Jancsovics István

Jancsovics István Pest megyében, Albertiben született 1811-ben. Szüleiről és életének korai szakaszáról nem tudunk semmit. Iskolai tanulmányait Mezőberényben kezdte el, majd Pozsonyban folytatta, s Bécsben fejezte be. 1837-ben a Békés megyei Szarvason lett evangélikus lelkész, mely hivatást gyakorlatilag egész életében ellátta. Életének egyéb mozzanatairól szinte semmit sem tudunk, írásaiból csak annyi biztos, hogy sokat utazott. Bejárta egész Európát, Törökországot, Észak-Amerikát, s egyesek szerint Délkelet-Ázsiába is eljutott.

Úti élményein kívül (aminek cikkeken kívül két könyv lett a produktuma: Kirándulás Istambolba az 1863-dik év ápril havában. Pest, 1864.; Utazás az északamerikai szabad-államokban. Pest, 1872.) 1838-tól főleg a gyümölcstermesztéssel kapcsolatos cikkeket és tanulmányokat publikált a korabeli szaklapokban (Magyar Gazda, Kertészgazda, Borászati Lapok stb.). Mindemellett a szláv nyelvű honfitársai számára írt „Magyar nyelvtan”-a és az „Uj magyar-szláv és szláv-magyar szótár”-a jelentős.
A kalandvágyó evangélikus lelkészt 1893. március 29-én, hivatásának helyén, Szarvason szólította magához Teremtője.

A mű születéséről

„Körültekintve tehát magam körül, láttam ugyan több érdemesebb és az irodalom terén jártasabb magyart is közöttünk, de miután ők nem látszottak kedvet mutatni s fáradságot venni magoknak a dolgok és tárgyak tüzetesebb feljegyzéséhez, lelkemre vettem az ügyet, és ha gyenge tollal bár, elhatároztam még is magamat, az ez úton látottak s tapasztaltak közlésére.” (Előszó)

A tengerszorosról

„A Dardanelláknál (Hellespont) vagyunk, hol hajónk, kilétét igazolandó – megállott. Másodkapitányunk egy naszád török tengerész kíséretében kiszállott, valamennyi utazó útlevelét előmutatván, fél óra letelte után – mint igaz utón járók, tovabocsáttattunk az 1 1/4 tengeri mérföld széles, igen sebes folyású Égei-tengerbe.
A partok 9 erőd által vannak védve. Öt erőd van az ázsiai parton 482 ágyú és 4 mozsárral, az európain pedig 332 ágyú s hasonlag 4 mozsárral. Az ellenséges hadaknak a tenger szorosoni átmenete csaknem lehetetlenséggel határos, hacsak hátulról nem vétetnék be előbb az erőd, mi azért tetszik kivihetőnek, minthogy a tengerparton alacsonyan vannak elhelyezve, holott mögöttük magas dombok emelkednek.” (48.)

Pera és az Aranyszarv-öböl

„Pera főutcája a hegygerincen végignyúlva, roppant katonai laktanyáknál végződik, honnan éjente megragadó látvány lepi meg a szemlélőt, melyet egyrészről a kikötő nyújt, számtalan megvilágított hajóival, másrészről, az Aranyszarvon túl maga a főváros, mely hét halmon lévén felépítve, az éjjeli lámpák csillámlása festői szint kölcsönöz neki, amennyiben úgy tűnik fel, mintha megannyi fejek millió gyémánttal volnának megrakva.
Nem csoda, hogy az „Ezeregyéjszaka” szerzője ezt mondja hazájának, mert valóban minden egyes képét az Ezeregyéjszakának ezek látásából képzelheted szemeid elé kedves olvasó.” (52.)

A Galata tornya és Isztambul nevezetességei

„Cakó úr – kinek szívességéért örökös adósai maradunk – eljött velünk tehát e roppant török főváros nevezetességeit megszemlélendő s megmutogatandó. Először is 130 lépcsőn felmentünk a magas Galata tornyára, melyet 1350-ben a genuaiak építettek, s mely vigyázó tornyul szolgál, honnan a kilátás – a köröskörül fekvő 90,000-nyi ház-óceánra s egyéb tárgyakra, melyeket Cakó úr következő rendben jelölt ki, – annyira elragadó, hogy azt alig lehet szavakkal kifejezni. Legelöl is az Arany-szarv, félkört képező kanyarodásával, az Aja Szófia, melyről alább bővebben, tovább Ahmed hatminaretű mecsetje (mecset törökül Medschid), melyek már a hajóról szemünkbe tűntek s most a házhalmaz közül is nagyban kiváltak. Alattuk van az ó-szeráj, közel hozzá pedig a kapu (Porta) honnan a török birodalom is fényes kapunak neveztetik, melyben a diván s a török főtisztek lakásai s tanácskozó termei és hivatalai vannak. Kissé jobbra a volt rabszolgacsarnok rabszolgapiaccal, továbbá a Galata-hídnak irányában az Abdul-Medsid mecsetje, a bazár, Seraskier-torony, a Szulejmán mecset millió galambjával, a nagy kőfal, s maga a főváros végtelensége. Továbbá II. Mohamed mecsetje, melyet ez Isztambul bevétele után 1496-ban építtetett Christodulos görög építész által, kiről a rege eme mesét* tartotta fenn. Nyugat felé az Arany-szarv jobb partján a nagyszerű fegyver- és hajógyár (Arsenal), roppant területet foglalva el, előtte az Arany-szarvban több hadihajó hadkészen (schlagfertig).
Kassimbasa, Haszköi elővárosok, éjszak felől a ciprustemetők és Boszporusznak egyes pontjai; kelet felől Tophana, Skutari, Haremskeri, Radiköi az ázsiai partokon, délre a két kopár sziget a Marmora [Márvány]-tengerben, az egyik Bulver szigete, az angolok birtokában, a másik pedig, hová a rabszolgaságba jutott magyarok szállíttattak, hogy ott nehéz rabláncokra fűzve éhen haljanak meg. És ha a hajófedélzetről szemlélve e roppant város környékével együtt megragadá az embert, akkor innen a galatai toronyból nézve – elbájolá.” (53–55.)

*Az építész és a szultán története

„II. Mohamed minden áron magasabbra akarta építtetni mecsetjét az Aja Szófiáénál s ezért Christodulost a szomszéd utcának mindkét házsorával megajándékozta, ki azonban azt még is alacsonyabbra építette, amiért a súlyán mindkét kezét levágatni parancsolá, minek következtében őt Christodulos a bíró előtt bevádolta. A bíró maga elé idézte a szultánt. A szultán megjelent egy bárddal kaftánja alatt, s le akart ülni, de a bíró rárivalván, odaállítá őt, hol a bevádlottak állani szoktak. Következett a kihallgatás. A vádlott igazolására azt hozta fel, hogy a tornyot magasabbra – amint van, nem építhette összeomlás veszedelme nélkül, mi a legelső földrengés alkalmával bekövetkezendett vala; az építészet tudománya szerint csak is így lehet az rendén. Miután őt a szultán kenyerének keresésére képtelenné tette, kártalanítást követel tőle. A bíró a szultán felé fordulva, felszólítja őt, hogy hajlandó-e önként kártalanítást adni, mire ez büszkén visszautasított minden kártalanítás-tételt igazságosnak állítván tettét. A bíró erre megjegyzé: „Padisah, a fény gyakran hoz szerencsétlenséget. A te mecseted alacsonysága nem áll útjában a híveknek arra, hogy ők ott imájukat ne végezhessék; ezen embert sértett büszkeséged miatt tevéd szerencsétlenné, miért is kártalanítással tartozol neki.” Mire a Szultán oda utasítá a bírót, hogy eljárását folytatva, engedje a törvényt szólni, s mondja ki az ítéletet. „Ekkor, óh padisah! A te két kezed is le fog vágatni.” A szultán erre hajlandónak nyilatkozott az építésznek évi eltartást nyújtani az állam pénztárából. „Nem! – mond a bíró – de tulajdon pénztáradból.” A szultán tehát kötelezte magát naponkinti 20 arany fizetésre, mire midőn az építész reá állana, a bíró bevégezettnek nyilvánítá a pört, s leszállván bírói székéről, földig hajtá magát a hatalmas úr előtt. Erre a szultán felkiáltott: „Óh bíró! Te derék ember vagy, mert ha te nekem kedvezel a szegény rovására, ím e bárddal magam vágom le fejedet.” A bíró felegyenesedve büszkén felelt: „És ha te padisah a törvénynek nem engedelmeskedel, itt e tüzes sárkány (s ekkor félretol egy reteszt) fogott volna téged arra kényszeríteni.” Mesének is megjárja ugyan, de mégis egyszersmind arról tesz tanúbizonyságot, hogy a török törvénykezés nem egészen olyan hitvány, mint azt a paragrafusok kezelője lenézőleg mondaná. Legalább az egyszerűleg célhoz vezet, míg itt a nagy pontosság mellett az ember vérig bosszantatik. Nekem is volt egy 80 forintos pöröm, és miután 30 ft ára bélyeget reá költöttem, megnyertem ugyan a pört, de maiglan sem láttam pénzemből egy krajcárt sem. Akkor megfogadtam, hogy bárminemű kárt vagy bántalmat inkább elszenvedek, semhogy valaha §§-sok szerint perlekedjem.” (lábjegyzet, 54–55.)

A bazár

„Minden kigondolható árucikk kínálkozik itt a pénzes vevőnek. Csaknem minden utcácska más másnemű tárgyakkal ékeskedik, egyikben p. o. csupa török s francia cipő, másban schawl, harmadikban ezüstnemű, ismét gránátfüzérek, selyemkelmék stb. Ott ül komoly arccal szőnyegen vagy pokrócon a méla török, nem aggódva azon, ha egész nap nem akad egy vevője is, s nem látszik örülni annak, ha száz vevő ostromolja is egyszerre boltját. Minden Allahtól van, megnyugszik a végzetben.” (57.)

A török sírok és emlékművek

„A sírok fölibe kőlap tétetik, melynek közepén [8-as számra hasonlító] féle lyuk vagy űr van kivésve, az ő hitük szerint a végett, hogy a halottakhoz Monker és Naker alvilági angyalok ki és be járhassanak, kik a halottakkal társalognak s azokat vigasztalják. A kőlap négy szögletén kis mélyedés látható ez avégett van, hogy az esővíz ott megállván, italul szolgáljon azon madárkák ezreinek, melyek a sudár ciprusokon háborítatlanul tenyésznek. Mily gyöngéd jellemvonás azon töröknél, kiről, a magáról sokat képzelő civilizátor azt tartja, hogy beteg ember, kiről gondoskodni kell! Az emlékkőről első pillanatra ki lehet tudni, férfi avagy nő nyugszik-e a sírban. A férfi emlékkő orma turbán, vagy fezben végződik (gömbölyű piros sipka, kék bojttal) ugyanazon egy kőből kifaragva. A női emlékkövek hegyes csúcsba, falevél, vagy csigában végződnek.
Minden emlékkő írással van ellátva, melynek mindegyike Istenre vonatkozó mondattal (Allah örökkévaló; ő a hallhatatlan! az Isten vég nélküli stb.) kezdődnek, s „egy imát l e l k é é r t „ figyelmeztetéssel végződnek. Ezen figyelmeztetés azonban hiányzik a kivégzetteknél s öngyilkosoknál. Az emlékirat tartalma néhol csak a halott nevének, halála idejének s lakása házszámának említéséből, néhol pedig török sírversekből is áll.” (59–60.)

A török temetési szertartás

„Most már a török temetésekről is néhány szót. Éppen a Galata-híd végén valánk a török oldalon, midőn szt. Mihály lován egy – mintegy tíz éves hulláról tanúskodó – csak szemfödéllel takart koporsót hozott egy csoport fezes török férfi a vállán, vivén azt az örök nyugalom helyére. A b a j u l á t o r o k egyre váltakoztak. „Tudják-e az urak – monda Cakó – miért változnak azok a vivők oly sűrűn? Lássák, a török hit azt tartja, hogy a testvéri szeretetet a halott iránt is tanúsítani kell, azért iparkodik minden szemközt jövő török, legalább pár lépésnyire vinni a halottat, hogy ezáltal részvétet s így testvéri szeretetet tanúsítson meghalt testvére iránt.” Úgy hát ez is a szeretetnek vallása! gondolám magamban. Amint valaki meghal a török családban, tisztára mosatik, vízzel – amennyi csak belefér – teletöltetik, s közkoporsóba tétetve, néhány óra múlva halála után a temető felé útnak indíttatik. A család tagjai alig viszik ki az ajtón, az esetlegesen arra menők azonnal felváltják őket, kik ismét mások által váltatnak fel, egészen a sírig. Rokonai közül a férfiak kísérik, nők soha. – A legközelebbi mecsetet elérve leteszik a csak egyszerű vászonfödéllel takart halottat az ajtó előtt, s híván egyet az ulemák közül (török papok) a mecsetből, melyben egy-kettő éjjel nappal időz, ez imádkozik a halott fölött s ebből áll a temetés, a mellette elmenők felkapják, s kézről kézre adják, míglen a sírásó kezébe kerül, aki két-három lábnyira ásott sírba ülteti a halottat, úgy hányván a földet reája, hogy az testét ne érje, hanem az arra használt deszkát, melyet lassacskán kihúzván, a föld a leggyöngédebben érinti a koporsótlanul eltemetett hullát. A sír további elrendezése utólagosan történik.” (60–61.)

Török ünnepek 

„A mi péntekünk az ö vasárnapjuk, melyet ők, mint a zsidók, napnyugtával kezdenek ünnepelni. – Azon fölül legnagyobb ünnepük a Bairam, mely a nagyböjtnek, Ramadannak utolsó napja; török karneválnak lehetne mondani, mert ekkor minden török – természete ellenére – víg, kicsapongó, dőzsölő, legszebb öltözetét ölti fel, s ilyenkor vége hossza nincs a puskapor-vesztegetésnek. Maga a Ramadan egy hónapig tart, böjtöl pedig a török napfelkeltétől naplenyugtáig; de ekkor nemcsak hogy nem eszik, de még csak nem is iszik, nem dohányozik, nem is szagol; ámde naplemente után tetszése szerint kártalanítja magát.
Másik ünnepe a Kurban Bajram, 70 nappal későbben az előbbi után, tart öt napig, rajongás-, dőzsölés-, s áldozatra fordíttatik. Kivált a tehetősebbek sok juhot áldoznak ekkor s a szegények közt osztják el úgy annyira, hogy a Kurban Bajram legalább 200,000 juhnak életébe kerül. Itt futólag meg kell érintenem, hogy a török szűkölködő embertársairól gondoskodik, s nincs mecset Isztambulban, hol 30–40 szűkölködő ellátására alapítvány ne léteznék. Ezzel tehát nem csak mi keresztények dicsekedhetünk.
Nagy ünnepélyességgel történik az évenkénti fáradozó karavánok elindulása Mekka felé. Valamint szintén Mohamed próféta születési napjának megünneplése.
Ünnepnapokon kívül vannak a törököknek ünnepéjjelei is „Lejlát Mubaraka”, mi annyit tesz, mint szent éjszakák, midőn mecsetjeik és minaretjeik kivilágítvák. Többi között azon szent éj, melyben a próféta megfogantatot; szent éj, melyben a próféta mennybe ment; szent éj, melyen a halál angyala kijegyzi azokat, kik a jövő évben meg fognak halni; végre a mindenhatóság éjjele, valamennyi szent éjjelek közt a legnagyobb, melyen a szultán is a császári mecsetbe megy igen nagy pompával ezer meg ezer lámpa kíséretében, a midőn visszajőve egy még érintetlen szűz rózsabimbóval jutalmaztatik meg, melyből ha netalán gyümölcs következnék, az egész országra nézve üdvös jóslatként vétetik.” (61–62.)

Az Aja Szófia

„Aki még emberi művön nem bámészkodott, jöjjön ide, ereszkedjék le, vagy ha éppen úgy tetszik, feküdjék le ezen gyékényekkel szubplantált szőnyegekre, miként mi, s tekintsen végig alulról fölfelé, széltében hosszában ezen roppant remekművén a művészetnek, tudom, hogy oly érzelmek támadnak keblében, milyenek támadtak a magaméban, – kimondhatatlanok, kifejezhetetlenek. Voltam Bécsben a szt. István templomában, sőt ott bámultam a padlásnyíláson lefelé az alant nyüzsgő ember hangyákra; de mindaz nem oly magasztos, mint ez – mi lehet ennek oka? Tán a roppant nagyság? Itt éreztem, hogy a szerfölötti nagyság éppúgy hat az emberi kedélyre, mint akármely más potenciája az emberi tökélynek.
Hossza e nagy imaháznak 270, szélessége 245, magassága a középkupolának 180 láb. Ezen kupolán van 50 láb átmérőjű félhold, melynek megaranyozására III. Murád szultán 50,000 aranyat fordított, s mely 20 órányi távolságra csillog be a széles tengerbe. Az egész mecset egy nagy űr, melyben alig van más kiváló tárgy a szultán aranyos páholyánál, mely az egykori sanctuarium balszögletére, irányában pedig a főmufti prédikáló széke van illesztve. Földszint 55 lámpa függ le, melyeknek legnagyobbika a főkupolából függ le 6 ölnyi átméretben, a karzatokon pedig 35, mindenike körülbelül 2 ½ öl átmérőjű. Már magában ezen sok lámpa – egymástól arányos távolságban – tanúskodik a templom roppant nagyságáról.
A karzatok homlokzatát 12 roppant nagyságú aranyozott kerek tábla ékíti, melyek vagy a hónapokat, vagy tán más valamit, jelzik. Földszintről tekintve ezen nagy diszkoszok alig ölnyi átmérőjű kerek tábláknak, valamint az emberek is kis gyermekeknek látszanak csak. A falak nagyobbrészt drágakövekkel rakták ki. Ezen templom történetileg nevezetes lévén, róla még a következőket jegyezzük fel. Eredetileg Nagy Konstantin kezdte építeni, ki 325-ik évben Kr. u. az első alapját tette le, s a háromság második személyének, a bölcsességnek vagy L o g o s-nak – mely a világ teremtésénél együtt működött – szentelte. 13 évvel későbben Constantius által nagyobbíttatott. 404-ben Arcadius alatt Chrysostomus János emberei által felgyújtatván, leégett, de 11 évvel későbben II. Theodosius ismét helyrehozá. 532-ben ismét leégvén, 6 évvel későbben Justinián császár nagyobb pompában emelteté fel, de 20 évre a nyugati része leomlott, azt a föntebbi császár pazar költséggel s oly szándékkal építteté fel, hogy a jeruzsálemi Salamon templomát, ha nagyszerűségben nem is múlja fel, de mindenesetre elérje. A miért is midőn Justinián Eutychus patriarchától kisérve, a templomot felszentelte, s ima-formában e következő szavakat mondta el: „Legyen áldott isten, hogy méltónak talált ily mű előállítására. Salamon meggyőztelek!”
Ezekből kitetszik, hogy 200 évnek kellett elfolynia, míg ezen nevezetes templom, oly művé tökélyesült, mely a kereszténységet megdicsőítette, s melyre jelenleg is csak úgy tekinthet a török, mint a keresztyénségből reá maradt emlékre.
Falai és boltívei téglából, de oszlopai márványból építvék, úgy, hogy csaknem minden ismert márvány szerepel benne. – Phrygiai, fehér rózsaszínű csíkokkal, laconicai zöld, lybiai kék, celti fehér, fekete csíkokkal, és boszporuszi fehér fekete csíkokkal; azon fölül még thessaliai márvány, egyiptomi gránit és porphyr fordítattak építésére. Több más nevezetes templom maradványa is gazdagítá Aja Szófiát, milyenek: Baalbek, ephesusi Diana temploma, Troas, Kyzikus és Athén.
A templom építése idejéből a nép száján többféle – akár igaz akár meseszerű – adoma forog. Többi között, hogy fő építő mesterei Trallesi Anthemius és Mileti Izidor valának, ezek száz pallér felett rendelkeztek, kik közül ismét mindenik száz embernek parancsolt, s így egyszerre 10,000 ember dolgozott rajta. Továbbá 7½ év alatt tétettek az előkészületek az építéshez. Míg két ölnyi magasságra épült a föld színe felett, 452 mázsa aranyba került.
A kőművesek szerszámai mellett ünnepnapon egy legényke ügyelt fel, kihez egy időben egy eunuch (herélt) jött, arra szólítván őt fel a császár nevében, hogy azonnal hívja össze a kőműveseket munkájuk folytatására, ki midőn vonakodnék elmenni, azzal nyugtatta meg őt az eunuch, hogy az ideig, míg visszatérend, ő fog a szerszámokra felügyelni. – A fiú, midőn a császárhoz vezetteték s hiába kereste volna az öt rászedett eunuchot, akkor tudta meg, hogy az angyal és pedig Szófia angyal volt; hogy tehát a fiú soha fel ne válthassa őt, sőt hogy örök időkre vigyázzon helyette az angyal Szófia templomára, a császár gazdagon megjutalmazta előbb a fiút, aztán pedig örök időkre számkivetette öt a Cykladokra.
Azon angyal máskor is megjelent, akkor t. i. amidőn már az építés a kupoláig jutott s a költség egészen elfogyott volt. Ő elvezette a császár öszvéreit földalatti pincékbe, honnan 80 mázsa arannyal terhelten tértek vissza.
Elszörnyülködtünk egy jeleneten, melyre egy rufuj-dervisnek rajongása adott alkalmat, soha még ugy elferdítve nem láttam embert arcvonásaiban, mint ezt, először
térdelve, jobbra-balra hányva fejét nyögött, utóbb fél lábán ugrálva ugatott vagy vihogott, hogy a roppant Szófia üregei csak úgy visszhangoztak bele.” (65–67.)

II. Mohamed mauzóleuma

„Aja Szófiából, a mi kavasz agánk [rendőrtiszt] II. Mahmud sírjához vezetett bennünket, mely a Diván Dscholli utcában pompázik. Ez sírbolt, mauzóleum, törökül Turba, 8 szögletes épület, 7 magas ablakkal, melyeknek 5 ablaka az utcára, kettője pedig egy virágos kertre szolgál, a nyolcadiknak helyét ajtó foglalván el.
Ezen sírboltban, mely fejedelmileg van kiállítva, II. Mahmud szultán – ki 1839-ben reszketegségben (delirium tremens) halván meg – nyugszik, két öl hosszú s mintegy 4–5 lábnyi magas koporsóban, melyen egy kócsagos fez, sok gyémánt s drágakövekkel kirakva, a koporsó körül pedig 8, combnyi vastagságú viaszgyertya, aranyos tartókban – díszlik. Mellette Habait Ullah nővére, ki mellett már csak két és vékonyabb viaszgyertya áll; továbbá Saliha és Kadidschah leányai s még 4 kisebb gyermeke, mindenik feje végénél viaszgyertya áll ezüst gyertyatartókban, erősen megaranyozva.
Isztambulban van több száznál ilyenféle turba, de valamennyié közt ez a legszebb s legpompásabb.” (67–68.)

A szeráj

„Következett az ó-szeráj (Seralj Burnu) megtekintése, mely azon félsziget északkeleti hegycsúcsán van építve, melyet dél felől a Marmora-tenger, keletről Boszporusz, északról az Aranyszarv mos, s melyet II. Mohamed Konstantinápoly bevétele után itten telepített, Aja Szófia szomszédságában, kőfallal körülövezve, minden szimmetria és architektúrai tudomány nélkül össze-vissza épített paloták, kioszkok és kéjlakokból van összetákolva, mintegy ¾ négyszög mérföldnyi térségen. Alig hiheti a szemlélő, hogy császári lakban időz, az egésznek áttekintése legalább nem figyelmezteti őt arra. Ezt azon körülmény fejti meg, hogy a szeráj nem egy embernek műve, hanem századok eredménye.” (69–70.)

A török nő

„Nyilvános helyen a török nők egyenruhában járnak, t. i. bekötött fővel, hogy csak szeme és orra látszik, fekete köpenyben, melynek szabása oly fertelmes, hogy a belé burkolt nőnek éktelen hordóalakot kölcsönöz. A köpenyből kidugvák a szép fehér, kövér kezek, sárgára festett körmeikkel, melyeknek látására azt gondolná az ember, hogy mind meg annyi cserzővargával találkozik. A köpeny alól kilátszik a sárga csizmára felhúzott sárga cipő, mi ismét a kurucok idejére emlékeztet, kik szintén sárga csizmát viseltek.
Minden török nő koromfekete szemű, hihetőleg festett, de igen fehér bőrű. – Úrhölgyeik, kivált ha szépek s üveges kocsiban mennek, igen átlátszó fátyollal kötik be fejeiket, mintegy annak elárulására, hogy nem csak Virgil [Vergilius] Galateája, hanem ők is láttatni óhajtanak az illetők által. Amint szobáikba kerülnek vissza, azonnal lehányják magokról a nevezett öltönyt, mely testalkatukat annyira elékteleníti, s franciásan öltözködnek fel. Hogy pedig nyilvánosan oly éktelenül jelennek meg, annak is oka foka van, nehogy t. i. valakinek megtessenek. De hogy biz ők szép szemeikkel nyilván is játékot űznek, arról nem egy csinos utazó foghatna tanúskodni. Érdekkel látszanak viseltetni különösen a nem-török férfiak iránt.” (73–74.)

A török férfi

„A gazdag, magas rangúakról azt tartják, hogy elpuhultak, henyék, romlottak. A középosztálynak azonban munkás, mérsékletes, józan életet élnek; jó férjek, hü barátok, a csalást, lopást, füllentést a görögöknek és örményeknek engedik át, mint kik ilyenekben nagy mesterek. Koldusok a törökök közt nincsenek, ha csak a vakokat és koldus derviseket nem sorozzuk azok közé; ellenben a görögök és örmények közt minden éjjeli rabló, nappal koldus.” (75.)

Leander tornya

„A Boszporusznak a Marmora-tenger és az Aranyszarvvali összeölelkezése egy nagyobbszerű öbölt képez, ennek közepén áll most egy kősziklán épült világítótorony, egykori Leander tornya, melyről azon mese él még most is a nép száján, hogy valamelyik szultánnak egy igen szép kedvenc leánya volt Fatime, kinek a jósnő kígyómarás általi halált jósolt. A megszomorodott apa ezen kősziklán épült tornyot választá kedvenc leánya lakásául, hogy megóvja kedves leányát a szomorú jóslat beteljesedtétől. Egy ideig csak megőrizte, de miután a leány kimondhatatlan kedvelője volt a virágoknak, ilyenek roppant kosarakban szállíttattak neki naponkint. Midőn egyszer mohón szedegetné ki a kosárból kedvelt virágait, egyszerre kiugrik egy kígyó s meztelen mellén halálosan megmará. A jósnő szava beteljesült.” (76–77.)

Felhasznált irodalom:
Jancsovics István: Kirándulás Istambolba az 1863-dik év ápril havában. Pest, 1864.
Magyar utazók lexikona. Szerk.: Balázs Dénes. Bp. 1993.
Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái, V. Bp. 1897.

55/2011.
Szendrei László