Számítógépes műveletlenség

Egyes szakmákban szinte teljes egészében számítógéppel váltották fel a régi technológiákat, így a sajtóban, a könyvkészítésben, a mérnöki tervezésben, a könyvelésben, a banküzemben stb.

Az eszem tokja

Amikor ezekről az okos gépekről beszélünk, valójában nem magáról az elektromos szerkezetről, a tényleges gépről (hardverről) van szó, hanem arról a működtetőprogramról (szoftverről), amely az elektronika segítségével lehetővé teszi, hogy a kívánt feladatot el tudjuk végezni. Maga a gép „buta”, vagyis a program nélkül gyakorlatilag semmire nem használható. A szoftver előre beprogramozott logikai összefüggések bonyolult rendszere, mely által lehetővé válik, hogy azokat a feladatokat, amelyeket eddig fejben, papíron ceruzával, abakusszal vagy műszerekkel végeztünk el, most a számítógépben – mintegy agyunk kiterjesztésében – oldjuk meg. Néhány szoftver olyan bonyolult logikai rendszer, hogy sokszáz programozó sokévi munkája fekszik az elkészítésében.

Mint korunk és valószínűleg a jövőnk uralkodó technológiája, a számítástechnika általában osztatlan elismerésben részesül. A gépet ugyan kritika éri néha – a képernyő sugároz, vagy a kép vibrál, s mindez nem egészséges -, a programokat azonban az egészségre ártalmasság vádja nem érinti. Vannak azonban ilyenfajta veszélyek is. Nem a számítógép-vírusokról akarok beszélni -azokat nem fogjuk elkapni -, s nem is a nyilvánvalóan agresszív vagy erkölcstelen tartalmú játékokról, hanem a közhasznú, szelíd programjaink, mint pl. a szövegszerkesztők használata során fellépő veszélyekről, melyek szellemi egészségünket támadják meg.

Dolgozni csak szépen

Azok az írások, melyeket csak a képernyőn szerkesztenek meg, általában fésületlen, zavaros fogalmazványok. Aki gondos munkát akar, a végleges változat elkészítése előtt kinyomtatja azt. Ha papíron olvasom át a szöveget, könnyen észreveszem a rossz szórendet, a nyelvtani hibákat, a szegényes mondatszerkesztést és az egyéb, a szabatos írás elleni vétségeket. Ezek nagy részét a képernyőn nem képes az ember észlelni, s a rutin sem nagyon segít. Az egyetlen mód, hogy pontos áttekintésem legyen az írottakról, ha hagyományos formában, papíron látom.

Sajnálatos módon – bár mindinkább géppel dolgozunk – egy szöveget képernyőn nehezebb megszerkeszteni, mint papíron. A billentyűzeten dolgozó ember sokkal inkább tevékenységre orientált – kicserél egy szót itt, egy mondatot amott stb. -, mint gondolkodik. Ha a papíron nézi, amit csinál, jobbára olvas. Még ha tesz is néhány változtatást ceruzával vagy tollal, ez másképpen történik, mint a billentyűzeten, és inkább képes az egészet áttekinteni és megérteni.

Létezik másfajta nehézség is, amit nehezebb körülírni. Egy szakkönyv szerzője mesélte el: „Egyszer egy új könyv javaslatán dolgoztam, melynek kettős célja volt. Az egyik, hogy bemutassa: ez új alkotás, nem pedig a tíz éve írt hasonló témájú könyvem átdolgozása. A másik, természetesen, hogy bemutassa, miről szól a könyv. Tucatnyi vázlatot készítettem, és hármat is elküldtem a kiadómnak, akinek mindhárommal baja volt. Éreztem, hogy igaza van, valami nem volt egészen rendben, de nem tudtam, mi az. Minden nap szófogadóan visszaültem a komputerem elé, átolvastam, amit addig készítettem, és változtattam – nagyokat, kicsiket, sokat vagy keveset. A mondatok és az elrendezés tetszetős volt, a javaslat mégsem lett jó. Ahogy egyre rosszabbul csináltam a dolgot, végül rájöttem valamire. Csak pötyögtettem és haszontalanul töltöttem az időt, amikor valójában fel kellett volna állnom a géptől és komolyan átgondolni, mi is a könyvem tartalma. Amint megtettem ezt, megváltozott a helyzet. Tisztává vált, mit akarok csinálni, és mit kellene mondanom. Amikor aztán újra a gép elé ültem, képes voltam összehozni egy elfogadható javaslatot.”

A (hibás) számítógép-használat egyik problémája tehát a műveletorientáltság: mindenképpen csinálni szeretnék valamit, amikor a géppel dolgozom, írni és átrendezni a szöveget, megváltoztatni szavakat és mondatokat. Ez a tevékenység gyakran nem fér össze a komoly gondolkodással, melyen azt értem, ami miatt egy írás készül, és sokkal kevésbé azt, hogy arról gondolkodjunk, ezt vagy azt a szót használjuk-e inkább.
Egy másik számítógépes probléma, hogy a fejlődés illúzióját adja. Ahogy végignézek a szövegemen, és néhány kiegészítést, változtatást teszek, úgy tűnik, hasznos munkát végzek. Sokszor így is van, most azonban arról beszélek, amikor a hoz-zátoldás és törlés, a dolgok ide-oda rendezése igazi munka érzetét kelti, de ténylegesen mégsem az. Részletekkel játszadozni mindig könnyebb, mint határozottan és átfogóan átgondolni egy nagyobb egységet.

A számítógéppel való piszmogás sok öröm forrása. Minden átrendezés nagyszerű szórakozás. A programba épített szótár segítségével kellemesen tölthetem az időt a szavak cserélgetésével. Mókás, hogyan változtathatom a betűtípusokat és cico-mázhatom a szöveget: ezt a kifejezést dőlt betűvel, vastagon amazt, másokat pedig aláhúzottan. De mindez hozzájárul-e a jobb eredményhez?

Az üzleti világban egyre gyakoribb panasz manapság, hogy a kollégák nagyon csinos emlékeztetőket és jelentéseket készítenek – tele különféle betűkkel és tipográfiai trükkökkel -, ezek azonban nincsenek megfelelően átgondolva, semmiről nem szólnak. Az egyik amerikai vállalat igazgatója beszámolt egy olyan egyoldalas emlékeztetőről, amely hosszú órák verejtékes munkájával készült, s tizenkét betűtípus különféle méreteivel volt megszerkesztve, de egyetlen épkézláb gondolatot vagy információt sem tartalmazott. Könnyebb és szórakoztatóbb betűkkel és stílusokkal babrálni, mint átgondolni (ha van mit), mit is akarok mondani. Az ember szívesebben foglalkozik efféle haszontalan részletekkel, amely – végül is – fontos munka benyomását kelti, s közben eszébe sem jut, menynyi értékes időt töltött szépítgetéssel és egyebekkel, olyan időt, amit a lényeges dolgoktól vett el.

Fejlett eszközök = fejlett gondolkodás?

Ilyen lehangoló példákat nemcsak a szövegszerkesztéssel kapcsolatban találunk; a táblázatkezelő, grafikai, tervező, sőt még könyvelési programok használata során is fennáll a csábítás, hogy összekeverjük az eszközöket a célokkal. A számítógép egyik fontos előnyériek a kreativitás megnövekedését tartják. Számítógépet használva látszólag az olyan ember is könnyen lehet eredményes egy adott szakterületen, aki annak a szakmának a fortélyait egyébként előzőleg nem sajátította el. Például: rajzolhat anélkül, hogy a ceruzával igazából jól tudna bánni. A hirdetések ilyesmivel csábítják a laikus felhasználót. De vajon képes-e a program a hiányzó készségeket pótolni? Ha a program oldaláról nézem a dolgot: a szoftver valóban tud olyan finom vonalakat, íveket és színátmeneteket előállítani, amire a festészetben képzetlen felhasználó gép nélkül képtelen volna. A nívós eredményhez azonban tehetségre és alapos szakmai ismeretre is szükség van.: Ebben nem segít a gép. Hasonlóan, mint amikor nyáron a turisták a legmodernebb kamerákkal felszerel- kezve járják a világot, és azt hiszik, hogy a szuper masinákkal képesek lesznek jó felvételeket készíteni. Nem gondolnak arra, hogy egy hatásos fotóhoz például jó ötletek is kellenének. Ugyanakkor egy fotóművész egészen egyszerű géppel is nagyon jó képet tud készíteni.

Évezredeken keresztül jóformán mindenfajta segédeszközt mellőzve adták át a tudást generációról generációra. Mindent megtanultak szóról szóra, és a szükséges ismereteket pontosan idézni tudták. A tibeti lámakolostorokban mind a mai napig így tanulnak. Roppant előnye ennek a módszernek, hogy az agy tökéletes használatára szoktat, és így a legkevesebb az esély arra, hogy félművelt emberek kerüljenek ki az iskolából. Az írásbeliség, főleg a könyvhasználat fejlődésével valamelyest sekélyesedett az oktatás, de a komputer-korszakot megelőző időkig is nagy hangsúlyt fektettek sok anyag szóról szóra történő megtanítására. Apáink generációjaja mai művelt 70-80 évesek, éppen ezért, ténylegesen szilárdabb tudással rendelkeznek, mint a mai harmincasok.

A mai oktatás főleg számítógépeken alapszik, illetve a struktúrája számítógép-gondolkozást tükröz. A hangsúlyt egyre inkább az összefüggések és, a helyes válaszok felismerésének megtanítására helyezik, míg az az adattömeg, amit azelőtt fejben tartottak, ma nagyobbrészt bennmarad a gépben (vagy a kézikönyvben), s nekünk elég ügyesen ki kell választanunk a szükségeset. A tanulók felmondás és ismétlés helyett tesztek tömegét oldják meg.

Azt hiszem, a hagyományos tanulás révén megszerezhető tudás értékesebb volt. Az agyunkban felhalmozott ismeretanyag nagyobb esélyt ad az összefüggések valódi felismeréséré is, mintha csak magukat az összefüggéseket tanuljuk meg, anélkül, hogy a forrásanyag biztos ismeretében volnánk. A szóról szóra megtanult ismeret az enyém, és akkor is az enyém marad, ha nincs nálam könyv vagy számítógép. Ha tehetném, én korlátoznám a számítógép használatát az oktatásban. Aki mindig gépet használ, nem tanulja meg a gondolkodásnak azt á csodálatos módját, amely létrehozta az emberiség nagy szellemi értékeit. A számítógéppel ugyan megerősödik az emberben egyfajta megoldáskerésési logika, amikor a lehetséges válaszok után kutat á megfelelő megoldási útvonalat kiválasztva – mint ahogy az egerek megtanulnak a labirintusban mozogni—, de soha nem tanulja meg, hogy önállóan, programozott segédlet nélkül miként kell megoldani valamit. Ez gyámoltalanná vagy lustává teheti a tanulót, aki néha alapvető dolgokat nem akar elsajátítani emiatt. Példa erre egy ismerősöm gimnazista fia, aki nem hajlandó olvashatóan írni arra hivatkozva, hogy az életben ő úgyis csak géppel fog írni. Ismerősöm fia legalább tud olvasni és írni is valahogy, a számítógépes oktatásban elöljáró Egyesült Államokban azonban a fiatalok jelentős része analfabéta. Egy képregénnyel még megbirkóznak valahogy, de nem tudnak elolvasni egy álláshirdetést, nem is beszélve arról az űrlapról, amit ki kellene tölteniük, hogy megkapják az állást.

A műveletlen és félművelt emberek képtelenek arra, hogy a technikát eredményesen használják. Elég megnézni, milyenek azok a könyvek, amiket á botcsinálta szerkesztők otthon állítanak össze nyomdakész anyaggá. Megtehetik, mert viszonylag olcsón megvehető egy személyi szárhítógépes kiadványkészítő rendszer, de a helyes nyelvismeretet, a tipográfiai tudást és a művészi érzéket nem adják a programmal együtt. Az eredmény: a jövő generációja olyan könyveken nevelkedik, olyan újságot olvas, amiben még a szavak sincsenek a magyar helyésírás szabályai szerint helyesén elválasztva.
Programozott fejlődés

Ha igaz, amire a példákon keresztül rá kívántunk mutatni, miért nem nyilvánvaló? Csak néhány tudós és kijózanodott számítástechnikai szakértő érzékeli a bajokat. A probléma nem egyszerű, mert ellentétes érdekek ütköznek. Az egyik azt célozza, hogy az életben egyszerűbben boldoguljon az ember, megoldást találjon a gondjaira. A másik érdek- ugyanezen emberek érdeke, olyankor, amikor pénzt akarnak keresni -, hogy az új technikát a lehetőség határáig kifejlesszék, és végül értékesítsék. Igaz vagy sem: csak úgy tudják eladni a portékájukat, ha azt állítják, a jó munkához nélkülözhetetlenek ezek az eszközök. Azt nem vizsgálják, hogy ténylegesen mire van szükségünk, hiszen könriyen kiderülne: a legtöbb dolgot papírral és ceruzával is éppolyan eredményesen meg tudnánk oldani.

Az ipar érdeke az, hogy divatossá tegye az áruját, és beépítse az életünkbe. Lehetetlen autó nélkül élni? Nem, hiszen századunkig egész jól megvoltunk nélküle. De könnyű megszokni a kocsit, és azután már nélkülözhetetlennek fogjuk érezni. Az a generáció pedig, amelyik a gépek között látta meg a napvilágot, még elképzelni sem tudja, lehet-e másképp, jó-e ez így. Az USA-ban ezért kétely nélkül az ember természetes tartozéka évtizedek óta a kocsi, a hamburger és a Coca-cola, s az újabb generációnak a számítógép is. Mi éppen most kezdünk hozzászokni ezekhez a dolgokhoz, de már most sem nagyon szeretünk arra emlékezni, van-e más lehetőség.

Sokszor utólag világossá válik, hogy a gyártmányok fejlesztése programozott fejlődés szerint történik. A termékek többsége sokkal többre képes annál, mint amit az aktuális kiadás tartalmaz. A forradalminak nevezett megoldások sokszor léteztek már ez első változat kibocsátásakor is, de azért, hogy legyen később is mit eladni illetve alkalmat találni arra, hogy a többet tudó változatra történő csérével a vevőket mozgósítsák, kis részletekben adagolják az újdonságokat. így biztosítják a szakadatlan fejlődés illúzióját. Akkor szokott erre fény derülni, amikor valamelyik cég egy újítással piacra lép, és érdekes módon, szinte azonnal követi a konkurrencia. Lehet, hogy az ilyesmi az üzlet velejárója – az üzletember sohasem lehet teljesen nyílt, hiszen akkor nem lesz mit eladnia -, de miért kellene úgy cselekednünk, ahogy a nekünk szánt reklám-üzenetek sugallják? Azt hiszem, mindenkinek át kell gondolnia egyszer, mit akar, és ahhoz mennyiben és milyen fokon van szüksége technikai segítségre.

Jobb, ha kijózanodunk a gépek és programok okozta ámulatból: ezek csupán eszközök, s a használatuk önmagában nem eredmény. A szoftveripar a 90-es évek elején eljutott arra a fokra, amikor az úttörők minden ártatlanságát elvesztette. Kegyetlen harccá vált a programok árusítása, és ebben a harcban a vevő nem érdekes. Gátlástalan módon sulykolják belé, hogy nem tud meglenni a csodásnál-csodásabb képességű programmonstrumok nélkül. Arról nem beszélnek, hogy az új programok képességeinek nagyon kis részét használja csak ki az átlag használó, a legtöbb funkcióra soha nincs szüksége, és remekül meglenne sokkal egyszerűbb programokkal is, sőt, a legtöbbször számítógép nélkül is.

Ne add el a lelkedet

Joseph Weizenbaum amerikai informatikaprofesszor, a „Számítástechnikusok a társadalmi felelősségért” csoport alapítója hasonlóan gondolkozik. Végezetül az ő szavait idézzük:

„Fausti szerződést kötöttünk a tudománnyal és a technikával. Faust nem ingyen adta el a lelkét, mi sem ingyen tesszük, mindig kapunk valamit csérébe. Itt van például a High Definition Television (HDTV), a nagyfelbontású televízió. A kutatás hatalmas összegeket emészt feL A kutatás céljának valójában kevés köze van a szórakoztatáshoz, de azl mondjuk: lépjünk még egyet előre, hiszen ez a lépés senkinek sem fog ártani. Azon el sem tűnődünk, hogy egyáltalán akarjuk-e. Ha megkérdezném, hogy melyikünk számára nélkülözhetetlen a HDTV, akkor valószínűleg senki sem mondana igent. De tíz éven belül önök közüt szinte mindenkinek lesz otthon HDTV-je. Itt valami nincs rendben. Mesterségesen létrehozott szükségleteink vannak. És valami nincs rendben, ha mesterségesen hozunk létre szükségeteket, s ugyanakkor sok ember létfontosságú szükségletéi sincsenek kielégítve. Akarunk valamit, s ezzel kifejlesztünk egy olyan rendszert, amely félrevezet bennünket. Többé nem akarjuk kontrollálni, de nem is lehet visz-szafordítani.

Lehet-e másképpen csinálni? Az a véleményem, hogy az embernek fel kellene ismernie a kor szükségleteit, azokat fontossági sorrendbe állítani és e lista alapján dönteni: a természetnek feltehető kérdések közül melyekre kell kíváncsiaknak lennünk, és a műszakilag megvalósítható berendezések közül melyeket állítsuk elő ténylegesén.”

Bányay Géza

1994/17.