A várakozás szindróma – Pólusosság, pólusváltás, dualitás

Több, mint egy évtizede jelent meg egy sajátos tendencia a világ közgondolkodásában, ami mára szerteágazó rendszerré, egyesek számára jövedelmező üzletággá vagy könnyen meglovagolható divatjelenséggé, másoknak paranormális vörös posztóvá, vagy éppen a csontig hatoló félelem forrásává vált, s amit sokféleképpen neveznek: a maja világvégétől kezdve a pólusváltáson át tömeges kvantum-tudatemelkedésig vagy általában a 2012-es „események” megnevezésig.

A populáris jövendölések, világvége-jóslatok, szellemi evolúciós ugrások dömpingjébe nem kívánjuk beleártani magunkat, mégis egy olyan jelenségről van szó, amit higgadt, elfogulatlan szemszögből is érdemes vizsgálni. Az emberiség olyan közös tudati jellegéről, működéséről beszélhetünk, ami évezredek óta kíséri a Föld talán legsikeresebb faját, a homo sapiens-t. Egy szóban összefoglalva ez a jelenség a várakozás.
A várakozás az irodalom és a művészetek állandó toposza, de hamar megjelent az emberiség szellemi horizontjának másik két állócsillagán, a filozófiában és a teológiában is. Sommásan fogalmazva azt mondhatjuk, a filozófiában a várakozás a tökéletesség utáni sóvárgás. Az arisztotelészi szellem még az összegzésre, a jelenségvilág elemeinek felsorakoztatására törekedett. A hasonló szellemben élő gondolkodók ehhez a szintézishez tettek hozzá további részleteket, mígnem eljutottunk odáig, hogy már aligha lehet újat mondani, gondolni. Mintha mindent elgondoltak volna már, mintha mindent kimondtak és leírtak volna, így alig maradt új és említésre méltó tétel. A számbavétel után maradt a posztmodern életérzés – várakozunk a lét értelmének föllelésére, de úgy tűnik, sehol sem találjuk. Márpedig a lét megmagyarázhatatlanságával sokan szembesülnek. Az egyik lehetséges reakció a nyomasztó kérdés elhessegetése, amikor nem kell belegondolni a Mi okból?, a Hogyan? és a Mi végett? kérdéseibe. Ennek a stratégiának a kiszolgálására alakult ki például a szórakoztató ipar, amelynek döbbenetes ágai közé tartoznak például a kaszinók és a szerencsejátékok, a tömegtájékoztatás, a kultúra-ipar, vagy a közösségi média de a turizmus, a szórakoztató elektronika megszámlálhatatlan, jobbára fölösleges vadhajtása, sőt a hadiipar és maga a háború is – lovagi torna helyett ma bombákat szórunk.
A teológiai várakozás a túlvilág örömeinek igézetében fogan, és gyakran az önszuggesztióban merül ki. Évezredek óta az eljövendő paradicsom boldogságával igyekeznek sokan kompenzálni a földi lét rettenetes voltát. A várakozás ebben a teológiai értelemben egyszerre jelent elvárásokat és türelemgyakorlást. Elvárásokat, mert az üdvösség reménye, sőt ábrándja feledteti a pillanatok nyomorúságát – tegyük hozzá, a kényelmi civilizációban ez egyre kevésbé motiválja a hívőket. Mindemellett nem ritkán találkozni olyan muszlim hívekkel, akik homlokán apró, talán kisebesedett dudor jelzi buzgóságukat: oly sokszor érintik homlokukat a földhöz imádkozás közben, hogy az maradandó nyomot hagy rajtuk. Ha ebben a földi lét átmenetiségének tudatosítása jelenti a motívumot, az nem a kényelemről árulkodik.
A művészetben pedig a beteljesületlenség a várakozás szinonimája. Várakozás a nagy szerelemre, az eltávozott kedvesre, a jövendő boldogságra, az elválás legyőzésére – csupa romantikus káprázat, ami az ókor utazóregényei óta a trubadúr-legendákon át a kortárs filmekig sok helyütt szerepel, s mindmáig megdobogtatja sokak szívét.
A várakozás egy különös válfaja a világvége várás. Az anyagi világot három tényező határozza meg, a tér, az idő és az oksági törvény. A tér a helyet biztosítja létezésünkhöz, az idő az egymásutániságot és a sorrendiséget, míg az okság, vagy karma a rendezettséget, a törvényszerűséget. E három kötöttséget három tényező képes ellentételezni: a tér kötöttségét a lét, mint egzisztenciális princípium, az idő korlátait a tudat ténye – például az örökkévalóság tudatának erősítése –, míg a karma kötelékét a kegyelem. Ezek mellett a hivatalos eszközök mellett létezik a várakozás, mint öszvér-megoldás, amely vegyíti mindhárom oldó-tényező ígéreteit, de mellőzi azok szigorú követelményeit.
E megoldó-képlet szerint a lét elementáris problematikájának felismerése helyett elegendőnek mutatkozik a túlélés, a tudat egyetemes princípiuma helyett az információs társadalom ezoterikus morzsái, a kegyelem helyett pedig annak olcsó pótszere, a féligazságok, illetve a kiválasztottság-tudat.
Ebbe a várakozás-kontextusba ágyazódik bele a 2012-szindróma – nevezzük így korunk épp aktuális várakozását. Ezt a jelenséget vizsgáljuk meg. Igyekszünk körüljárni a polaritás – dualitás problematikáját – néhány teológiai, planetáris, biológiai és kulturális-metafizikai jelenség tükrében; továbbá a polaritás esetleges megváltozásának néhány rejtett vonatkozását, valamint magának a várakozás jelenségnek természetrajzát – az éppen aktuális anticipáció esetén keresztül.

EGYSÉG VAGY SOKFÉLESÉG?

A világ egyik legnagyobb talánya, amit az ember igyekszik megválaszolni, az egység vagy sokrétűség kérdése. Az atomizált, poláros tapasztalati világot sokan az elidegenedés helyének tekintik, ahol a szétesettség folytán a tagoltság, a diszharmónia és a végzet az úr. Ezzel szemben tételezik a homogén és egylényegű egység szféráját, amit a létegész harmonikus világának tartanak. Lássuk be, már ez a gondolat is poláris, a két egymáshoz képest ellentett vonásokkal rendelkező szféra együtt alkothat csak egy magasabb szintézist, nem önmagában.
A polaritást ezerféleképpen tapasztalhatjuk világunkban. Ég és Föld, energia és anyag, világosság és sötétség, lélek és test, férfi és nő… Az emberi szervezet is bipoláris jellegű, erre utalnak például a kettős szervek – karok, lábak, tüdők, vesék, ivarmirigyek, s így tovább –, a legtöbb érzékszerv kettős szervi fölszereltsége (fülek, szemek, stb.), a koponya-agy és a gerincagy, vagy a vénás és artériás keringési rendszer dualitása. Ennek fényében kitüntetett szerepet kapnak az egyes szervek, például a máj, vagy a szív. A rosszmájúság nem szervi elégtelenséget jelent, hanem jellemtorzulást, a fehérmájúság pedig felfokozott szexuális aktivitást – hisz e kifejezést a heves testi étvágyú nőkre használják. A kétséges vonatkozások mellett a máj például az ókori jövendölések egyik eszköze volt, a májnézés vagy hepatomantia, illetve általánosságban a haruspicium (latin, a.m. bélnézés) a római kultúra elengedhetetlen rítusaként szolgált. A haruspex etruszk eredetű áldozatmagyarázó, jeleket értelmező jós, aki az áldozati állatok belsőségeiből, az áldozótűz füstjéből és egyéb körülményekből jövendölt. Ennek a jövendölésmódnak az ószövetségi párhuzama Káin és Ábel története.
A szív pólusossága nem a szerv számában, hanem elhelyezkedésében ragadható meg. A szívet tartják az emberi szervezet misztikus középpontjának, a lélek lakhelyének, s a szív kicsiny ürege elég nagy ahhoz, hogy az egész mindenség beleférjen. Innen, a szívből indulnak ki azok az energiapályák, amelyek behálózzák az egész szervezetet: „A lélek a szívben lakozik. Ennek százegy vezetéke van, melyek mindegyikéhez száz kisebb, s minden ághoz újabb hetvenkétezer vezeték kapcsolódik.” (Prasna-upanisad 3.6.) E tömérdek csatorna közül egy a fejtetőre vezet, s ha a halálkor a lélek ezen keresztül távozik a testből, öröklétbe jut.
A szív a szervezet energiaellátásáért felel, ráadásul a szeretet szerve is – ami többes funkciót sejtet. Bonaventura, a XIII. század kiváló ferences szentje ezt a többes jelentésárnyalatot a szentírások értelmezésével kapcsolatban fejtegeti. Három szinten értelmezi a szent szövegeket: morális, allegorikus és analógiás szinten.
Az írások közvetlen, morális értelméből tudhatjuk meg, mi a helyes és mi a kerülendő, egyáltalán, mi a teendő? Ennek a morális jelentéstartalomnak a személyes lelki fejlődés során a megtisztulás a megfelelője, aminek pedig békesség az eredménye. Ez a békesség vezet a boldogságra. Az írások allegorikus jelentése olyan kép vagy hasonlat, amely a hit valamely igazságát ébreszti fel az emberben. Ennek megfelelője a megvilágosodás, ami az igazság záloga, s az isteni igazságban, valóságban élő ember gyarapszik a lelki érdemekben. Végül az írások analógiás értelme felemeli a lelket a remélt örök jóhoz. Ennek párja a tökéletesség, aminek eredménye a szeretet. Ezzel tárul föl az írások teljes jelentése, valamint az örök élet érdeme.
A szív esetében találóan alkalmazható ez a beosztás. A szív páratlan mivoltának morális következménye a jószívűség parancsa, allegorikus értelme az ember érzelmi énjének kibontakoztatása, analógiás értelmezése pedig a ráció tükrében mutatkozik meg, és az érzelmi intelligencia kibontakoztatását jelenti.(1.táblázat)

1. Táblázat: Szent Bonaventura rendszere a szentírás értelmezéséhez

Nem vitás, a szív és a többi páratlan szerv kitüntetett helyzetben van a páros szervekhez képest. Gondolhatnánk, a páros szervek a természet túlbiztosító védőmechanizmusa folytán alakultak ki, ha netán az egyik oldali vese vagy tüdő felmondaná a szolgálatot, attól továbbra is fenntartható legyen az egyed élete. Ha így gondolkodnánk, akkor a páros szervi funkciók volnának fontosabbak az élet fenntartása szempontjából. Pedig hallás nélkül süketként, látás híján világtalanként, tudat nélkül bolondként még élhet az ember, de érzelmek nélkül az ember nem ember, éppen a legemberibb jellegzetességétől volna megfosztva. Vagyis a páratlan szervek, s azok közül is a szív egyedi volta nem deficit, hanem figyelemfelhívás – az embernek az érzelmi énje páratlanul szélsőséges skálán mozoghat. A szülő az egyetlen olyan teremtmény, amely kívül hordja a szívét…
Az emberi test multipoláris módon is értelmezhető. Nemcsak a frontális hasi- és a dorsalis hátoldali nézetben kell gondolkodnunk, hanem a jobb- és bal testfél, valamint a fölső- és alsótest vonatkozásában is. Ezzel egy térgeometriai rendszer alakul ki, amely az emberi test előre-hátra, jobb-bal, föl-le dimenzióit öleli föl, s ha ehhez mellérendeljük az időbeliséget is, egy térben és időben, valamint megannyi más módon meghatározott, finoman hangolható rendszerhez jutunk, amit nagybetűs Embernek nevezhetünk.
A megosztottság, a polaritás tehát nem valótlan képet fest – jelen esetben az emberről, hanem egy roppant árnyalt, szerteágazó, és meglehetősen pontos képet. Ez az árnyalt és részletes kép ugyanakkor nem vonja kétségbe az ember egységes integritását – az egyediség és a sokféleség kölcsönösen feltételezi egymást.

MARSI VILÁG – VÉNUSZI VILÁG

Nem csupán az egyedi ember poláris szerkezetű lény, hanem fajában is megosztott. A férfi-nő kettősség alapvetően határozza meg az ember identitását. Platón még úgy magyarázta, hogy az androgün egység-lény hasadt kétfelé, az egyik fele lett a nő, a másik fele a férfi, s e meghasonlás óta keresik, kutatják egymást, hogy a szeretetben – a magasabb szintézisben – egyesülhessenek. Férfiként vagy nőként megszületni egy életre meghatározó élmény. Egyesek azonban olyan kényszert látnak ebben, ami szabadelvű vélekedésük számára vörös posztó. Ezért Svédországban igyekeznek megtiltani azt, hogy az óvodákban a kisfiúk autókkal és dömperekkel, a kislányok pedig babákkal játszhassanak, nehogy ez hátrányosan befolyásolja nemi identitásuk majdani szabad megválasztását (sic!). Érdekes módon ez az aberrált szabadelvűség mintha nem kívánná biztosítani azt a szabadságot, hogy egy gyermek elégedett lehessen saját, születésével adatott nemi identitásával. Ám ebben a túlkapásban is a nemi megosztottság nehezen kezelhető problémáját kell látnunk.
A férfi és a nő a természet két pólusát képezi. A korai gnosztikus Markión – akit az egyház 144-ben kiközösített – szerint az Ószövetség istene hibázott, amikor a szaporodás megalázó, szexuális módját, a várandósság kellemetlenségeit és a szülés fájdalmait ilyenekként teremtette meg, ezért követőivel elutasították a házasságot.
A klasszikus civilizáció hitvilágában az istenek Pantheonja roppant közel állt az emberi társadalom jellegéhez és az ember jelleméhez: az istenférfiak mellett mindig ott álltak az istennők, s bár alapvetően az erkölcsi rend – például az igazság, a sorsszerűség – fenntartásában működtek közre, mégis gyakran fordultak elő köztük kihágások, atrocitások és csábítások.
Az isteni szint nemek szerinti megoszlásának pólusosságára kétféle válasz adható – vagy a nemek szintézise, boldog, egymást kiegészítő együttélése, vagy a nemileg szelektív istenkép kialakulása. Az ókori Egyiptom, Hellász és Róma klasszikus világképe, vagy Kis-Ázsia, a Távol-Kelet és Dél-Amerika archaikus civilizációi egyaránt a szintézis útját választották.
Ezzel szemben alakult ki a zsidóság kizárólagos, monoteista, nemileg is szelektív istenképe, amely gyakorlatilag kiszorította a női princípiumot a spiritualitásból. Az ószövetség a csábító szerepét osztotta a nőre, akinek a bűnbeesés köszönhető. És ez a szemlélet évszázadokra meghatározta a férfi-nő viszony társadalmi és tudatalatti alakulását a nyugati társadalmakban. Ezen a helyzeten hosszú ideig a kereszténység sem sokat változtatott, bár ott a Mária-kultusz képében visszaköszön az istennő imádata.
Úgy mondják, a világban két erő érvényesül: az isteni akarat és az istennői esztétikum. Első megközelítésben gondolhatnánk, az akarat irányít, az esztétikum elősegít, kiszolgál. De ez nézőpont kérdése. Az indiai hagyomány roppant érzékletesen jelzi a prioritást Siva (nevének jelentése: áldásos), a jóga és a művészetek ihlető istensége, és párja, Dévi (istennő), vagy Sakti (energia), a női princípium archetípusának példáján keresztül. Siva ambivalens személyisége egyszerre aszkéta és pusztító erejű szerelmes, akinek násza eonokon át tart, a teremtő férfi elv megszemélyesítője, aki ugyanakkor a világ megsemmisítésében vállal szerepet. Hatalmas erejét könnyen jóindulatra lehet váltani, Siva könnyen megörvendeztethető, ám éppen furiózus természete folytán dühe is hamar föllángol. Ám párja mellett eltörpül Siva ereje, Sakti nélkül Siva csak holt tetem. Így sejthető az indiai szent hagyomány véleménye – bár látszólag a férfiisten akaratereje az elsődleges, mégis az istennői erőé, szereteté és harmóniáé a végső szó.
Ezt az erőfölényt – valamint az értékek és pozíciók végzetes zűrzavarát – állítja homorú tükörbe az, ha a férfi képtelen élni erejével, s pótcselekvésekbe vagy a hatalom álomvilágába menekül, s a nő az így szabadon maradó férfias szerepeket is magára veszi.
Valójában a vallásos koncepciók is e két irány mentén sorakoznak föl: vagy a maszkulin férfiisten imádata mellett, vagy a gyöngéd de mégis hatalmas istennői kultusz mellett kristályosodnak ki a szent gyakorlatok. Olykor e két irány látszólagos ellentmondásba torkollik, különösen akkor, ha vagylagosan gondolkodunk a két irány felől: vagy a maszkulin, vagy a feminin istenkoncepció dominál. Nyugaton a vagylagos gondolkodás érvényesül, a logikánk vagy-vagy döntéseket ismer, s Søren Kierkegaard is épp ezt a címet adta főművének: Vagy-vagy. Manapság sokan csak a bináris számrendszerben, az igen-nem válaszokban hisznek, pedig teljesebb a kép, ha kitágítjuk az opciók körét. Igaz az igen-nem válaszok választéka, de kiegészítésképpen föl kell vennünk az is-is megoldásokat, sőt a talán véletlenszerűségét, és a nem tudom bizonytalanságát is. Ezzel több pólusú gondolkodási rendszer alakul ki, ami valószínűleg sokkal közelebb áll a valósághoz, mint a bináris fekete-fehér látásmód. A szintézis magasabb rendű elv és gyakorlat, mint a kizárólagosság.
Ha tehát a világban két erő hat: az isteni akarat és az istennői esztétikum, akkor el kell gondolkodnunk, melyiknek a szolgálatába érdemes elszegődni? Ebben tájékoztatást nyújthat például az ember szocializációja, habitusa, de a születési jegye is. Akit a születési jegye a szépség szolgálatára predesztinál, az közvetlenül is eleget tehetne ennek az invitálásnak, akit pedig az akarat irányít, elszegődhetne az isteni akarat szolgálatába. Ám így szintézis nem áll elő. Éppen ezért sajátos módon a helyes megoldás a keresztbe-imádat. Akit tehát születési jegye a szépség szolgálatára predesztinál, annak a keresztbe-imádat elve szerint az akaratot kell szolgálnia, s aki az akaraterő jegyében született, annak az esztétikumot ajánlatos szolgálnia. Ezért például a Hold nemzetségbe tartozó magyarok hajdanán napimádók voltak, s az indiai hagyomány napdinasztiájának kiváló sarja, Ráma királyfi a holdsarlós Sivát imádta, a Hold-nemzetségbéli Krsna pedig Nárájan napistent imádta. Így ötvöződött a Nap maszkulin ereje és a Hold feminin misztériuma. A két erő nem kioltja egymást, hanem ötvözetük szinergikus erőtöbbletet eredményez.
Az istenkép ilyesfajta nemi szelekciója társadalmi hatásokat is eredményez, a jelenlegi alapvetően patriarchális társadalomszerkezet ősemblémája a patriarchális istenkép. Ezzel szemben a női princípium imádatát sokan egyenesen a matriarchátus maradványának tekintik. Manapság azonban a marsi vonásokra egyre kevésbé van szükség, sőt, sokan egyértelműen elutasítandónak tartják az erő és az erőszak minden válfaját. Ezért kárhoztatják a férfidominanciát, látván, mire jutott a férfiak vezette világ: háborúság, verseny, kíméletlenség, szelekció; s magasztalják a vénuszi világot, mint alternatívát. Azonban az efféle kizárólagos pólusosság valószínűleg ugyanúgy túlzásokra vezetne, mint a férfidominancián alapuló patriarchális társadalmakban. Ne feledjük, a szintézis magasabb elv, mint a kizárólagosság.

FÉRFI NAP – NŐI HOLD

Az égi szimbolikus polaritás két remek példája a Nap és a Hold, valamint a Mars és a Vénusz párosai. A Nap és a Mars egyértelműen a férfias jelleget képviselik: uralkodó erő, nyíltság, gondoskodó hatalom, állandóság, illetve harciasság és energikusság a legfőbb jellemzőik. Ezzel szemben – de nem oppozícióban, inkább kiegészítő pólusként – a misztérium, a titokzatosság, a tápláló erő és a változás, illetve a szépség, vonzerő, szerelem, igézet állnak. Az általánosabb, egyetemes kategóriát a Nap-Hold párosa képviseli, mert itt nem néhány férfi- illetve női vonás képviseletéről van szó, mint a Mars-Vénusz polaritása esetében, hanem a legtöbb sajátosságot felölelő párosról. Ezt az általánosságot tükrözi az a páros imaformula, ami a Nap illetve a Hold jellegzetességeit szólítja meg. A rádzsasztháni Udaipur egyik templomi kézirat-másolatokkal foglalkozó szakértője említette meg a kettős fohász-formulát.

„A hívő arccal a kelő Nap felé nyújtsa ki két karját, az ég felé nyitott tenyereit tegye egymás mellé úgy, hogy tenyerének éle, s kisujjai érintsék egymást. A kisujjak és a gyűrűsujjak formálta patkóba fogja be a Nap korongját, s mondja előre: «Tisztító erődet magamba fogadom!» Ismételje el saját maga után a fohász szavait – így hatásosabb a meditációja, majd a tenyerébe gyűjtött Nap-erőben mosdassa meg arcát, s egész felsőtestét végigsimítva végül törzse mellett engedje le karjait, nyitott tenyérrel még mindig a Nap felé, s vegyen mély lélegzetet.
Másodjára az előzőekhez hasonlóan fölemelve kezét, s ujjai patkójába foglalva a Nap korongját mondja: «Gyógyító erődet magamba fogadom!», ismételje el saját maga után a fohász szavait, majd a tenyerébe gyűjtött Nap-erőben mosdassa meg arcát, s egész felsőtestét végigsimítva végül törzse mellett engedje le karjait, nyitott tenyérrel még mindig a Nap felé, s vegyen mély lélegzetet.
Harmadjára az előzőekhez hasonlóan fölemelve kezét, s ujjai patkójába foglalva a Nap korongját mondja: «Éltető erődet magamba fogadom!», ismételje el saját maga után a fohász szavait, s fürdesse meg arcát a Nap éltető erejében, s egész felsőtestét végigsimítva végül törzse mellett engedje le karjait, nyitott tenyérrel még mindig a Nap felé, s vegyen mély lélegzetet. Végül a napkorong felé fordulva tegye ki magát a napszélnek, s leeresztett tenyerébe gyűjtse össze a Napból áradó erőket.
Ehhez hasonlóan a kelő teliholdhoz is fohászkodjon. Arccal a kelő Hold felé nyújtsa ki két karját, az ég felé nyitott tenyereit tegye egymás mellé úgy, hogy tenyerének éle, s kisujjai érintsék egymást. A kisujjak és a gyűrűsujjak formálta patkóba fogja be a Hold korongját, s mondja előre: «Misztikus erődet magamba fogadom!» Ismételje el saját maga után a fohász szavait – így hatásosabb a meditációja, majd a tenyerébe gyűjtött Hold-erőben mosdassa meg arcát, s egész felsőtestét végigsimítva végül törzse mellett engedje le karjait, nyitott tenyérrel még mindig a Hold felé, s vegyen mély lélegzetet. Ezzel is magába szívja a Hold mágikus erőit.
Másodjára az előzőekhez hasonlóan fölemelve kezét, s ujjai patkójába foglalva a Hold korongját mondja: «Tápláló erődet magamba fogadom!», ismételje el saját maga után a fohász szavait, majd a tenyerébe gyűjtött Hold-erőben mosdassa meg arcát, s egész felsőtestét végigsimítva végül törzse mellett engedje le karjait, nyitott tenyérrel még mindig a Hold felé, s vegyen mély lélegzetet.
Harmadjára az előzőekhez hasonlóan fölemelve kezét, s ujjai patkójába foglalva a Hold korongját mondja: «Szerető erődet magamba fogadom!», ismételje el saját maga után a fohász szavait, s fürdesse meg arcát a Hold szerető erejében, s egész felsőtestét végigsimítva végül törzse mellett engedje le karjait, nyitott tenyérrel még mindig a Hold felé, s vegyen mély lélegzetet.
Végül a holdkorong felé fordulva tegye ki magát a holdszélnek, s leeresztett tenyerébe gyűjtse össze a Holdból áradó erőket.”

Ez a rituális leírás gyönyörűen összegzi a Nap három funkcióját – tisztaság, gyógyító hatás és éltető erő –, valamint a Hold három vonását – misztikum, tápláló erő és szeretet. Igaz, a Nap és a Hold poláris jellegű a Naprendszer misztikus értelmezésében, mégis együtt alkotnak teljes egészet, akár a fent említett vonásokat, akár a spirituális funkcióikat tekintjük.
Az upanisadok titkos tana is foglalkozik a Nap és a Hold szimbolikus jelentésével. A két égitest szerepének értelmezéséhez egy harmadikra is szükség van – ez a Föld. A Földhöz képest a Hold és a Nap is felsőbb szintet képvisel, mennyei szférának számít.

– Bizony, akik eltávoznak e világról, valójában mind a Holdba jutnak. Korai (fényes) félidejében életerejükkel táplálkozik, későbbi (árnyas) félidejében pedig megszületésre kényszeríti őket. A Hold a mennyek világának kapuja, s aki (a kérdésére helyesen) válaszol, azt átereszti (hadd emelkedjen a magasabb világokba), de aki nem válaszol néki, azt esővé váltan a földre zúdítja. Ki féregként, ki bogárként, halként vagy keselyűként, oroszlánként vagy vaddisznóként, kígyóként vagy tigrisként, emberként vagy ilyen-olyan alakban születik meg tettei és tudása szerint. (Kausítaki-upanisad 1.2.)

A fenti idézet szerint a Hold növekedése a Földről oda érkező lelkek megszaporodásának tulajdonítható, fogyása pedig az onnan tovább induló, vagy a Földre visszakényszerülő lelkek távozásának. A Hold a mennyek világának kapuja, mondhatjuk csillagkapu – átereszti azt, aki megfelelő lelki tudással bír, de visszaveti azt, aki vizsgáztató kérdéseire helytelenül felel. A titkos tanítások a test elhagyása után a lélek két útjáról beszélnek. Az ősök útja a Holdba vezet – ami a fenti idézet szellemében átmeneti állapot, mintegy transzfer zóna, míg az istenek útja a Napba vezet – s a Hold ide tereli a tökéletesen megtisztult lelkeket. Ebben az értelmezésben tehát a Nap birodalma a világosság örök és maradandó szférája, szemben a Hold átmeneti állapotával. És ez sejteti az égitestek hierarchikus különbségeit. A Hold az óind világkép szerint felsőbb bolygó, míg a nyugati tudományos és mitikus világkép is a Föld függő képletének, szó szerint holdnak tekinti. A Nap azonban csillag, tehát előkelőbb helyet foglal el a rangsorban. A Nap csillag, a naprendszer központi csillaga, a Föld ennek a rendszernek a része, a Nap körül keringő bolygó, míg a Hold a Föld képlete, a Föld bolygó körül keringő kísérő égitest.

AMBÍCIÓ TESZI AZ EMBERT

Az égi polaritásnak megfelelően a földön is polaritás uralkodik. A férfi ambíciója a nő, a nő ambíciója a férfi. Ebből az érdekkülönbségből fakad az ember legtöbb problémája. A naprendszer bolygói közül a nemi jellegzetességek legtalálóbb megtestesítői a harcias Mars és a szépséges Vénusz. Ez a kettős más módon ragadja meg a pólusosságot, mint a Nap-Hold párosa. A naprendszer minden bolygója azonos irányban forog a tengelye körül, ami azt jelenti, hogy minden bolygón keleten kél a Nap és nyugaton nyugszik. E törvényszerűség alól csak egyetlen kivétel van, mégpedig a Vénusz. A Vénuszon tehát nyugaton kél, és keleten nyugszik a Nap. Ez a tény sejtetni engedi a Vénusz fennhatósága alatt álló nők sajátos működéseit: férfi szempontból sok mindent másképp, fordítva csinálnak a nők. Például a racionalitás helyett sokkal fontosabb az életükben az irracionális, emocionális elem – nem az a kérdés, mit mond a férfi, hanem az, hogy hogyan mondja? A női nem természeténél fogva állóképes, a biztonságra és a világi realitásokra törekszik, s fő feladata az élet-adás és az étel-adás. A férfi hivatása ezzel szemben – nem oppozícióban, hanem a magasabb szintézishez nélkülözhetetlen ellenpontként – alapvetően az égi összeköttetés volna, a realitásokat tekintve pedig a biztonság megadása.
Az archaikus férfi-női szerepek mellett új jelenség a harcias és kíméletlenül törekvő, erőszakos és domináns nő, aki mellett nem csoda, hogy egyre pipogyább férfiak tünedeznek föl, nekik már nem marad erőteljes szerep. Marsot megszelídítették, Zeusz trónusa a nagypapa karosszékévé degradálódott, a koronából legföljebb ha puha kalap maradt, s a döntésből és véleménynyilvánításból egyetértési papucsjog lett. Korunk erőteljes vagy éppen erőszakos Vénuszai egyre jobban domesztikálták a korábban harcias Marsot… És a nők nemcsak a nadrágot viselik a családban, hanem a bajszuk is kinőtt – a hormon alapú fogamzásgátló szereknek köszönhetően.
Az erős nő és a pipogya férfi a pólusváltás torzszülöttei. Pedig a hagyományos férfi-női szerepek mély rögzültségét bizonyítja az a felmérés is, amit intézetben nevelkedő – tehát nem hagyományos családban, nem apa és anya mellett felnövekvő – gyermekek körében végeztünk. Ebből az derül ki, hogy a demonstrációs mintával gyakorlatilag nem rendelkező gyerekek is az apa füvet nyír és autót szerel, anya pedig friss ruhát ad és ebédet főz képletében gondolkodnak és éreznek.
A férfi-nő polaritás a prioritásokban is tükröződik. A második táblázat egy Amerikában készült felmérés adatait mutatja Wayne Dyer nyomán, s ez is pólusváltást tükröz. Nem a nemi jellegek és a kozmikus-archaikus szerepek felcserélődését, hanem egy sajátos változást, a spirituális ugrást. Ezt megelőzően átlagos, sztereotip életideálokról beszélhetünk, amiket inkább a társadalmi elvárások és az átlagos családi szocializáció motivál, semmint a spirituális látókörbe állított személyes felelős tudatosság. (2.táblázat)

2. Táblázat: Életprioritások férfiak és nők esetében

Átlagos esetben a férfi egyik legfőbb motivációja a pénz. Mondják is, pénz nélkül a férfi nem férfi. A vagyon felhalmozása nem csupán a család fenntartásának szükséges eszköze, hanem mára fetisizálódó önigazolási tényező. Az ember – és ez igaz a férfiakra és a nőkre egyaránt – az anyagi javak birtoklásán méri a másikat, s olykor önmagát is. Nem az számít ki vagy, hanem az, hogy mid és mennyid van. Így a pénz az eszköz szerepéből céllá, sőt öncéllá lépett elő, ami a személyiség súlyos torzulásához vezethet. Ezzel az elsődleges motivációs tényezővel rokon a rangsorban a harmadik: az eredmény. Ez is inkább külső, objektív, anyagias természetű tényezőket, mérhető dimenziókat jelent, és a teljesítménykényszert sejteti. A kaland és az öröm szintén párt alkot, az izgalom, az időtöltés eufóriája, a barátok, nők, élvezetek egymáshoz hasonló motivációs tényező. Végül az a rangsorban ötödik a megbecsülés, tisztelet – egyszóval a becsvágy. A férfias játékok ezek körül a prioritások körül zajlanak.
Megdöbbentő a változás a spirituális élmény, a kvázi-megvilágosodás nyomán. Maga a spiritualitás válik a legfontosabb tényezővé, holott ez korábban nem is szerepelt a listán! Ezzel helyrebillen az anyagi és lelki elfoglaltságok megbomlott egyensúlya. A kalandvágy helyébe a belső békesség, a stressz-mentes élet lép, ahol az adrenalin helyett a kevesebb aggodalom motiválja az embert. A harmadik helyen a korábbi teljesítmény-orientált eredményesség helyébe egy valódi érték lép, a család. Ekkor már nem a mérhető teljesítmény az érdekes, hanem az, hogy ki igazán fontos az ember életében, mi az igazi érték a számára? A negyedik tényező tényleges spirituális érzékenységet tükröz, s az isteni akarat egyben azt igazolja, hogy metafizikai vonatkozásban is van értelme az ember életének. Az ötödik helyen egy morális tényező szerepel, az őszinteség. A korábbi becsvágy egyfajta torzított morális értékmérőnek tűnik, amivel szemben megjelent a becsület. És ez nem csupán a hazudozás kerülését jelenti, nem csupán hétköznapi becsületről van szó, hanem a hitelességről: mennyire él hitelesen az ember, mennyire őszinte önmagával, az érzéseivel, a benső lényével?
A női prioritások a férfi értékrendhez képest önmagukban pólusos eltéréseket sejtetnek. Átlagos esetben, vagyis a spirituális ébredést megelőzően a nők legfőbb motívuma a család, ami a férfiak esetében csak az ébredés után vált erős motivációs tényezővé. A család, mint elsődleges prioritás nem meglepő a nők esetében, mert szinte az egész szocializációs séma azt sulykolja, hogy a nő elsődleges feladata jó családanyának lenni. A második motivációs tényező, a függetlenség, a szabadság a családanyai feladatok fényében inkább vágyálom, mint tényleges motívum. Az önállóság, vagy annak legalább az érzése mégis fontos tényező. A harmadik helyen a karrier szerepel, ami azért érdekes, mert a modern nő és a hagyományos anyaszerep ütközik, és sokan még az egyre nagyobb függetlenséget biztosító világban sem hiszik, hogy lehetőségük, sőt joguk volna személyes pálya befutására. A beilleszkedés, igazodás a következő prioritás, egyfajta mimikri, belesimulás a környezetbe. Az átlagostól túlságosan eltérő jelenségeket általában nehezen tolerálják. Végül a vonzerő az ötödik prioritás, ami nemcsak a vonzó külsőt, hanem a belső értékeket is felöleli.
Ez az alapvetően külsődleges, kifelé irányuló orientáció alapvetően változik meg a spirituális megnyílást követően. Az odarendelődés, másokért vállalt áldozatosság helyett előtérbe kerül a személyes fejlődés, az önbecsülés és a spiritualitás. Ebben a vizsgálódásban fölmerül a kérdés, mit ér a nő, mennyire értékes ő mint emberi egyed? Mások szolgálata helyett előlép az egyéni gyarapodás, az eddigi beilleszkedő, belesimuló magatartás helyett a személyes emberi gyarapodás válik fontosabbá, s a spiritualitás kapcsán fölvetődik, vajon kapcsolatban áll-e az ember valami önmagánál nagyobb, hatalmasabb tényezővel? Előlép a boldogság is, ami korábban nem is szerepelt a prioritási listán, mert a kötelesség minden egyebet fölülírt. A legkülönösebb tényező mégis a megbocsátás, ami együtt jár a személyes megbánással, s engesztelődést eredményez azokkal szemben, akik eddig téves információt szolgáltattak arról, hogy miért és hogyan is kell élni.
Mindebből az derül ki, hogy a férfi és a nő motivációs listája önmagában is komoly különbségeket tükröz, vagyis poláris szerkezetű, de mind a férfi- mind a női prioritás listák önmagukhoz képest is szöges ellentétet mutatnak a spirituális élményt megelőzően és azt követően. A polaritás tehát önmagunkhoz képest is megmutatkozik az átlagos, azaz a lelki dimenziókat nélkülöző, és a spirituális ébredést követő egyéni életszakaszban. Mert ami igaz az élet hajnalán, meglehet már nem kielégítő az élet delén.

PÓLUSVÁLTÁS MINT ESCHATOLÓGIAI FENYEGETÉS

Az eschatológia a vallásoknak a végső dolgokról – így az ember sorsáról, a halálról, ítéletről, mennyekről és pokolról, s a világmindenség végzetéről – szóló tanainak összessége. A túlvilág iránti kíváncsiság az ismeretlen várakozásokat érlelte eschatológiává. S ma, amikor a pokol és a mennyország ígérete már egyre kevésbé motiválja az embereket, s az utolsó ítélet rettenetével sem lehet riogatni senkit, tanúi lehetünk egy ezoterikus pszeudo-eschatológia kialakulásának.

„Három fázisban megy majd végbe a pólusváltás és az emberiség tudati felemelkedése. Először a legtisztábbak mennek – olyanok, mint te meg én – meséli válságváró barátom. – A Földön nagy kataklizmák várhatók, s az égi lények megkérdik, ki akar emelkedni? Aki igennel válaszol, az maga mögött hagyja földi ragaszkodásait, nem visz magával semmit, aki viszont nem akar emelkedni, az itt marad és meghal. Most a harmadik szintről indul mindenki, és aki igent mond az emelkedésre, hirtelen az ötödik-hatodik szintre léphet, majd visszajön ide, hogy az átmenetben segítse az embereket. Ekkor kérdezik meg másodjára, hogy ki akar jönni, s aki igennel válaszol, az is emelkedhet. A Szíriusz közelebb jön a Földhöz, aztán harmadszor is megkérdik, ki akar emelkedni, s aki ekkor sem jön, az végképp itt marad – és tudod mi lesz a sorsa: hát meghal!”

Ehhez a bennfentesek még hozzáteszik, hogy különleges bolygóállások várhatók, megváltozik a Naprendszer keringési pályaképe, a titokzatos Nibiru bolygó vészesen megközelíti, sőt, akár el is sodorja a Föld egy részét, ha nem vigyázunk, elillan a föld atmoszférájának egy része, hirtelen megdermed a földbolygó olvadt vasmagja, „nagyon sok” földrész – amiknek lakói nem rendezték a csoportkarmájukat – víz alá fog kerülni, Atlantisz pedig kiemelkedik. Ráadásul a Föld forgási iránya is megváltozik (!), de aggodalomra semmi ok, a piramis alakú házak megmaradnak. Minden szintetikus anyag atomjaira hullik és megsemmisül, tovább hasad az ózonlyuk, a tengeráramlások leállnak vagy megfordulnak, a sarki jégsapka elolvad, földrengések, időjárási katasztrófák, vulkánkitörések várhatók. A kontinensek arculata át- és átrendeződik majd bekövetkezik a pólusváltás. Valami „nagyon gyors, valami nagyon nagy” dolog történik, és rendkívül nagy számban elpusztítja az embereket. Akik dimenziót váltanak, azok egy bizonyos tudati fejlettségi szintet elérve túlélik az eseményeket, és halál helyett egyfajta szellemi emelkedettséget tapasztalnak meg. „Az Isteni Terv pedig az, hogy 2013-ra legalább 144 000 ember eléri a Krisztus-tudat szintet, mivel ez az a minimális létszám, mellyel az emberiség túlélheti a dimenzióváltást.”
Ez a rövid idézet összefoglalja a 2012-szindróma ismertető jegyeit, és egyben mintapéldáját adja az eschatológiai várakozásoknak. Szerepel ebben halál, emelkedés, misztikus közbeavatkozás, bolygóközi segítség és ármány, kiválasztottság-tudat, reménység és végítélet – akár egy vérbeli ezoterikus kalandfilmben, vagy egy ószövetségi profetikus jövendölésben.
A kereszténység történetében is voltak ilyesféle várakozások. A chiliasmus például a kereszténység első évszázadaiban elterjedt várakozás volt, ami szerint Krisztus második eljövetelekor földi országot alapít majd, amely ezer évig áll fönn (a chiloi görög szó jelentése ezer), s ahol a halottaikból föltámadó jók minden földi gyönyörűségben dúskálnak majd. E vélekedés alapjai az Apokalipszis 20.4-6 versei, valamint maga a várakozás-szindróma, hogy mielőbb véget érjen a földi siralomvölgy, és beköszöntsön az új világ. A korai kereszténység első századai után az ezredforduló táján elevenedett föl a chiliasmus, de a második ezredforduló táján is sokan vártak változásokat. Ebben is látszik a várakozás-lélektan egyik vonása: a rendkívüli rugalmasság. Előbb pontos és végérvényes jóslatok hangzanak el, majd felpuhul a szigor, képlékennyé válnak a dátumok és az események, és a közelebbi-távolabbi jövőbe helyeződik át a szindróma toposza, s marad a lényege: maga a várakozás. Mert nem a baljós eseménysor, nem a kiválasztottság, nem a világvége fenyegetettsége vagy a menekvés lehetősége a lényeg, hanem a várakozás.
Ugyanezt tapasztalhattuk a 2012-szindróma kapcsán is. 2010-re már évtizedekkel ezelőtt fenyegető jóslatok hangzottak el, de azokat az időben közelebb eső 1999. augusztus 11-i teljes napfogyatkozással, vagy az 1999. szeptember 9-i dátummal kapcsolatos vég-várakozás fölülírta. A Y2 számítástechnikai katasztrófa sem következett be, s ekkor újabb időpontot kellett keresni. Adódott 2010 – mert ez amolyan majdnem kerek időpontnak tűnt, majd a pontosítás után kialakult 2012, mint dátum, még pontosabban 2012 december 21-e, mint a maya kalendárium végnapja. Hamarosan újabb pontosítás következett – ekkor nem ér véget a maja kalendárium, hanem csak egy ciklusa zárul le, viszont a maja jóslatok szerint valóban ekkor várható egy kisebb – vagy nagyobb? – világvége. Mostanra inkább átmeneti periódusról beszélnek, amely néhány pillanattól akár évtizedekig, vagy évszázadokig is eltarthat – ez kényelmessé teszi a jövendöléseket, hiszen a jósok és hallgatóságuk sem tudja tapasztalatilag ellenőrizni az évtizedes-évszázados periódushatárokat.
A várakozás lélektan másik fontos vonása a félelem, a rettegés. A János-evangélium Jelenések könyve valóságos rémtörténet, a kor emberének inába szállhatott a bátorsága a szöveg olvastán. A jelen eschatológiai várakozás ugyancsak rettentő képet fest a kontinensek megsemmisülésével, természeti katasztrófákkal, tömeges emberhalálokkal, kozmikus kataklizmákkal. Az idő közel! – e kijelentés tovább gerjeszti a várakozásokat és a félelmeket. Sokan ezért eladják lakásukat, védekezésre, túlélésre készülnek, s buzgón vadásszák a változásokkal kapcsolatos összes – a legtöbb esetben ellenőrizhetetlen – hírt.
Ilyen jóslatok mindig is voltak, példaként álljon itt egy szibillai jóslat, amit a hagyomány szerint Konstantin császár a niceai zsinaton görög eredetiben idézett. A szöveg később rendkívül népszerűvé vált, Katalóniában, Itáliában és francia földön is rendszeresen énekelték latin nyelven. A XIII. századtól helyi nyelveken is megszólal, s hiába tiltották a XVI. században, mai napig fennmaradt.

Az erythraeai Sibylla az utolsó ítéletről

Ítélet jele lesz, hogy a föld verítékben elázik,
S égből jő a Király, aki Úr lesz minden időkig,
– hogy megitélje – a földre leszállván ember-alakban.
Meglátják Istent, meglátja hivő s hitetlen,
Szentjeivel mikor itt ama végórán a Magasztos.
S így ítélet elé állnak testükkel a lelkek,
Elhanyagolva a föld hever ottan a sűrü bozótban.
Kincsét, bálványát mind elhajigálja az ember,
Perzseli tűz az eget meg a földet, a tengert.
Feltöri, rettentő kapuját nyitván a pokolnak,
s minden szenteknek testét átjárja szabad fény.
Átadatik, hogy örökké tűz égesse, a bűnös,
Vallani fog mindenki, bünét nem hagyva titokban.
Isten a szív minden titkát feltárja a fénynek,
S lészen gyász, lészen sírás, s a fogak csikorognak.
Fényét veszti a Nap, s nincs csillag-kórus az égen,
össze az égbolt dől, megszűnik a Hold ragyogása,
mélybe lesüllyed a domb, míg a völgy felbukkan a mélyből,
s emberi dolgokban nem lesz mélység, se magasság.
Sík lesz, mint a mező, kéklő tenger meg a hegység,
Megszűnik minden, gyászos romlás tör a földre.
Források, folyamok szintúgy kiapadnak a tűzben,
és felharsan a trombitahang szomorún a magasból,
sírva a romláson, nyomorúságon meg a kínon.
Megnyílván, feltárja a föld a pokolbeli káoszt,
s ekkor mind a királyok az Úrnak elébe kiállnak,
sűrű tűz- és kénfolyamok lezudulnak az égből.
                                                  (Fordította: Déri Balázs)

Végül a várakozás-lélektan további vonása a menekülés lehetősége, ami a kiválasztottsággal, a beavatottsággal kapcsolatos. Két évezrede az efféle várakozások még szolidan fogalmaztak, s ugyan beszéltek a gonoszok vesztéről – tehát egyfajta erkölcsi normát, értékrendet képviselt a jövendölés, mára ambiciózus, eredménycentrikus a menekülés lehetősége is. Hajdanán az Isten előtti elköteleződés volt a menekvés záloga, ami alázatos magatartást követelt, mára viszont csábító ígéretek biztatják a várakozókat: analógia Földanyával, s mivel a Föld emelkedőben van, a jelöltek – akikhez „eljut az üzenet” – is emelkednek. Visszatérésük a paradicsomi állapotokba „óriási sebességgel zajlik”.
„Ti, akikhez ez az üzenet eljut, ti vagytok, az Új Világ megteremtői. Több mint ezer Jézus és Buddha potenciáljai vagytok, s a környezetetek alig várja, hogy mintaként követhessen benneteket. Csodákra lesztek képesek, mert lényetekben a Teremtő Erő a legmagasabb szinteken fog megnyilvánulni.” – ennél aligha lehet hízelgőbb a választottak közé bekerülni. Véletlenszerű blog-keresés eredménye: „A Krisztus-tudat szintet elérők alapítják meg az Új Földet és elhozzák a Megvilágosodás Korát. … A Csillagközi Fényküldöttek megtisztítják az utat számunkra (bennünk), Krisztus tömeges méreteket öltő, második eljövetele előtt. Segítségükkel lényegében ráébredünk megvilágosodott mesteri mivoltunkra, és még itt a Földön – emberi testben – Krisztus-tudatosságra teszünk szert – emberről emberre terjedő megvilágosodás útján.” A helyzetet megillető komolyságot nehéz megőrizni a tömeges megvilágosodás, a mesterek sokasága, s a hirtelen megszaporodó apró krisztusok tömege hallatán. Ufológia, krisztológia, kommunisztikus ezotéria, amatőr csillagászat és profi porhintés keveredik szétválaszthatatlan eleggyé. Áldozathozatalról, vezeklésről, s egyéb kínos folyamatokról nincs szó, van ugyan némi áthangolás, karma-oldás, Ka-csatorna tisztogatás, de úgy látszik elegendő „egyszerűen feljebb rezegni a következő dimenzióba”.
S hogy miről ismerhető fel kiválasztott mivoltunk? Igen különös tünetek jelentkeznek: alvászavarok, furcsa, olykor jövendölő álmok, különös fizikai fájdalmak, amikre nincs gyakorlati magyarázat, rendkívüli fáradtság, kimerültség, furcsa lebegő állapot az álom és ébrenlét között, fokozódó irritabilitás…” Nos, aki ilyen tüneteket tapasztal magán, érezze magát kiválasztottnak, a Krisztus-tudat felé följebb lebegőnek? De hát ki nem tapasztal olykor fejfájást?
Hajdanán nem lehetett büntetlenül álmodozni. A cseh-morva születésű Nikolaus Drabiciusnak, alias Drábik mesternek a XVII. században látomásai voltak. Az akkori Magyarországon, Ledniczén prédikáló lelkész írásban is beszámolt látomásairól, amiket 1643-tól tapasztalt. Tizenöt évvel később, 1657-ben jelent meg az első kiadás Lux in tenebris címmel, Comenius fordította latinra cseh nyelvből. 1659-ben második kiadása Historia revelatiorum Nic. Drabicii címen jelent meg, míg a harmadik, 270 új vízióval bővített kiadás 1665-ben Amszterdamban. A nemzetközi hírnév sem mentette meg azonban Drábik mestert, akit a polgári bíróság perbe fogott. Jóslatait koholmánynak és ördögi szemfényvesztésnek nyilvánították, őt magát pedig lázítónak és istenkáromlónak, amiért is jószág- és fővesztésre ítélték, mégpedig azzal a súlyosbítással, hogy fővesztés előtt kezét és nyelvét vágják le, holt teteme pedig könyvével együtt égettessék meg. Háromszáz éve ilyen brutálisan végezte Drábik mester, a látnok. Ma más sors vár a fogadatlan látnokokra – az ezoterikus népszerűség.
Hamvas Béla azt írja a XX. század első harmadában(!): „A világ minden időben kedvezett az olyan gondolatoknak, amelyek rémületet keltenek. Az emberek, különösen a tömegek, szeretnek rettegni. A krízis-szellemiség ma sokban nagyon veszedelmesen hasonlít a tömeghisztériához. Kitűnő alkalom: félni — arról beszélni, hogy a társadalmak felbomlanak, elszegényednek, irtózatos háborúk fenyegetnek, népek felfegyverkezve acsarkodnak egymásra, gonosz felbujtók egymásra uszítják az osztályokat, közben egyházak és államok szervezete széthull, morál arcátlan képmutatássá válik, és ahogy Coudenhove mondja: „a kereszténység kiviteli cikk lesz színes népek számára”. Az ilyesmi rendkívül nyugtalanító beszéd- és írástárgy, de éppen ezért nagyon hálás. „A fehér faj halála”, „Európa halálos órája”, „a kereszténység agóniája”, „gazdasági összeomlás”, „termelési válság”, „lelki elszegényedés” — nem pompás téma ez mindarra, hogy az ember alaposan kiborzonghassa magát? De mi ebben a reális? Van-e egyáltalán krízis? Nem örökké meglevő valami ez? Mindig krízis van. Ha az ember előveszi a legrégibb írásműveket, már találkozik azzal a sajátságos szellemmel, amely a kort kifogásolja, és azt jósolja, ha az emberek nem térnek jobb útra, pusztulásnak néznek elébe. Lao-ce, Buddha, Hérakleitosz apokaliptikus hangja éppoly könnyen felismerhető, mint néhány gnosztikusé, igazi és pszeudoevangélistáé, Johannes Chrysostomosé, Savonaroláé vagy Newman bíborosé. A gondolkozásnak, ha korkritika, mindig van apokaliptikus attitűdje. Az, hogy a legújabban, önkényesen csak 1750-et véve fel határidőpontnak, Montesquieu-től kezdve, Rousseau, Hölderlin, a romantikusok, Hegel, Kierkegaard, Marx, Nietzsche egész Evoláig ezen a hangon beszélnek, tulajdonképpen nem jelent semmi lényegeset. Ez az örök krízis-szellem modern megfogalmazásban: az apokaliptikus tradíció, ami ma túltengő sajtó és könyvcivilizáció következtében a hisztéria egy nemévé vált. Krízis ma éppoly kevéssé van, mint Lao-ce korában, vagyis ma éppúgy van, mint akkor volt: de ez a mai kor nem kivételesen válságos, nem válságosabb, mint a történelem bármilyen más korszaka. (Hamvas Béla: Modern apokalipszis, 1935)
Pedig a várakozás gerjesztői és a 2012-szindróma művelői éppen azt igyekszenek elhitetni velünk, hogy kivételes korban élünk, ergo kivételes lények vagyunk!

POLARITÁS – PÓLUSVÁLTÁS

Az archaikus világnézet élő organizmusnak tekintette a földet és a Föld bolygót. Egyiptomban a hercegek hercege, Geb a föld chtonikus istene – érdekes módon férfi, szemben az általános anyaföld, földistennő koncepcióval – a görögöknél Gaia istennő a Föld bolygó megszemélyesítője. Indiában szintén istennő, Prithiví, a „széles” a Föld megtestesítője, minden lények anyja. Általános a Föld – Anya és Ég – Atya kettőse, s valójában ebből a feszültségből, polaritásból születik minden, innen szikrázik elő a teremtés.
Az élet egyik jele a változás, a dinamizmus. Éppen ezért nem meglepő, ha változik a Föld, és vele változik az ember, de a világmindenség is. Mondhatjuk, a változékonyság az egyetlen állandó a teremtésben.
A látszólag oly stabilnak és rendíthetetlennek tűnő Föld néha megrázza magát, és felszabaduló energiái földrengés formában okoznak katasztrófát. A Föld mint bolygó, s a Föld mint istennő egyaránt finom, érzékeny jelenség, amelynek ezer összetevője és millió finom mozgása létezik. Ahogyan az évszakok váltakoznak a Nap körüli keringésnek megfelelően – s ebben a rendszerben csak minimális anomáliák tapasztalhatók – úgy a nagyobb rendszerek keringése, egymáshoz viszonyított helyzetük és egyedi mozgásaik, változásaik is rendszerbe vannak foglalva. A világegyetemen belül viszonylagos rend uralkodik, sőt mondhatjuk, a „rendellenességek” is a rendszer elemei, ha tágabb perspektívából tekintünk a jelenségekre. Éppen ez a rendezettség különbözteti meg a kozmoszt a káosztól.
Ha tehát eleven rendszernek tekintjük a Földet, akkor természetes, hogy változik. Tudjuk, hogy a kontinensek vándorolnak – Európa és Észak-Amerika például évente maximum 15 centiméternyivel távolodik egymástól –, tudjuk, hogy forgása során a Föld az Északi-sarkon mintegy 18 méterrel kidudorodik, a Déli-sarkon viszont 26 méterrel lapult, azaz körtére emlékeztet. Ráadásul a Föld a légtömegek téli eloszlása miatt tavasszal 0,5 m/s-mal lassabban forog, mint ősszel.
A Föld forgástengelye által meghatározott geográfiai sarkok, és a mágneses pólusok mellett azonban a Földnek számos egyéb kitüntetett pontja, pólusa is ismeretes. A klimatikus pólusok például azok a helyek, ahol a hőmérsékleti középértékek a legszélsőségesebbek. A hideg pólus norvég mérések szerint a Közép-Antarktiszon található -94,5°-kal (1965), a melegpólus pedig Tripoli mellett el-Azizinál, +57,8°-kal (1922. szeptember 13. adat). Létezik emellett a viszonylagos megközelíthetetlenség pólusa, egy antarktiszi orosz kutatóbázis, a tengerszint fölötti 4 000 méteres magasságban.
A mágneses pólusok fölcserélődésének zsivajgó várakozásában mindenki a pólusváltástól retteg, pedig az is természetes jelenség, hogy a földrajzi pólusok is vándorolnak. Érzékeny mérésekkel követhető a Föld periodikus pólusvándorlása. A tényleges északi földrajzi sark évente 5-20 méteres utat tesz meg, spirális alakban imbolyogva kering a megegyezéses közepes Északi-pólus körül.
Ehhez hasonlóan mozognak a mágneses pólusok is, évente mintegy tizenöt kilométernyit vándorolnak, véletlenszerű irányban és mértékben. Az északi és a déli pólus egymástól függetlenül vándorol és nem feltétlenül a földgömb két átellenben lévő pontján találhatók. A mágneses sarkok egyébként nem esnek egybe bolygónk földrajzi pólusaival, a mágneses pólusokat összekötő tengely és a Föld forgástengelye között több mint 10° eltérés mutatkozik. Az elméleti mágneses pólusok, azaz a geomágneses pólusok azokon a helyen vannak, ahol Föld mágneses tengelye – a Föld belsejébe képzelt mágnesrúd (dipólus) meghosszabbított vonala – átdöfné a földfelszínt.
A kőzeteknek a földtörténeti korokból eredő remanens mágnesezettségének, vagyis a paleomágnesességnek a vizsgálata során arra a föltételezésre jutottak, hogy 570-500 millió évvel ezelőtt a kambrium korszakban a Föld mágneses tengelye a mai egyenlítő közelében helyezkedhetett el. A mágneses pólus mozgását az utóbbi mintegy száz esztendő mért adatai alapján a 3. táblázat adatai foglalják össze.

3. Táblázat: A pólusok vándorlása

Mindemellett tudományosan is igazolt tény, hogy bolygónkon időről időre felcserélődnek a mágneses pólusok. A kőzettani vizsgálatokból megállapították – a felszínre került és kihűlt magma maradvány-polaritását elemezve, hogy viszonylag tág intervallumban változó periódusok alatt fölcserélődik a Földön a polaritás, átlagosan 250 000 évenként. A legutóbbi, úgynevezett Brunhes-Matuyama pólusváltás azonban az átlagostól eltérően mintegy 780 000 évvel ezelőtt történt. A pólusváltás a mai ismeretek szerint hosszas idő alatt megy végbe. A kőzetmintákból következtetett adatok szerint a legrövidebb idő, amíg a pólusok felcserélődtek 2 000 esztendő volt, a leghosszabb pedig 11 000 év, átlagosan pedig 7 000. A mágneses pólusváltás tehát időről időre bekövetkező, természetes esemény, akárcsak a tél és a nyár váltakozása. A földtörténet legújabb korszaka, a neozoikum kezdete – mintegy 70 000 000 év óta – akár ötvenszer is fölcserélődhetett a mágneses polaritás iránya.
A térbeli vándorlás mellett a mágnesesség intenzitása is változik, ma mintegy 10-15 százalékkal gyengébb a Föld mágneses mezeje, mint 1845-ben, amikor Friedrich Gauss német matematikus mérni kezdte az adatokat.
Mindemellett a változások, az átmenetek mindig fokozott terhelést jelentenek. Az évszakok közül a nyár és a tél egyértelműsége kevesebb szomatikus és pszichés terhelést jelent, mint a tavasz vagy az ősz változó, átmenetet képező időszakai – eltekintve a tél fénytelenségének deprimáló hatásától. A földi időjárás változásaiból, szélsőségeiből évszázadok óta a végidők jelét igyekeznek kiolvasni, pedig az évszakok változása, és az ezzel járó terhelés a Föld és a Nap egymáshoz viszonyított helyzetének természetes velejárója. Efféle változások nem csupán a naprendszeren belül zajlanak, hanem galaktikus szinten is. A Naprendszer a Tejútrendszer mintegy kétszáz milliárd csillagrendszerének egyike, a százezer fényév átmérőjű küllős szerkezetű spirálgalaxis Orion-karjának belső peremén, a galaxis középpontjától mintegy 25 000 fényév távolságra kering. Pályája közel ellipszis alakú, s mintegy egymillió km/h sebességgel kering a középpont körül, s nagyjából 225–250 millió év alatt tesz meg egy teljes fordulatot. Egy teljes fordulat időtartama a kozmikus esztendő. A Nap és vele a Naprendszer saját mozgása is meghatározható, a Vega csillagkép felé tartanak, a Lant és a Herkules csillagképek között. A Nap a galaxis fősíkjához képest oszcillál, egy ideig e képzeletbeli sík egyik oldalán – mondhatnánk alul –, máskor a sík másik oldalán, úgy mond fölül tartózkodik. A naprendszer is rója tehát a maga pályáját, s mostanában halad át a galaktikus egyenlítőn. Ez természetesen indukálhat változásokat, de nem jelent rendszerhibát.
Ez az áthaladás várható sokak szerint a maja naptár állásának megfelelően 2012 decemberében. 2012 december 20-án, csütörtökön véget ér a maja kalendárium Kr.e. 3114. augusztus 11-én kezdődött időszámítási egysége, amely tehát mintegy ötezer esztendőt ölel fel – és figyeljük meg, ez rendkívül közel esik az óind időszámítás jeles dátumához, a jelenlegi vaskor (kali-juga) kezdetének időpontjához, amit i. e. 3102 február 17-18-ra tesznek. A decemberi dátum a maja naptárrendszer kalkulációja szerint megfelel baktun 12, katun 19, tun 19, uinal 17, kin 19. napjának, 2012 december 21-én, baktun 13.0.0.0.0. napján, pénteken pedig új korszak kezdődik – magyarán a kalendárium folytatódik.
J. B. Hare, a Sacred Text Archive szellemi atyja kifejti: „A maják bonyolult naptárrendszert alkalmaztak, amely úgy tűnik, az óvilágtól teljesen függetlenül fejlődött ki, s a maja civilizáció bukásával megszűnt a használata. A naptár számításának és használatának ismerete jobbára megsemmisült a spanyol hódítás során. A XX. század végére sikerült alaposabban feltérképezni a maja civilizációt, beleértve a naptárszámításukat is.
A maják fejlett matematikával rendelkeztek, amit naptárszámítási rendszerük is tükröz. Ismerték a zérust, használták a moduláris aritmetikát, és húszas számrendszerben számoltak. Csillagászati ismereteik ellenére naptáruk nem alkalmazkodik a holdfázisokhoz, időszámításukat inkább a napjáráshoz igazították, de ahhoz is csak hozzávetőlegesen. A maják tisztában voltak ezzel a pontatlansággal, de nem érezték szükségét annak, hogy naptárukat pontosan egyeztessék a Nap járásával, ami pedig oly fontos volt az óvilág civilizációinak.”
Eric S. Thompson, a Maja hieroglif írás című tanulmánykötet szerzője írja: „Bizonyosra veszem, hogy a maja kalendáriumnak nincs kijelölt kezdőpontja, annál is inkább, mert az időt a maják folytonos, kezdet és vég nélküli tényezőnek tekintették, így az időpontok számítását egyre korábbi és korábbi múltba vezethetjük vissza, anélkül, hogy egy kezdőpontba ütköznénk.”

A MAJA NAPTÁRAK

A maják három különböző naptárat, évszámítást használtak. Az első időszámítás a tzolkin év (szent kör) rituális célokat szolgált. Ez az év húszszor ismétlődő 13 napos periódusból áll, így a tzolkin év 260 napból áll. Ennek jelentősége nem ismert, talán a Vénusz 263 napos keringéséhez köthető, bár csupán feltevésekre támaszkodhatunk. Az 1-től 13-ig számokkal jelölt napok húsz különböző nap-névvel kapcsolódnak, így a tzolkin évben az idő nem vektorosan, egy irányban értendő, hanem körkörösen ismétlődve, spirál alakban. Úgy képzeljük el, mintha egy folytonosan ismétlődő 13 számból álló skála értékeit feleltetnénk meg egy szintén folytonosan ismétlődő 20 megnevezésből álló skála adataival. A 13 szám és a 20 megnevezés jelölte napok folytonos ismétlődésben követik egymást, amíg ki nem töltik a 260 napos tzolkin esztendőt. Ekkor, egy esztendő múltán a kezdő szám és a kezdő nap-megnevezés ismét egybeesik. A napok megnevezése a 4. táblázatban található.

4. Táblázat: A maja naptár napjainak elnevezése

A második évkört, a polgári kalendáriumot vagy határozatlan évet (haab) leginkább az évszakok és a mezőgazdasági események követésére használták. A haab 365 napos évekkel számolt, amik 18, egyenként 20 napos hónapból álltak. A haab év végén öt napot betoldottak, hogy az év hosszát megközelítőleg egyeztessék a napjárással. Ez az öt nap alkotta az uayeb kishónapot, ami veszélyt, balszerencsét, elmúlást jelölt, mások szerint a Napistennek szentelt ünnepek lehettek. A 18 hónap megnevezése az alábbi: Gyékény (pop), Béka (uo), Szarvasbika (zip), Denevér (zotz), Koponya (tzec), Vég (xuc) Újnap (yaxkin), Egyesülés (mol), Kút (chen), Zöld (yax), Fehér (zac), Szarvas (ceh), Takaró (mac), Érettnap (kankin), Bagoly (muan), Zene (pax), Teknős (kayab), Sötét isten (cumku), + Kísértet (uayeb). A haab év július folyamán kezdődik a Gyékény hónappal. A hónapok nulladik napja átmenetet jelentett az időegységek között.
A haab és tzolkin dátumokból hiányzik az esztendő megjelölése, mindemellett a két évszámítás 18 980 naponta átfedi egymást, ami nagyjából 52 szoláris évnek felel meg. A haab és tzolkin dátum együttes alkalmazása pontosan meghatározza ennek az 52 esztendős ciklusnak egy bizonyos napját. Az 52 éves ciklusok vége félelemmel és várakozással teli időszak lehetett, mert úgy tartották, ha az emberek nem teljesítették az istenek felé vállalt kötelezettségeiket, büntetésre számíthatnak.
A harmadik, úgynevezett Hosszú Számítás főként történeti célokat szolgált, mert ennek alapján akár a múlt, akár a jövő szinte bármely dátuma meghatározható. A hosszú számítás öt elemből áll, amiket az ötödik táblázat foglalja össze.

5. Táblázat: A maja Hosszú Számítás időperiódusai

Vegyünk egy tetszőleges dátumot a maja kalendárium szerint, például:
12.18.17.16.6 6 Cimi 19 Kayab
Ez az alábbiak szerint értelmezhető: 12 baktun, 18 katun, 17 tun, 16 uinal, 6 kin – a jelenlegi ciklus kezdetétől fogva, vagyis közelítőleg átszámítva a Gergely naptárra:
12 x 400 év + 18 x 20 év + 17 x 1 év + 16 x 1 hónap + 6 nap = 5177 év, 16 hónap és 6 nap, azaz körülbelül i.sz. 2063. A kiegészítés a két naptári számításra vonatkozik 6 Cimi a tzolkin, 19 kayab a haab évkörre utal.
Ismét J. B. Hare, véleményét idézzük: „A maják hosszú időszámításáról még a Discovery Channel sorozataiban is olyan téves információk hangzottak el, miszerint az a közeli jövőben „véget ér”, s ezzel együtt bekövetkezik a maja apokalipszis, a pólusváltás, a föld dimenzióváltása, a kozmikus konvergencia és hasonlók. Mivel a hosszú számítás teljességgel ciklikus, ostobaság ennek a számításmódnak az elejét, vagy a végét feltételezni. Ahogy az egyik ciklus befejeződik, kezdődik a következő, vég nélkül. A hosszú számítás jelenleg a 12. baktun időegységben jár, és további 8 baktun – azaz körülbelül 3 000 esztendő – múltán lép át a következő ciklusába. A jelenlegi katun időegység hamarosan valóban befejeződik, s 2012 december 21-én 13.0.0.0.0-át írunk, de ez cseppet sem tekinthető különlegesebb időpontnak, mint például a nyugati időszámítás szerinti ezredforduló.
Ne feledjük, itt a maja kalendárium elméleti rekonstrukciójáról van szó, hiszen ezt az időszámítási rendszert jó néhány évszázadon át nem is használták. A szaktudósok évtizedeken keresztül komoly vitákat folytattak a maja kronológiáról. A feltüntetett dátum konszenzus eredménye, amit eredetileg J. E. S. Thompson határozott meg, többek között C14-es kormeghatározási módszerekkel. De a dátum nem pontos, akár több éves csúszás is elképzelhető, így a világvége várakozásokat is ennek függvényében kéne módosítani. A maja időszámítás ebben az értelemben hasonló a keresztény kronológiához, ami szintén megegyezésen alapul, hiszen nincs a birtokunkban Jézus születésének pontos dátuma. Így a keresztény időszámításra alapuló világvége várakozások is abszurdnak tekinthetők. Ráadásul a maják húszas rendszerben számoltak, ami tovább bonyolítja a helyzetet.
A maja időszámítás jelenlegi korszakának kezdete i.e. 3114 augusztus 11-e. Ez a dátum sokkal régebbre nyúlik vissza, mint a maja civilizáció általunk ismert bármely történeti eseménye, s jelentősége épp ezért ismeretlen. Baktun 7-nél korábbról nincsenek jegyzett maja történeti dátumok, s a legtöbb általunk is ismert esemény baktun 9 alatt történt, azaz i.sz. 435-830 között.
Mindemellett léteznek ennél nagyobb ciklusok is, mint a piktun, a calabtun, kincsiltun és analtun, ez utóbbi 64 millió esztendő időtartamú. Ezek a húszas alapú időegységek akár millió évekkel ezelőtti múltbéli, vagy éppen évmilliókkal ezutáni jövendő dátumok meghatározására is alkalmasak. Ilyen dátumok nem ismeretesek a maja történelmi feljegyzésekben, de a kronológia képes ilyen időtávokat is átfogni. Ez a kozmikus időperiódusokat átfogó datálás a maja időszámítás egyik nagyszerű teljesítménye, ami a hindu és buddhista időszámításhoz fogható, hiszen ezek a rendszerek nem csupán évmilliókkal, hanem évmilliárdokkal számolnak.”

MISZTIKUS PÓLUSVÁLTÁS

A földi pólusosság egyik sajátos, bár kissé együgyűnek tűnő következménye a vízörvény forgási iránya a mosdókagyló lefolyójában. Pedig az egyszerű jelenség mögött a természet rendje, sőt, a kozmikus rend is fölsejlik. Az északi féltekén a víz örvénylése a lefolyóban az óramutató járásával egyező irányban indul el, míg mondják, a déli féltekén éppen ellenkezőleg.
Az indiai mitologikus hagyomány is különbséget tesz a két irány között. Aki az óramutató járásával megegyezően keveri meg a teáját, az az áldásos irányt követi, aki ellenkezően, az baljós gyakorlatot folytat. A templomokat is ilyen irányban kerülik meg, mindig a jobb testfelet mutatva a szakrális épület felé. A jobb kéz áldásosnak és tisztának számít, a bal kéz viszont tisztátalannak, akárcsak az iszlám kultúrában. Ennek a gyakorlati magyarázata a higiénia, hiszen e kultúrákban az emberek kézzel étkeztek. A jobb kéz ritualizált tisztasága az étkezés higiénéjét biztosította, mert ürítkezéshez és a test tisztogatásához a bal kezet használták, a jobbat nem. Így a két testfél, illetve a két kéz pólusos elválasztása rituálisan tisztára és rituálisan tisztátalanra egybevág a természeti működések tapasztalati irányaival. Ez azonban már nem pusztán higiénia, hanem a makrokozmikus rend visszatükröződése az ember szervezetében és cselekvési rendjében.
Mennyi féle polaritás képezi tapasztalati létünk, sőt életünk természetes közegét? A pólusváltás nyomán bizonyára a dolgok megszokott rendjében is változások állnának be. Logikus feltételeznünk, hogy megváltozna a vízörvény iránya a lefolyóban, s föl kéne cserélnünk a két kéz rituális megítélését. Meglehet, másként tekeredne a lián a fára, ellentétes irányba kapaszkodna a szőlő, s a növény szárán a leveleknek a Fibonacci számsor szerinti kiosztása is megváltozna.
Tágítsuk tovább a kört – mi történne, ha minden megfordulna? Ha az óramutatók járásának iránya ellentétesre váltana? Ma még a jobb kéz az aktív, elektrikus és a jövőt magába rejtő, s a bal a magnetikus, passzív és múltba kapaszkodó. A pólusváltással ennek a polaritásnak is változnia kell? De az anyagszerkezet is poláris, a részecskefizika eddigi megállapításai elavulttá válnának, sőt, akár az antianyag is létre jöhetne, amikor a részecskék töltése ellenkezőjére váltana. Csakhogy az anyag / antianyag találkozását katasztrofálisnak tekintik, mert a feltevések szerint ez totális megsemmisüléssel járna. A férfi-nő polaritás megfordulása is tapasztalható, egyre több az erőszakos és törtető nő, s ezzel gyarapszik a pipogya férfiak száma, így a nemek polaritásának eltolódása sem kecsegtet sok jóval. Poláris az írás iránya is. A legtöbb nyelv balról jobbra ír, néhány nép azonban megfordítva, például a japán – akik sokszor fölülről lefelé irányozzák soraikat, nem pedig vízszintesen –, a héber, vagy az ősmagyar rovásírás.
Poláris a napkelte és napnyugta is, aminek megváltozása képtelen következményekkel járna. Képzeljünk el egy olyan világot, amelyben nyugat volna a kelet, és kelet volna a nyugat – lám, még a fogalmaink sem engedelmeskednek ennek a fantáziaképnek. Pedig ilyen irányváltásról, dimenzióváltásról beszámolnak az ősi írások. India upanisadjai, amik az emberi vizsgálódás és az isteni kinyilatkoztatások sajátos ötvözetei, találunk ide vonatkozó jelzéseket, amikor tehát a meditációjában elmélyülő, a megvilágosodás egyre magasabb szintjeit elérő ember körül megváltoznak az égtáj-irányok.
Paul Deussen orinetalista írja: „(A Cshándógja-upanisad 3. fejezete szerint) Brahman, az isteni princípium az univerzum napja, a Nap bolygó pedig Brahman megnyilvánult formája. A szöveg meglepő képzettársítása szerint a Nap mézként csordul ki a szent véda-iratokból, s a félistenek ezzel a mézzel táplálkoznak.
Amely ember ismeri az adott véda nektárját, részesül is belőle, sőt, teljhatalmat gyakorolhat az adott véda félistenei fölött, s önuralmat saját maga fölött, továbbá mértani sor szerint fokozódó tér-idő távlatot nyer. Így i) a jelenlegi világkorban a Nap keleten kél és nyugaton nyugszik, majd ii) kétszer olyan hosszú ideig (két világkorszakon át) délen kél és északon nyugszik, iii) ismét kétszer olyan hosszú ideig (négy világkorszakon át) nyugaton kél és keleten nyugszik, iv) ismét kétszer olyan hosszú ideig (nyolc világkorszakon át) északon kél és délen nyugszik, míg végül v) ismét kétszer olyan hosszú ideig (tizenhat világkorszakon át) a zeniten kél s a nadíron nyugszik. Ehhez hasonlóan hosszú annak az uralma, aki ismeri az adott védák nektárját. S eljő az idő, amikor a Nap nem kél és nem nyugszik, hanem mindig a delelőn áll, ám ebben az éjszaka nélküli permanens nappalban csak annak lesz része, aki ismeri Brahman titkos tudományát. Az ilyen embernek sikerült megragadnia a lényeget; a természetes Napon keresztül eljutott az isteni Brahman-Napig, s számára megvirradt a tökéletes tudás napja, amelynek nincs éjszakája.”
A meditáció során megvalósuló efféle pólus- és dimenzióváltás tehát nem kaotikus apokalipszis, hanem rendezett fejlődési folyamat. E kozmikus tapasztalások mellett a jóga gyakorlója személyes képességeiben is misztikus változásokat érvényesíthet.
A Patanydzsali féle Jóga-szútrák erről a misztikus képességek elsajátítása kapcsán szólnak. E képességek révén legyőzhető a tömegvonzás, és a jógí teste könnyű lesz, akár a vízen is járhat, vagy képessé válik testméretét megváltoztatni, tisztánlátásra és távolhallásra tehet szert, képes befolyásolni mások tudatát, vagy akár halálának pillanatát is megválaszthatja. E titokzatos képességeket egyesek a test polaritásának akaratlagos megváltoztatásával magyarázzák, ami talányosan hangzik. A szútrák szövege a sajátos indiai terminológiát használja, s a testi életerők, a pránák uralásáról beszél. Ez az uralom meditáció révén érhető el, amikor is a szervezet működéseit a velük analóg kozmikus tényezőkkel összefüggésben szemlélik.

Patandzsali: Jóga-szútrák
3.40. Elméjét az udána-funkcióra [emelkedő légzés] összpontosítva s uralva azt (az aszkéta) nem merül el a vízben, sárban vagy más fedőréteg alatt. [A vízen járás képessége, gravitáció legyőzése.]
3.41. A szamána-összpontosításból [az egyensúlyt irányító funkció] tündöklő fény ered. [A jógí testét fénysugárzás övezi; spirituális lumineszcencia.]
3.42. Elméjét a hallás és az űr összefüggésére összpontosítva (az aszkéta) megvilágosodott/isteni hallásra képes. [Vagyis képes a közeli s távoli, földi s égi hangok meghallására.]
3.44. A külső módosulásokon, a nagy testetlenségen (elmélkedve) a világosságot fedő fátyol szétszakíttatik. [A testi azonosítás korlátait felismerve és legyőzve nyilvánul meg a tudat megvilágosodása.]

A világirodalom és történelem három emberi tulajdonság, s a belőlük fakadó három tény körül forog: a szerelem, az agresszió és a szerzésvágy körül. E három tényező a jóga bölcseleti rendszere szerint a kéj (káma), a düh (kródha) és a kapzsiság (lóbha). A pólusosság egyik kiegyenlítési kísérlete a szemet szemért, fogat fogért volt – amire Gandhi úgy reagált, hogy ennek az elvnek az alkalmazása csak a világtalanok és a fogatlanok társadalmához vezet.
A jóga ősi bölcselete ezzel szemben az ember belső, tudati pólusváltásáról beszél, amikor a testi és mentális korlátok felismerése és meghaladása elvezet az emberi intellektus hátterét képező tudati mezőbe, ahol megszűnik a tér-idő korlátja, s a megvilágosodottság állapotában megvalósul az eleven és szeretetteljes istenélmény.

58/2012.
Rácz Géza