Népvándorlások egykor és ma

Még mielőtt hozzáfognánk a cikk témájának bemutatásához, célszerűnek látszik magának a népvándorlás fogalmának a definiálása. Erre elsősorban azért van szükség, mert meglepő módon nemcsak a köztudatban van keveredés a népvándorlás és a népvándorláskor jelentése között, hanem e két fogalmat még egyes lexikonok és szótárak is összekeverik (ha egyáltalán van ilyen szócikk, mert pl. Révai Új Lexikonjában vagy a Magyar történelmi fogalomtárban nincs!), noha közel sem azonos a jelentésük.

A Korai magyar történeti lexikon szócikk-írója, Ecsedy Ildikó szerint maga a kifejezés alighanem a német klasszika-filológia vívmánya, más nyelveken körülményesebben adják vissza a fogalmat, s a megfelelésül szolgáló kifejezések gyakran utalnak a jóval modernebb és manapság gyakran használt migráció (vándorlás) fogalmára, ami nem teljesen ugyanaz (hosszabb ideig tartó mozgás, kisebb közösségek áttelepülése, jellemzően anyagi motiváció stb.). A magyar szó a német kifejezés, a Völkerwanderung tükörfordítása, s többnyire a sztyeppei népek többnyire keletről nyugatra terjedő mozgását jelenti.
A népvándorlás korrekt és rövid definíciója a Magyar nagylexikon szócikke alapján a következő: „népvándorlás: a lakóhelyüket gazdasági v. politikai okból elhagyó népek nagyobb földrajzi területet érintő, más népekkel összeütközéseket kiváltó elmozdulása, áttelepülése.”
Ezzel szemben pl. a 2007-es Értelmező szótár szerint „(Történelemben:) A népvándorlás: a IV–VII. században Nyugat-Ázsia és Európa népeinek nyugati irányba való vándorlása.”. A Magyar értelmező kéziszótár szerint a népvándorlás a „4–7. sz.-ban Európa és Nyugat-Ázsia népeinek nyugati irányú vándorlása.”
Nyilván már kitalálhattuk, hogy ez utóbbi definíció nem a népvándorlás, hanem a népvándorláskor jelentését írja le, amit pl. a Britannica Hungarica világenciklopédia és a Magyar nagylexikon a népvándorlás szűkebb értelmezésének tekint, míg a Korai magyar történeti lexikon szerint a népvándorlás olyan szakirodalmi terminus, amit eredetileg az 5–8. századra vonatkozóan, a Római Birodalom bukása és a sztyeppei népek történelmi megjelenése idejére használtak.
Mint látszik, a kézikönyvek még a népvándorláskor idejének meghatározásában sem egységesek. Valaki szerint 4–7., míg mások szerint a népvándorláskor az 5–8. század közötti korszakot jelöli. Érdemes megjegyezni, hogy Czeglédy Károly a témáról írt művében (Nomád népek vándorlása Napkelettől Napnyugatig) az ázsiai hunok megindulásától (Kr. e. 2. század) a kazár állam megalakulásáig (6. század) tekinti át a folyamatot. Ám e részletkérdéssel nem foglalkozva most csak annyit jegyezzünk meg, hogy a népvándorlás és a népvándorláskor nem keverendő össze! Az előbbin magát a folyamatot értjük, míg az utóbbi a népvándorlásnak a történettudomány szempontjából legemblematikusabb korszakát (időintervallumát) jelenti.

A LÁNCREAKCIÓ-MODELL

Miután, ha kicsit bővebb lére eresztve is, de helyreraktuk a népvándorlás fogalmát, az időben történő elhelyezés, a népvándorlásokat előidéző okok feltárása és a népvándorlások fajtáinak bemutatása előtt egy rövid kutatástörténeti összefoglalót és egy kicsit mélyebb értelmezésvizsgálatot tartunk Vajda László A népvándorlások kérdéséhez című tanulmánya alapján.
Talán nem lövünk bakot, ha az előzőekben felvázolt fogalmi zavart összekapcsoljuk a Vajda László által felvázolt problematikával, melynek kiindulópontja az a kétségtelen tény, hogy „a tényleges népvándorlásokról való ismereteink aránytalanul gyérek, ha összevetjük őket azzal a szereppel, amelyet egy sor hipotetikus vándorlásnak volt szokás tulajdonítani. Hangadó kutatók hamitákat vándoroltattak Afrikába, indogermánokat Európába (vagy Ázsiába), ötleteik azonban nem az események vizsgálatából adódtak. A feltételezett vándorlások valójában merő gondolati konstrukciók voltak, s vagy arra szolgáltak, hogy egy embercsoport kulturális, nyelvi vagy szomatikus képének hirtelen változását megokolják, vagy pedig – gyakrabban – arra, hogy térben és/vagy időben egymástól elválasztott populációk kulturális, nyelvi vagy szomatikus hasonlóságait megmagyarázzák. E vándorlások realitásának bizonyítékaként pedig azokra a kulturális stb. párhuzamokra volt szokás utalni, amelyek magyarázatául a vándorlás hipotézisét egyáltalán felállították. (…) A népvándorlásokat mint történeti problémát a kutatás elhanyagolta: hasznosak voltak mint heurisztikai eszköz, de mint vizsgálati objektumok kevéssé megfoghatók. (…) Már a vándorlás-hipotézisek virágkorában is többen hangsúlyozták, hogy kulturális változások nem mindig és feltétlenül egy új nép benyomulására vezetendők vissza, mint ahogyan különböző ethnikai vagy kulturális provinciák közötti kontaktusok sem csak egész populációk lakóhely-cseréjével magyarázhatók. ” (108.)
Vajda szerint a közelmúlt és a jelenkor népvándorlásai jellemzően a helyi (vagy polgár-) háborúk kísérőjelenségei, ahol a menekültek többsége valószínűleg előbb-utóbb visszatért vagy visszatér elhagyott eredeti lakóhelyére. „Ha azonban egy ethnológus nem napjaink menekült-özöneit tartja szem előtt, hanem az utolsó 100–200 év népvándorlásairól akar megbízható elsődleges források alapján informálódni, akkor az lesz a benyomása, hogy a jól-rosszul dokumentálható migrációk többsége nem más, mint egyes (ethnikailag nem feltétlenül homogén) csoportok települési és gazdasági területének aránylag lassan lefolyó, nem egyszer kis térségekre szorítkozó eltolódása vagy kiterjesztése, békés körülmények között vagy csak kisebb konfliktusoktól kísérve; a mozgások nem élesen körvonalazottak, még irányukat is alig lehet vonalakkal a térképbe berajzolni, sőt a ki- és bevándorlásokat sem lehet mindig megkülönböztetni.” (111.)
Mindezekkel szemben a régmúlttal foglalkozó tudósok műveiben nyüzsögnek a vándorló népek, legyen az a gyarmatosítás előtti Kelet- és Dél-Afrika, a prekolumbián Amerika, és főleg Eurázsia a „népvándorláskorban”. Hiába a „barbár inváziók” durván sematikus és leegyszerűsítő ábrázolásának innen-onnan felhangzó kritikája, mégis úgy tűnik, hogy „a tudomány egyelőre nem képes a hunok, gótok, vandálok, avarok, magyarok, törökök stb. korai történetét hatalmas térségekre kiterjedő, nagy tömegeket megmozgató népvándorlások feltételezése nélkül tanulmányozni. (…) De megannyi kétes vándorlás-teória az idők folyamán történeti képünk szilárd részévé merevedett. (…) Sok esetben pl. valószínűleg nem népek vándoroltak, hanem uralkodó-dinasztiák, amelyek nemzetségi hagyománya „nép”-hagyománnyá válhatott. Még többször fordulhatott elő, hogy egy változatlanul továbbra is fennálló koalíción belül egy clan- vagy törzsnév valamilyen okból (politikai annexió? rangos csoportok leváltása?) egy másik csoportra vivődött át; az ethnonymia változása a forrásokban ilyenkor azt a látszatot keltheti, hogy a kérdéses területen egy új ethnikus csoport jelent meg.” (111.)
A népvándorlás-problematika uralkodó magyarázata jelenleg is a már ókori és kora középkori gyökerekre (Hékataiosz, Hérodotosz, Priszkosz stb.) visszavezethető láncreakció-elmélet. Ennek lényege az, hogy egy eredeti lakóhelyét valamilyen okból elhagyó törzs, törzsszövetség vagy nép elűz egy másik törzset, törzsszövetséget vagy népet, amely kényszerűségből egy harmadik területét foglalja el és így tovább. Az ilyen típusú tömeges népmozgásoknak emiatt nemcsak lokális, hanem adott esetben globális hatásai is lehetnek, hiszen a nagyméretű népvándorlások megváltoztathatják egy egész kontinens politikai-hatalmi viszonyai mellett a térség etnikai és kulturális képét is (gondoljunk az ókori és kora középkori népvándorlásokra). A tudományos köztudatban a „nomád viharok” e jelenség legjellegzetesebb példája, azaz ez a láncreakció az eurázsiai sztyeppe-vidék (sztyeppei civilizáció) politikai dinamikájának lényege is.
Mindez nagyon szép lenne, ha igaz lenne. De nem az. Karl Popper óta tudjuk, hogy egy elmélet akkor nevezhető valóban elméletnek, ha többek között kiállja a megcáfolhatóság próbáját. Márpedig a láncreakció-elmélet nem állja ki, hiszen a sztyeppe-övezet sok ezer éves történetében történelmi példák vannak arra, hogy az elűzött nép nem támadta meg a következő népet, hogy megfeleljen a láncreakció-elmélet elvárásának, hanem összefogott egy másik néppel és közösen léptek fel az eredeti támadó ellen (elég csak a sok évszázados, Közép-Ázsia meghódítására tett kínai próbálkozásokra gondolni). Az elmélet gyenge láncszeme az is, hogy a láncnak minden esetben számos tagból kell állnia (ne felejtsük el, Mongóliától a Kárpát-medencéig tartó óriási területről van szó!), és a mindenkori keletebbre élő népnek mindig erősebbnek kell lennie a nyugati szomszédjánál, különben a lánc elszakad.
A bizonyítatlan és végeredményben történetietlen és tudománytalan spekuláció sikere még manapság is egyrészt abban rejlik, hogy a történeti időben lejátszódó népvándorlások egymásutánisága ok-okozati látszatot kelt, mert földrajzi és/vagy kulturális okokból hasonló útvonalon zajlott le (pl. a Kaszpi-kapu, a Bering-szoros, a kelet-afrikai Nagy Árok keleti előtere, illetve a nagy kereskedelmi utak mente). Ám ezen népvándorlási hullámok pontos időpontja többnyire bizonytalan, ami az ok-okozati viszony meghatározásában sem elhanyagolható szempont. Az elmélet sikerének másik fontos oka a leegyszerűsítés vonzereje, hiszen eszerint egyetlen elmélettel, a láncreakció-modellel meg lehet magyarázni a népvándorlásokhoz kapcsolódó történelmi események okszerű összefüggését.
Vajda László a láncreakció-modell elvetése után végül annak a véleménynek ad hangot, hogy a népvándorlások, amelyek „perspektivikus lerövidítésben egyszeri eseményeknek tűnnek, valójában lassú beszüremkedési folyamatok lehettek, évszázadokig tarthattak és résztvevőik tudatában aligha jelentek meg egységes, irányított, nagy mozgásokként.” (112.)

NÉPVÁNDORLÁSOK TÉRBEN ÉS IDŐBEN

Aligha mondunk azzal újdonságot, hogy amióta ember él a földön, azóta kisebb-nagyobb népvándorlások is voltak. Jelenleg tudományos berkekben a pejoratív, gyakorta „barbár inváziót” is jelentő népvándorlás helyett inkább a „jobban” hangzó, vagy semleges migráció kifejezés használatos (Migration period = népvándorláskor). Emellett még a szakemberek manapság külső (pl. országok közötti) és belső (pl. egy országon belüli) migrációról beszélnek.
Mint korábban láttuk, a tudósok még a népvándorláskor időintervallumában sem egységesek, ezért nem meglepő, hogy a szakirodalomban a népvándorlások idejére vonatkozó megállapítások is különbözőek.
A legkorábbi népvándorlások értelemszerűen az ember földi elterjedésével, a különböző földrészek benépesítésével kapcsolatosak. Ám hogy ezek a folyamatok mikor történtek, azt érdemben lehetetlen megmondani. A korábban elfogadott nézeteket gyakorta váltogatják, s ma például Amerika benépesedésének kezdetét már nem tizenegynéhány ezer évvel ezelőttre taksálják, hanem az újabb kutatások szerint az ottani emberek ősei akár 60 ezer esztendeje is elindulhattak ázsiai hazájukból. Vannak olyan adatok és leletek, melyek a modern ember földi létét a jelenleg elfogadotthoz képest jóval korábbra teszik (Michael A. Cremo–Richard L. Thompson: Tiltott régészet. Az emberi faj rejtélyes eredete), ám ezt nem tudományos, hanem elsősorban ideológiai okokból nem fogadta el a tudományos szakma, hiszen a szakmai kánon szerint a modern ember története néhány évtízezredre nyúlik vissza.
Régészeti szempontból az első kimutatható népvándorlás a jégkorszak elmúltával zajlott le. A Würm glaciális korszak végén, azaz körülbelül tízezer éve egyes csoportok követték a jég visszahúzódását. Érdemes megjegyezni, hogy a finn tudósok szerint ezen népek közé tartoztak az őseik is, azaz nem csoda, hogy a legújabb genetikai- és vércsoportvizsgálatok szerint a magyarságnak antropológiai és vérségi szempontból semmi köze sincs az amúgy derék finnekhez.
A szakirodalom egy része a népvándorlások eredményeképpen tekint a folyamvölgyi nagy civilizációk (Egyiptom, Mezopotámia, India, Kína, Mexikó, de a Duna-völgyét is nyugodtan idesorolhatjuk) létrejöttére, bár megjegyezendő, hogy több kutató a régészeti leletek és régi írott források alapján az őstelepes népek, azaz az autochton kultúrák helyi kialakulása mellett tört lándzsát, s egyáltalán nem biztos, hogy nincs igazuk.
Bihari Gábor könyvében (A népek országútján I. Szkíták, szakák, székelyek) a népvándorlási hullámok kétféle kategorizálását írja le.
Turáni-alföld (első hullám: Kr. e. 3. évezred, indo-irániak, pre-szkíták?). Ezen népvándorlások iránya jellemzően kelet-nyugati, a Belső-Ázsiától a Kárpát-medencéig tart, de azért vannak kivételek is: pl. az Északnyugat-India felé történő népvándorlások (ezek azonban nem árják!) Idekapcsolódik Irán-Turán ősi mitikus harca is.
A Turáni-alföldtől északra lévő területsáv, az Uráltól az Altájig. A második hullámban részt vevő népek időben biztosan kimutathatóan a Kr. e. 8. századtól: szkíták, szarmaták, hunok, avarok, magyarok (mind hatalmas nép- vagy törzsszövetség!).
 Belső-Ázsia. A harmadik hullámban részt vevő népek: besenyők, úzok, kunok, tatárok és mongolok (a 9–13. század).
Más kategorizálás szerint az első népvándorlási hullámban a szkíták és a szarmaták, a másodikban a hunok, az avarok és a magyarok, míg a harmadikban a besenyők, az úzok, a kunok, a tatárok és a mongolok vettek részt (no meg persze sok egyéb kisebb-nagyobb közép-ázsiai nép, akik ilyen-olyan okok miatt folyton „kifelejtődnek” a felsorolásokból).
Ez a kategorizálás viszont maximum a sztyeppei civilizáció népmozgásait írja le, pedig hatásában ezek a népvándorlások történelmi szinten is meghatározó jelentőséggel bírtak a kelta, a germán és szláv népek vándorlásaira is. Ám az összefüggések részletes kidolgozása – főleg a titokzatos keltákat (keletiek?) illetően – még várat magára, noha a germán népek vándorlásai a római időktől fogva nagyjából jól behatárolhatóak.
A nyugat-európai történészek kutatásaikban általában a Nyugat-Európa történetére legnagyobb hatással bíró népmozgásokra fókuszálnak, ezért is alakult ki a népvándorlás téves, vagy szűkebb fogalma is, aminek időtartama a hunok 4. század közepétől (és nem a legtöbb helyen szereplő 375-től!) kezdődő európai előtörésétől a szlávok végső letelepedéséig, illetve az arab hódítás végéig, magyarán a 8. századig tart. Ez esetben viszont felmerül az a jogos kérdés, hogy az Árpád-féle magyar honfoglalás miért maradt ki? Ugyanis vitathatatlan, hogy a Kárpát-medence újraegyesítése és az azt követő több évtizedes – többnyire nyugat felé vezetett – hadjáratok jelentős hatást gyakoroltak a korabeli Európa történetének alakulására, elég, ha csak a Karoling Birodalom romjain megerősödő Német Királyságra, illetve a Német-római Császárság megalakulására gondolni. De nem csak mi, hanem az északi germán népek 8–10. századi népmozgásai is kimaradtak ebből a korszakból, holott a viking, normann, varég terjeszkedésnek is fontos szerep jutott nemcsak Kelet-Európa (a rusz fejedelemségek megalakulása), hanem pl. a Brit-szigetek történetében is.
Mindenesetre a nyugati történészeknek így elég volt két szakaszra osztani e korszakot. Az első szakasz (4–6. század) a késő római korszaknak felel meg (a birodalom elhelyezkedése alapján mondják mediterrán szemszögből értékelt szakasznak is), s ennek a nagy (sőt, a történelem által ismert legnagyobb!) népmozgásnak az elindítói a hunok voltak, míg a benne részt vevő népek (osztrogótok/keleti gótok, vizigótok/nyugati gótok, burgundok, alánok, longobárdok, angolok, szászok, jütok, vandálok, szvébek, alemannok stb.) zömmel a germánság köréből kerültek ki (csakúgy, mint a Kr. e. 2. században, amikor a szintén germán kimberek, teutonok és bastarnák észak felől támadtak – akkor még sikertelenül – a Római Birodalomra).
A hunok elől menekülő népeknek a Római Birodalomba történő özönlése meghatározó volt Európa és közvetve az egész világ történetének alakulására, ám ha megnézzük, ezen nációk közül kik vannak még talpon a történelem színpadán, mindössze az angolok maradnak fent a listán (nagy jóindulattal esetleg még a szászok). Ez arra enged következtetni, hogy a változás fő oka nem feltétlenül a népvándorlás puszta tényéből fakadt, hiszen a bevándorló népek összlétszáma töredéke volt a helybéli római vagy romanizált lakosságéhoz képest. Nem csoda, hogy városokat egyedül az ebből a vándorlási hullámból kimaradt frankoknak sikerült alapítani Gallia területén, pedig a kutatók szerint ők is alig érték el a helybéli lakosság 5–10%-át. Magyarán a hatás nem vérségi, kulturális, hanem elsősorban politikai volt, ám a bejövő népek többsége viszonylag hamar beolvadt a galliai, itáliai, hispániai, észak-afrikai stb. „csendes többségbe”. Az persze más kérdés, hogy az új hatalmi-politikai helyzetben kiformálódó Európában gyakorlatilag minden téren (szellemi, kulturális, vallási, gazdasági stb.) jelentős visszaesés következett be, amit a történészek a reneszánsz talmi csillogásától elbűvölve „sötét középkor”-nak neveztek el. A civilizációs visszaesés oka természetesen ebben az esetben is igen összetett, de többek szerint az erkölcs általános züllésével kapcsolható leginkább össze, ami aztán kihatott az élet további szegmenseire is.
A második szakasz (6–8. század) a nyugati történészek szerint elsősorban a különböző szláv népek Kelet-Európába (a korábbi germán területekre) történő bevándorlásáról és letelepedéséről szól. Különös módon ezen kutatók a bolgárokat is ide sorolják (akik a Bizánci Birodalom kelet-balkáni tartományait foglalták el a 7. században), noha tudjuk, hogy a bolgárok a meg sem említett Kárpát-medencei avarokkal együtt a hun-alapú türk népcsaládhoz tartoztak, s elszlávosodásukra csak később, a 8–9. századtól kezdődően került sor. A kutatók még a 7–8. századi, részben Európát is érintő arab hódító háborúkat is ebbe a szakaszba tették. Ehhez még csak annyit kell hozzátennünk, hogy a népvándorlás Afrikában az arab hódítás korában a leggyakoribb.
A történeti Magyarország és a magyarság szempontjából a népvándorlások szintén a messzi múltba vezetnek vissza, hiszen egyrészt a Kárpát-medence mindig is viszonylag sűrűn lakott terület volt, amit a térségben a paleolitikumtól kezdve minden régészeti korszak kultúrájának megléte bizonyít. Alsó korhatárt eszerint nehéz találni, de a már név szerint is ismert népek Kárpát-medencébe történő vándorlása a szkíta kortól kezdve Árpád magyarjainak honvisszafoglalásáig – történelmi léptékkel nézve – szinte folyamatos. A „klasszikus” népvándorlás utolsó hulláma az 1241–1242. évi tatárjárás utáni kun betelepüléssel zárult. Másrészt a magyarság az utóbbi évezredek alatt nemcsak a régi magyar krónikák (Anonymus, Kézai Simon, Képes Krónika stb.) állításai, hanem a modern tudomány eredményei szerint is sok-sokezer mérföldet vándorolt, hiszen a mai magyarság genetikai szempontból minimum 50%-ban közép-ázsiai eredetű.
Mindezek alapján megállapítható, hogy a különböző – főleg ókori és koraközépkori – népvándorlások pontos rekonstrukciója nem könnyű, de nem is lehetetlen feladat.
Mielőtt megpróbálnánk felvázolni a népvándorlások különböző okait és típusait, amivel talán közelebb kerülünk a kérdéskör megértéséhez, mindenképpen szót kell ejteni a legújabb kor „népvándorlásairól”, azaz a migrációról.

MODERN „NÉPVÁNDORLÁS”: A MIGRÁCIÓ

A migrációról már röviden esett szó, hiszen az újabb szakirodalom semleges szóként már részben ezzel a szóval adja vissza a népvándorlás (szűkebb!) fogalmát: Migration Period = népvándorláskor. A migráció igen összetett fogalom, s fordítása, a „kivándorlás” megtévesztő és leegyszerűsítő. Migráción a szakemberek általában a haza, lakóhely politikai, gazdasági, vallási vagy egyéb okokból való önkéntes, vagy kikényszerített, tartós vagy időszakos elhagyását értik. A népek migrációja = népvándorlás viszont már aránylag pontos meghatározás.
Szabó A. Ferenc szerint a migráció világméretű dinamikáját békeidőben a társadalmi-gazdasági ösztönzők, szívóhatások határozzák meg (lásd pl. az EU-ba történő migrációt, vagy az USA „latinok” általi elözönlését, amitől az amerikai fehér elit „házi” politológusa, Samuel Huntington annyira félt). A migrációban résztvevő személyeket alapvetően három csoportba lehet osztani:
A legális migráns, aki a célország és származási helye (valamint, ha érintett, a tranzitország, illetve a nemzetközi jog) szabályait betartva, önként hozott döntés alapján változtat lakóhelyet, mely során a korábbitól eltérő, másik állam területén telepszik le és próbál megélni.
Menekült az a személy, „aki faji, vallási okok, nemzeti hovatartozása, illetve meghatározott társadalmi csoporthoz való tartozása, avagy politikai meggyőződése miatti üldözéstől való, megalapozott félelme miatt az állampolgársága szerinti országon kívül tartózkodik, és nem tudja, vagy az üldözéstől való félelmében nem kívánja annak az országnak a védelmét igénybe venni, vagy aki az állampolgársággal nem rendelkezve és korábbi szokásos tartózkodási helyén kívül tartózkodva nem akar oda visszatérni.”
Illegális migráns mindaz a személy, aki nem tartozik a fenti két kategóriába, mert hazai és nemzetközi jogszabályokba ütköző módon kívánja tartózkodási helyét áthelyezni az egyik országból a másikba.” (Szabó, 36–37.)
A migrációból elvileg mindkét félnek, azaz a migránsnak, illetve a befogadó országnak is haszna van:

•  a befogadás előnyei: alacsony presztízsű munkák elvégzése, demográfiai fiatalítás, változatos társadalom (valóban előny?), szolgáltatások sokszínűsége, multikulturalitása, speciális országok esetében benépesítés.
• a befogadás hátrányai: bűnözés növekedése (feketemunka, üzérkedés, embercsempészés), idegen szokások, kultúrák nyomán felhíguló identitás, növekvő társadalmi különbségek, csökkenő biztonságérzet, konkurencia a munkaerőpiacon a szegényebbek számára.
• védekező eszközök: limitált befogadás (kvóta, iskolai végzettség, brain drain), határőrizet
• a betelepülő előnyei: magasabb életnívó, munka, szociális háló
• a betelepülő hátrányai: szélsőséges mozgalmak fenyegetése (?), diszkrimináció, lakóhely szerinti szegregáció
• védekező eszközök: etnikai-vallási szolidaritás, összefogás. (Szabó, 11.)

Mindebből is láthatjuk (és lassan mi is bőrünkön érezzük), hogy a migráció és annak gyakorlatilag az élet szinte minden aspektusán jelentkező hatása jelen korunk egyik meghatározó és megoldandó problémája.

A NÉPVÁNDORLÁSOK OKAI, TÍPUSAI

A népvándorlásoknak számos kisebb-nagyobb oka lehet, melyek folytán lehetséges e jelenség tipologizálása is. A témával foglalkozó kutatók egybehangzó véleménye szerint a népvándorlások fő oka a klimatikus viszonyok jellemzően lassú változásaiban (ritkábban a környezeti katasztrófákban) keresendő. A letelepedett életmódot folytató népeket mindez kevésbé, csak szélsőséges esetekben (például elsivatagosodás) érinti, hiszen az életmódból adódóan élelmiszertartalékokkal rendelkeznek, emellett pedig új növény- és állatfajták termesztésével, illetve tenyésztésével, csatornaépítéssel stb. képesek reagálni a megváltozott viszonyokra. A másik kettőt, azaz a nomád és félnomád életmódot folytató népek életére viszont jóval nagyobb hatással van, mert a víz és a legelő fogyása kihat az állatállományra is, ami ezeknél a népeknél – kis túlzással – magával az élettel egyenlő. (Az emberi életmódok negyedik fajtájával, az ún. „primitív”, halász-vadász, gyűjtögető életmódot folytató csoportokkal – noha az éghajlatváltozások nyilván az ő életükre is nagy befolyással vannak – azok minimális száma és a világ történéseinek alakításába történő be nem avatkozásuk miatt nem foglalkozunk).
Többen magát a nomád életmódot is a népvándorlások egyik okának tartják, de szerintünk ez nem automatikusan ok, hiszen gyakran a használt területen belül (ami óriási terület is lehet, lásd a sztyeppe) vándorol folyamatosan, s visszatér az eredeti helyre.
A népvándorlások fő oka tehát az éghajlati viszonyok rosszabbodása, ám emellett részben ebből is következő és egymással is hol szorosan, hol kevésbé szorosan összefüggő (gazdasági, társadalmi, demográfiai, politikai stb.) okokat sorolunk fel a következőkben a helyszűke miatt csak vázlatosan:

• túlnépesedés (sumérek, görögök, rómaiak, vikingek, kora újkori európai országok, kínaiak, „fejlődő országok”, harmadik világ)
•  birodalomépítés (ókorban, középkorban: szakrális, az Isteni/Mennyei Birodalom képmásának létrehozása a földön; a 20. században élettér-elmélet)
• gyarmatosítás (ókori – pl. sumer, asszír, görög – és újkori – spanyol, portugál, angol, francia stb. – egyaránt)
• területszerző háborúk, etnikai-törzsi ellentétek, polgárháborúk (a modern korban: Ruanda, Srí Lanka, Nigéria, Palesztina, Banglades, Haiti, Afganisztán stb.)
• tudatos betelepítés (Magyarországon előbb iparosok, kereskedők, majd a török háborúk után parasztok is)
• erőszakos áttelepítés, „lakosságcsere” (Asszíria, Szovjetunió, Közép-Európa: 1939–1949)
• vallásüldözés (jellemzően a kora újkori protestánsok, illetve az arab világ)
• technikai fejlődés (Földünk fokozatos „összemenése”, utazási eszközök gyors fejlődése)
• globalizáció – jobb és biztonságosabb élet reménye (mindkét részről! Lásd: a fenntartható nyugdíjrendszerhez Németországban 400 ezer bevándorló kell évente, EU-n belüli népmozgások), munkavállalás (Nyugat-Afrika, dél-afrikai népvándorlás és rasszizmus, Japánban élő koreaiak, arab világ, „latinok” az Egyesült Államokban stb.).

A SPIRITUÁLIS NÉZŐPONT

A fentiek után mindenképpen érdemes feltenni a kérdést, hogy a népvándorlásoknak vajon volt-e, van-e metafizikai aspektusa, illetve egyáltalán hogyan értelmezhető spirituális nézőpontból az emberi történelem e fontos jelensége?
Az anyagi világ egyben a szenvedés hona is. Az ősi védikus szentiratok háromféle szenvedésről írnak: a saját magunk okozta, a más élőlények okozta és a természeti erőket irányító félistenek által okozta sorscsapások, természeti katasztrófák. Az előző fejezetekből láthattuk, hogy közvetve és közvetetten mindhárom tényező kiválthatja a népek, törzsek, csoportok vándorlását. Ám mindebben a karmának is jelentős szerepe van.
Köztudott, hogy az anyagi világ egyik meghatározó törvényszerű mechanizmusa, hatásrendszere a karma. A konzervatív filozófia analógiájának mintájára (mely szerint a közösség több mint az azt alkotó egyének összessége) emlékeztetünk arra, hogy karmája nem csak az anyagi világban bolyongó egyéni léleknek van, hanem létezik csoportkarma is, amit egy adott népre, illetve akár országra is vonatkoztatni lehet.
A karmája elől senki nem tud megszökni, annak „semlegesítése”, pontosabban szólva a tettek gyümölcseire való vágy nélküli vagy Isten számára felajánlott cselekvés spirituálisan igen magas szintű állapotának elérése független a helytől. Sőt, talán nem tévedünk nagyot, ha azt mondjuk, hogy az adott helyre történő születésnek meghatározott oka van (mint jellemzően mindennek, még ha erről nem is vagyunk teljesen tudatosak), ami a körülményektől függően akár küldetéssé, az emberi élet valós értelmének megtalálásává is nemesülhet.
A magyarságnak, mint ahogy azt régóta sokszor és sok helyen olvashatjuk, küldetéstudata van. Arról, hogy pontosan mi ez a küldetés, megoszlanak a vélemények. Szerintünk a magyarság küldetése – függetlenül attól, hogy népünk nagyobbik alkotórésze a 9. század végén, vagy a megelőző századokban, évezredekben költözött a Kárpát-medencébe – a két nagy civilizáció, a Kelet és a Nyugat közötti hídszerep. Ez a szerep nem elválaszt, hanem összeköt; értékeket őriz, teremt és ad tovább az olykor zűrzavarosnak tűnő történelmi folyamatok embert próbáló viszonyai között.
Mint említettük, a karmánk elől nem tudunk megszökni. Voltak népek, akik próbálkoztak, ma már a szaktudósokon kívül többnek a nevére sem emlékszik senki. Sokan a könnyebb élet reményében vágtak neki a hosszabb-rövidebb útnak, de sorsuk jobb esetben az újabb hódító népbe történő teljes beolvadás lett, gondoljunk csak a rengeteg kisebb-nagyobb germán népre. A történelem bebizonyította, hogy a magyarságot sorsa minden külső és belső baj és viszály ellenére a Kárpát-medencéhez köti. Őszintén reméljük, hogy a nemes küldetés most csak pislákoló lángját nem csak megőrizni tudjuk, hanem hamarosan újabb gyertyák fénye oszlatja a homályt.

Felhasznált irodalom:
Bihari Gábor: A népek országútján I. Szkíták, szakák, székelyek. Szkíta Szarvas, Nyíregyháza, 2004.
Britannica Hungarica. Világenciklopédia, 13. kötet. Ford.: Ajkai Adrienne et al. Főszerk.: Széky János. Magyar Világ Kiadó, Budapest, 1999. 521–522.
Czeglédy Károly: Nomád népek vándorlása Napkelettől Napnyugatig. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1969.
Ecsedy Ildikó „népvándorlás” szócikke. In: Korai magyar történeti lexikon (9–14. század). Főszerk.: Kristó Gyula. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1994. 491–492.
Értelmező szótár + Értelmezések, példamondatok, szinonimák, ellentétek, szólások, közmondások, etimológiák, nyelvhasználati tanácsok és fogalomköri csoportok. L–Zs. Főszerk. Eőry Vilma. Tinta Könyvkiadó, Budapest, 2007. 1140.
Magyar értelmező kéziszótár. Főszerk.: Pusztai Ferenc. 2. átd. kiad. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2003. 977.
Magyar nagylexikon. 13. kötet, Mer–Nyk. Főszerk.: Élesztős László. Magyar Nagylexikon K., Budapest, 2001. 727.
A magyar nyelv értelmező szótára. Ötödik kötet, Mo–S. Szerkesztette a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézete. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1961. 192.
Migráció szócikk. http://hu.wikipedia.org/wiki/Migr%C3%A1ci%C3%B3.
Szabó A. Ferenc: A nemzetközi migráció és korunk biztonságpolitikai kihívásai. Zrínyi, Budapest, 2006.
Vajda László: A népvándorlások kérdéséhez. In: Századok, 1995/1. 107–143.

A HADAK ÚTJA

Ha a fej meghal, utána vész a test is. Attila után széthullott roppant birodalma. A meghódított népek fellázadtak, a hun utódok egymás ellen fordították a fegyvert. Véres csatákban elhullottak Attila fiai. Csak egy maradt közülük életben, a legkisebb, legkedvesebb: Csaba vezér. Mikor a felszabadult rab népek megosztoztak Attila országán, Csaba vezér összegyűjtötte a megmaradt hunokat, és azt mondta nekik:
– Messze, messze, ahol a nap támad, Szittyaország földjén élnek a mi jó rokonaink, magyar testvéreink. Ha akarjátok, elvezetlek oda, s együtt jövünk vissza, újra elfoglalni Attila apánk országát. 
Föl is kerekedett erre a hun sereg, mindössze néhány ezer vitéz asszonyostul, gyerekestül, de Erdély havas hegyeinél nem jutottak tovább. Ott a Réka-patak partján megállottak, és Csaba megfelezte a hun csapatokat.
– Egyik fele velem jön Szittyaországba, hírt vinni a testvéreknek, másik fele itt marad a magas bércek közt, és visszavár bennünket.
azokat, akik ott maradtak, megtanította kőből, fából házat építeni a sátor helyett, s azt mondta nekik:

Meddig a tűz hideg nem lesz,
meddig a folyó le nem foly,
meddig télre tavasz derül,
meddig égből jön az áldás,
addig, jó népem, itt székelj!

És lett e nép neve székely. S hogy nagyobb kedvük legyen a sok ellenség közt itt maradni, megígérte nekik Csaba vezér, hogy hadával tüstént visszafordul segítségükre, ha azt üzenik, hogy bajban vannak.
– Üzenhettek tűzzel, vízzel, hírmondótok lehet a levegő vagy akár maga a földanyánk is.
Alig lovagoltak el Csabáék egynapi járóföldre, rettentő szél zúgatta körülöttük az erdőt, hozta az üzenetet a levegő:
– Vissza, Csaba, vissza, bajban van a székely!
Rögtön visszafordultak a hunok, s mind levágták az ellenséget.
Aztán újra megindultak Szittyaország felé. El is mentek jó darabon: megáradt folyó állta útjukat. Víz hozta az üzenetet:
– Vissza, Csaba, vissza, bajban van a székely!
Harmadszorra már hetedhét országon túl jártak, mikor jegyes förgeteg zúdult rájuk rettenetes égzengéssel, villámlással. Égi tűz hozott üzenetet.
Visszafordultak, megint megmentették a székely véreiket az ellenségtől. Azután már akadály nélkül elérkeztek Szittyaországba.
A magyarok nagy szeretettel fogadták a hun testvéreket. Megosztották velük sátraikat, kenyerüket, meghallgatták hírmondásukat Attila örökéről, és végre azt mondták nekik:
– Most még gyengék vagyunk arra, hogy átvegyünk akkora örökséget. Sokasodnunk kell még arra. Maradjatok nálunk addig, azután majd együtt induljunk!
Le is telepedtek Csabáék a magyarok közt. Szépen meg is öregedtek, szemüket is lehunyták örök álomra, s a magyarok eltemették őket szép zöld hantok alá, lovastul, kardostul.
Ott aludtak aztán száz meg száz esztendeig háborítatlanul. Akkor megint ellenség fogta körül a székelyeket Erdélyben. Még nagyobb, még hatalmasabb, mint azelőtt. Egy álló hétig harcolt a székely, de hiába! Sok volt az ellenség!
Sötét éjszakán utolsó csatájukat vívták. Reszketett, dobogott lábuk alatt a föld a nagy viaskodásban, s a székelyek öregjei sóhajtoztak:
– Hej, Csaba apánk, most már te sem segítsz meg bennünket!
bizony, most is megsegítette.
Székely lábak dobogása végigszaladt hetedhét ország földjén, s megrezzentette a halott hunokat a zöld halmok alatt.
– Ébredj, Csaba, ébredj, bajban van a székely!
Abban a pillanatban Erdélyország fölött nagy csörgés-csattogás támadt az égboltozaton. Zabla csörgött, kard csattogott, Csaba vezér ragyogó lovasai tűntek föl az égen a csillagok között.
– Ne hagyd magad, székely! Itt vannak Csabáék! Égbeli halottak segítik az élőt! – Őj erőre kaptak a székelyek.
Az ellenséget pedig megvette a rémület. Elhányta fegyverét, futott esze nélkül, ki merre látott. Egek országútján robogó lelkekkel ki tudna csatázni?
A székelyek megszabadultak. Csaba vitézei pedig visszatértek a zöld halom alá azon az úton, amelyiken jöttek. Az a fényes fehér út azonban, amit paripáik patkói tapostak, megmaradt az égen, s ma is ott világít. A Tejút az, amelyet a székely ember ma is Hadak útjának hív. Megláthatjátok az égen minden este, ha fölnéztek rá.

Móra Ferenc: Mondák és mesék, Ciceró 1997