Tibeti hangszerek II.

A tibeti szakrális zenét nem lehet az általánossá vált ötvonalas rendszerben leírni, mivel nem beszélhetünk hagyományos dallamról. A tibeti zene lényege a hangszín, a hangmagasság, a tempó és a hangerő sajátos változása. Az imádságok és himnuszok dalainak hangszeres kísérete kolostoronként változik a meditáció szerint. A tantrikus rítusok akusztikus aspektusa akkor tökéletes, hogyha hangzásban azonosul a földöntúli lényekkel, melyekhez szól. A hangszerek éle és hangereje idézi meg a földöntúli erők félelmetes hatalmát. A szertartásokon, a púdzsákon váltják egymást az énekes és a hangszeres részek, közjátékok. Az akusztikus elvek alapján a tibeti rituális zenekar hangszereit (rol-cha) három csoportba lehet sorolni: aerofon (fúvós), membranofon (feszített bőrös ütős) és idiofon (önrezgő ütős) hangszerek csoportjaiba. Most az aerofonokról szólunk.

Fúvós hangszerek

Az aerophon (görög) elnevezés azokra a fúvós hangszerekre vonatkozik, amelyeknek hangzóközege az üregbe zárt rezonáns levegő.
1) A tibeti aerofonok sorát az oboákkal kezdjük. Az oboa olyan fúvós hangszer, amelynél a levegő kettős, egymás felé fordított bambusznyelvecskével szólal meg.
A tibeti zenekarban az oboának van dallamalakító szerepe. A fúvókája bambuszból vagy fából készül, a törzse fából, míg a tölcsére fémből. A 65-70 cm hosszú törzsön hét lyuk található.
A négy nagy tibeti iskola négy hangnemű tibeti oboát – gjáling (t: rgya-ling) – használ, az alábbiak szerint:
a) Metokh cshárpheph (me-tog char-’bebs), azaz „esőfelhő virága”, amelyet a nyigmápá rend használ,
b) Ngáthikh (nga-’grig) „megfelelő dob”, melyet a khelukhpá rend alkalmaz,
c) Szungmá tási (bsung-ma bkra-shis) „szerencsés illat”, amely a kagyüpa rendé, és
d) Cheringmá (tshe-ring-ma) „hosszú életanya”, melyet a szátjápa rend használ.

2/a) A következő csoportba a magas, éles hangú trombiták és a mély, telt hangú kürtök tartoznak, amiket összeszorított ajakzümmögéssel megszólaltatható csésze alakú fúvókával (mundstück, embouchure) látnak el.
a) Kángling, kángthung (rkang-gling, rkang-dung) lábszárcsont trombita, aminek fúvókája fém, a többi része emberi lábszárcsont, a végét általában bőrrel vonják be.
b) Csángcsuph-szem káng (byang-chub-sems rkang) bódhiszattva csontjából készült lábszárcsont trombita,
c) Phámkáng (bam-rkang) terhes asszony lábszárcsontjából készült trombita, és
d) Thikáng (gri-rkang) csata során együtt halt két katona maradványaiból készült lábszárcsont trombita.

2/b) Kürtök
a) Szángkáng (zang-rkáng) kürt, anyaga általában vörösréz, bár az arany és az ezüst változat is használatos.
b) Chokáng (tshogs-rkang) kis réz kürt, a tölcsére krokodilszáj alakú.
c) Rákáng (rva-rkang) kecskeszarvból készült kürt, a fúvókája és a tölcsére fémből van.
d) Singkáng (shing-rkang) fa kürt. Egyazon formája, mint a szángkángnak, Szikkimben gyakori. Nagyon szép fahangja van.
e) Szerü rákáng (bser-ru’i ra-rkang) egyszarvú kürt, ezt rinocérosz-szarvból készítik.
f) Thungkár (tibeti: dung-dkar, szanszkrt: sankha) kagylókürt, sokszor ezüstveretekkel ellátott tengeri csiga héjából való.
g) Szángthün (zangs-dun) rituális trombita.
h) Chokhthung (dzogs-dung) a hosszú-trombita változata.
i) Phupákh (bu-p’hag) kis hosszú-trombita, melyet a bhutáni thukhpá-kagyü iskola használ.
j) Thung vagy thungcsen (dung, dung-chen) hosszú-trombita, mely teleszkópszerűen összecsukható, hossza akár négy méteres is lehet. Anyaga lehet fehérfém, sárgaréz, vörösréz, ezüst, vagy arany; a díszítés főként vörösréz. Formáját tekintve meglepően hasonlít az Európában, a magas Alpok vidékén használt alpesi kürtre (Alphorn), amivel viharos időben jeleket is küldenek a hóban rekedteknek. Ez fenyőfából készül, s a zenekarban úgy használatos, mint a tekertszárú akusztikus natúr jelzőkürt.
Megjegyezni való, hogy a különböző anyagú (fa, csont, fém) hangrezonátorok, hangszertestek gondosan kiválogatott és életükben tisztelt (fa, csont), vagy lelőhelyükben fontos (fém) anyagok, melyek a reinkarnációs gondolkodásban, a szellemek megidézésében, áldást hozó, -osztó szerepükben a folytonosság, a befejezetlenség és a továbbélés szimbólumaként használatosak.
A hit, az áldozatban való elmélyülés – lásd a magyar néprajzban a réülés, azaz révülés kifejezést – egyben a lelki továbbélés olyan óhajtása, ami a zenében, a kimondhatatlanban artikulálódik – a zene egyetemes emberi kifejezés-forma. Akárcsak a lélek, mely megfoghatatlan a tapasztalati tudás számára, de mindent átható, s szívig ható ereje az együvé tartozásban, a szeretetben és a továbbélő szeretetvágy kifejeződésében, az Istenhez tartozásban mutatkozik meg sajátosan a keleti ember számára.

55/2011.
Váray László