Pralaja – világvége a jóga szerint

Az indiai bölcselet ciklikus időfelfogása szinte mérhetetlen kicsiny és nagy időegységekkel számol az atomi időtől kezdve a kozmikus időig bezárólag. A világkorszakok kozmikus léptékű időegységek. Ez a rendszer természetesen összefügg a teremtéselmélettel, amely az anyag mozgásának kiváltó okaként említi az időt, mint aktiváló tényezőt. Ebben az időfolyamban zajlik az emberi léptékkel átfogható, megélhető konkrét idő. Szükséges a kitüntetett időpillanatok vizsgálata!
Ahogyan az emberélet testi vonatkozása behatárolt térben és időben, úgy a kozmikus anyag léte is a teremtés-kibontakozástól a megsemmisülés-visszaolvadás fázisáig tart, majd a látens állapot után újra kibontakozik, ciklikusan. A megnyilvánulás fázisait természetszerűleg követi a visszahúzódás állapota, az úgynevezett világvége, aminek több válfaját különböztetik meg.

A világmindenség időbeli fázisai és térbeli szférái alkalmat nyújtanak az embernek saját lelki útja bejárására. A sztereotípia-elmélet szerint csak a külső feltételek módosulnak, a feladat marad ugyanaz – meglelni az élet algoritmusát és megtalálni az anyag labirintusából a kivezető utat. Talán erre utal Arnold Toynbee történész professzor véleménye, aki szerint: „Egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy az emberiség történelmének jelenlegi fejezete, ami nyugati módra kezdődött, szükségképpen indiai módra, lelki értékek köré csoportosulva kell, hogy végződjék, hacsak nem az egész emberi faj végpusztulását akarjuk választani.”
A jelen korszak hanyatló tendenciája több okból sem végzetes. A hinduk hite szerint ugyanis a kor nehézségeit kompenzálja az isteni kegyelem, a nyomorult körülmények közepette egyszerűbb és hathatósabb a tökéletesedés isteni útja. Az emberek tudatában ugyanakkor a nehézségek az elvágyódás érzését erősítik – milyen ismerős ez a magyar szívnek! –, el a világi nyomorúságtól, a jobb, spirituális jövő, a túlvilági békesség felé. A vágyódás várakozás is, Isten földre szállásának és megváltó működésének várása, amely minden nagy világvallásban lelkesíti az embereket. A történelemben járatos bölcsek úgy mondják, a Kali-korszak azon a napon, mi több, abban a pillanatban elkezdődött, amikor Isten visszavonult a földről, de Bhágavata-purána szerint „ezer félisteni esztendő múltán” ismét beköszönt a Szatja-juga, amikor is az emberek elméje nyitott lesz az önvaló igaz természete iránt. (Bhág. 12.2.33-34.)

Világvégék – a hely visszarendeződése

Ahogyan a káoszból kozmosz lesz, s a földi hely kibontakozik a kozmikus térből, a világciklus leteltével megindul a visszarendeződés. Az anyagi világ megnyilvánult fázisát (szristi) nevezhetjük ’teremtésnek’, visszarendeződését (pralaja) pedig világvégének.
A pralaja jelentése szó szerint feloldódás, visszavonódás, megsemmisülés, pusztulás, a pralí megsemmisül, visszarendeződik, meghal szóból, elsősorban az univerzum periodikus megsemmisülése a hagyományos hindu kozmológia szerint, amely szerint a világ ciklikusan teremtődik és semmisül meg. A részleges vagy teljes megsemmisülés után tehát újra teremtésciklus következik.
A kozmikus kataklizmák sajátos időperiódusonként az anyagi világ különféle régióit érintik. A hindu bölcselet négyféle világvégéről beszél. Négy világkorszak alkot egy nagy ciklust, ami 4.320.000 földi esztendő tartamú. Ezer ilyen négyes korszak képez egy kalpát, melynek leteltével eseti világvége (naimittika pralaja) következik. A Puránák beszámolója szerint amikor a mindenség első lénye, Brahmá aludni tér, az ő szférája alatti világok elpusztulnak. A tudatlanság kötőerejének hatására az univerzum az éj sötétjébe merül. Az örök idő tüze fölégeti a három világot, a Bhúr, Bhuvah és Szvah szférákat, amik rendre az alsóbolygókat (Pátála), a Földhöz hasonlatos középbolygókat (Martja), s a világi mennyek felsőbolygóit (Szvarga) jelenti. A tűz pusztítását vízözön követi. A Nap és a Hold visszavonul az anyagi univerzum legmagasabb síkjaira, alant nem világítanak. A világkorszakok között átmeneti időszakok vannak, majd újabb ciklus következik.
A kozmosz teljes visszarendeződése az anyagi univerzum életkorának leteltekor következik be, ez az elementáris világvége (prákrtika pralaja). Ekkor minden megnyilvánulás visszarendeződik az ősanyag halmazába, a kozmikus struktúrák elemeikre esnek szét. Ilyenkor hosszabb lappangó periódus következik, amikor az anyagi energia homogén ősállapotban vár az új kibontakozásra, amit Visnu energiája indukál.
A következő a folytonos világvége (nitja pralaja) ami nem a kozmikus rend felbomlását tükrözi, hanem a megnyilvánult anyagvilág működési mechanizmusához tartozik, és az állandó, folytonos változást, keletkezést-elmúlást jelenti. Ide sorolandó az anyagi formák és viszonyok instabilitása, az emberi viszonyok időleges volta, s a testi létezés térbeli és időbeli behatároltsága.
Végül a negyedik a végleges világvége (átjantika pralaja), ami szubjektíve végleges, amennyiben az ember minden anyagi ragaszkodástól megszabadulva elnyeri a teljes lelki megvilágosodást, és fölszabadul. Ezzel kivétetik az anyagi világ befolyása és törvényszerűségei alól, azaz számára megszűnik az anyagi világ s a lelki dimenzióba kerül.
A világ megsemmisítésének feladata Sivára hárul, szemben Brahmá teremtő és Visnu fenntartó hatalmával.
Mahákála a nagy idő; Siva pusztító aspektusa, az örökkévalóság ura, aki elnyeli a világkorszakokat és az időciklusokat, s minden objektumot és élőlényt az örökkévalóság mozdulatlan óceánjába von vissza. Ez az ősóceán az a gyökér, amiből a megnyilvánult világ sarjad, s ahová végül minden visszatér.
Mahákála nem más, mint a férfi párja Mahákálí istennőnek, aki az idő ellenállhatatlan hatalmát testesíti meg. Mindkettejük testszíne fekete, társaságukban olykor Kála, az idő, és Mritju, a halál szerepel.
Mahákála négy kezében Siva jelvényeit tartja. Öt feje, s minden arcán három szem van. Arca ijesztő, szemei kidüllednek. Oroszlánon lovagol, tigrisbőrt hord, botja, buzogánya és koponyszilkéje, valamint fejszéje van a kezében. Botja végén is koponya, nyakában koponyákból való füzér, amely a számtalan, már elhalálozott lényt szimbolizálja.
Mahákálí az idő hatalmát testesíti meg, Párvatí istennő félelmetes megjelenési formája. Imádata ősi, a véráldozattal is kapcsolatos kultikus jelleget tükröz. Négy vagy nyolc karral ábrázolják, szája szögletében apró agyarakkal. Fejét lobogó lángként övező haja rettenetes természetét sejteti. Ő is koponyákból való nyakéket visel, s fejéke is koponya. Kezében vagy szigonyt tart, vagy további jelvényeit, az elefántösztökét, harci diszkoszt, buzogányt, vizesedényt, koponyaszilkét, kardot, pajzsot, kötélhurkot, vadzsra-jogart és bunkósbotot tartja.
A mahápralaja az univerzum totális megsemmisülése a világkorszak végén, úrnője Mahákálí istennő. A világvégekor Brahmá, a másodlagos teremtő, beleolvadva visszatér Visnuba, aki az időciklusokban ismétlődően megjelenő és visszahúzódó teremtésciklusok potencialitásának örök tárháza. Ezért bizonyos szempontból nincs egyértelmű kezdete a ciklusoknak vagy a lényeknek, mert a kozmikus megsemmisüléskor a föl nem szabadult lelkek személyes karmájukkal egyetemben látens állapotban várakoznak a következő teremtésciklusra.
Így pulzál a matéria világa a megnyilvánulás és a visszarendeződés között. A lét manifesztálódása az élet, a tudaté a tudás, a boldogságé az öröm, s a tér megnyilvánulása a hely. A tökéletesedésre vezető kitörési pont mindegyik vonatkozásban meglelhető: a szakrális élet vezet vissza a létezéshez, a lelki tudás és bölcsesség az egyetemes tudathoz, a lelki öröm a teljes és háborítatlan boldogsághoz, a szent hely az isteni térbe.

Minden jelenség ciklusokban érvényesül és változásoknak van alávetve.

58/2012.
Bogdán Emese