Szent állatok, állatszentek – Az állatvilág szakralitása Indiában

Egy közmondás úgy tartja, egyes népek mindent megesznek, ami csak él és mozog, míg a hinduk hajlandók minden jószágot szentként tisztelni. Jóllehet Indiában lépten-nyomon az elefántfejű Ganésa szentélyeire bukkanunk vagy a majom-kinézetű Hanumán templomai előtt haladunk el, mégsem egy totemisztikus törzsi kultúrában érezzük magunkat, hanem a minden létező, az élő lélekkel bíró lények nagy összetartozását tükröző édenkertben.

A szent tehén

A szent tehén – kultikus fogalom, jelkép Indiában. Egyfelől az utazók unalomig ismételt és mégis újra és újra meglepődést keltő résztvevője a sokszor kaotikus utcai forgalomnak, másrészt az indiai kultúra mai napig meghatározó szimbolikus- és haszonállata. Sokan mégis tabuként érinthetetlen, megkövesedett fétist látnak benne, a hagyományokhoz való indokolatlan, hiábavaló ragaszkodás szimbólumát.
A szarvasmarha valóban kultikus állat Indiában, de nem az egyedüli szent állat. A hindu bölcselet valójában minden élőben az egyetemes élet szentségét tiszteli, ezért békességre törekszik a lényekkel. Mindemellett a kisebb termetű házi jószágok – juh, kecske – nem voltak alkalmasak arra, hogy megvethessék egy nagy civilizáció alapjait. A fejlődés kedvező feltételeit a vad szarvasmarhák háziasítása teremtette meg. Azt mondhatjuk, hogy az ókorban virágzó civilizációk mind az ökör munkavégzésén és a tehén tejelésén alapultak.
Az emberi civilizáció történetének egyik legnagyobb vívmánya a vadon élő marha háziasítása. A szarvasmarha eredetéről több feltevés is él. Egyesek szerint az európai őstulok volt a mai szarvasmarha őse, melyekből Caesar idejében még hatalmas csordák éltek Germániában és Britanniában, s amely a XVII. században pusztult ki. Más feltevések szerint a dél-ázsiai dzsungelmarha vagy banteng a szarvasmarha egyik őse, s az indiai zebu valójában nem más, mint háziasított banteng. Ez a jószág keleten elterjedt egészen Japánig, nyugaton pedig előbb Mezopotámiában, majd Egyiptomban is meghonosodott. Valószínűleg a Nílus völgyéből került át Európába. A másik törzsalak kétség kívül az őstulok volt. Akárhogyan is történt, a megszelídített vad az embert szolgálta, az ember kultikus tisztelettel kezdett viseltetni iránta.
Az antik világ idején a Nílus völgyében, Mezopotámiában és az Indus mentén is kialakult a misztikus tehén fogalma, amely az embert szolgálja, de amelyet az embernek is szolgálnia kell. Kréta szigetén a Minotaurusz-kultusz vagy Mitrász, Istár, Ízisz vagy a szent Ápisz-bika, illetve Indiában Szurabhi, a szent tehén kultusza mind olyan szimbolikára épül, amelynek középpontjában a szarvasmarha áll. Az igavonó marha fontos szerepet játszott a szekér megszületésében. A kerék pedig az egység és az örökös vándorlás jelképe lett, így a hindu kultúrában a lélekvándorlás körfolyamatát is a szamszára kereke szimbolizálja.
A mai púpos, indiai zebu-marha őse már ott legelészett az Indus partján. Az ősi, legalább hat-nyolcezer esztendős Mohendzso-dárói kultúra éppúgy nagyra becsülte a tehenet és a bikát, mint az ókor egyéb nagy civilizációi, ennek okán ez az indiai őskultúra párhuzamba állítható a sumér, az egyiptomi, babiloni, görög vagy perzsa kultúrákkal. Mohendzsó-dáróban a mai hindu kultúra motívumai is feltűnnek: a vallásosság jegyeiben, a gazdálkodásban, társadalomszervezésben, viseletben és szokásokban, többek között a tehenek tiszteletében is. Erre utal az egyik pecsétnyomón a jóga ülőtartásban ábrázolt emberi alak, amely mellett ott szerepel a szarvasmarha, így töretlennek tekinthető az évezredes folytonosság. Ennek jele az is, hogy a gazdagság igazi szimbóluma a tehén volt – mi több, az élő szarvasmarha, hiszen életében sokkal több hasznot hajt a jószág, mint holtan.

Marco Polo és Gandhi

„Hadd mondjam el, hogy ennek a birodalomnak a népe nagyon tiszteli az állatokat, s legtöbbjük hódol a tehénnek. A világ minden kincséért sem ennének marhahúst és senki soha meg nem ölne egy bikát. De vannak közöttük jócskán, kik egyáltalán nem esznek húst, és bort sem isznak, élőlényt soha meg nem ölnek, és nem követnek el olyat, amit bűnös dolognak tartanak. Vannak köztük bizonyos jógik-nak nevezett szerzetesek, akik szigorúan önmegtartóztató életet élnek. … Rendkívül egészségesek, igen magas kort megérnek, mivel egész évben rengeteget böjtölnek és közben csak vizet isznak” – írta Marco Polo 1291-ben, amikor Kínából visszatérve partra szállt India déli vidékén.
Mahátmá Gandhi véleménye is tanulságos: „Számomra a tehén jelképezi ember és természet egységét. A tehénen keresztül valósul meg az ember egysége s egyenlősége minden más élőlénnyel.” Gandhi gondolata jut érvényre az indiai alkotmány 48. cikkelyében, amely szerint az államnak gondoskodnia kell a tenyészetek megőrzéséről, fejlesztéséről s meg kell tiltania a tehenek és más tejelő vagy igás marhák levágását. Ez az állati jogok példás védelme!
Ami szent, az megtisztító hatást gyakorol. A szanszkrt pavitra szó voltaképpen tisztát, megtisztítót jelent. A tehén minden produktumának tisztító, fertőtlenítő hatást tulajdonítanak. A tehén szentségének egy másik vetülete az anyaság őstípusa. A hinduk hét anyáról tudnak: a szülőanya, a dada, a guru felesége, a király felesége, a bráhmana felesége, a földanya és a tehén. A hindu vallás egyik szertartásában az anyaság három jelképéhez fohászkodnak: Gangesz anyához, India anyához és a tehén anyához. Kinek-kinek egyéni vallásos érzülete határozza meg a tehénhez fűződő kapcsolatának intenzitását.
A tehenek a hinduknál végigélhetik a természet adta élethosszukat. Ez alatt gazdáik gondoskodnak róluk, fenntartásukról, szállásukról, egészségükről. Ez a gó-szévá, a tehenek szolgálata, ami a hindu vallásosság fontos eleme. A hinduknak a szarvasmarha iránt érzett egyetemes háláját és tiszteletét tükrözi az a háromezer állatkórház, illetve öreg tehenek otthona, amely Indiában működik. Hatszázezer tehén nyer itt oltalmat, s igazán megható látvány, ahogy a betegen fekvő jószágok feje alá párnát igazítanak. Ezen intézményeket a dzsaina és a hindu közösségek adományaiból tartják fenn, ahová bárki beadhatja elaggott tehenét.
A szarvasmarha hímje, a bika a termékenység kultikus jószága. A templomokban Siva hátasállataként imádják Nandi bikát. Fizikailag és szexuális értelemben egyaránt a nyers erőt képviseli, s így Siva fennhatósági körébe tartozik. Siváé a teremtés és a pusztítás ereje, s hívei egyként hódolnak a bikának és Sivának. A tehén Krisna kedvenc jószága, aki pásztornépek között élt a földön. Az állatokat tehát a teremtés köteléke fűzi az isteni eredethez, s a földre szállt istenségek sem hanyagolják el a jószágokat: Krisnát a tehenek pásztoraként (Góvinda) tisztelik, Siva pedig egyenesen a jószágok ura (Pasupati). Ráadásul úgy mondják, áldatlan az a vidék, ahol nem él pettyes antilop…

Az állatok teremtése

A jószágok szentségére világít rá a teremtésmítosz is, ahogyan az ős-bölcsek a növények és állatok különféle rendjeivel népesítették be a földet. A kozmikus összetevők, az anyag, a magasabb élőlények különböző rendjei után Brahmá kiformálta az állatvilág jószágait. Saját erejéből szabad lényekként megalkotta a madarakat, majd mellkasából a birkát, arcából a kecskét, hasából a szarvasmarhát, lábaiból pedig a lovat, az elefántot, szamarat, őzet, tevét, antilopot s egyebeket. A gyümölcstermő növényeket hajszálaiból alkotta meg.
A mitikus hagyomány szerint az élőlények fajai négyféleképpen származnak: vagy a földből sarjadnak, mint például a növények, vagy csírából, tojásból (andadzsa) illetve embrióból (dzsarájudzsa) jönnek a világra. Ismernek még nem anyaméhből születő (ajónija) lényeket – ilyenek a férgek – vagy váladékból születőket (élősdiek és hangyák) és vízből keletkezőket (pl. pióca).
További osztályozásra adnak alkalmat a testi vonások: a lábak száma, a kültakaró milyensége (bunda, tollazat, csupasz vagy pikkelyes bőr stb.), szárnyak, kinövések, szarvak megléte; illetve a mozgás milyensége (lábon járó, úszó, repülő mozgás), a táplálkozási szokások (növényevő vagy ragadozó), a lakóhely (földi, vízi, levegőbéli), a habitus (szelíd, vad, mérges), vagy a belső testfelépítés (vázrendszer vagy a vérkeringés szerint).
A Manu-szanhitá az élőlényeket 8 400 000 fajba sorolja: 900 000 vízilény, 2 000 000 fa és egyéb növény, 1 100 000 rovar és csúszómászó, 1 000 000 madárféle, 3 000 000 négylábú vad és 400 000 fajta emberi lény ismeretes. Ez utóbbiak között átlagos, földi képességekkel bíró embereket, illetve magasabban kvalifikált, félisteni rendű lényeket, de démoni rendeket is nyilván tartanak.

Lélekvándorlás és ahimszá

A hindu vallásbölcselet az élőlények rendjeit átjárhatónak tartja. A teremtés nem diszkrét élőlényekkel népesül be, amik aztán egyszer s mindenkorra megsemmisülnek, hanem a lények testi formái valójában állomásokat jelentenek a lélek vándorútján. Az egyéni lelkek öröktől fogva léteznek, míg a fajokba sorolható testi formák teremtettek. A lélekszikra nem fajspecifikus, tehát a hinduizmus nem „emberi” lélekről beszél, hanem felfogása szerint minden létformában egyformán lelki szikra lakik. A lélekszikra a felsőbb, isteni energia része, egyedi tudatossággal és metafizikai identitással bíró spirituális lény, aki sorsa, karmája és a szellemi evolúcióban elért foka szerint kap újabb és újabb testeket. A lélekvándorlás tana szerint egyik testből a másikba, egyik létformából a másikba kerül a halhatatlan lélek.
A növény- állat- és embervilág a létezők három nagy kategóriája. Érdekes módon nem a növényeket, hanem a vízilényeket tekintik a legalacsonyabb rendű lényeknek, az emberi létformát pedig a legmagasabbnak, mert a lelki fejlődés szempontjából ez a legkedvezőbb – az üdvösség állapota az emberi testet öltött lélek számára a leginkább elérhető. Az állatvilágból három kapu vezet az emberi létformába, a természet három minősége szerint. E három minőség i) a nehézkedés, tömörség, tömeg (tamasz, azaz szó szerint sötétség, utalván a szellem tompaságára), ii) energia, lendület, erő (radzsasz, a.m. szenvedély) és iii) fény, világosság, tisztaság (szattva, a.m. jóság, valósság). Az emberi létbe vezető tompa, tudatlanság árnyalta kapu a majom, mint főemlős, a szenvedélyes kapu az oroszlán létforma, a jóság árnyalta kapu pedig éppen a tehén, mint létforma.
Azonban az emberi létforma lefelé, az alacsonyabb fajok felé is átjárható, a tompaság befolyása alatt álló, éppen emberi formában élő lény akár állati vagy növényi létformákba is kerülhet, ha súlyosan vét a szellemi evolúció törvényei ellen.
Ez a figyelmeztetés is erősíti az erőszakmentes élet eszményét és gyakorlatát. Az ahimszá – ne ölj! – alapvető vallási parancs Indiában, a legtöbb, lelki értékrendjében felvilágosult embert áthatja az „élni és élni hagyni” alapelv. A hinduizmus, dzsainizmus vagy a buddhizmus az erőszakmentességet hirdeti az élet minden megnyilvánulása iránt.
„Csak az élet tiszteletben tartásával élhetünk jámbor életet – mondta Panajszdzsi R. Vidzsájdzsi, gudzsaráti dzsaina szerzetes. – Ahogy mi óvjuk a magunk életét, úgy óvják a magukét a hangyák és a legyek is. Ők sem akarnak elpusztulni. Egyesek azt állítják: irgalomból ölni jogos. Szerintem ilyen nincs! Ölni minden esetben helytelen. Ha megölünk egy élőlényt, lábbal tiporjuk az élethez való elidegeníthetetlen jogát.”
Az állatok teremtése összefügg Sivával, aki bizonyos ülőtartásokat (ászana) felvéve alkotta meg a fajokat, ezért mondják, a jógában ugyanannyi ülőtartás létezik, mint ahány fajt az óind biológia megkülönböztet. Az állatvilág szentségének másik magyarázata bizonyos titkoknak a birtoklása. Brahmá a teremtéskor a mindenség bizonyos titkos információit egyes állatfajokra hagyományozta. Az első titok a nazális hang, aminek letéteményese a ló. A misztikus meditációs formulák, a mag-fohászok (bídzsa-mantrák) nélkülözhetetlen velejárója a szanszkrt nyelv nazális hangja, az anuszvára felhang. Sajátos etimológia szerint ez a hang a ló nyerítéséből (szvara) eredeztethető. Az anuszvára a transzcendenciát jelző hangvibráció leképezése, akadálytalan, tiszta nazális, amit csak az ábécé hangjaival egyesítve lehet kimondani.
A második titok az internalitás. A test benső, vagy misztikus, magasabb rendű működésének titka a tehénbe van rejtve, ezért a tehén produktumai – teje, a vaj, a joghurt, de a trágyája és vizelete is – különös erővel rendelkeznek, mert sajátságos módon állítja elő ezeket a jószág szervezete.
Harmadikként a varjú a halhatatlanság titkát bírja, ezért állandó jelzője a hosszú életű. Ismeri a varjú a dolgok eredetének titkát is, mert az egyetlen madárként jelen volt a világ teremtésénél (ő maga az őskáoszból teremtetett), s ismeri a poklok titkait is, mert hosszú eonokig az infernális régiókban élt. Egyes vidékeken a varjúkat az egyébként az ősatyáknak áldozott rizsgombócok (pinda) fölajánlásával imádják.

Kígyó-kultusz és hátasállatok

A sokféle kultikusan tisztelt állat közül hadd emeljünk ki egy ambivalens jószágot, a kígyót. Az ószövetségben a bűnbe esés ösztönzője, általánosságban az ember őskezdeményének, gerincének, lelkének megtestesítője. Indiában él a földön ismert kígyófajták majd egyharmada, így talán nem véletlen, hogy a kígyóimádat (ophiolatria) a legkorábbi idők óta ismeretes, s ma is elterjedt. Legfontosabb központjai Északon Nepál, illetve Kasmír, délen pedig a Malabár partvidék. Templomokat emelnek a kígyóknak, ünnepnapokat szerveznek (nágapanycsamí), tejet és vért áldoznak szobraikra locsolva. Dél-Indiában a tehetősebb családok még nemrégiben is érintetlenül hagyták kertjük délnyugati sarkát, ami a kígyó-szentély gyanánt szolgált. Úgynevezett kígyókövet helyeztek itt el, ami általában gránitból kifaragott, kitárt csuklyájú kobrára emlékeztető, vagy lekerekített tetejű kőlap, amit félig a földbe ásva állítanak fel.
A kígyó számos törzs szent állata, a néphagyomány pedig az otthon védelmezőjének tartja a kígyót. A kígyók szárazföldi és tengeri kincsek őrei, elhagyatott templomok, hangyabolyok a kedvelt fészkei, az elholt lelkek vagy az ember ősei kígyóformát ölthetnek. A kígyók egyik indiai elnevezése – nága – egyben egy néptörzs megjelölése is, s India egyik szövetségi állama Kígyóföld (Nagaland). A mitikus nágák az alvilági Pátála bolygók lakói, fővárosuk – érdekes képzettársítást sejtetve – a mérhetetlenül gazdag Örömváros (Bhógavati).
A kígyók a föld lakói elől rejtett titkok és mágiák tudói, fényűzésben élnek, csodás erők és tudások birtokában vannak. A kozmikus őskígyó, Ananta-Sésa tartja fenn a bolygókat, s a kozmikus rendet, ezért szobrát a Visnunak szentelt templomok alapjába is beépítik, lévén a kultikus épület összeköttetést teremt a földi és égi világ között, s a teremtés ősvizén az összetekeredett Sésa ölén pihen Visnu. A szent hagyomány az égtájak őrzését is a kígyókra bízza (bár az elementálokat megtestesítő más istenségek is eleget tesznek ennek a funkciónak).

Sésa (maradék) – abból született, ami a három világ és lakói megteremtése után megmaradt. Ezer feje pompás csuklyát alkot, s ő szolgál az okozati óceánon heverő Visnu pihenőhelyéül. A kozmológia szerint fejein nyugszik a Föld bolygó. Brahmá napjának végén a mindenséget fölperzseli a Sésa szájából előtörő tűz. A szent hagyomány szerint Ráma mellett Laksmanként és Krsna mellett Balarámként jelent meg, s a nyelvtantudós Patanydzsalit is az ő inkarnációjának tekintik.
Ananta (végtelen) – sötétkék, a kelet védelmezője. Gyűrűi körbefonják a földet, így az örökkévalóságot is szimbolizálja. Olykor Visnu kiterjedésének is tekintik, hitvese Ananta-sirsá.
Vászuki – hétfejű zöldes kígyókirály, az észak őre. Ő volt a tejóceán kiköpülésénél a kötél a köpülőfaként szolgáló Mandara-hegy körül.
Taksaka – kilencfejű, sáfrányszínű, ő volt a kígyónép ura, akik ellen Ardzsuna dédunokája, Dzsanamédzsaja pusztító háborút indított.
Kálija – ötfejű, tűzokádó mérges kígyó, aki megfertőzte a Jamuná folyam vizét. Krsna legyőzte, s az óceánba száműzte.
Mánaszá – Vászuki nővére, a kígyók királynéja, törött csípővel és fél szemére világtalanul ábrázolják. A négy hónapos esős időszak alatt, mikor Visnu alszik, ő védelmezi az embereket a kígyómarástól.
Varuna – fehér bőrű, hétfejű, a nyugat ura
Padmaka / Padmanábha – ötfejű, zöldes, dél ura
Kulika – harmincfejű, barna színű, északnyugat ura
Mahápadma – tizenegyfejű, aranyszínű, északkelet ura
Karkótaka – kék kígyókirály, olykor emberi felsőtesttel és kígyószerű alsótesttel. Nala mentette meg a tűztől, népét a Haihaja királyok győzték le.
Kambala – kigyómágus, ritkán látható
Dhrtarástra – sokfejű óriáskígyó
Ábhóga – a délnyugat ura, Varuna védelmezője

Visnu tehát a végtelenség kígyóján pihen, Ananta-Sésa a tulajdonképpeni hátasállata (váhana), egyben olyan ikonográfiai szimbólum, amelyről Visnu mindig fölismerhető. Az alábbi táblázat összefoglalja az egyes istenségeket, kozmikus funkcióikat és jószágaikat, valamint azok szimbolikus jelentőségét.

1. Táblázat

Visnu alászállásai

A hinduizmus egyik legjellemzőbb tétele szerint Visnu időről időre alászáll az anyagi világba. Ez az úgynevezett avatár-tan (avatár am. aki alászáll), amely bizonyos értelemben összeköti a transzcendens és immanens isten-koncepciókat. A Bhagavad-gítá szerint különböző természeti vagy metafizikai jelenségekben tükröződik az isteni fenség: a csillagok közül a ragyogó Nap, a hegyek közül a Himálája, a vízgyűjtők közül az óceán, a mantrák közül a szent óm szótag, a fák közül a szent fügefa, a fegyverek közül a villám, a hódítók közül az idő, az évszakok közül a virágot fakasztó tavasz, s minden lét teremtő magja képviseli a Mindenhatót, de a felsorolásból az állatok sem maradnak ki: „a lovak közül az óceánból származó, a halhatatlanság elixírjéből született Uccsaihsravá vagyok, a királyi elefántok közül Airávata, … a tehenek közül Szurabhi, a mértéktelen tejelő, … a kígyók közül a legnagyobb, Vászuki vagyok, … a vadállatok közül az oroszlán, a madarak közül Garuda, Visnu tollas hordozója vagyok, … a halfajták közül a cápa.” (10.20-42.) E permanens jelenlét mellett kitüntetett helyzetekben a hívők megvédelmezése és a gonoszság visszaszorítása, illetve a vallás elveinek visszaállítása végett korszakról korszakra személyesen is alászáll Isten. A hinduizmus teológiai végtelennek tekinti Istent, akinek így a világba alászálló formái is „megszámlálhatatlanok, akár a kiapadhatatlan forrásból táplálkozó patakok.” (Bhágavata-purána 1.3.26.) Ezek közül Visnu tíz fő avatárja páratlan termékenyítő erővel hatott az indiai kultúrára: a tánc- és énekművészet, az építészet és az irodalom ezernyi mozzanatát hatja át a tan.
Visnu a tíz avatárban sajátos metamorfózisokon megy keresztül: állati és emberi formákban egyaránt alászáll. Logikus feltételezés volna ebben a vallásos érzület morfológiai fejlődését látni a totemisztikus felfogástól az antropomorf istenképig, de ezzel ellentétben a hinduizmus az egyes avatárokhoz sajátos funkciókat köt, amik éppen az adott formában tölthetők be legjobban, Istent nem korlátozza semmiféle forma, kötelem vagy szabály. Ráadásul meggyőződésük, hogy Visnu nem az ember képzeletében jelenik meg különböző alakokban, hanem formái a transzcendens valóság örök részeit képezik.
Az első három avatár egyértelmű állati formában jelenik meg: Matszja halként menti meg a védák bölcseletét és a bölcseket az özönvíz árjából, Kúrma teknőcként segíti a kozmikus tejóceán kiköpülését, Varáha vadkanként menti ki a Földet az ősóceán fenekéről. A negyedik avatár félig ember (nara), félig oroszlán (szinha) alakú, innen elnevezése is: Naraszinha, ember-oroszlán, aki már nem csupán a kozmikus rend helyreállításában vesz részt, hanem egy hívét is megoltalmazza gonosz atyjától.
A további hat avatár (Vámana, Parasuráma, Rámacsandra, Balaráma, Buddha és Kalki) emberformájú lények, mégis majd mindegyikük valamilyen kapcsolatban áll az állatokkal. Hitvese, Szítá kiszabadításában Rámacsandra királyfi segítői a majomharcosok, Balaráma pásztornépek között élt, Buddha az állatáldozatok ellen lépett föl, Kalki pedig a földi végítéletre fehér lovon érkezik. Részletesebb történetüket ezúttal mellőzzük

Külön köszönet Andrássy Csongor szanszkrt nyelvi lektori munkájáért.
IRODALOM:
DEUSSEN, Paul: Sixty Upanishads of the Veda, Vol.1-2. Motilal Banarsidass, Delhi, 1997.
DZSAJADÉVA – WEÖRES, Sándor: Gíta Govinda. Magvető, Budapest, 1982.
ERDEI Levente: A szent tehén. Kagylókürt 21. szám, 1996.
MASEFIELD, John: The Travels of Marco Polo. Heron Books, é.n.
MILLER, Barbara Stoler: The Gitagovinda of Jayadeva. Motilal Banarsidass, Delhi,1984.
PÉK Zoltán ford.: Rig-Véda. Farkas Lőrinc Imre Könyvkiadó, 2000.
RADHAKRISHNAN, S.: The Principal Upanisads. Harper-Collins Publishers, India, 2000.
VAJRACHARYA, Gautama V.: The Adaptation of Monsoonal Culture by Rgvedic Aryans:
A Further Study of the Frog Hymn. ELECTRONIC JOURNAL OF VEDIC STUDIES, Vol. 3 (1997), issue 2 (May); www.shore.net/~india/ejvs
VYASA: Vamana Purana. Oriental Research, Kanchi, é.n.
WALKER, Benjamin: Hindu World I-II. Munshiram Manoharlal, Delhi, 1983.

56/2011.
Rácz Géza