Az őszinte odaadás

Élt egyszer réges-rég Dél-Indiában, Madras városában egy nyíltszívű bráhmana, aki szegény volt, mint a templom egere, mégsem elégedetlenkedett. Tudta, hogy bizonyára korábbi tettei miatt nem jut neki különösebb vagyon. Békésen éldegélt, s ha csak tehette, felkereste a tiszta szenteket, amikor azok a városban összegyűltek. Egy nap végighallgatta az összesereglett bráhmanák beszélgetését, akik a múrtik (az istenség kegyszobrai) templomi imádatáról társalogtak. Itt hallotta, hogy múrtit gondolatban is lehet imádni. Ha valakinek nem áll módjában tényleges odaadó szolgálatot végezni, megteheti, hogy meditál ezeken a tetteken, s a lelki eredményt ugyanúgy elérheti.

Ez nagyon fellelkesítette a bráhmanát, s miután fürdőt vett a szent Gódávari folyóban, gondolatban nekilátott a múrti pompás imádásához. Letelepedett a folyópart egy félreeső helyén, és meditálni kezdett. Elméjét az Úr formájára szögezte, s gondolatban szépen felöltöztette Őt. Drága ruhát szerzett, pompás ékszereket, koronákat hozott. Ezután tisztelettel leborult az Istenség előtt, így fejezve ki hódolatát. Gondolatban drága arany- és ezüstkancsókban vizet hozott a szent folyókról: a Gódávariból, a Gangeszből, a Jamunából, a Narmadából s a Kávériből. Így látott neki a templom takarításának. Ezt követte az arti ceremónia, amihez a legválogatottabb kellékeket gyűjtötte össze. Volt ott illatos virág, finom gyümölcs, füstölő és szantálpép. Pompás imádatot mutatott be, mindent szépen fölajánlott az Úr nagy örömére, s végül az Írások tanácsainak megfelelően fejezte be az áldozatot. Mindez a bráhmanának is nagy örömére szolgált, s hosszú éveken át folytatta így a múrti imádatát.

Egy nap aztán gondolatban édesrizst főzött az imádott múrtinak. Elsőrendű rizsből, zsíros tejből és cukorból készült a finomság, amit aranytálcán kínált az Istenségnek. Ám eszébe jutott, hátha túl forró az édesrizs. Hiszen minél hűvösebb az édesrizs, annál finomabb az íze. Ezért ujjával megérintette az ételt, vajon fogyasztható-e már? Amint az edényhez ért, nyomban megégette az ujját, s így megszakadt meditációja is. Bánatosan, s meglepetten töprengett:

– Hogyan égett meg az ujjam? Hiszen mindez csak meditáció volt!

Míg a bráhmana így bánkódott sebesülése miatt, Vaikunthabéli hajlékán az Úr Visnu elmosolyodott. A körötte szorgoskodó hívei kíváncsiságát felcsigázta Visnu mosolya, s faggatni kezdték, mit talál olyan mulatságosnak? Visnu nem válaszolt nekik, hanem hírnökeit azon nyomban menesztette, hogy hozzák a színe elé a bráhmanát. Mikor a visnuduták légi járműve megérkezett, s a szegény bráhmana ott állt Visnu és hívei előtt, az Úr mindent elmesélt. Így a bráhmanának abban a kivételes kegyben lehetett része, hogy Visnu örök társa lett a Vaikunthán.

Az Úr ugyanis mindent átható, s ahogyan saját hajlékán ott tartózkodott, ugyanúgy jelen volt a bráhmana szívében is. Vagyis még a gondolatban felajánlott áldozatokat is elfogadja, ha azt őszinte odaadással nyújtja neki valaki.

1994/17.