteni, vagy emberi törvények gyakorlati alkalmazása, azok földi haszna, míg az erény harmadik vetülete, a kötelesség kozmikus összefüggésbe állítja az ember hivatását, definiálja az emberi életcélokat (purusártha) és meghatározza az ezekből a társadalom résztvevőire háruló kötelezettségeket. A hatalmi erő alkalmazása – törvényhozás, jogszolgáltatás, kényszer – a kötelességek kikényszerítését szolgálja, ha más eszköz már nem áll rendelkezésre.
A dharma három vetületével, a törvénnyel, az igazságossággal és a kötelességgel állítható párhuzamba az etikus állam, morális nevelés és az erkölcsi képzés. Így az erény az alapja az etikai, a társadalmi és a politikai életnek. Az erény előmozdítja mindenki fejlődését, megvéd minden bajtól és fönntart mindenkit.
Persze nem mindenki és nem mindig alkalmas az erény követésére, vagy a róla szóló tanítás befogadására. Különböző korlátok akadályozhatják az embert, ezért mondják, hogy tilos a dharma hirdetése annak számára, akinek akaratereje nincs, és akit fizikai korlátok befolyásolnak – például ittas, éhes, vagy túl fáradt –, mentális korlátok akadályoznak – zaklatott, fél vagy siet –, vagy aki morálisan alkalmatlan – például dühös, kapzsi, vagy kéjsóvár.
Csánakja, a bölcs ókori politológus is az erényből eredezteti az összes további emberi és társadalmi tényezőt – a gazdasági életet, az ember érzelmi és családi szféráját, valamint üdvösségét is.
Ha pedig társadalomról, emberi közösségről beszélünk, akkor ez mindenképpen társas kapcsolatot, kölcsönös, kétirányú viszonyt feltételez. Az erény úgy áramlik a viszonyok résztvevői között, akár a véredényekben a soha vízzé nem váló életelem. Hasonlóképpen kering a dharma ellentéte is a résztvevők között, ha nem gyakorolják az erényt. A dharma ellenpólusa a vallástalanság, ami az erénytelenségtől (adharma) az igaztalanságon (anrta) át a bűnig (dósa), sőt a szélsőséges szentségtörésig terjed.
Az uralkodó és alattvalói között valóságos morális vérkeringés áll fönn. A Manu-szanhitá szerint a király 1/6-nyi adót (17%) szed, ennek fejében biztosítja az alattvalók nyugalmát és védelmét, de ezzel együtt az alattvalók erényeinek és bűneinek 1/6-át is megkapja. Az a király viszont, aki csak adót szed, de oltalmat nem ad, pokolra jut, s alattvalói minden bűnéért ő felel. Úgy tartják, egy erényes uralkodó még egy gyönge népet is képes fölemelni, azonban egy rossz király még az erényes népet is tönkreteszi.
A hagyomány persze nem csupán államigazgatási téren ismeri ezt a finomabb vérkeringést, az erény és bűn eme kölcsönös áramlását. Minden kölcsönös emberi viszonyban meglelhető ennek visszatükröződése.

„A polgárok bűneiért a király, a király bűneiért a rádzsa-guru, a feleség bűneiért a férj, a tanítvány bűneiért pedig a guru szenved.” (Niti sásztra)

JÓ-E AZ EMBER, VAGY SEM?

Fölvetődik az egyik örök kérdés: vajon jó-e az ember, avagy rossz? A kérdés valószínűleg nem válaszolható meg teljesen egyértelműen, a sommás kijelentések: márpedig az ember rossz avagy az ember mindenképp jó nem relevánsak. Könnyű volna azt válaszolnunk, hogy inkább egy skáláról lehet szó, amelynek egyik végpontja a rossz ember, a másik végpontja a jó ember, s ki-ki e kettő helyezkedik el saját vérmérséklete szerint.
Azonban a feladat nem a pillanatnyi erkölcsi értékítélet meghatározása, hanem az ember ontológiai erkölcsi értékének a vizsgálata. Amennyiben a világmindenség történetét az entrópia előrehaladásának és az emberi civilizációt puszta hanyatlástörténetnek tekintenénk, pesszimista alapon azt kellene állítanunk, hogy az ember eredendően rossz. Ezzel szemben Menciusz (i.e. 373-289) állítja, az ember természeténél fogva jó. Meglepő módon kortársa, Hszun Ce (i.e. 305-235) viszont ennek szöges ellentéteként vallja: az ember természeténél fogva züllött, romlott, jósága csakis nevelés eredménye lehet. Az eredendő hibák, s az emberi esendőség láttán a hajdani uralkodók törvényeket hoztak, erkölcsi szabályokat fogalmaztak meg, s intézményeket hoztak létre az emberi ösztönök és impulzusok megfegyelmezése és formálhatósága végett.
Arisztotelész azt mondja: „Az ember nem lehet lényegi értelemben jó anélkül, hogy eszes lenne, sem pedig eszes, erkölcsi erények nélkül.” Seneca szerint a társadalmi intézmények a bűnnek, az emberi természet romlásának eredményei. A zsidóság egyik szentenciája így szól: „Törekszünk a jónak gyakorlására, a rossznak elkerülésére” – ami több, vagy inkább kevesebb sikerrel megy végbe az ember életében. Mind az Ó-, mind az Új-szövetség az áteredő bűnnel terhelt lénynek tekinti az embert. Érdemes elgondolkodni, vajon mennyi pszichikai szenvedésért, nyomorúságért felelős ez a gondolkodásmód, akár abban az esetben, ha ezt a traumatikus önértékelést magáévá teszi az ember, de akkor is, ha éppen lázad ellene, és minden eszközzel elutasítani igyekszik azt.
Az egyházatyák – Szent Ágoston, Kelemen – szerint a kormányzást a bűn tette szükségessé, s a bűn Istentől rendelt ellenszere az állam. Mintha a szakrális királyság kora-keresztény értelmezését hallanánk.
A Távol-Keleten kettős az ember erkölcsi megítélése. Ontológiailag az egyént az isteni teljesség részeként értelmezik, aki így hordozza a tökéletesség minőségét, ám esendősége folytán a káprázat befolyása alatt hamis ambíciók játékszere lesz, s természete torz vetületet mutat.

Az élőlény, a lélek az Isteni Lényeg részecskéje, de ennek az Isteni esszenciának az elkülönülésre hajlamos részecskéje. Isten szolgálatának kiváltságában akkor lehet része, ha örökérvényűen elválik Tőle. Az egyéni lélek az Isteni Lényeg határmezsgyéjén él, amelyen túl létezik egy negatív zóna is. A lélek a pozitív zóna részese, aki a lelki és anyagi létszférák közötti senkiföldjére vetődött. Hajlamos az anyag befolyása alá kerülni, jóllehet természeténél fogva az Isteni Lényeg pozitív részecskéje.” (Bhaktisziddhánta Szaraszvítí: Circumambulation of Sree Nabadwipdham, Harmonist Vol.XXIX. 1932. Február, 249. o.)

Ontológiai „jósága” ellenére Manu állítja, ritka a természeténél fogva tiszta és bűntelen ember, mert aki alacsonyabb pozícióban van, magasabbra vágyik és hajlamos megsérteni mások jogait, az erkölcsi normákat és a szokásokat. Ennek a küzdelmes valóságnak szomorú képét festi a Mahábhárata eposz, amikor kijelenti, hogy az ember természeténél fogva igyekszik legyőzni vetélytársait, s ha önmagára hagynák, az egész világ zűrzavaros ördögi műhellyé válna. Az ember csak az erősebb jogát ismeri, motívumai pedig meglehetősen brutálisak: a szerzésvágy, a birtokvágy és a kéjvágy. Patanydzsali, a jóga atyamestere még hozzáteszi, hogy az ember értelmes, szervezett módon halad a rossz felé (!). A tudatosság eme eltévelyedésének egy másik vetületét Goethe fogalmazta meg: „A lelkiismeret a szemlélődők erénye, s nem a cselekvőké”.

ERKÖLCSI RENDSZEREK

Nos hát, mikor nevezhető erkölcsösnek az ember? Hogyan tudjon akkor becsülettel helyt állni az életben? Ehhez feltétlenül szabályok, igazodási lehetőségek kellenek. Évezredeket és kontinenseket egybefogva hadd idézzünk néhány erkölcsi rendszert. Válogatásunk a legkevésbé sem reprezentatív, inkább kiragadott, s még ha szélsőségesek is a példák, talán annál sokszínűbben mutatják fel az ember válaszait az erkölcsi rend problematikájára. E megfontolások átgondolása, értékeinek beépítése a mindennapjainkba teljesebbé teheti gyakorlatunkat. S miért éppen a gyakorlatunkat? Nos, mert az erkölcstan nem kognitív vagy megismeréssel foglalkozó tudomány. Nem elméleti természetű, tehát nem azzal a kérdéssel foglalkozik, hogy mi van?, hanem gyakorlati jellegű, azaz gyakorlati filozófiának tekinthető, ami azt vizsgálja, hogy mi legyen, hogyan legyen?

Pierre Charron (1542-1603): A bölcsességről

Francia hitszónok, aki a Három igazságról c. munkájában polemikus módon a római katolikus vallás és egyház igaz voltát bizonyítja, mégis, itt idézett bölcseleti-erkölcsi tárgyú munkája miatt ateizmussal vádolták.
„A bölcsesség hivatása: megtudni, miként mérsékeljük és irányítsuk vágyainkat és élvezeteinket… Ez az okítás négy pontban összefoglalható: keveset, természetesen, mértékletesen, tartózkodóan.
Keveset kívánni – ezzel biztonságosan szállhatunk szembe a forgandó szerencsével.
Természetesen – kétféle vágy van, természetes és természetellenes; a természetesnek a kevés is elég…
Mértékkel, túlság nélkül – így nem okozzuk más kárát, s megőrizzük a magunk javát.
Tartózkodóan – vágyaink és élvezeteink pályája legyen körülírott, korlátozott és kurta.

Két nagy orvosszer van minden rossz és baj ellen, s ezek is egyből erednek: ami a megszokás az alantas csürhének, az az elmélkedés a bölcsnek.
Az erényes ember sokkal béketűrőbb a bajban, mint a züllött a jómódban.
Ostobaság volna olyan ösvényen haladni, amely sehova sem vezet.
Arcunk és tekintetünk legyen nyílt és mindenkinek kellemes, szellemünk és gondolatunk viszont elfödött legyen és mindenki elől rejtve maradjon; kifejezésmódunk egyszerű és diszkrét; ügyeljünk mindig magunkra és legyünk éberek: „nyílt homlok, féken tartott nyelv, rejtőző elme és: ne bízz senkiben”; sokat látni és hallani, keveset beszélni, mindent megítélni a helyes: „láss, hallj, ítélj”!
A halál a napok fejedelme, s megítéli a többi napot. Az utolsó jelenetben (halál) nincs tettetés: „Így hagyja el az igaz eszed a szív legmélyét / Lehull az álarc, és marad az ember.”

A baqtash dervisrend alapelvei

Az 1357-ben alapított dervisrend szoros összeköttetésben állt az I. Orkhan szultán által létrehozott janicsársággal. Alapítójuk Haji Baqtash különösképp kegyelte a janicsárokat, akik Konstantinápolyi kaszárnyájukban nyolc baqtashi dervist láttak el, akiknek egyetlen feladatuk a birodalom sikeréért és fegyvereik győzelméért folytatott imaélet volt. Komoly politikai befolyásukat II. Mahmud szultán törte le, aki 1826-ban a janicsárságot és ezt a dervisrendet is megszüntette.

Parancsolatok Oszlopok Építkezés Bölcsességek Evidenciák
nagylelkűség csönd bűnbánat tudás Jóindulat
tudás szerénység alázat nagylelkűség Isten dicsőítése
igazság elégedettség bizalom isten tudása a bűn elhagyása
szent törvény hálaérzés a lelkiség erősítése bizalom szenvedélyek feladása
alázat Istentől való függés elégedettség elmélkedés istenfélelem
szemlélődés, elmélyülés visszavonulás elvonulás Istenbe vetett hit vidámlelkűség

 

A bráhmanák tizenkét pontja

A bráhmana rend az ősi indiai társadalom papsága, a szellemi értelmiség, velük szemben támasztották a legtöbb erkölcsi követelményt. A kozmikus isten-ember fejéből származtatják őket, feladatuk a szent kultusz ápolása, tanítás, templomi szolgálatok.

1) Hithű módon kövesd a vallásos elveket!
2) Légy igazmondó!
3) Az érzékeket vezekléssel és aszkézissel fegyelmezd!
4) Szabadulj meg az irigységtől!
5) Minden értelmedet használd Krsnával kapcsolatban!
6) Légy béketűrő!
7) Ne teremts ellenségeket magadnak!
8) Gyakorold az előírt áldozatkört!
9) Légy nagylelkű adakozó!
10) Légy elszánt és állhatatos!
11) Szerezz jártasságot a szentírásokban!
12) Vállalj fogadalmakat!

Peter Deunov (1864-1944) öt alapelve

Bolgár szellemi vezető volt, keresztény alapokon álló tanítása harmonikusan ötvözi a keleti filozófiák eredményeit és az egészséges, egyszerű életvezetési szabályokat. Az Egyesült Államokban szerzett diplomát, majd hazájában folytatott kiterjedt tanítói tevékenységet. Az isteni életre készítette föl követőit, amely az önismerettel és a tiszta életvitellel kezdődik.

Az emberi test egy pentagramot rajzol ki. Végy szemügyre egy embert, s meglátod benne az öt erényt: a bal lábtól a fej felé tartó egyenes az Igazság, a fejtől a jobb lábig vezető az Igazságosság, a jobb lábtól a bal kézig tartó a Szeretet, a bal kéztől a jobb kézig vezető a Bölcsesség, s a jobb kéztől a bal lábig húzódó az Erény. Bármit tegyen is az ember, a pentagramtól nem szabadul, az meghatározza mozdulatait.

Az öt erény tehát:
1) isteni szeretet
2) isteni bölcsesség
3) isteni igazság
4) isteni igazságosság
5) isteni erény

Arisztotelész (i.e. 384-322)

A klasszikus és az egyetemes filozófiatörténet egyik legmeghatározóbb alakja, igazi összegző, tevékenysége a logikától a természettudományokon át a metafizikáig és etikáig az emberi szellem és a természet szinte minden területét felölelte; Platón tanítványa, Nagy Sándor nevelője.

Az etika tárgya az emberi gyakorlat, mint döntésen nyugvó cselekvés területe (tehát nem az elméleti filozófia, melynek területe az örök); az etika a jellem tanulmányozása.
Természeténél fogva minden lény a saját javára törekszik, amiben megleli beteljesülését.
Az életcélok:

• Élvezet – ami a rabszolgák és állatok célja
• Kitüntetés – ami az államférfiak célja
• Gazdagodás – ami nem cél, hanem eszköz!
• Szemlélődés – ami a legmagasabb cél
A kardinális görög erények (Platón nyomán):
• bölcsesség
• bátorság
• mértékletesség
• igazságosság
+ barátság – amelyben az ember az egyedi létből átmegy a közösségibe
Az erkölcsi erény a szélsőségek középarányosa: „középütt jársz a legbiztosabban” (Ovidius)

Anarchizmus

A XIX. században a politikai anarchiát forradalmi eszközként alkalmazó mozgalom – ma nemzetközi terrorizmusnak neveznék – extrém formákban él tovább a nyugati szubkultúrákban és önnön magát is tagadva igyekszik teljes nihilizmussal és értéktagadással meghatározni önmagát. A nem-rendszer is rendszer, az erkölcsi támpontok tagadása is bizonyos normákat határoz meg – a homorú tükör olykor ékesebben mutatja a közállapotokat, legalább azok extremitásait, mint a pontos leképezés.

Az összes „politikai rendszer” közül az anarchia áll legközelebb a mi valóságképünkhöz, az ontológiáról és a létezés természetéről alkotott felfogásunkhoz, bár az anarchizmusnak is megvannak a hibái, s főként azért, mert ez sem nem politika, sem nem rendszer… Ami a dezertőröket illeti – nos, kritikai észrevételeikkel egyetértünk, de látnivaló, hogy ők sem kínálnak komoly alternatívát. Ezért mostanság inkább az anarchizmus belülről történő megváltoztatásán dolgozunk. Itt a programunk, elvtársak!

1) A pszichikai rasszizmus megvalósítása fölváltotta a nyílt diszkriminációt, ami társadalmunk egyik legvisszataszítóbb vetülete. Fantáziadús részvétel más kultúrákban, főként azokban, amelyekkel együtt élünk.
2) Félre minden ideológiai tisztasággal! Kövesd a 3-as típusú anarchizmust, aminek lényege: nem-kollektivista és nem-individualista! Takarítsd ki a hamis bálványtemplomokat, szabadulj meg a rettenetes öregembertől, az ereklyéktől és a mártíromságtól!
3) A munkaellenes, vagy zéró munka mozgalom rendkívül fontos, beleértve a radikális, vagy akár erőszakos támadásokat az oktatási rendszer ellen és a gyerekek jobbágysága ellen!
4) Ki kell építeni az amerikai szamizdat hálózatot, s fel kell váltani az ósdi média és propaganda taktikákat. A pornográfia és a népszerű szórakoztatás alkalmas hordozója a radikális újraoktatásnak.
5) A zenében meg kell dönteni a kétnegyedes és négynegyedes ritmus hegemóniáját, nekünk új zene kell, totálisan agyament, de élet igenlő, ritmusában kifinomult, mégis erőteljes, MOST kell!
6) Az anarchizmusnak végre el kell szakadnia az evangelizáló materializmustól és a banális kétdimenziós 19. századi tudományosságtól. A magasabb tudatállapot nem a gonosz papok kitalálta kopogtató szellem! … Praktikus misztérium-anarchizmusra van szükség, a belőtt és tiszta sámánizmus demokratizálására.
7) A szexualitást ostromolják – jobbról, főként a pszeudo-avantgard poszt-szexuális mozgalom és rejtettebb formában a média és a reklámok látvány-bekebelezése. Itt az idő a szexuális tudatosság fokozására, a polimorf érosz robbanásszerű térhódítására – az érzékiség dicsőítése, a gyönyör doktrínája. Felejtsd el a világfájdalmat és a szégyenérzetet!
8) Kísérletezz új taktikákkal az ócska balosság ballasztja helyett. Hangoztasd a radikális hálózatépítés praktikus, anyagi és személyes előnyeit! Az idő nem kedvez az erőszaknak és a fegyveres harcnak, de egy kis szabotázs és ötletes bomlasztás sosem időszerűtlen. Szervezkedj és konspirálj, ne morogj és panaszkodj! A művészet világa különösképp rászorul egy kis költői terrorizmusra!
9) A posztindusztriális társadalmak delokalizációjának vannak előnyei (pl. a számítógépes hálózatépítés), de elnyomást is eredményezhet (hajléktalanság, lecsúszás, természetrombolás, építészeti személytelenség). A hatvanas évek kommunái próbáltak ezek ellen fellépni, de eredménytelenül. A föld kérdése nem tágít. Hogyan lehetne elszakítani a tér képzetét a kontrollmechanizmusoktól? A térgengszter nemzetek és államok elhappolták az egész térképet! Ki tudná dolgozni valaki az autonóm kartográfiát? Ki tudna olyan térképet rajzolni, amin a vágyaink is ott volnának?
Az anarchizmus végső soron anarchia, az anarchia pedig maga a káosz. A káosz a kontinuus teremtés elve – és a káosz nem szűnt meg soha… (a Plenáris Gyűléstől, 1987, NYC)

Hol kezdődik, s hol végződik a kárhozat?

Michelangelo a Sixtus-kápolna freskóján a teremtő érintés aktusától a pokolfélelem riadalmáig vázolja fel a mindenség képét. A teremés szelídségében mintha implicite benne rejlene a kárhozat borzalma: a vallásos világkép már nem olyan idilli és egységes, mint az archaikus paradigma, ahol az ember a természet gyermeke, az Ég atya s a Föld anya szülötte, s még ha követ is el hibákat, mindenképp szüleihez tér meg.
A religio, a vallási formákon keresztül végbemenő visszacsatolás szükséges előfeltétele a bukás, ami a kárhozat előképe. Hol kezdődik a kárhozat? A teremtésnél? A bukásnál, az áteredő bűnnél, az eretnekségnél vagy a hamis életnél? A tudomány vallássá emelésénél, s a hit trónfosztásánál? Netán a megváltás reményénél, illetve annak elvesztésénél? Megannyi kérdés, amelyek szorosan összefüggenek a bűn és erény szimbolizmusával.
Egy ősi indiai legendából, amit a Bhágavata-purána közöl, megtudjuk, hogy erény és kárhozat egy tőről fakadnak. A világmindenség megteremtésekor a benépesítés ősfeladatát a négyarcú (értsd mindent látó) Brahmá kapta. Első fiai szent aszkétaéletet folytattak, ám csakhamar világra jött egy másik fia, Adharma (vallástalanság), majd egy leánya, Mrsá (hamisság), akik promiszkuózus frigyre léptek. Bűnös nászukból két utód született: Ámítás (Dambha) és Csalás (Májá), akiket a délnyugati égtáj őrződémona rabolt el. Kettejük nászából született Mohóság (Lóbha) és Alattomosság (Nikrti), akiknek aztán Düh (Kródha) és Irigység (Himszá) lettek a gyermekei, emezeknek pedig Nézeteltérés (Kali) és Durvabeszéd (Durukti). Tőlük született Halál (Mrtju) és Félelem (Bhíti), akiknek frigyéből megszületett Fájdalom (Játaná) és Pokol (Niraja).
A világ romlásának tehát a vallástalanság, az erénytelenség az oka, s ezt az egész famíliát a megsemmisülés baljós szereplőinek tekintik. A legnagyobb bűn a szeretetlenség, és a legnagyobb büntetés a szeretetképtelenség. Nem elég a bűnök, emberi gyöngeségek és hibák tudatosítása, pozitív továbblépésre van szükség. A bűntudat amúgy is negatív, romboló hatású, mert aláássa az ember önbizalmát, és félelmekkel terheli meg a lelket. Ezzel szemben az igazi bűnbánat éltet és fölemel. A rossz gyakorlat helyes gyakorlattal korrigálható. Igazi bűnbánat az, ha az ember nem teszi azt, amiről bebizonyosodott, hogy nem helyes, nem válik a lelki hasznára – szemben a gyönge megbánással és álságos penitenciával, ami az elefánt fürdőjéhez hasonlatos. A vízben hűsölő elefánt megtisztul, de amint kilép a partra, újra teleszórja magát porral.
Mindent lehet, de nem mindent szabad – s a következményeket viselni kell. Nem csoda, ha a támpontjait vesztett ember e kétségeknek kitéve egyre esendőbbé válik, és az élet nagy lehetőségeit nemhogy megragadni alig képes, hanem fel sem ismeri. A ma ismert világ nem ér véget Gibraltárnál, de lehet, hogy az észak-atlanti, nyugati-fehér civilizációs életvitel éppúgy hullámsírban végzi, mint Atlantisz? Vajon nem azért jelölte határkövekkel, oszlopokkal Héraklész a szorost, hogy figyelmeztessen – eddig, és ne tovább? Persze nem földrajzi értelemben, hanem az erkölcsi hanyatlás értelmében?! Ha Platón szerint Atlantisz pusztulását az elbizakodottság és az erkölcsi züllés okozta, akkor ez veszélyes vidék, amit tiltó határkövekkel el kell rekeszteni az antik világ balzsamos mediterrán medencéjétől, nehogy az óvatlan utazó – a mindenkori ember – a veszélyes vidékre tévedjen. A szoros védmű volt – megóvandó a hellén civilizációt, és a kibontakozó európai kultúrát a túlzottan nyugati, romlandó dekadens veszélytől. Kelet felé nyitva maradt az út a szárazföldön át…
Középütt jársz biztonsággal, arany középút, egyenleg – mind arra utal, hogy a túlzások mulandóak, a középút maradandó. Azért arra ügyelni kell, hogy a középút ne legyen középszer. Vajon saját mediterrán – középfölde?! – vidékünk védelmében nem kellene új Héraklész-oszlopokat, határköveket leraknunk?
Ha öt oszlopot állítunk saját tudatunk határaira, azzal nem lezárjuk a fejlődés és megnyílás lehetőségét, hanem védelmezhetjük azt, amink megvan, és remélhetjük annak elnyerését, ami még hiányzik. Az öt oszlop a jelenkor új paradigmájának ötparancsolata: 1) Az élet nem könnyű; 2) de közel a segítség. 3) Nem te vagy a világ közepe. 4) Létezik isteni elrendelés. 5) Az isteni szeretet az út. Lefordítva a gyakorlat nyelvére: „Gyakorold az erényt, ne a becstelenséget, mondj igazat, s ne valótlant, nézz messzire, ne közelre, s tekinteted mindig szegezd a Legfelsőbbre, soha semmi alantasra!”
Ha nem is sikerül mindig a védőoszlopok bűvös határán belül maradni, ha olykor a legszebb eszmény szolgálatában is el-elbukunk, azért a bölcs tanítók bíztatólag hozzáteszik: A bukás a siker oszlopa – de ne építs oszlopcsarnokot!

Ringbe szállt a Jó és a Rossz. Az emberek a Rosszra fogadtak. És az győzött. Az emberek nyertek… (Ivan Kulekov)

 

 55/2011.
Erdei Levente