A tükör

Folyamatosan elszemélytelenedő világunkban vajon hányan mondhatják el, hogy szüleiktől, idősebb rokontól, baráttól vagy tanártól a felnőttkor küszöbén megkapták azokat az igaz, őszinte, tiszteletet és hálát érdemlő mondatokat, melyekkel a felnőtté válás küszöbén útra bocsátódunk.
Személy szerint hálás lehetek nagyra becsült magyar tanáromnak, aki az érettségi és a felvételi vizsga megpróbáltatásai, izgalmai előtt, az életre nyíló kapukon bölcsen és szeretettel vezetett át. A szavaira már kevésbé emlékszem, de a lényeg őszinte szívvel átélt, pozitív hangulata azóta is sokszor felidéződött bennem. Beszélt az esetleges nehézségekről, melyekkel nagyon komolyan és valószínűleg egyedül kell majd megbirkóznunk. Azonban említést tett az isteni gondviselésről is, mely meglehet, hogy egy útszéli parányi virágban mosolyog majd ránk. A lényeg, tanuljuk meg mindenben látni, észrevenni az égi segítséget, hiszen az apró dolgok tehetik boldoggá életünket. Jelek ezek, melyek erőt adnak, felemelnek a nehézségben, ha sikerül e finomságokra nyitottként megőriznünk szívünket. Csupán negyed évszázad elteltével látom, hogy arról beszélt, amiről mindig is tanított: „Jelképek erdején át visz az ember útja” (Charles Baudelaire).
Valóban, életünk egy kilátástalanul sűrű erdőnek is tűnhet, ahova néha azért bevilágít egy mennyei fénysugár, jelezve a helyes utat és irányt.
Mégis, talán a legtitokzatosabb „jelkép” életünkben, melynek mélyebb értékéről mindennapi használatában mit sem tudunk, a tükör. Látszólag azt adja, amit várunk, de talán létezik egy különleges erő is benne, melyet őseink szokásai még őriztek, például amikor kendővel takarták le, ha halott volt a háznál.
A sok misztikumot, mely a tükröt övezi, kicsit félretéve ismét a magyar nyelv színes képi világában gyönyörködhetünk, ahol az önvizsgálatra éppen a „tükörbe nézés” kifejezést használjuk. Módfelett elgondolkoztatott egy kedves ismerősöm, Cilike története, akinek sikerült ebben a tükörben egy rendkívüli dolgot látnia.
Köztisztviselőként munkahelyéhez igen, de munkájához nem volt szükség arra a vizsgára, amely ő sem gondolta mennyire mélyen vezeti le az önvizsgálat tiszta tükrébe való nézéskor. Az öt, szinte megjegyezhetetlen nevű tantárgyból egy nap alatt kellett levizsgáznia. Eleinte hosszasan nézte a felfoghatatlan, megjegyezhetetlen szavak, fogalmak végtelen halmazát rejtő méretes könyvoszlopot, majd békésebb érzésekre vágyva inkább óvatosan elkerülte e gondfelhős látképet. A vizsga viszont vészt jóslóan közeledett! Természetesen, mint ilyenkor lenni szokott, a szabad idő ellenére, váratlanul nehezítő, időt rabló körülmények garmadája érkezett. Szűkült az idő, csökkent az esély és egyre nőtt a feszültség. A belső megfelelni akarás kényszere nem hagyta lelkiismeretét nyugodni. A kilátástalan helyzet teljesen kétségbe ejtette. Szenvedett és úgy érezte, számára a világ a végéhez közeledik!
Egyszer csak valamiért bekapcsolta a rádiót, ahol éppen szakemberek a diszlexiáról beszélgettek és annak pontos jellemzőit aprólékosan részletezték. A riport minden mondatában döbbenten ismert magára. Ekkor korábbi tanulmányai idéződtek fel lelki szemei előtt és mint egy kirakós játék, állt össze a kép, illetve a diagnózis: hiszen ő diszlexiás volt világ életében! Így végezte el az egyetemet, és soha sem gondolta, hogy sajátos technikája, mellyel olyan lassan olvasott, hogy mindent azonnal meg tudjon jegyezni, valójában ebben a problémában gyökeredzett. Ekkor értette meg igazán azt a félelmét, mely a könyvek látványából eredt.
Talán mindannyian „szeretjük” kivárni ezt az utolsó pillanat utáni pillanatot, amikor kellően kilátástalan helyzetünkben már csak egy szívből jövő „Jaj Istenem!” sóhajt hallathatunk. Cilike mindig is tudta, hogy „Ha a Jóisten bezár egy ajtót, nyomban ki is nyit egy másikat!”, de most a nagyobb kételkedés segítette egy komolyabb tanításhoz.
Ez a rádióból jövő segítség valójában még inkább reményvesztetté tette. Cseppnyi hite is elszállt, hogy ő erre a vizsgára valaha is képes lesz. Oly egyedül volt, oly elesett s helyzetét teljesen menthetetlennek érezte. Ezt követően egész nap csak sírt és szíve legmélyéből egy végtelen, hangtalan bensőséges imában merült el. Abban a pillanatban látszólag még nem történt semmi! Éppúgy, mint az erdő sűrűjében bolyongva sem tudhatjuk, hogy még befelé, vagy már a kivezető úton járunk?! Lelke mégis megbékélt, boldogságot, mérhetetlen szeretetet és feloldó támogatást érzett. Majd a sírásból eszmélve kiment, hogy megmossa az arcát. Ekkor látott csak igazán csodát! Jól ismerte azt az arcot, mely rendszerint a könnyek hatására kellemetlenül duzzadttá, pöttyössé és piros foltossá vált. Viszont amit most látott, abban egyszerűen csak gyönyörködni tudott. Meglepődve fakadt ki belőle: „Jé, széppé sírtam magam!”
Az élménnyel feltöltődve néhány nap intenzív tanulás vette kezdetét, mely most már inkább hasonlított lelki gyakorlathoz, mint egy megmérettetésre való készülődéshez. A kitartás elnyerte jutalmát, ugyanis olyan emelkedett és vidám hangulatban telt a számonkérés, hogy a vizsgáztatókat is magával ragadta, akik csak ilyen növendékeket kívántak maguknak a továbbiakban is.
A történet ezzel még nem ért véget! Pár nap elteltével családjával együtt utazott. Az út során kamasz lányával beszélgetve elhangzott egy mondat, amelyet igazságtalannak érzett és nagyon megbántódott. Ismét elsírta magát, de nyomban eszébe jutott a pár nappal korábbi élménye és kíváncsivá vált, vajon most is szépnek látja-e magát? Lehajtotta a tükröt és újból elcsodálkozott. Most a megszokott látvány fogadta, az eltorzult, vörös, pöttyögetett és puffadt arc.
Ebben a pillanatban a tükörben világosan és élesen látta, a szívében pedig megértette a különbséget, hogy sírni lehet a hamis egónkért vagy tiszta lélekkel is. A kettő között van, és igen nagy a különbség! Az egyik segít közelebb jutni az élet igaz, leplezetlen valóságához, a megtisztuláshoz, míg a másikkal, egy magunkról tévesen kialakított képpel csupán a hamis illúziónkat tápláljuk. Lehet, hogy a tükör latin neve – speculum – is misztikusan erre utal?

55/2011.
Bozsó Ágnes