Méd(e)ia sárkányfogatán –

Mi köze Médeának a médiához?

Felgyújtotta a királyi palotát, majd végzett két gyermekével, és a holttestekkel együtt elmenekült egy nő a görögországi Korinthoszban. Információink szerint a tűznek eddig két halálos áldozata van. Az eset körülményeit a rendőrség szakértők bevonásával, nagy erőkkel vizsgálja.

Ilyen vagy ehhez hasonló hírek manapság mindennaposak a kereskedelmi rádiókban. Talán már föl se kapnánk rá a fejünket. Ki hinné, hogy az eset már több mint háromezer éve történt? A gyilkos nő az ismerősen csengő Médea nevet viseli, s ha nem is a rendőrség, de írók, költők, filozófusok, kutatók és filmesek százai foglalkoznak az üggyel azóta is. Ki hinné, hogy egy ilyen régi történet rányomja a bélyegét mai világunkra is?! Pedig a kimondott és elfelejtett, átírt és újra felidézett, elhomályosult vagy egy ideig sokat ismételgetett történetek mind-mind fogva tartanak és folyamatosan – egy adott minta szerint – formálják életünket: akár tudunk róla, akár nem…

Ha szeretnénk végre magunk mögött hagyni a szenvedést, ha szeretnénk eljutni a létezés egy új, magasabb szintjére, először le kell merülnünk oda, ahol minden összeér, s tudatosan vállalnunk kell mindazt, amit ott találunk. Erre tesz kísérletet ez az írás.

IASZÓN ÉS MÉDEA

Történetünk jóval a trójai háború előtti időkben kezdődik. Iaszónt, akit egy kentaur nevelt fel, trónbitorló nagybátyja, Péliász, Kolkhiszba küldi azzal az ígérettel, hogy ha megszerzi onnan az Árész szent ligetében egy fára felfüggesztett aranygyapjút, utódjául ismeri el. A feladat szinte megoldhatatlannak tűnik, hiszen a Fekete-tenger keleti partjára kellene eljutnia. Ezért Iaszón egybegyűjti a kor legkiválóbb ifjait a vállalkozáshoz. Felépítik az Argó nevű beszélő hajót Athéné tervei alapján, s többek között Héraklésszel és Orpheusszal a fedélzeten kalandos útra indulnak.
Kolkhiszba érve Iaszón Aiétész királytól – aki Héliosz napisten fia és Kirké fivére – kéri az aranygyapjút. Az uralkodó próbákhoz köti a kérés teljesítését. Egyetlen nap alatt igába kell fognia két, lángot okádó, bronzpatájú bikát és fel kell szántania velük négy hold földet, majd sárkányfogakat kell elvetnie, és learatnia a termést a felszántott Árész mezején. Iaszón végül valamennyi próbát kiállja, mert Aiétész kisebbik leánya, Médea – aki Hekaté papnője is –Héra és Athéné terve szerint és Érosz közreműködésével beleszeret. Médea kenőcse megvédi Iaszónt és fegyvereit a bikák tüzes leheletétől. A sárkányfogakból kinövő harcosok dühétől pedig Médea tanácsa óvja meg: Iaszón egy nagy sziklatömböt hajít a katonák közé, akik nem tudván ki támadta meg őket, egymást semmisítik meg. Végül Iaszónnak meg kellene küzdenie az örökké éber sárkánnyal, amely az aranygyapjút őrzi.
A történet ettől kezdve tér el a mesei logikától. A mítosz egyes változataiban Aiétész árulást fontolgat, s le akarja rohanni Iaszónt és társait mielőtt az aranygyapjút megszerezhetnék. Más feldolgozásokban Iaszón felelőtlenül mulatozik társaival az összecsapást megelőző éjszaka. Mindenesetre kifutnak az időből, és a küzdelem elmarad: Médea és Iaszón megegyeznek, hogy a királylány segít a sárkány hatástalanításában, Iaszón pedig feleségül veszi hálából, miután elmenekülnek a királyi apa haragja elől. Így is lesz: varázsigék és illatos füvek segítségével Médea elaltatja a sárkányt, Iaszón pedig magához veszi az aranygyapjút.
Innentől a mítosz fája még jobban elágazik. Vannak olyan (elszáradó félben levő) ágak is melyek azt állítják, hogy Médea varázstudását soha rosszra nem használta, léteznek olyanok is, melyek lélektanilag próbálják árnyalni Médea tetteit, de a legtöbb változat inkább Médea bűnlajstomának egyre hosszabbá tételével van elfoglalva. Gaztettből pedig – úgy tűnik – az idők során egyre több lesz!

Az első: Aiétész követi a menekülőket, és Médea – hogy időt nyerjen – nem habozik magával vitt öccsét, Abszürtoszt megölni, s a holttest darabjait a tengerbe szórja. Apja kénytelen összeszedni gyermekének tagjait, s így a szökevények büntetlenül elhagyhatják a birodalom határait.
(Fontos tudni, hogy létezik egy olyan értelmezés is, mely egészen más színben tünteti fel ezt az első gyilkosságot. Abban a változatban Abszürtosz üldözi, majd utoléri a menekülőket, s először békés alkut kötnek Iaszónnal: az Argonauták elvihetik az aranygyapjút, de Médeát nem. Iaszón beleegyezik abba, hogy Médea sorsát a helyi király döntésére bízzák, s ezzel elárulja Médeát. Médea elkeseredettségében megfenyegeti Iaszónt, s rábírja, hogy tőrbe csalják a gyanútlan Abszürtoszt. Ezzel aztán elkezd beteljesedni Médea átka, mely így szólt: ”…jól vigyázz! Mert ha elárulsz és cserbenhagysz, akármikor egyszer az életben, akkor én romlásba viszlek. Mert Hekaté az én istennőm! Iszonyú bűnöket követsz akkor majd velem együtt, és jaj lesz nekünk mind a kettőnknek!”)

A második: Iolkoszba visszatérve Iaszónnak csalódnia kell. Időközben Péliász annyira megöregedett, hogy már nem is emlékszik Iaszónnak tett ígéretére. Oda a trón, hiábavaló volt a sok megpróbáltatás! Úgy mondják, Médea megtorolja a Iaszónon esett sérelmeket. Ráveszi Péliász leányait apjuk megölésére oly módon, hogy a szemük előtt vág darabokra egy öreg kost, majd forró vízzel teli, gyógyfüvektől illatozó üstbe dobja, ahonnan egy kis idő után egy fiatal bégető bárány ugrik ki. A fellelkesült királyleányok ugyanezt teszik vén apjukkal, s ezzel a halálát okozzák. Iaszónnak és Médeának menekülnie kell Iolkoszból. (Egyes források szerint Iaszón agg édesapját viszont sikeresen fiatalította meg ugyanezzel a módszerrel Médea.)

A harmadik: a pár Korinthoszban lel otthonra. Két gyermekük születik. Néhány év elteltével Iaszón elhagyja Médeát, s a király lányát – Glaukét vagy más néven Kreuszát – készül elvenni feleségül. Kreón, a király óvatosságból száműzni készül Médeát gyerekeivel együtt, Médea jóindulatot színlelve egy méreggel átitatott köpenyt és arany diadémot küld az ifjú arának, aki – vesztére – azonnal magára ölti az ajándékokat. A méreg egy szempillantás alatt lángra lobbantja a szerencsétlen leány testét, s elemészti nemcsak őt, hanem a királyt és a palotáját is.

A negyedik: végül Médea saját gyermekeit is meggyilkolja, hogy minél nagyobb fájdalmat okozzon hűtlen férjének, Iaszónnak.

Az ötödik: Médea egy szárnyas sárkányfogaton Athénba repül Aigeuszhoz, aki befogadja, sőt feleségül is veszi. Egy fiuk születik, Médosz, aki majd a médek ősapja lesz. Ám amikor kiderül, hogy Médea meg akarja mérgezni Aigeusz mostohafiát, Thészeuszt, innen is távoznia kell…

Médea egyes források szerint Kolkhiszban, apja udvarában hal meg, miután részt vesz Aiétész uralmának visszaállításában. Hérodotosz viszont úgy tudja, hogy Médea és Médosz Athénből az Iráni-fennsíkra menekülnek, ahol a varázstudományukról híres árják – a később róluk elnevezett – médek élnek…

Iaszónon végül beteljesedik Médea átka: a magányos férfit a rég partra vontatott, korhadó Argó hajó rázuhanó gerendája sújtja halálra.

HOGYAN TEREMTJÜK MEG A SAJÁT VALÓSÁGUNKAT?

Iaszón és Médea története, mivel korábbról csak egy-egy ritka ábrázolás maradt fenn róluk – úgy tűnik – sokáig nem igazán volt népszerű. A fordulat Athénben következett be. Médeát mai alakjában Euripidész alkotja meg tragédiájában i.e. 431-ben. Műve jellemző módon először egyáltalán nem aratott sikert, csak harmadik díjat kapott. Sőt honfitársai meggyanúsították, hogy pénzt fogadott el a korinthosziaktól annak fejében, hogy Médeát tegye meg tulajdon gyermekei gyilkosának, s így mentesítse a korinthosziakat a gyerekgyilkosság súlyos vádjától. (Korábban ugyanis az a hír járta, hogy a fiúkat a király és leánya halálán feldühödött korinthosziak ölték meg.)
Színdarabját a nőgyűlölettel megvádolt Euripidész valószínűleg a szenvedély és az értelem összeütközése nagy drámájának szánta. „Szeressen az önfegyelem,/ legszebb javunk, mit isten ád…” – mondja a kar. De hiába. Az Euripidész által Médea alakjában szabadjára engedett szenvedély felülkerekedik a szerzőn, s kétezer éven átívelő mintát teremt meg… Az összes többi ókori görög hősnővel ellentétben, akik – mint például Heléna – személyesen meg sem jelennek a történetben, vagy akiknek sorsa halállal végződik – mint például Antigoné esetében – Médea figurája roppant erőteljes. Elgondolkodtató, hogy Médea megerősödve kerül ki a tragédiából: élettel teli, győzedelmes, sőt boldog! Az utolsó jelenetben az isteneknek fenntartott helyen látjuk őt viszont! Ott először rendelkezik gyermekei emlékünnepéről, majd megjövendöli Iaszón „rút halálát”, hogy aztán sárkányfogatán eltűnjön a légben Athén felé…, s hogy évszázadról évszázadra beteljesítse az európai gondolkodás „forradalmát”.
Kétszáz évvel első bemutatója után már a legjobb Euripidész művek között tartják számon a Médeiát, sőt később is minden korban kedvelt olvasmány lesz, s mind a mai napig az egyik legtöbbre becsült Euripidész-tragédia, és egyike a legtöbbet játszott antik tragédiáknak is. Hogy vajon mi az oka ennek, arra Seneca feldolgozásának elemzése adja meg a választ. Seneca művében „a szerencsétlen szerelem őrjöng” (saevit infelix amor). S miután Médea kipréseli magából az utolsó, könyörgő ajánlatot: „Hagyd itt a bűneidet, szökjünk el együtt.” (innocens mecum fuge), Iaszón szánalmas visszautasítása végképp ráébreszti, hogy „Az ég kapuja bezárult, most már összedőlhet a világ.” (Nunc summe toto Iuppiter caelo tona.) Az ég kapuja bezárult, most már csak egy más világ kapuja áll nyitva. A párbeszéd során merül fel benne, hogy egyetlen pont van, ami a kettőjük életét Iaszón szívében összeköti: a gyerekeik. Nincs többé más út, csak ölni. A két gyermek lemészárlása Médea utolsó egyesülése Iaszónnal: „valami roppant nagy gyönyör árad el bennem akaratlanul” (voluptus magna me invitam subit) – mondja az elvesztett szüzességét immár újra visszanyerő nő (rapta virginitas redit), aki a mű legvégén átváltozik, tündöklő alakot ölt, és szárnyas sárkányfogat száll le érte a magasból. S már csak Iaszón jajkiáltása hallik: „Csak menj, lebegj a menny magas mezőin át, / hol szállsz, mutatva: ott nem élnek istenek.” (testare nullos esse , qua veheris, deos)
Seneca művéből azt is tudjuk, hogy Médea nemcsak elvakult szerelmes, de a kor „csúcstechnológiáját” alkalmazó varázslónő is. A Kreónt és Glaukét elpusztító öngyulladó balzsam receptjét Médea maga adja meg költői nyelvbe burkolva. A leírás arra utal, hogy az oldat kőolaj, kén és foszfor vegyítékéből állt. Plinius szerint az oldatba „parthiai” földből fakadó „naphta” (vagyis iráni-mosszuli petróleum) volt keverve, ezt az ókorban Médea olajának nevezték.

Így már több oldalról is érthető, hogy a reneszánsz miért szentel oly nagy figyelmet a témának. A „szüzességét visszanyerő” Médea egyfajta újjászületésen megy keresztül. Valami olyasmin, amire a reneszánsz ember is áhítozik. Médea szinte alkímiai szimbólummá válik, s az emberek megfiatalításának Médea-féle technikáját is ekkor kezdik el kutatni. Az orvosi tanulmányok arra jutnak, hogy a gyógyfüvekkel való hajfestés és a szintén gyógyfüves gőzfürdő használata volt Médea üstjeinek titka.
Médea sorsa iránt a legfogékonyabbnak a franciák bizonyulnak. A XVI. században La Peruse, a XVII. században Corneille színdarabja, a XVIII.-ban pedig Cherubini operája dolgozza fel a témát. Médea diadalútját járja a színpadon, s elképesztő kegyetlensége ellenére a szerzők, a közönség és a kritikusok is Médea oldalán állnak. Vajon miért? Figyelemre méltó, hogy a boszorkányüldözésekről elhíresült XVII. század több francia kritikusa is démonológusból lesz színházi szakemberré. Ők tudják, hogy a színpadi illúzió hogyan függ össze az élettel, s azt is tudják, hogy a színház a rendellenesség, a zűrzavar királysága. Médea: szabadságharcossá válik. Ő a közönség számára az a jövő, amelyet magának elképzel. Emlékezzünk csak Seneca darabjának utolsó soraira: a jövő, ahol nincsenek bosszúálló istenek! Ez már a nagy francia forradalom gondolatvilága. S a kor tudománya hiába törekszik az ésszerűség szisztematikus feltárására, hiába igyekszik demarkációs vonallal kívül rekeszteni minden babonaságot és boszorkányságot, mindent, ami irracionális, a tudás világivá válik, s egyre inkább az anyagi fejlődés lehetőségeit jelenti. Ekkor üti fel a fejét az önbálványozás, a narcizmus járványa is.
S bár magát a média szót a mai értelemben csak az 1920-as években kezdik el használni, ez az a kor, amikor Média eljövendő világbirodalma megfogan. Mert a média valójában az elme feletti (világ)uralmat jelenti, s Médea-média a zavaros elme sárkányfogatán közlekedik, járja be a földet; létrehozva a csábítás és rábeszélés kultúráját, ahol csak fel-felbukkanó árnykép a megbocsátás, mert a bűbáj (a csillogás) és a bosszú határoz meg minket.

MÉDIUMOK ÉS A MÉDIA

Úgy tűnik, hogy a boszorkány bűvereje, amely önmagában meghatározhatatlan, az évszázadok során – fokozatosan és észrevétlenül – egyre inkább az életünk, a kultúránk meghatározója lett. Médea-média rafinált módon a markában tart bennünket mind a mai napig. Azzal, amit mond, s még inkább azzal, amit sugall!
Már a XVII. század elején felismerték, hogy különböző médiumok léteznek, amelyek elviszik az üzenetet az egyik embertől a másikig. De akkor még a kommunikációhoz felhasznált anyagot nevezték médiumnak. A fordulat a XIX. században következett be, amikor is divatba jöttek a spiritiszta szeánszok, s széles körben ismertté vált, hogy léteznek olyan kivételes érzékenységű személyek, akiken keresztül a „másvilággal” lehet kapcsolatot teremteni. Őket is médiumoknak nevezték el. S bár a kifejezést a latin medius „közvetítő” szóból alkották meg Médea ott rejtőzik benne ( médosz, métisz „eszesség, „tanács”, „tevő”; médeisz, métisz „senki”, „semmi”). Ezeknek a különleges adottságú egyéneknek a hatására ugyanis az asztal elkezdett „táncolni”, kezükben a toll elkezdett önműködően írni, hangjukon rég eltávozott vagy még meg nem született lények szólaltak meg; s mondandójuk, tanácsaik nagy hatással voltak koruk művelt közönségére…
Azóta a telepátiáról, mint érzés-, gondolat- illetve akaratátvitelről már viszonylag sokat tudunk. Mára már nyilvánvaló, hogy nemcsak rádióhullámok, hanem gondolathullámok is örvénylenek körülöttünk láthatatlanul. S arról is sokat sejtünk már, hogy a látszólagos elkülönülés ellenére nagyon szoros gondolatközösség fűz össze bennünket embertársainkkal. Éber tudatunk ugyan korlátozott, de a tudat mélyebb rétegei között folyamatos az egymásra hatás. A közvetlen telepatikus érzékelés, amely az állatvilágban elsődleges, szintén a tudatalatti szinten terjed. Ez a legrövidebb, a leggyorsabb, és az éber tudat számára szinte elérhetetlen út. Jó, ha tisztában vagyunk vele, hogy a média ezen a csatornán keresztül is – vagyis a tudatunk mélyebb rétegeire is – hat. Tehát a felszíni közlendő mögött rejlő üzenet átvitele folyamatosan zajlik a médián keresztül, s azok is a manipuláció áldozataivá válhatnak, akik egyébként igyekeznek távolságot tartani, és mérlegelni!

MÉDEA-MÉDIA KÖZÖS JELLEMZŐI

1. A legfontosabb: „varázsigékkel” uralmuk alatt tartják a sárkányt (az elmét). Gondoljunk csak a sárkány elaltatására az aranygyapjú megszerzésekor! Ezért van az, hogy a média egyre inkább minden pillanatunkban jelen van, s ma már szinte mindig szokás valamit nézni vagy hallgatni.
2. „Miszlikbe vágják” az igazságot, mint ahogyan Abszürtoszt feldarabolták! Olyan sok információ zúdul ránk, hogy képtelenek vagyunk a lényeget összerakni.
3. Folyamatosan a test ifjúságának megőrzésére és visszaállítására kínálnak praktikákat. Gondoljunk Péliász lányainak esetére! Ezért (is) borít el bennünket a reklám.
4. „Ajándékaikkal” halmoznak el, melyek aztán vesztünket okozzák. Erre példa az a ruha és fejék, melyeket Médea Kreuszának küld! A reklám addig sulykolja a fejünkbe, hogy „nekem ez jár, mert megérdemlem”, amíg aztán elfogadva az „ajándékokat” el nem adósodunk, s el nem veszítjük végül azt is, ami tényleg „jár” nekünk.
5. Bosszúállók. Gondoljunk csak arra, hogy miért pusztítja el a saját gyermekeit Médea! „Ha megelégednék egyetlen áldozattal, egyet sem áldoznék fel.” – olvashatjuk Senecánál. Ezért van az, hogy ha valamilyen szerencsétlenség történik valahol, a hír mindig úgy hangzik el, hogy már két, öt, tíz, száz… halálos áldozat van. Ez azt sugallja, hogy lesz még több is!
6. Mindenütt jelen vannak. Médea vándorlásai során az akkor ismert világ szinte minden szegletét bejárta, a mai médiabirodalmak pedig szintén behálózzák a világot.
7. Varázserejűek. Bár látszólag minden tudást birtokolnak, nem bölcsek ők, csak cselekvők, eszesek és – asszonyok…
8. S nem utolsósorban boldogtalanok! Azaz a hiányt, a szakadást élik át, és erősítik meg újra meg újra… Médea átka ma is hat! Tudnunk kell, hogy nem az információk nyilvánossá tétele a fontos, nem „a tudás alapú társadalom” megteremtése az igazi célja a médiának, hanem az, hogy az „egészről” levált szuper erősségű energiamezőt fenntartsa! Hogy elhitesse velünk, hogy nincs egység, nincs isteni harmónia! Hogy elfeledtesse velünk, hogy hová tartozunk!

VAN MÁS FORGATÓKÖNYV IS

Ébredjünk tudatára a szakadás valódi természetének, s hajtsunk végre kvantum-ugrást az őszinteség, a hála, az öröm, a szépség és a szeretet birodalmába!

KIEGÉSZÍTÉS:

Médiumitás

Egy régebbi munkámban az okkultizmus fogalmát úgy határoztam meg, hogy ez a „médiumisztikus jelenségek tana”. Bizonyos ritka egyéneknél ugyanis, akiket a spiritizmus médiumoknak nevez (medius = közvetítő, vagyis közvetítő az emberek és szellemek világa között), állítólag olyan jelenségek észlelhetők, amilyenek normális embereknél nem mutatkoznak. Az ilyen egyének például képesek másoknak a ki nem mondott gondolatait „lecsapolni”, telepatikus úton tudomást szereznek távoli személyek gondolatairól és élményeiről, megálmodnak dolgokat és prófétai látomásaik vannak, kezük automatikusan leírja állítólagos szellemeknek a közlenivalóit, a közelükben lévő tárgyak mozogni kezdenek anélkül, hogy ők hozzányúlnának és mindenféle kísérteties jelenségek mutatkoznak

56/2011.
Szabó Edit

Felhasznált irodalom

Wygant, Amy: Medea, Magic and Modernity in France. Stages and Histories, 1553-1797. Aldershot and Burlington, Ashgate, 2007.

 Ajánlott irodalom

Csöpel láma-Kovács Imre Barna: Titkos tanítások magyar mesékben. Belső Ösvény, 2006.