Mi a jó és mi a rossz?

Csaitanja Maháprabhu szerint nincs jó és nincs rossz. Minél magasabbra jut az ember a tudatosság tisztításában, annál harmonikusabbnak, helyénvalóbbnak látja még az egyébként visszásnak tűnő dolgokat – a duális világban az árnyék szükségszerű velejárója a napfénynek.
Mégis érezzük, hogy a gyakorlati életben létezik jó és természetesen rossz is. Ahhoz azonban, hogy ezt az értékítéletet meghozhassuk, ki kell jelölni a mértéket, amihez viszonyítva megállapítjuk egyes jelenségek, dolgok, tevékenységek erkölcsi értékét.

Az alábbi idézet a Bhágavata-puránából való, amit az áhítat jógájának egyik legszentebb írásműveként tartanak számon. A Legfelsőbbel kapcsolatos ősi följegyzések – ez a mű címének fordítása – összegző módon foglalkozik a lelki fejlődés alapkérdéseivel.
A történelmi szituáció kritikus pillanat: a földre szállt Isten, Krsna arra készül, hogy visszavonul isteni hajlékára, magára hagyva a Földet. Krsna előre látja eltávozásának szükségszerűségét, de hogy ne maradjon árván a világ, és az emberek se nélkülözzék az örökérvényű útmutatásokat, Uddhavát, egyik meghitt hívét és jóbarátját oktatja. A Tizenegyedik Ének több fejezete az Uddhava-ének összefoglaló címet viseli, amely rendkívül tömör, mégis szinte minden részletre kiterjedő összefoglalása a tudás, az aszkézis és az áhítatos imádat témaköreinek.
A tanítás egyértelmű erkölcsi rendszert határoz meg. Mérőpálcája az imádat – mindent ennek fényében vizsgál. Vitathatnánk éppen ennek a kitüntetett mércének a megválasztását, ám a spirituális törekvések végső szava az isteni szeretet – ami hitelesíti ezt a mércét. A szöveget a szükséges helyeken jegyzetekkel tettük átláthatóbbá, követhetőbbé. A szögletes zárójelben szereplő kifejezések az eredeti szövegben nem szerepelnek, de gördülékenyebbé teszik a megértést, míg a gömbölyű zárójelben az adott kifejezések szanszkrt ekvivalensét adjuk meg a szükséges helyeken.

A lelki felvilágosulás tökéletessége
(Bhágavata-purána 11. Ének, 19. fejezet)
1. Folytatta a magasztos Úr: Az az önfegyelmezett személy, aki művelt, ismeri az írásokat és gyakorlati fölismerésekkel is rendelkezik, jól tudja, hogy a jelenségek világa merő káprázat, s végül minden tudását nékem szenteli.
Az önfegyelem a jóga gyakorlata és az üdvösség egyik alapzáloga. A műveltség nem anyagi képzettséget, hanem lelki intelligenciát jelent, amellyel az ember a jó s rossz között helyesen tud dönteni. A jóga bölcselete az elméleti felkészültség mellett megköveteli az életvitelben megmutatkozó gyakorlatot, mert az elmélet bizonyságának a gyakorlatot tartják. A jelenségvilág az anyagi teremtés kibontakozott fázisára utal, amit korlátozott, mulandó jellege miatt valótlannak tartanak. A tudás Istennek szentelése a vidvat-szannjász, azaz az értelem tökéletes odaszentelése Istennek.

2. Az ilyen bölcs számára én vagyok a legkedvesebb, én vagyok hőn óhajtott végső célja, s az odavezető út is. Én vagyok számára a mennyország [a legnagyobb öröm] és a felszabadulás (móksa) is. Rajtam kívül senki sem kedves néki.
A cél és az út azonossága alapvető szemléleti kérdés. Az áldozati tettekben mindig jelen van a transzcendencia, márpedig a lelki fejlődés „áldozat”, így lényegi természetét illetően egybevág a céllal, azaz isteni út vezet Istenhez. Az utolsó mondat látszólag negatív tartalma egy másik értelmezés szerint pozitívvá válik: mivel a bölcs mindenkiben látja az isteni szikrát, ezért mindenki kedves neki, de nem önmagáért, hanem az Istenhez tartozása folytán.

3. A tudása s annak gyakorlati megvalósítása folytán teljességgel megtisztult személy lótuszvirág lábaimat tekinti a legfőbb célnak. A bölcs ember tudásával közelít hozzám, ezért ő a legkedvesebb a számomra.
A lelki tudást tisztító hatásúnak tekintik, ami eloldoz a káprázat kötöttségeitől. A tudat fölszabadításának hathatós eszköze a mantra, a meditációs formula. A Bhagavad-gítá kitér az istenkeresés motívumaira: szenvedés, anyagi vágyódás, kíváncsiság és az Abszolút kutatása. Ez utóbbit tekintik a legjobbnak, az ilyen ember a tudással közeledő.

4. A lelki tudás egyetlen sugara tisztítóbb, mint az aszkézis, szent helyek látogatása, imák mormolása, adományozás vagy egyéb jámbor tettek.
A lelki tudás valójában a tiszta Isten-ismeret (Brahma-vidjá).

5. Ismerd meg teljesen önmagad, óh, Uddhava, s eme tudással és fölismeréssel fölvértezve [minden mást félretéve] imádj egyedül engem szerető odaadással!

6. A szívükben lakozó belső irányítóként s az áldozatok uraként imádva engem a bölcsek elérik a legteljesebb tökéletességet, s eljutnak hozzám, ha tudásukat s fölismeréseiket nékem áldozzák.

7. Kedves Uddhava, [az anyagi őstermészetnek benned felbukkanó] hármas változata [test, elme és hamis öntudat] merő káprázat, mert csak pillanatnyilag léteznek, kezdetben és végül nem. Ezért téged [a test birtokosát] nem ér változás, amikor [tested] a születés és a többi változáson [növekedés, fennmaradás, szaporodás, hanyatlás és halál] megy keresztül.
A kígyó és a kötél példáját alkalmazva, a kötéltekercsben felfedezni vélt kígyó fantáziaképe csak egy bizonyos ideig (a középső szakaszban, a téves képzet idején) létezik, de a kötéltekercs a tévképzetet megelőzően, menet közben s végső soron is ott van. Így a kígyó illuzórikus képe keletkezik s eltűnik, a kötéltekercs léte azonban a kígyó képének változásaitól függetlenül létezik. Ehhez hasonlítható a test – elme – öntudat fantáziaképe. A továbbiak a test / lélek dichotómiát magyarázzák.

8. Szólt Uddhava: Óh, univerzum Ura, kinek a világmindenség a teste, kérlek, mondd el nékem, mi a tiszta tudás, hogyan szilárdul az meg a fölismerés folytán, mi az igazi lemondás, mi az ősi, isteni bölcsesség és mi az odaadás jógája, amit a kiválóak [mint Brahmá és mások is] igyekszenek elérni!
Ahogyan az ember test mikrokozmoszát az egyéni lélek jelenléte teszi élővé és ezáltal teljessé, úgy a világmindenség anyagi szerkezetét immanens jelenlétével teszi elevenné és teljessé a Legfelsőbb; vagyis a világmindenség Isten teste, aminek lelke maga a Legfelsőbb.

9. Az embert a háromféle szenvedés veszi körül, ahogy a születés és halál félelmetes ösvényét járja. Lótuszvirág lábaid jelentik azt a védőernyőt [ami nemcsak a szenvedésektől oltalmaz], hanem valóságos ambróziát záporoz.
A háromféle szenvedés (klésa): i) kozmológiai, természeti erők okozta (adhidaivika klésa); ii) a lények okozta szenvedések (adhibhautika klésa) és iii) a testből és elméből fakadó szenvedések (adhjátmika klésa).

10. Kedves Uram! [A születés és halál] mély szakadékába zuhantam és megmart a halál kígyója, de lám, mégis [az érzékek] hitvány örömei után sóvárgok! Kérlek, kegyesen emeld föl szolgád, [s vigasztalj] nektári szavaiddal, melyek a felszabadulás útját jelölik ki!
Az időnek az anyagi világban tapasztalható aspektusát, a mulandóságot egy óriáskígyóhoz hasonlítják, amelynek alsó állkapcsa a múlt, felső állkapcsa a jövő. Ezzel szemben az idő transzcendens aspektusa a kimeríthetetlen, múlhatatlan és örömteli permanens jelenidő. Az isteni útmutatások jelölik ki az üdvösség lehetőségét, vagyis a valódi vallás nem ember alkotta rendszer.

11. Szólt a magasztos Úr: Ezt kérdezte hajdanán Judhisthir király, kinek nem volt ellensége, Bhísmától, [az Úr számára kedves] erényesek legkiválóbbjától, míg mi mindannyian [figyelmesen] hallgattunk.
Judhisthir a legidősebb Pándava testvér, az Erény fia, akinek igazságos uralkodásának visszaállítása végett zajlott a Mahábhárata nagy csatája; Bhísma pedig a Kuru dinasztia tekintélyes ősatyja, szent nőtlenségi fogadalomban élő személy, a vallás elveivel tisztában lévő tizenkét nagy lélek (mahádzsana) egyike.

12. A Bháraták közötti [gyilkos] háború befejeztével a rokonai pusztulásán búslakodó Judhisthir [előbb] a vallás különböző útjai felől hallott, majd a felszabadulást elősegítő viselkedésről kérdezte Bhísmát.

13. Elismétlem néked, mit hallottam az égi fogadalmú (Bhísma) ajkairól az erényes élet felől, amely tudáshoz, bölcsességhez, lemondáshoz, hithez, mi több, odaadáshoz vezet.

14. Egyedül a rólam szóló tudás teszi észlelhetővé a mindent átható kilenc, tizenegy, öt és három kategóriát, de a minden testben fölfedezhető Felsőlelket is.
A kilenc elv az ősanyag (prakrti), a lélek (purusa), a kozmikus intelligencia (mahat-tattva), a hamis öntudat (ahankára) és az öt finom fizikai elem (tanmátra); a tizenegy az öt észlelő érzék, az öt cselekvő érzék és a belső érzék (az elme); az öt az öt durva anyagi elem; a három pedig a három kötőerő, a tömeg/tompaság, az energia/szenvedély és a fény/jóság.

15. Bölcsesség az, ha az ember már nem a sokrétű [jelenséget] látja, hanem a mindent átható lényeget (Brahmant). [Ennek fölismerése végett érdemes elmélkednie] a három kötőerőből fölépülő testek születésén, létezésén és pusztulásán [vagyis mulandó, ezért valótlan] voltukon.

16. Egyedül az tartható valósnak, ami a [teremtés] kezdetén és legvégén is létezik, közben pedig egyik állapotból a másikba folyik át, s végül a visszarendeződés állapotában is megmarad.

17. A megismerés számos eszköze közül a kinyilatkoztatás (sruti), a közvetlen érzékfelfogás (pratjaksa), a hagyomány [a tanítók véleménye] (szmrti) és a következtetés (anumána) a legmérvadóbb. Ezek fényében [a józan ember megérti, hogy a mindent átható Lélek a valós valóság, s] elfordul a különbözőségektől [az anyag világától, jól látván annak] változékony [voltát].

18. Mivel minden [mennyei jutalmat ígérő rituális] cselekedet tünékeny, a bölcs ember még a Brahmá lakhelyét magába foglaló láthatatlan világot [a mennyeket] is ugyanolyan ideiglenesnek és nyomorúságosnak tekinti, mint a láthatót.
Az anyagi mindenség több szférára oszlik, alsó-, közép- és felső régiókra. Brahmá a kozmikus rendszer első teremtett lénye, akinek szférája a legfelsőbb bolygó, egyfajta mennyország, amely ugyan asztrális természetű, de mégis anyagi. A lelki égbolt ezen túl kezdődik, a lelki és anyagi szférát elválasztó határzónán túl.

19. Korábban már beszéltem néked az áhítat, a bhakti-jóga útjáról. Óh, bűntelen, hadd szólok néked ismét az odaadás királyi útjáról, ami oly vonzó már számodra!

20-23. Nektári történeteim hithű hallgatása és elismétlése, odaadó imádat, magasztaló énekek zengése, lelkes szolgálatkészség [a templom tisztogatásában], teljes leborulás előttem [nyolc testtag – homlok, mellkas, kezek, térdek, lábak – érintse a földet], híveim tisztelete, jelenlétem fölfedezése minden élőlényben, szolgálat minden [közösségi] cselekedettel, minden szó, gondolat s vágy nékem szentelése, a gazdagság, fényűzés, valamint az öncélú tettek mellőzése, áldozati rítusok, jótékonykodás, tűzáldozati felajánlások, csöndes fohászkodás, koplalás, szent fogadalmak és egyéb vezeklések, mind mind fokozzák az odaadást irántam.

24. Óh, Uddhava! A fenti erényes tettek gyakorlása megerősíti az odaadást annak szívében, aki teljességgel átadja magát szolgálatomnak. Létezik-e olyan cél, amit [ezen kívül] hívemnek még el kellene érnie?

25. Hívem, kinek elméje a jóság hatásának köszönhetően nyugodt, eleve jámbor, bölcs, lemondó és isteni tulajdonságokkal bíró.

26. Ám ha az elme figyelme más dolgokra terelődik [test, lakhely s így tovább], elkalandozik az érzékek nyomában s egyre jobban beszennyezi a szenvedély. Így aztán a rossz rabja lesz s a jámborsággal éppen ellentétes [tulajdonságokat mutat: becstelenség, tudatlanság, szenvedély, istentelenség].

27. Az írások csak azt magasztalják vallásként, ami odaadást ébreszt irántam, csak a mindenben ott lakozó Lélek fölismerését nevezik bölcsességnek, az érzéki örömök iránti közömbösséget hívják lemondásnak, s a misztikus képességek birtoklását nevezik isteni hatalomnak.

28. Szólt Uddhava: Hányféle tiltás (jama) és előírás (nijama) létezik, óh, ellenség fenyítője? Mi az önfegyelem, a mértékletesség s a béketűrés?

29. Mi az adományozás és mi a vezeklés? Mi a hősiesség, az igazmondás és a rend (rta)? Mi a lemondás, a gazdagság, az áldozat (jagja) és mi a tanítónak szánt ajándék (daksin)?

30. Dicső Uram, Késava, honnan az emberek ereje? Mi a szerencse, a nyereség s a legfőbb bölcsesség? Mi a tisztesség, az ékesség, a boldogság s a szenvedés?
• Késava – Krsna egyik neve, jelentése fürtöshajú, illetve Kési démon legyőzője.

31. Ki a tudós és ki a tudatlan? Melyik a helyes ösvény, s melyik a rossz út? Mi a menny és mi a pokol? Ki a jó barát, s mi az otthon?

32. Ki gazdag és ki szegény? Ki a sajnálatra méltó vagy az önvaló mestere? Kérlek, válaszolj kérdéseimre, óh, erényesek oltalma!

33-35. Szólt a magasztos Úr: Nem-ártás, üdvös, kellemes és igaz beszéd, a tulajdon tisztelete, függetlenség [a ragaszkodástól], tisztesség, a gyűjtögetés elkerülése, hithű vallásosság, szűziesség, hallgatagság, béketűrés, megbocsátás és rettenthetetlenség; testi tisztaság, a gondolatok tisztasága, mantrazengés, aszkézis, tűzáldozati fölajánlások, a vallás tiszteletben tartása, vendégszeretet, imádat fölajánlása nékem, szent zarándoklat, munkálkodás mások hasznára, elégedettség és a tanító szolgálata – ez a tizenkét tiltás és tizenkét előírás, melyek gyakorlása az ember kívánsága szerint hoz gyümölcsöt [a végső üdvösség, illetve a világi fejlődés formájában].

36. Önfegyelem a nékem szentelt értelem, a mértékletesség pedig az érzékek szabályozottsága. A béketűrés nem más, mint a nyelv és a nemi vágy állhatatos fegyelmezése.

37. A jótékonyság legmagasztosabb formája az egész teremtés iránti jóindulat, vezeklés pedig a fényűzés föladása. Hősiesség az ember természetes vágyának s hajlamának megfékezése, az igazmondás pedig az egyenlő látásmód.

38. A bölcsek szerint a rend nem más, mint igaz és kellemes beszéd, a tisztaság [ami a fizikális tisztaság értelmében a lemondás egyik fajtája] a tettek iránti ragaszkodás hiányát jelenti, míg a lemondás [a világtól való elrugaszkodást s] a szannjász életrend gyakorlását jelenti.
A szannjász (szam – teljes, njásza – lemondás) intézmény a negyedik életrend, az Istennek szentelt aszkéta élet, szerzetesség, amelynek fő kötelmei a lét megtisztítása, a lelki tudás művelése és a rettenthetetlenség gyakorlása.

39. Erényesség az ember legfőbb kincse, Én vagyok az áldozat (Jagja), a tanítónak szánt ajándék pedig az a jutalom [ami a bölcsesség közlésére serkenti a mestert]. A légzését szabályozó ember a legerősebb [mert a pránajamával kordában tarthatja egyébként fékezhetetlen elméjét].

40. Hatféle isteni tulajdonságom [hatalom, szépség, tudás, gazdagság, hírnév és függetlenség] az igazi jószerencse, s az irántam érzett odaadás a legnagyobb nyereség. A bölcsesség a kettősségek legyőzése, a tisztesség pedig a tiltott cselekedetek kerülése.

41. Ékesség minden erény – mint a vágyak legyőzése –, a boldogság pedig az öröm s bánat fölé emelkedés. Szenvedést az élvezetekben keresett boldogság jelent, s azé a tudás, aki tudja, mi a rabság és mi a szabadság.

42. Tudatlan az, aki a testét hiszi önmagának, tulajdonát pedig sajátjának, [az erény helyes] útja elvezet hozzám, a rossz út viszont a világi tevékenység útja [ami eltéríti az elmét]. A jóság túlsúlya a mennyország.

43. A szenvedély túlsúlya a pokol, a legjobb barát pedig a tanítómester valamint jómagam [az egész univerzum tanítója]. Az emberi test az igazi lakhely s csak az erényekben bővelkedő mondható valóban gazdagnak.

44. Az elégedetlen ember nincstelen, s csak az a szánalomra méltó, aki nem képes szabályozni érzékeit. Az önvaló mestere nem ragaszkodik az érzékek tárgyaihoz, ellenben azok rabja nem mester [hanem rabszolga].

45. Kérdéseidre illőn válaszoltam, óh, Uddhava! Mi a sok beszéd vége? Dióhéjban összefoglalom [néked] a jó s rossz fogalmát! Rossz dolog mások erényeit s hibáit mérlegelni, míg nagyon is jó tartózkodni mások megítélésétől!
Az utolsó kijelentés párhuzamba állítható az újszövetségi ne ítélj, hogy ne ítéltess kijelentéssel, annak finom önös felhangja (hogy ne ítéltess) nélkül. Mások bírálata, vagy az ítélkezés nem feladata a lelki embernek, kivéve, ha lelki tanító szerepet tölt be, amikor mások instruálása a szolgálata, s így kénytelen rámutatni a helyes és helytelen vonásokra és cselekedetekre. Ellenben a személyes megmérettetés, önmagunk hibáinak és erényeinek hiteles mérlegelése rendkívül fontos a lelki fejlődés szempontjából, ezért érdemes visszautalni az ötödik vers felhívására (ismerd meg teljesen önmagad), ami a delhi jósda feliratával cseng egybe: ismerd meg önmagad…

55/2011.
Rácz Géza