Tibeti hangszerek III.

A tibeti hangszeres zene az Európában megszokott ötvonalas írásmódban lejegyezhetetlen, vagy csak nagy nehézségek mellett, különleges jelekkel lehetséges. Nem szólhatunk hagyományos dallamról, mert a hangképzés és a hangadás módja is egyedi. Írtunk már a levegőfúvással megszólaltatott (aerophon), valamint a kifeszített bőrön szóló (membraphon) hangszerekről, most következzen a tibeti zene szakrális tartalmú sajátos éneklés-leírása, azután a hangszerek testének rezonanciájából eredő, önrezgő (idiophon) hangszerek taglalása.

Tibeti énektechnikák

A tibeti szakrális zenében nagyon fontos szerepe van az emberi hangnak. A hangképzés két módja ismeretes: a természetes hang (rang-skad) és a tantrikus hang (rgyud-skad).
E tantrikus megszólalás kétféle: a marhabőgés-hang (cho vagy mdzo-skad; a mdzo a jak és szarvasmarha hibridje) – a mellkasban képzett nagyon mély hang, valamint a halálisten-hang (dshin-rjeli ngar-skad). Az előbbi a Gyütö (Gyud-stod) kolostor szerzeteseinek sajátja, míg az utóbbit, a sindzse ngár-t a tantrikus iskolában (rGyud-smad) tanítják. A tibeti ének egyedi légzésmódot igényel, melynek során a fej és a mellkas, mint rezonátorok egyszerre szólnak. Ennek technikája a tantrikus jógalégzéssel tanulható, fejleszthető.
Az ének háromféle: a) recitáló (’don), b) dallamos (rta) és c) ismétlő, hullámzó, szabálytalanul változó formájú (dgyangs).
A phön papok sokféle énektechnikát is alkalmaznak (például hangelváltoztatást, a démon- és szellemhangok utánzására), ami része a buddhista gyakorlatnak, ahol az ének individuális eszköz a mantrák erejének és hatékonyságának a fokozásában. A hagyományosan egyszólamú, de valójában többszólamú hangzást keltő imádságok és himnuszok dalainak hangszeres kísérete rendenként, sőt kolostoronként más a meditáció tartalma szerint. A tantrikus rítusok zenéje akkor tökéletes, ha hangzásban és gyorsaságban azonosul azokkal a földöntúli lényekkel, akikhez szól. A hangszerek éles fortissimója érzékelteti a megidézett istenek félelmetes erejét. A szertartásokon váltják egymást az énekelt és a hangszeren játszott részek, közjátékok.

Tibeti idiophon hangszerek

Az önrezgő hangszerek esetében a rezonáló test készülhet fából, fémből és csontból.
Khárngá (’khar-rnga vagy rgya-nga) a tibeti gong. Alapanyaga egy speciális fémötvözet, mely arany, ezüst, cink és vas elegye (li, vagy li-khra). Alakja kalap formájú, kúp-cintányérnak is nevezhetjük, középen félgömbszerűen kidomborodik, a széle egyenes. Az imateremben ezzel jelzik a mantrák zengésének kezdetét.
Rölmo cintányér, vagy köznyelven bukhcsel (sbug-’chal vagy sbub-’chal) azaz púpos cintányér – vastagsága változó, átmérője akár 20-50 centiméter is lehet. A rölmót vízszintesen tartják, és függőleges irányban ütik egymáshoz. A jobb kézben fogott alsó tányér adja a férfi aspektust és a módszert, míg a balkézben fogott felső tányér a női jelleget, azaz a bölcsességet. A rölmó a szertartás kezdetén, s tovább is vezeti a rítus tempóját. A cshám (’cham) maszkos misztériumtáncnál kiemelt szerepet játszik, ennek az előadásnak állandó hangszere.
A rölmónak több speciális típusa ismeretes: az antropomorf mitológiai madár alakú sángbukh (shang-sbug), az Arunachal Pradesh és Tibet közötti területen használatos thábukh (gra-sbug), a hagyományos vékony cintányér, a gyábukh (rgya-sbug), a mongol Turkesztánból való horbukh (hor-sbug), a cshölbukh (’jol-sbug), a nepáli phbelbukh (bal-sbug), és a bhutáni thukhbukh (’grug-sbug).
Szilnyen (sil-snyan) cintányér, átmérője körülbelül 40 cm, tányérja kifelé vékonyodó. A szilnyent függőlegesen tartják, és vízszintes irányban ütik egymáshoz. A tányérok mozgatását szigorú előírások szabályozzák. Megkülönböztetünk kört, duplakört és hexagrammot. Az utóbbinál a játék közben a jobb cintányérral teljes kör mandalát írunk a bal tányérra.
Tingsákh (ting-shag vagy ting-ting-shag) kis cintányér. Az átmérője körülbelül 8 centiméter, a cintányér-pár egy zsinórral vagy bőrszíjjal van összekötve.
Thilphu (dril-bu, sz: ghantá) oltárcsengő vagy kézi harang, anyaga harangréz.

A zenekar

A tibeti templomi rituális zenekar összetétele rölmo, szilnyen, ngá, thámáru, thungkár, kángling és gyáling. A fúvós hangszerek mindig azonos hangmagasságban, párban és összhangban játszanak. Az ütősök száma nem állandó, inkább azon múlik, hogy hány játékos áll rendelkezésre. Az egész zenekar tíz percnél soha nem játszik hosszabban. Egy zenekari rész két percnél nem tart tovább. A zenekart általában a rölmo játékos vezeti, aki szabad ritmusával meghatározza a játékot. Őt nevezik zenemesternek (rölpön, vagy rol-dpon).
A tibeti szakrális zene lényege, hogy a ritmusnak nincs ütemjelzése. A gyáling kivételével az összes hangszer meghatározott mikrostruktúrák ismétlése szerint játszik. A gyáling az egész dallamot vagy annak részét a zenekarral együtt játssza. A rítus során a tempó a zenekartól függ. A tibeti zenekar természetes hangzása nem hasonlítható az európai zenekari hangzáshoz.
A hangos részletek az európai fülnek szinte elviselhetetlennek tűnnek, de a lélek rezonanciális tisztításában, a démonok elűzésében, a rossz gondolatok és rossz indulatok kitakarításában igen fontos révületi szerepe van. A szertartás során nagyon fontos a lassú játék is.
Végül tegyük hozzá a jó megidézésének eszközét: a férfikórus megejtően szép, együtthullámzó ütemtelen, időtlenséget sugalló mantráját. Ebből megérthetjük a lélek harcának drámáját, amint az ázsiai néplélek őszinteségében vall emberi mivoltáról.

56/2011.
Váray László