A bölcsek dicsérete – India és a gymnosophisták

Az indusok lélekszámra népes és hatalmas területen lakó nemzete tőlünk keletre él, közel az óceán hajlatához és a napkeltéhez, a legkorábbi csillagok alatt, a legtávolabbi tájakon, túl a művelt egyiptomiakon és a babonás zsidókon, túl a kalmárkodó nabatheusokon és a bő ruházatú arsacidákon, a terményekben oly szegény ityraeusokon meg az illatszerekben bővelkedő arabusokon. Nos, ezeket az indusokat nem annyira elefántcsontjuk halmaiért, gazdag borstermésükért vagy fahéjuk bőségéért csodálom, nem is jól edzett vasukért, sem ezüstércükért meg folyóik aranyáért. De még azért sem, hogy náluk hömpölyög a Ganges, minden folyók legnagyobbika.

Napkelet árjain úr, száz dús folyamágra oszoltan
önti vizét, száz medrében, száz torkolatához,
s százszoros áradatot hömpölyget az Oceanusba.
(Szepessy Tibor fordítása)

Azon sem ámulok, hogy bár a nap keltének tőszomszédságában laknak az indusok, testük mégis az éj színét viseli. S nem ámulok azon sem, hogy földjükön óriási kígyók küzdenek elefántokkal, egyenlő veszedelmére s kölcsönös vesztére egymásnak. Mert ezek sikamlós tekergőzésükkel úgy megbéklyózzák áldozatukat, hogy nem tudnak sem lépni, sem a szívós hüllők pikkelyes bilincsét magukról letépni. Így a végszükségben öntestük összezúzása árán kell bosszút állniuk, és teljes súlyukkal szétmorzsolniuk fogvatartójukat.
A lakosság is sokféle fajta őnáluk – mert hadd beszéljek a természet csodadolgai helyett inkább az emberekéről. Van közöttük olyan fajta, amely semmi máshoz nem ért, csak a pásztorkodáshoz, ezért is kapta a pásztornép nevet. Vannak olyanok, akik a kalmárkodásban élelmesek, meg olyanok, akik csatázásra termettek, akár távolról való nyilazásra, vagy közelharcban a kardforgatásra. De van ezeken kívül akár kiváltságos réteg közöttük, gymnosophistáknak nevezik tagjait. Ezeket csodálom közülük leginkább, mert tudós emberek, de nem a szőlőművelésben vagy a gyümölcsfák ojtásában, sem pedig a földek szántásában. Nem értenek ezek a talaj munkálásához, sem az arany mosásához. Nem tudnak lovat betörni, sem ökröt igába hajtani, de még birkát nyírni vagy kecskét legeltetni sem. Mihez értenek hát? Egyetlenegyhez minden egyéb helyett. A bölcsességet művelik mint meglett mesterek vagy mint ifjú tanítványok. De semmit sem becsülök bennük annyira, mint azt, hogy a szellemi tunyaságot és tétlenséget gyűlölik. Amikor tehát ebédre asztalt terítenek, de még az ételt nem hordták fel, és az ifjak, ki-ki a maga helyéről és dolgáról, az étkezéshez összegyülekeznek, a mesterek sorra megkérdezik őket, napkeltétől fogva addig az óráig mi jót cselekedtek. Akkor aztán az egyik előadja, hogyan választotta döntőbírájául két pereskedő, és az ellentétek elsimításával, jóindulatuk felélesztésével és gyanakvásuk eloszlatásával hogyan tette ismét barátokká az ellenségeket. Hasonlóan egy másik is elmondja, hogyan teljesítette szüleinek valami parancsát, a harmadik meg, hogy elmélkedés közben milyen felismerésre jutott vagy más fejtegetéséből mit tanult, és így számol be a többi is sorra. Amelyiknek pedig nincs mit elmondania, amiért ebédet érdemelne, azt étlen kikergetik a dolgára.

(Apuleius: A világról – szónoki és filozófia művek; Virágoskert, részlet, fordította: Détshy Mihály; Magyar Könyvklub 2003. Budapest)

58/2012.