Hiány és mozgáskényszer – A hiány mint motiváció

Skóciából hazafelé utazva egy bájos testvérpár mellé kaptunk jegyet. Eleven kislány, és az öccse, szótlanabb kisfiú. Édesanyjuk, a fiatal, szelíd tekintetű asszony a szomszéd ülésen. Kint suhantak a lankák, legelésző juhokat láttunk, és itt-ott az erdőkben mintha a legendák hősei is megelevenedtek volna.
A kislány először furcsán méregetett minket, kuncogat, majd elővette a táskájából „élete naplóját”, egy kis rajzkönyvet, amibe minden számára fontosat lerajzolt. Miközben rajzolgatott, sárkányokról, kukacemberkéről és óriásokról mesélt nekünk… Hősei írek és skótok, ősbarátok és ősellenfelek, akik egymás ellen harcoltak. Hirtelen azonban témát váltott és Szítáról az elrabolt királynőről kezdett mesélni. Felfigyeltem. Saját legendáival a maga módján tisztában volt a kislány, de a távol-kelet klasszikus történeteivel is?
Az ő egeket átszelő mitológiájából készültek a rajzai. Forgatta a lapokat, s közben folyton magyarázott türelmes kisöccsének, és most már nekem is. Barátságunkat egy alma is megpecsételte, amit boldogan majszolgatott.
– De én ismerem ám Buddha történetét is, tudom, hogy ő ott meditált a Nagy Fa alatt.
– Na és hol van a rajz róla? – kérdeztem.
– A Nagy Fáról? Azt még nem rajzoltam meg – mondta ő vidáman.

Lassan kiderült, vegyes házasságból születtek a gyerekek, az édesanya skót, édesapjuk ír, a gyermekek pedig korunk szülöttei, de a jövő letéteményesei. Vajon a jövőből, vagy a múltból érkeztek? A skót-ír kislány tudatában ott él az évezredekkel korábban élt Buddha emléke, márpedig Buddha a tapasztalás hiányának nagy példája. Az anyagi világban szinte mindent megkapott, érzelmi életében sem szenvedett hiányt, de nem kapott lehetőséget az élet teljes körű megtapasztalására. A helyesen alkalmazott tapasztalás – amint Buddha esete is igazolja – megvilágosodáshoz vezethet és ez nagyon elgondolkoztató. A megdicsőülés, vagy a spirituális megvilágosodás Nagymestere, akinek a példája milliók számára ad reményt, hogy lehetséges a felemelkedés, és bejárható az Út, valójában meglepő hiányhelyzetbe született bele a Földön. Ez az első pillanatban talán furcsának tűnhet, de ha elgondolkozunk, megértjük, hogy mégsem az.

A hiány inspirál, megragadja a figyelmünket. Mindannyian nagyon sokat kaptunk az élettől, és többnyire alig emlékszünk rá. Persze rengeteg dolgot nem kaptunk meg, de ezeknek a 99%-a soha nem is hiányzott, ám a fennmaradó 1 %, az felejthetetlen. Ez az emberi létforma egyik legegyszerűbb képlete. Az ember két irányba szeret haladni, egyrészt arra, amerre nem tapasztal ellenállást, másrészt arra, amerre a legnagyobb ellenállást tapasztalja, típustól függően. Ez annyira ősi, annyira természetes, hogy nincs rá magyarázat. Talán a velünk levő iránytű az, ami hozzásegít a helyes irány kiválasztásához, ha értelmezni tudjuk helyzetünket. Mert mi történt Buddhával? Sokat kapott, és sok mindent nem kapott meg, amire többnyire nem is lett volna szüksége, de volt valami, amit nem kapott meg, és mégis úgy érezte, „szűk-sége” lenne rá. Szűkében volt a földi létezés megtapasztalásának. Tudatosult benne az a hiány, ami előre vitte. Különbséget tudott tenni a lényegtelen és a lényeges hiány között. Felismerte az úgynevezett karmikus, vagy beépített hiányát, ami már születése pillanatában is vele volt, és aminek beazonosítása és megszüntetése (a hiánytalanságba juttatása) előre vitte, de nemcsak őt, hanem a világot is.

Ez a hiány maga a csoda, az irányultság adta szem, a vezetettségből fakadó legtisztább látás, ami lehetőséget ad arra, hogy megtaláljuk mindazt, ami boldoggá tehet minket. A hiány a vezérfonal, amit meg kell tanulni értelmezni. Ez az egyik legnehezebb feladat, hiszen a fogyasztói társadalom ezt az értelmezést zavarta össze, tömérdek álhiány megteremtésével.
Életünk legfontosabb feladata, hogy tisztázzuk, mi hiányzik valójában. A valós hiány megszüntetése kiteljesedéshez, nyugalomhoz és boldogsághoz vezet, akár megvilágosodáshoz is. Az álhiányok megszüntetése viszont átmeneti kielégültséget eredményez, ám a későbbiek során egy még nagyobb hiányérzetet teremt.

Kis útitársunk a vonaton elsőként egy másik indiai történet hősnőjét, Szítát említette meg, akinek az elrablása segítette hozzá hitvesét, Rámát hivatása beteljesítéséhez. Az Örök Társ hiánya inspirálta Ráma királyfit a Gonosz legyőzésére. Az isteni szerelmesek kényszerű elválása az áhítat útjának egyik legizzóbb érzelmi állapota, ami rámutat arra, hogy ez a hiány az igaz úton vezethet bennünket, ha helyesen értelmezzük a hiányt.
A társadalomban és a mindennapi életben is jobbára a hiányok határozzák meg irányultságunkat, de természetesen nem minden esetben vezetnek el minket a megvilágosodáshoz, hiszen az „üres pohár” feltöltése nagy művészet.

Gondoljuk át ilyen módon az életünket! Kezdetben a legerősebb hiányt a tudás terén szenvedjük el, hiszen szinte semmit nem értünk a földi létből. A későbbiekben, de már meglehetősen korán, az érzelmi hiányok is vezetnek minket, akár a szülők, akár a családtagok vagy később a szerelmek irányába. A tudás és az érzelmek mellett a testi hiányérzetek szinte elkerülhetetlenek, és talán hasznosak is a világ megértéséhez vezető úton. A nagy kérdés az, hogy mit tekintünk a későbbiek során hiánynak, hiszen életünket akaratlanul is ennek a vákuumnak a feltöltésével fogjuk tölteni. A kérdést nagymértékben meghatározza a kulturális háttér, az iskolázottság és természetesen az ideológiai alapok.

Egy indiai, hindu fiatal életét nem a személyes hiányérzet fogja irányítani, mert ez az, amiről soha nem beszélhet és hivatalosan nem is foglalkozhat a kérdéssel. A család hivatását kell továbbvinnie, ha lehet így fogalmazni, de mindenképpen egy nagyobb egység hiányai-szükségletei irányítják majd, semmiképp nem a saját érzésvilága. És az idő azt igazolja, hogy ez a rendszer egészen jól bevált.
A karma törvénye szerint minden ember olyan családba fog születni, ahol hasonló hiányproblémákkal küszködnek az emberek. Automatikusan terelődik abba az irányba, amit majd meg kell haladnia, de ez történt a saját szüleivel is. Ők is kaptak egy megoldást otthonról, amit aztán meghaladtak valamilyen formában, de semmiképp nem egyénileg, hanem közösen.

Az európai kultúrában nem így áll a helyzet, itt minden ember a saját hiányai kielégítésére van felszólítva, társadalmi szinten, minden pillanatban. Kár lenne sorrendiséget felállítani a közösségi hiány és a személyes hiány feloldása között, de nyugaton látszólag magunkra vagyunk hagyva a probléma megoldásában. A karma törvénye itt is működik, itt is meg lehet találni azt a közös hiányt, vagy irányt, ami az életutunkat kijelöli majd. Azt viszont látnunk kell, hogy az európai társadalmak különféle hiányok kiemelésével irányítják az embereket, és függőségi helyzetünket is a tudatosult/tudatosított hiányaink szabják meg. Akárhonnan nézzük, oda jutunk, hogy az életünket a tudatunk által kiemelt hiány vezérli. Amit a nyugati ember hiányként él meg, szintúgy lehet társadalmi réteghez, kaszthoz vagy családhoz tartozó hiányérzet, de lehetnek egyéni kitöltésre váró területek is.

A tisztábban látás folyamatának mindenképpen illik társulnia a megkülönböztetés jógájával, mert manapság olyan nagyfokú a hiányérzet teremtés, pusztán nyereségvágyból, hogy nehezen ismerjük fel a valós, tényleges fejlődésre ösztönző hiányainkat. Gondolkozzunk el egy pillanatra, mi az, ami valóban hiányzik? Az első pár pillanat dőreségek felsorolásával telik, és pár perc múlva rájövünk, hogy ez nem is annyira egyszerű kérdés. Tudjuk-e igazán, hogy a sablonokon túl igazából mi hiányzik az életünkből?

De térjünk vissza egy pillanatra a testvérpárhoz, a kislányhoz és az öccséhez! Jó volt látni azt a szeretetet, ahogyan egymással beszéltek, ahogy számítottak egymásra, s osztoztak örömeiken. Néha persze kialakult köztük vita, de közös volt az életük, természetes mód egymáshoz tartoztak, köztük a szeretet volt az alapállás. Akinek van idősebb testvére, és még emlékszik élete kezdetére, amikor beleszületett egy közösségbe, ahol mindig volt vele egykorú társa, az tudja, miről beszélek.
Kisebb vagy nagyobb testvérnek lenni a természetes elfogadottság állapota, még akkor is, ha viták és apró verekedések közepette cseperedünk fel. Ilyen érdekmentesen, ennyire természetes módon soha többé nem társulhatunk senkivel életünk későbbi szakaszában – s ez nemcsak a testvérekre, hanem a gyerekkori barátságokra is igaz. A múltban a gyerekek sokkal nagyobb családi közösségben nőttek fel, ahol az elfogadó szeretet számtalan változata vette őket körül. A szűk családi kör ötven-hatvan embert jelentett, akikhez természetesen alkalmazkodni is kellett, de ezzel együtt volt mód mások elfogadásának megtanulására, s annak megérzésre, milyen az, ha minket fogadnak el. Ma jó esetben négy-öt ember a család, és a többieket, kényelmi okokból egy kicsit távolabb helyezzük, óriási hiányt teremtve. Ez így talán kényelmes, de a boldogság nem mindig kényelmes.

A társulás az emberi élet egyik alapköve, szükségünk van olyan helyekre, helyzetekre és személyekre, akik úgy fogadnak el minket, ahogy vagyunk, a magunk gyengeségeivel, elesettségünkkel, külsőnkkel és belsőnkkel együtt. Akik fel mernek vállalni a világ előtt akkor is, ha nehézséget okozunk nekik. Ez a szeretetnek egy magas szintje, hiszen többnyire azokat vállaljuk fel, akik barátsága büszkévé tehet, vagy akik mindenben igazat adnak nekünk, akiket kényelmes magunk mellett tudni. Észrevétlen módon nemcsak a fizikai életünk vált egyre kényelmesebbé, hanem emberi és érzelmi vonatkozásban is nagyon elkényelmesedtünk, mondván, hogy kerüljük a konfliktust, pedig csak arról van szó, hogy egyre inkább képtelenek vagyunk az elfogadásra.

Társadalmi szinten ennek a legijesztőbb példája Kína, ahol az egykeséget kötelezővé tették, drasztikusan leszűkítve ezzel a családi közösségeket. Ennek két következménye figyelhető meg. Az egyik a kínai fiatalok kivándorlása, hogy több gyermeket vállalhassanak, a másik pedig olyan alapvető emberi érzések elcsökevényesedése, mint a testvéri kapcsolatok, az alkalmazkodás és az elfogadás, hiszen az újonnan felnőtt társadalom tagjai nem kaptak lehetőséget ezeknek az érzéseknek a megtapasztalására. Ráadásul a hagyományos kínai értékrendben a nagycsalád kivételes szerepet játszott, talán ez is magyarázta a kínaiak rendkívüli összetartását. Hogy ennek a jelenségnek egy milliárdos lélekszámú országban mik lesznek a következményei, azt hamarosan megtapasztalhatjuk.

Bármerre tekintünk a világba, mindig azt látjuk, hogy a kialakuló valós vagy álhiányok mozgatják a tömegeket és az egyéneket, ezek motiválnak minket. Szeretnénk kitölteni a tereket, az időt, szeretnénk feltöltődni és feltölteni másokat. Az üres felület ellenállás nélküli tér, lehetőség az alkotásra, valami, ami inspirál bennünket. Éppen ezért nagy kihívás ellenszegülni ennek a feltöltési vágynak, vagy minősíteni vágyainkat, és azt mondani, hogy az alsórendű hiányokat nem elégítjük ki. Az üresség olyan, akár egy gúla, a hiány különböző szinteken jelenik meg, de minden feltöltés energiát von el. Ahhoz, hogy a legmagasabb szintű hiányunkat tudjuk a középpontba állítani – ami ne feledjük, életünk alapmotívuma –, túl kell lépni az alacsonyrendűeken, hogy energiánk a csúcsba futhasson.

Milyen hiányuk lehetett a földi szenteknek, az emberiség spirituális krémjének? Minden bizonnyal nekik is volt hiányérzetük, talán a társaság hiánya lehetett az, ami a vertikális mozgásra ösztönözte őket. Nem igazán találtak társakat horizontálisan, a mindennapi életben, így felfelé kellett mozdulniuk, ezzel megszüntetve az egysíkúságot a Földön, s általánosságban is a tökéletesség közelébe emelve a földi irányultságokat.

A lélek nem magányos, de az emberlét gyakran az, így ha valaki nem talál olyan társakat, akikkel lelkileg azonosulni tudna, kénytelen más dimenziókban keresni a lehetőséget. Márpedig a tiszta kutatás mindig eredményhez vezet. A példák azt mutatják, hogy lehetséges a kapcsolat a létezés magasabb síkjaival, de nyilván mindennek megvan a maga feltétele. Az erős vertikális mozgás és a tömeges horizontális mozgás hozhat valami harmóniát a földi energiákban, hiszen a két irányultság együttesen alkotja a földi lét teljességét.

A kör talán a pozitív és negatív energia áramlásával zárul, fenntartva ezzel a folytonosságot a kettőség, a polaritás világában. Csodálatos jelenség, ahogyan a pozitív energia feltölt egy negatív térszegmenst, ami aztán megtelik pozitívummal, viszont az a térszegmens, ahonnan ez a pozitív energia ideáramlott, ezennel kiürült, negatív térré vált, ami újabb feltöltésre vár. Ez maga a létezés. A pozitív energia képtelen működni, ha nincs ott a befogadó negatív erő, ami nem attól negatív, hogy rossz, hanem attól, hogy nem ural, hanem befogad.

Földi létünkben ez a Vénusz-Mars játéka, a férfúi és a női energia működési elve, a harc és az életadás. A teret a férfias teremtő energia tölti föl, s ezt a férfias energiát napjainkban a harc és a sötétség felett aratott győzelem működteti és tartja életben. A világnak mindig volt sötét oldala, ami felett a hősök győztek, de talán nem a győzelem tartotta életben őket, hanem a létezés maga, a vég nélküli teremtés lehetősége. A megsemmisítésért felelős, konstruktívan destruktív Siva útján járva a halál hozza az újabb életet, de Visnunál, az élet védőistenénél a szeretet szül hiányt, ez teremt teret a teremtésre. Talán ez az isteni hiány az élet bámulatos jelenségét mozgató végső erő?

Az utazás véget ért, anyuka, s a gyerekek, a nővérke és kisöccse leszállni készülődtek. Kettejük közül a kislány volt az álmodóbb, egyszersmind tevékenyebb – locsi-fecsi szájával és mindentudó varázsfüzetével – kisöccse pedig az elfogadóbb és hallgatagabb. Túl kicsi még, hogy versenyezzen nővérével? Vagy túl öreg ehhez, s inkább ritkán szól, de akkor bölcsen?! Anyukájuk szelíd mosollyal, a jövendőbe vetett mély bizalommal terelgette gyermekeit, s én nem tudom eldönteni, a múltból jöttek-e, amit az sejtet, hogy elevenen emlékeztek az ősidők legendáira, vagy a jövőből, s akkor a legendák és a varázsfüzet rajzai nem a múlt regéit, hanem a jövendő megoldási képletét jelenthetik…

Ubornyák Katalin