Kéna-upanisad

 Kéna-upanisad kép

A rövid, ámde jelentős Kéna-upanisad eredetileg a Száma-védával foglalkozó Talavakára (ritmust ütő) iskola bráhmana-irodalmához tartozik, illetve más vélemények szerint a Dzsaiminíja filozófiai-papi iskolához. Ezért korábban Talavakára-upanisad néven volt ismeretes. (Talava jelentése tenyerét használó hangszeres zenész, tála a ritmus, amit a száman-dallamok memorizálásához és felidézéséhez is használhattak.)
Ahogyan a rövid, de annál jelentősebb Aitaréja-upanisad az Aitaréja-áranjaka allegorikus elmélkedéseibe ágyazódik, úgy a nem kevésbé értékes Kéna-upanisad a Talavakára-bráhmana szerves része, annak kilencedik fejezete.
Újabb keletű megnevezése, a szöveg kezdőszaváról vett Kéna-upanisad akkor vált használatossá, amikor a Talavakára-iskola irodalmi hagyományától elszakadva önállósult a szöveg, és egyetemes rangra emelkedett. Ezen a címen (Kéna-upanisad) először a Muktika-upanisad 29. verse említi. A szöveg jelentősebb változások nélkül az Atharva-upanisadok különböző gyűjteményeiben is felbukkan hasonló címen.
Szövegünk egy tanító jellegű beszélgetés. Az első szakaszban (1.1-9. versek) a tan befogadására kész növendék tudakozódik mesterétől, hol keresse, s miként érthetné meg Brahmant? A mulandó érzék-jelenségek mögött húzódó örök állandóságra vonatkozik a bevezető kérdés, amit a mester talányos paradoxonokkal válaszol meg, mindig rámutatva a hétköznapi megismerés kognitív határain túl az intuitív felismerés birodalmába tartozó isten-ismeretre. Az intuitív felismerés nem más, mint a végső lényegre történő ráébredés (pratibódha, 2.4. szöveg), ami különbözik az általános jellegű imádattól. (2.1-5. versek)
Ez a szakasz a klasszikus védánta-szemléletet tükrözi, míg a második rész (3.1-12. és 4.1-3. szövegek) egy jól követhető allegórián keresztül mutatja be Brahmannak a védai istenségekhez fűződő viszonyát. A természeti erőket megtestesítő istenségek Brahmantól nyerik életerejüket, akinek akaratával szemben nincsen hatalmuk.
Az epilógus (4.4-9. versek) Brahman időtlenségét igazolja, a villámlás és a gondolat pillanatnyi voltának fényében (4.4-5.), Brahmant nevezi meg a lények sóvárgása céljaként (4.6.), majd biztosít afelől, hogy minden szükséges tanítás elhangzott (4.7.). Végül a gyakran szereplő gondolat ismétlődik, miszerint a cselekvés és minden egyéb lelki gyakorlat csak bevezetője Brahman fölismerésének, majd a szokásos áldó ígéretek zárják a szöveget.
A szövegben kerek zárójelben szerepelnek a szöveg értelmezését segítő kiegészítések (például beszédes nevek fordítása), míg szögletes zárójelben azok a megjegyzések, amelyek az eredeti forrásban nem szerepelnek, de pontosítják a megértést.

 

Invokáció

1. Gyarapodjék minden tagom; szóm, lélegzetem, szemem, fülem; életerőm s minden érzékszervem!
2. A titkos tan: minden Brahman! Sose tagadjam meg Brahmant!
Sose tagadjon meg Brahman! Ne legyen soha akadály! Ne akadályozzon semmi!
3. Bár megfoganna az Úrnak szentelt szívemben a titkos tanítások szava!
Óm, békesség, békesség, békesség!

 

1. szakasz

Ki az igazi cselekvő az emberben?

1.1. szöveg
– Ki által serkentve szárnyal a gondolat? Ki által szakad az első lélegzet?
Ki által szól e szó, amit mondanak? Szemet s fület, vajh, mely isten használja?

1.2. szöveg
– Ami a fülnek füle, s szemnek szeme, az értelemnek értelme, s szónak szava –
az az élet élete! Szabadulván a bölcsek halhatatlanokká lesznek.

1.3. szöveg
A látás oda el nem ér, sem gondolat, sem a beszéd,
Nem tudjuk és nem is értjük… Miként taníthatnánk róla?

1.4. szöveg
Ismerttől ez különbözik, s túl van az ismeretlenen –
Őseinktől így hallottuk, kik feltárták nékünk a tant.

1.5. szöveg
Akit szó ki nem fejez, s ki a szót kifejezi –
Te azt a Brahmant ismerd jól, és ne azt, amit itt imádnak!

1.6. szöveg
Akit elme el nem gondol, de gondolatot serkent –
Te azt a Brahmant ismerd jól, és ne azt, amit itt imádnak!

1.7. szöveg
Aki szemmel nem látható, s mégis miatta lát a szem –
Te azt a Brahmant ismerd jól, és ne azt, amit itt imádnak!

1.8. szöveg
Aki füllel nem hallható, s mégis miatta hall a fül –
Te azt a Brahmant ismerd jól, és ne azt, amit itt imádnak!

1.9. szöveg
Aki nem él lélegzettel, de tőle lélegzik, mi él –
Te azt a Brahmant ismerd jól, és ne azt, amit itt imádnak!

 

Megvilágítás

1.1. A szent tan befogadására alkalmas növendék kérdezi mesterét Isten mibenlétéről. Alkalmassá az teszi a növendéket és a mindenkori embert, hogy a jelenségeken túli valóságra kíváncsi. A jelenségek világából, az érzékszervi tapasztalatokból indul ki, de a legköznapibb testi funkciók – gondolkodás, lélegzés, beszéd, látás, hallás – mögöttes vezérlő elvéről faggatja mesterét. Azonban itt nem csupán az érzékműködések felszínéről van szó. A gondolat szárnyal, de valaki, valami készteti erre a mozgásra, méghozzá céltudatos mozgásra. A gondolattal kapcsolatban a szöveg két jelzős szerkezetet alkalmaz: szándékolt, vágyott (isitam) és irányított, céltudatos (présitam), tehát a gondolat tárgyaira céltudatosan fókuszáló elmét valaki, valami szánt szándékkal mozgatja, előre küldi az objektumok felé. Hasonlóképpen serkenti valami az élet ősprincípiumát, a lélegzetet (prána), ami az összes többi testi funkciónak is alapja. Azonban a kérdések rendkívül cizelláltak, ugyanis a gondolat és a lélegzet mozgásával kapcsolatos szanszkrt szavak többes értelműek. A gondolattal kapcsolatos eredeti kifejezés a száll, szárnyal jelentésű patati, aminek másik jelentése leesik. Ugyanígy a lélegzettel kapcsolatos előremegy, kifelé halad jelentésű praiti – amit mi a szakad, kiszakad kifejezéssel adtunk vissza – szónak további jelentése a távozik, azaz meghal. Valami tehát aktivitásában és megszakadásában is irányítja az érzékek működését.
A beszéddel kapcsolatos kérdés általánosnak tekinthető: ki mondatja itt (a földön, azaz általánosságban) a szót az emberekkel, azaz ki készteti beszédre az embert? De ha az első két kérdés olyan rendkívül árnyalt fogalmazásban hangzott el, ez a harmadik is több mint puszta beszéd. A „szó (vács), amit itt mondanak” utalhat magára a tudakozódásra, ahol a kérdés és a felelet is az Abszolútumra vonatkozik, ezért több mint puszta szóbeszéd. Ad absurdum jelentheti magát Brahmant, mert az upanisadok szómágiája szellemében minden szó a Legfelsőbbet jelöli.
A látással és a hallással kapcsolatos isten kifejezés eredetileg világosságot hordozó fény-lényt (déva) jelent, aki az érzéktárgyakra irányítja az adott érzékszerv fényét. A tudat a fény hordozója, ez az, ami megvilágosítja az érzékműködéseket, s valójában a tudat világosságánál megy végbe minden testi funkció, az észlelés, a gondolkodás és egyebek. A kérdés az objektív-szubjektív kapcsolatrendszert fürkészi, s ha a gondolat, a lélegzet (életfunkciók) és az érzékelés valamely kifürkészendő irányítás alatt állnak, akkor a kérdés valójában a szabadság problematikáját is feszegeti.
1.2. A második vers a mester válasza az elhangzott kérdésekre. Ő is az érzékműködésekből indul ki, de rögtön a lényegre, a jelenségek működtetőjére tereli a figyelmet: a fül füle, s így tovább; azaz, ami valójában füllé teszi a fület és szemmé a szemet. Istennel kapcsolatban a világnak világossága kifejezés közismert a keresztény hagyományban, míg a Brhadáranjaka-upanisad a valóság valósága fordulatot használja. Az emberi mikrokozmoszban tehát Ő az értelem értelme és az életnek élete. A megingathatatlan bölcsek (dhíra) tisztában vannak ezzel, szabadulásuk pedig kettős értelmű. Szabadságuk egyfelől az érzékek fennhatóságától, illetve az önállóság hamis képzetétől való megszabadulást jelenti, másfelől a földi porhüvely elhagyását. Ez utóbbit könnyebb az üdvösség alapfeltételének tekinteni, de a káprázattól és a testi identitástól való megtisztulás szabadsága pozitív és progresszív halhatatlanságot jelent, aminek már itt a földi létben élvezhetik áldásait.
1.3-4. A mester folytatja növendéke oktatását. Ha Brahman a szem, a gondolat s a beszéd lényege, akkor ezek a közönséges testi funkciók nem hatolhatnak el Brahmanig, saját lényegükig. Brahman ráadásul más, mint amit az ember eddig megértett, s attól is különbözik, amiről még fogalma sincs. Az érzékfelfogás objektumairól azok fajtája, tulajdonságai, működése és viszonyrendszere vonatkozásában lehet tanítani másokat, az érzékfelfogás határán túli, transzcendens létről azonban aligha – nincs rá módszer. Egy módszer mégis rendelkezésre áll, mégpedig a spirituális tekintélyek hallgatása, követése. Ezért a negyedik versben a mester saját elődeire hivatkozik. A tradíció őrzi a tant, s az arra alkalmas személyeknek feltárják a tan megismerésének módját, amit a jelölt intuitív módon maga tapasztalhat meg.
1.5-9. Eddig a mester elméleti fejtegetéseket közölt, a következő felsorolásban azonban szemléletes példákat hoz. Újra felidézi a már említett életműködéseket – beszéd vagy szó, elme vagy gondolat, szem vagy látás, fül vagy hallás, lélegzet vagy élet – s ezek mozgatójára, mögöttes lényegére mutat rá, s nem az emberek által általában imádott jelenségekre. Hogy e meg nem nevezett benső lényegi princípiumot hogyan érti a növendék, az a mester közlésétől és a növendék saját lelki attitűdjétől is függ. Mondják, Isten az élet, s csak a lelki élet során ismerhető fel, de mondják azt is, hogy Isten a szeretet, amit csak kegyelmi állapotban élhet át az ember. Az Istenhez fűződő kapcsolat egy belső összeköttetés, amely a lelki élet és tapasztalás mélységeiben tárulkozik föl.
A 7. szöveg kettős értelmezésre ad lehetőséget. A hagyományos az a változat, amely fordításunkban is szerepel, de lehetséges a „de véle szemeket látni” változat is, ami sejtelmes utalás a szembogáron tükröződő lélek-lény meglátására, amikor tehát az ember Brahman ösztönző ereje folytán képes másokban is meglátni a lelket, illetve arra a misztikus eseményre is utal, amikor a hívő ember „szemtől szembe” találkozik az imádott Istenével. A szemkontaktus, mint a szeretetmisztérium egyik legmagasztosabb ténye igen messzire mutat.
Az összes kommentátor rendkívül fontosnak tartja Brahman megismerhetőségének tételezését, amire a mester következetesen felhívja növendéke figyelmét. Brahman tehát felismerhető, s a 8. szöveg ennek a spirituális megismerési folyamatnak egy további kulcsát sejteti: a szent üzenet hallgatását. Itt nem csupán a testi fülről (srótra) van szó, mert e szó további jelentése véda, kinyilatkoztatás, vagyis a szöveg úgy is értelmezhető, hogy „Aki füllel nem hallható, de amivel meghallja [az ember] a védát”. Végül visszatér az életnek élete kifejezés, de a 9. szöveg utal Brahman létének teljességére, miszerint nem lélegzettel (azaz pránával, a világi létprincípiummal) él, de minden létező életét, lélegzetét uralja.
2. szakasz
Brahman kifürkészhetetlenségének paradoxonja

2.1. szöveg
– Ha úgy véled, jól ismered – csekélység! Bizonyosan Brahman külsejét ismered csak,
ha magadnak, vagy az isteneknek hiszed. Vizsgálódj buzgón!
– Én úgy hiszem, ismerem!

2.2. szöveg
– Nem hiszem, hogy jól ismerném, s azt sem, hogy egyáltalán nem.
Ki közülünk tudja, tudja, s nem ám, hogy egyáltalán nem!

2.3. szöveg
Ki nem ismeri, az tudja, s aki tudja, nem ismeri.
A tudósok nem ismerik, s a tudatlanok ismerik.

2.4. szöveg
A ráébredéssel nyert tudás bizony örök életet hoz –
Lélek által leszel erős, s a tudás által halhatatlan.

2.5. szöveg
Aki fölismerte, azé az igazság, de aki nem, annak teljes a végromlás.
A bölcs Őt látja minden egyes lényben, s e földről távozván halhatatlan lesz.

 

Megvilágítás

2.1. A mester tovább folytatja növendéke oktatását, és paradoxonnal operál: ha azt hiszed, tudod, valójában nem tudod. A helyzet hasonló Svétakétu esetéhez, aki tizenkét évi védatanulmányozás után elbizakodottan tért vissza atyjához, ő azonban egyetlen kérdéssel rávilágított fia hiányosságaira. (Cshándógja-upanisad 6.1.) A növendéki lét és a hagyomány által átörökített isteni tudomány megismerésének egyik záloga az alázat, s minden igaz mester igyekszik megvédeni növendékeit az alaptalan elbizakodottságtól.
A neofita lelkes ismeret-halmaza csekélység a téma valós mélységéhez, Isten lényének titkaihoz képest. A két hasonlat – ha emberinek, vagy isteninek [értsd: az emberben, illetve a természeti istenségekben megmutatkozónak] – hinné a növendék Brahmant, mindkét feltevés téves. Brahmannak az istenségekkel történő azonosítását csekélységnek, az emberben megmutatkozó vonásokkal történő azonosítását pedig roppant csekélységnek minősíti a mester, s további vizsgálódásra szólítja föl növendékét. A történet dramaturgiája szerint a növendék elvonul, elmélkedik a mestertől kapott tanításon, megvizsgálja észérvekkel, majd személyes tapasztalatokra tesz szert, úgy tér vissza mesteréhez, s bátran kijelenti: ismerem!
Mind a mester, mind a növendék feltételes módban, vélekedésekről beszél. Ez egyrészt a mester gondoskodó intését, másrészt a növendék tisztelettudó viselkedését tükrözi.
2.2. Szinte zen szellemet tükröz a történet új fordulata – mert a növendék is paradoxonnal hozakodik elő saját ismereteinek határairól, s egyben visszautal az 1.4. szövegre. Majd a tanítványi közösségről nyilvánít véleményt, a többiekre is kiterjesztve saját felismerését.
2.3. Innentől a magyarázók egyöntetű véleménye szerint a szöveg elszakad a történettől, és egyetemes érvényű konklúziókat fogalmaz meg, bár megmarad a paradox szellem. Ettől eltérően úgy is értelmezhető a szöveg, hogy a mester átveszi a szót, és a következtetéseket ő fogalmazza meg – szerintünk ez teljesebb és konzekvensebb értelmezés. A hagyományos tudás és az intuitív fölismerés ellentétét hangsúlyozza a szöveg, amely az észt mint labirintust, a szívet pedig mint az intuíció szervét sejteti. A tudás csak eszköz, a szeretet eredmény is egyben – a misztikus felismerés nem intellektuális folyamat! A tudósok tudatlansága és a tudatlanok tudása olyan ellentmondás, amit a következő szöveg old föl.
2.4. Ez a vers közli a kifürkészhetetlen és megismerhetetlen Brahman megértésének konkrét módszerét – az intuitív ráébredést. Az átman ismerete, azaz saját lelki mivoltának felismerése az anyagon túlmutató jellege miatt lelki erővel ruházza föl az embert, Brahman tudása pedig az örökkévalósághoz segíti az egyént. Vagyis a megvalósult szintre jutó ember rettenthetetlenné válik.
2.5. A szöveg határozottan fogalmaz: aki fölismerte Brahmant, nyer, aki nem, az veszít. Az igazság, aminek az ember a birtokába kerül, az intuitív fölismerés gyümölcse, ami egyben az emberi élet hivatásának beteljesülése is. Megvilágosodás, felszabadulás, üdvösség ennek az igazságnak a tartalma. A végromlás a szamszárához kötöttséget jelenti, amikor tehát nem jut ki a lélek az anyagi lét kényszerhelyzetéből. Az egységes látásmód következménye a megvilágosodásnak, az egyetemes lélek-látásnak, s egyben előzménye az öröklét tökéletességének.
3. szakasz
A természeti istenségek nem ismerik Brahmant

3.1. szöveg
Brahman [a démonokkal szemben egyszer] kivívta a győzelmet az isteneknek, de az istenek maguknak tulajdonították a Brahman által aratott győzelmet. Azt gondolták:
– Miénk a győzelem, miénk a dicsőség!

3.2. szöveg
Ő bizony fölismerte ezt [az elbizakodottságot], s megmutatta magát nékik. Nem ismerték meg, s így tanakodtak:
– Miféle szellem lehet ez?

3.3. szöveg
Szóltak Agnihoz, a tűzhöz:
– Ó, Lények ismerője (Dzsátavéda), tudd meg, ki lehet ez a szellem!
– Úgy lesz! – mondotta.

3.4. szöveg
Ő odarohant hozzá, [az pedig] odaszólt:
– Hát te ki vagy?
– Agni vagyok, – válaszolta – vagy én vagyok a lények ismerője (Dzsátavéda)!

3.5. szöveg
– Miféle erő lakik benned? – faggatta tovább.
– Képes vagyok mindent fölégetni, ami csak létezik a földön! – válaszolta.

3.6. szöveg
Ekkor egy fűszálat vetett elébe, s így szólt:
– No akkor, égesd föl ezt!
Nagy sebesen rárontott, de nem tudta elégetni. Ekkor visszakullogott [a többiekhez], s így szólt:
– Képtelen voltam kideríteni, ki lehet ez a szellem!

3.7. szöveg
Akkor Vájuhoz, a szélhez szóltak:
– Ó, Szél, tudd meg, ki lehet ez a szellem!
– Úgy lesz! – mondotta.

3.8. szöveg
Ő odarohant hozzá, [az pedig] odaszólt:
– Hát te ki vagy?
– Váju vagyok, – válaszolta – vagy én vagyok az égenjáró (Mátarisvan)!

3.9. szöveg
– Miféle erő lakik benned? – faggatta tovább.
– Képes vagyok mindent elsodorni, ami csak létezik a földön! – válaszolta.

3.10. szöveg
Ekkor egy fűszálat vetett elébe, s így szólt:
– No akkor, sodord el ezt!
Nagy sebesen rárontott, de nem tudta elsodorni. Ekkor visszakullogott [a többiekhez], s így szólt:
– Képtelen voltam kideríteni, ki lehet ez a szellem!

3.11. szöveg
Akkor Indrához fordultak:
– Ó, Nagyhatalmú (Maghaván), tudd meg, ki lehet ez a szellem!
– Úgy lesz! – mondotta. Odarohant, de [amaz] eltűnt előle.

3.12. szöveg
Ám ott az égben, odajárult egy fölöttébb szépséges nőhöz, Umához, Himaván leányához, s megkérdezte:
– Ki ez a szellem?

 

Megvilágítás

3.1. Értelmezésünk szerint az elméleti fejtegetés után a mester egy gyakorlati példával igazolja növendékének Brahman felsőbbségét mindenki máshoz képest. Az elmélet bizonysága a gyakorlat. Az elbeszélt történet allegorikus és szimbolikus. A mester finoman utal növendéke talán túlzott önbizalmára, amivel ismertnek nevezte Brahmant, hiszen a történet szerint az istenek győzelmét valójában Brahman vívta ki, egyszersmind a démonok veresége is tőle származik. Ez utal Brahman világvédő segítségére, mert megsemmisíti az akadályokat, és helyreállítja a megbomlott egyensúlyt.
Ha pedig az emberfölötti lények sikere vagy kudarca Istentől függ, akkor a lelki életben gyakorló ember felismerései sem a saját erőfeszítésének, hanem végső soron az isteni kegyelem megnyilvánulásának tulajdoníthatók. A Bhagavad-gítá kimondja: „Előírt kötelességed végrehajtásához jogod van, de munkád gyümölcséhez nincs! Sose hidd, hogy te vagy tetteid eredményének oka, és sohase vonzzon kötelességed elhanyagolása.” (Bg. 2.47.) A parabolával történő tanítás finom módja a rávezetésnek, s tudnivaló, hogy az ember sokkal mélyebb meggyőződésre jut saját fölismeréseinek köszönhetően, mintha csupán verbálisan közölnek vele egy bizonyítást.
Az istenek és démonok harca valójában az ember megtisztulásának nagy szimbóluma. A háborúság az ember alantasabb késztetései és magasabb ideái között zajlik, a démonok és az istenek ezeket reprezentálják. Ezért mondják, a fejlődés során az első feladat az emberben lakó vadállat megszelídítése, a magasabb filozófiáról csak ezt követően lehet beszélni.
3.2. A démoni erők felhalmozódása a világ haladása előtt tornyosuló akadály, az egyén fejlődését pedig személyes elbizakodottsága akadályozza. A Legfelsőbb ezt az akadályt is elhárítja, mégpedig revelatív módon – megmutatja magát az isteneknek, akik egy csodálatos lényt, nagy szellemet látnak, de nem tudják, ki lehet az?
3.3-6. A történet három szereplője – Agni tűzisten, Váju szélisten és Indra, az istenek királya – szintén szimbolikus alakok. Elsőként Agni kap megbízást, derítse ki a nagy szellem kilétét. Agni a tűz, a száj és a szó istene, közvetítő a föld s az ég között, a szent áldozótűz – és ezernyi más szimbolikus vonatkozása ismert. Agni beszédes neve – dzsátavéda, lények ismerője – szorosan kapcsolódik a beszédhez, mert a világ dolgai név és forma szerint azonosíthatók, s a szómágia szellemében a megnevezés (náma) révén az ember megismeri a dolgokat. A lények ismerője ugyanakkor az empíriában bízó embert (pratjaksa-darsí) is szimbolizálja, aki magabízón hiszi, hogy a tapasztalás révén mindent megismerhet. Ezért is magyarázza erejét Agni a fölégetéssel, fölemésztéssel, ami az empíria egyik vonása – a tapasztalás szinte behabzsolja a világ dolgairól szóló információkat, de nem feltétlenül jut el a transzformációig, az intuitív felismerésig. Brahman fűszála elég volt Agni mindent fölemésztő hatalmának megtörésére. Agni a beszéd védőistene, s a történet három szereplőjének kudarca igazolja az 1.3. szöveget: „A látás oda el nem ér, sem gondolat, sem a beszéd…”, amit a Taittiríja-upanisad is alátámaszt: „Tőle a szó visszafordul, gondolat őt el nem éri;” (2.9.1.)
3.7-10. A következő megbízott Váju, a szelek istene. Váju a lélegzet, a prána, vagyis az életerő, akihez a test működése, a cselekvés kötődik. Váju beszédes megnevezése – mátarísvan, égenjáró – Agniénál magasabb képességeket sejtet. Agni a lények ismerője, s képes bármit fölégetni, ami a földön létezik. Ezzel szemben Váju a levegő istensége, az égen járó. Váju az ember félreértett misztikus hajlamait testesíti meg, aminek révén azt gondolja, hogy az égi világ misztériumát is egykönnyen kifürkészi. A szélistenhez kapcsolódó funkció a cselekedet (krijá), ami a rituális cselekvésre utal – a védai bölcselet jelentős része a helyes cselekvés körül forog, és itt nem csupán erkölcsileg helyeselhető tettekről van szó, hanem a megtisztulást, illetve az üdvösséget előmozdító cselekményekről. De Váju mindent elsodró erejének megtörésére is elég volt Brahman fűszála.
3.11-12. A harmadik megbízott Indra, az elme megtestesítője, ezért beszédes megnevezése nagyhatalmú (maghaván). Mind a tűz (azaz a beszéd), mind a szél (életerő) s Indra, az istenek királya (az elme) is elbizakodottan indult, és sietősen érkezett Brahmanhoz. Míg Agni és Váju személyesen is láthatták Brahmant, sőt kérdéseire is válaszoltak, addig Indra elől Brahman hirtelen eltűnt. Indra az elméletileg képzett ember (paróksa-darsí) büszkeségét tükrözi – s ez az elbizakodottság súlyosabb, mint az empíria vagy a misztika öntudata. Éppen ezért Brahman eltűnik előle. Nem kérdez, nem teszi próbára – egyszerűen elrejtőzik. A kognitív közeledés Istenhez inkább útvesztő, mint segítség.
Ám ekkor ott termett Siva párja, Umá, a lelki bölcsesség megtestesítője. (Umá neve „ne vezekelj!” (u má) amit édesanyja kiáltott leányának. Utal ez az intuitív fölismerés forrására, ami nem az emberi erőfeszítés, hanem az isteni kegyelem, ugyanakkor ellenpontozza a 4.8. szöveget, amely a titkos tan egyik alapjának nevezi a vezeklést.)
Az elme terméke a gondolat, amely szárnyal tárgya felé (1.1.) – Indra is szárnyalva érkezik, de nem tágít, mint Agni és Váju, hanem töprengve a helyszínen marad. S ahogyan a mester intette növendékét – ha azt gondolod érted Brahmant – csekélység, bizonyára csak a külsejét, értsd a formáját (rúpa) látod csak – úgy az intellektus, a kognitív közeledés is csak exoterikus ismereteket eredményez, de intuitív benső felismerést nem, csak a külső forma megismerését segíti, a belső lényegig nem hatol el.
A csalódott Indrát (értelmet, az érzékszervek királyát) a lelki bölcsesség istennője vigasztalja meg. A lelki bölcsesség szépséges, ezért egy gyönyörű nő testesíti meg. A bűn vagy a tudatlanság erkölcsi torzulást eredményez, ami sebet ejt a lelken, így a szépség a benső tisztaság tünete. A bölcsesség istennője a bölcseknek és aszkétáknak menedéket nyújtó Himálaja-hegység leánya. Tőle tudakolta Indra (az értelem), ki lehetett az a lény? A férfias ész tehát a nőies bölcsességtől tanul.

Istenségek Funkciók Szanszkrtul Tárgyaik Szanszkrtul
Agni beszéd vács megnevezés, szó náma
Váju életerő prána cselekedet krijá
Indra elme manasz alak, forma rúpa

 

4. szakasz
Brahman ismerete felsőbbrendű

4.1. szöveg
– Brahman! – válaszolta. – S Brahman győzelmének örvendeztek!
Ebből [Indra] megértette, hogy az Brahman.

4.2. szöveg
Ezért ezek az istenek messze fölülmúlják a többi isteneket, mert ők – Agni, Váju és Indra – Brahman közvetlen közelébe jutottak, s ők tudták meg elsőként, hogy az Brahman.

4.3. szöveg
Bizony Indra messze fölülmúlja a többi isteneket, mert ő Brahman közvetlen közelébe jutott, s ő tudta meg elsőként, hogy az Brahman.

4.4. szöveg
Ez hát a róla szóló tanítás: az isteneknek Ő a hirtelen felfénylő villám, és a szem lehunyása.

4.5. szöveg
Az embernek pedig Ő a száguldó gondolat, szintúgy az emlékezet és az akaraterő.

4.6. szöveg
Neve: Legkedvesebb, mert mindenki Őt kedveli, s ekként [mint legkedvesebb] imádandó. Aki őt így ismeri, azt minden teremtmény követi.

4.7. szöveg
Ha tehát azt kéred, „Uram, közöld a titkos tant!” – nos, elhangzott már a titkos tanítás, mert közöltem véled Brahman titkos tanát!

4.8. szöveg
Vezeklés, önfegyelem és cselekvés az alapja ennek [a titkos tanításnak], a védák a tagjai, az igazság a hajléka.

4.9. szöveg
Aki ezt így tudja, bizony bűneit levetkőzve a legfőbb, végtelen mennyei világba jut, s ott lakozik, bizony ott lakozik.

 

Megvilágítás

4.1. A lelki tudás szépséges istennője egyértelmű, lakonikus választ ad arra a kérdésre, amit az istenek képtelenek voltak a maguk erejéből megválaszolni. Ez tehát azt sejteti, hogy ő tisztában van azzal, amit az istenek csak vizsgálnak. A tudás határozottá tesz, és Umá a tisztázó válasz után szigorú intéssel is él, amikor megfeddi Indrát a siker elbitorlásáért.
4.2-3. A három istenség vizualizáció, beszélgetés, vizsgálódás révén jutott Brahman közelébe, kiválóságuk ennek a közelségnek tulajdonítható. A legenda tehát tudatfolyamatokkal azonosítja a három istenséget, s közülük az Indrával társított intuitív megismerés kitüntetett helyzetben van a többihez képest. Bár előle rejtőzött el Brahman, a tudás istennőjének tanítását hallgatva mégis ő érthette meg elsőként Brahman kilétét. Furcsa paradoxon, hogy azok az istenek, akik közvetlenül láthatták Brahmant és beszélhettek vele, mégsem értették meg, míg Indra, aki elől elrejtőzött, a legközelebb jutott hozzá, és elsőként értette meg.
4.4-5. Konklúzió gyanánt hasonlatokban foglalja össze a mester a tanítás lényegét: vajon hogyan tapasztalják az isteni lények, illetve az emberek Brahmant? Ez a tapasztalás két szinten megy végbe, az istenek kozmikus rálátásában (adhidaivatam), illetve az emberek individuális tapasztalásaiban (adhjátmam), azaz Brahman a makro- és mikrokozmoszban is megmutatja magát. Kozmikus szinten két jelenséghez hasonlítja Brahman megtapasztalását a mester, a villámfényhez és a szemhunyáshoz. Mindkét hasonlítás inkább a felismerés heves, robbanásszerű bekövetkeztére utal, s nem a rövidséget és mulandóságot sejteti. Sőt, a kifejezés implicite azt jelenti, hogy a villámcsapásszerű megvilágosodást permanens tisztánlátássá kell tenni. Ez rámutat az istenek helyzetére az indus égi hierarchiában – közbülső, kozmikus irányítóknak tekintik őket (a név – déva – jelentése fénylény, a nyugati terminológia szerint talán az angyal fogalmához áll legközelebb). Így a villám felvillanó világossága releváns hasonlatnak bizonyul, a szemhunyás pedig bár pillanatnyi, mégis arra utal, hogy a magasabb valóságot akkor pillanthatja meg az ember, ha a világi látás helyébe más érzékelés, az intuitív felismerés lép.
Az ember mikrokozmoszában Brahman leginkább a sebesen szárnyaló gondolat gyanánt mutatkozik meg (lásd 1.1. szöveg kérdése). Ez a kognitív készség az embernek talán legjellemzőbb vonása – értelmes lény… Két további tényezőt említ a hasonlat, az emlékezetet és az akaraterőt, s mindhármat Brahmannal kapcsolatban: ahogyan a gondolat, az akarat és az emlékezet is Brahman felé tart. E jelenségek mindegyike Brahmannak tulajdonítható, és reá utal, könnyebben megragadhatóvá téve az Abszolútumot.
4.6. A tanító közli a kifürkészhetetlen Brahman megnevezését, leglényegibb vonását, a vonzerőt (Legkedvesebb), ami érzelmi kapcsolatra utal. Valójában minden vonzás hátterében Isten áll, minden lény őhozzá vonzódik, vagyis nem csupán a gondolat, a szó s a többi mögöttes elve Brahman, hanem az ember eredendő szeretetképességének is ő az ösztönzője. Az Abszolútumnak ez a vonzó arculata személyes megnyilvánulásaiban sokkal érzékletesebben tapasztalható, mint principiális aspektusaiban. Isten méltó minden lény imádatára, s aki mindenkit vonzóként imádja s követi, azt mások is tisztelni és követni fogják. Ahogyan Isten imádatra méltó, úgy Brahman ismerőjét is követik és magasztalják az emberek – elsősorban a tanítványai.
4.7. A szöveg kétféleképpen értelmezhető: mintha a növendék szólna, vagy mintha a mester szólna. A tanítvány régóta nem szólt, utoljára Brahman ismeretének bátor kimondásával jelentkezett, s azóta a mester beszél, méghozzá magabiztos fölénnyel, s lélegzetelállító magasságokat érintve. Nem csoda, ha a növendék nem jut szóhoz. S mivel a mester már korábban is mintha olvasott volna növendéke gondolataiban, indokolt a feltevés, hogy ezúttal is ő beszél. Az istenek legenda-példázata, a hasonlatok és a megnevezés nagyívű szellemi távlatokat tárt föl a növendék előtt, aki bár éles eszű, a sok nyilvános információ közt rejtőzni látszik a tan lényege. Ám a tanító megnyugtatja növendékét, hiánytalan a titkos tanítás.
4.8. Különös pontosítást kezd ebben a versben a mester, miután meggyőzte növendékét, hogy már teljes egészében közölte a titkos tanítást. A titkos tan verbális közlése elméleti aktus, ami Brahman létének objektív tényét állapítja meg, ezen túlmenően azonban személyes benső felismerésre, az intuitív istenélményre is szükség van, mint az elmélet gyakorlati visszaigazolására.
Az elsőként említett három tényező – vezeklés (tapah), önfegyelem (damah) és rituális cselekvés (karma) – szükséges előmozdítói az egyéni tisztulásnak. E lelki gyakorlatok teszik szentéletűvé az embert, ami szükséges előfeltétele Brahman felismerésének. Szimbolikusan azonban épp a három istent sejtetik – a vezeklés Agnival, az érzékszervi észleléssel hozható kapcsolatba, az önfegyelem a lélegzettel és Vájuval, míg a cselekvés (értsd a helyes spirituális cselekvés, gyakorlat) az intuitív fölismeréssel, Indrával. Így a szent életmód konkrét gyakorlatai is fölismerhetők bennük: a vezeklés energiát gerjeszt, ami életben tartja a hívő ember odaadását és lelkesedését Isten iránt. Negatív értelemben a vezeklés megszabadít a tisztátalanságoktól, pozitíve pedig a jó és szent karakter építését jelenti. Érett szinten a vezeklés az állandó kontempláció (amelynek elemei többek között a mester hallgatása, a szentek társasága, Isten imádata, a szent nevek dicsőítése, az Istenhez fűződő meghitt kapcsolat ápolása és a feltétlen önátadás). Az önfegyelem egyrészt tartózkodás a szenvedélyektől (ez a test fegyelmezése), illetve az isteni vezetés elfogadása (ami által végbemegy az erkölcsi tisztulás, a kéj, düh, kapzsiság, téboly, illúzió és irigység legyőzése). A cselekvés pedig Isten tevékeny szolgálata, ami gyakorlatra váltja az elméleti kontemplációt.
A második tényező a védák, mint a titkos tan összetevői. A védák önmegnyilvánult kinyilatkoztatások, Brahman kérdésében a végső tekintélyt képviselik.
Végül az igazság a titkos tan hajléka, éppúgy, mint ahogy az ember az Isten hajléka a Legfelsőbb immanens aspektusainak sorában. Az igazság egyfelől személyes erkölcsi erény, igazmondás, az igazság iránti hűség és a hamisságtól való teljes mentesség. Az igazság iránti hűség fölülmúlja az Abszolút kutatásának egyéb eszközeit. A szent hagyomány szerint egy szemernyi igazság fölér ezer lóáldozattal.
Másrészt az igazság mint a tan hajléka az ontológiai igazságra, a valóságra mutat rá, vagyis Isten titkos tudománya a végső valóságban gyökerezik – a tan igaz, a tan valós. A védai hagyomány ezt a tényt egy szóban sűríti össze, a szent óm szótagban, amelynek jelentése pozitív igenlés: „Igen, amit keresel, az létezik!”
4.9. A záró szöveg a titkos tan ismerőjére váró áldásos eredményeket összegzi. Ezek közül csak az első a bűntelenség, vagyis a karma kötöttségéből történő szabadulás. A mennyei világ (szvarga lóka) jelenthetné a felsőbolygók paradicsomi állapotait, vagyis a kedvező karma gyümölcseinek élvezetét, ám a végtelen (ananta) jelző tisztázza a kérdést: itt már nem a korlátozott boldogságot nyújtó anyagi szféráról, hanem a transzcendens, isteni hajlékról van szó. Ezt erősíti meg a legfőbb (dzsjéja) kifejezés, amely a sokrétű lelki birodalom végső epicentrumára utal.
A második áldás tehát a tökéletesség elérése, vagyis a lelki szféra elérése, ahonnan már nincs visszatérés a szamszára világába.
A harmadik áldás pedig a megszilárdulás a teljes tökéletességben, ami nem csupán egy halál-mentes állapotot, hanem pozitív és progresszív halhatatlanságot jelent, azaz egyre gyarapodó lelki boldogságot a szeretetteljes istenkapcsolatban. Visszautalás ez a 4.6. szövegre, amelyben a mester a Legkedvesebbként nevezi meg Brahmant, ami a titkos tanítás még titkosabb esszenciájának tekinthető. Brahman az egyetemes isteni princípium, amely a tökéletesség szintjén tapasztalható meg, míg az intuitív felismerés rajongásában megtapasztalt személyes istenélmény, a Legkedvesebb, azaz szeretetre méltó és szeretetet indukáló Legfelsőbb Lénnyel kiteljesedő kapcsolat a teljes tökéletesség – amire a mester ismételten felhívja a figyelmet.

 

Sarvepalli Radhakrishnan, Paul Deussen, Sankaracarya, Bhakti Prajnana Yati és mások munkáinak felhasználásával a Napkelet Bölcseleti Iskola munkaközössége: B.K. Tírtha, Andrássy Csongor, Tenkei Imre

 

56/2011.
Napkelet Munkaközösség