Férfiketrec

Az utóbbi időben a csapból is a női szerepek problémaköre folyik. Magazinok cikkei és kutatások egész sora foglalkozik a nők megváltozott helyzetével, új és régi szerepeivel, ezek ellentmondásosságával. Ha a nőiség ekkora probléma, azt hiszem nagyon is időszerű volna körülnézni a férfiasság háza táján is, hiszen a kettő összefügg.

A társadalmakat hagyományosan két kategóriába szokás sorolni: létezik matriarchális és patriarchális társadalom. A mi kultúránk patriarchális. Nálunk a férfi azért férfi, mert ő a hatalom birtokosa. Elvárás szerint erősebb, gazdagabb, befolyásosabb legalább a családon belül. Az a férfi, amelyik nem erősebb nem gazdagabb és nem ő az úr a háznál, e patriarchális szemlélet szerint nem is férfi, hanem papucs. Az, hogy mennyire fontos helyet foglal el ebben az értékrendünkben a hatalom, jól mutatja hogy a társadalmak kategóriákba sorolásánál a tudós uraknak éppen az volt a fő szempont „ki viseli a nadrágot”.
A „nadrág” viselése, megtartása azonban egyre nehezebb feladat. Korábban egy férfi kitanult egy szakmát beilleszkedett a társadalomba, és ha megtette azt amit kell, nem mondhatta, hogy valami izgalmas élete van, de legalább azt igen, hogy ő a család fenntartója. Így szürke élete mégiscsak kapott valami hősies színezetet. Férfinak érezhette magát. Ma azonban nem egyszer találkozunk olyan esettel, amikor egy középfokú végzettséggel rendelkező férfi felesége leteszi a nyelvvizsgáit, megszerzi első diplomáját, majd a másodikat, harmadikat, esetleg doktorál, és már többet keres, mint férje. Még ha ezt a teljesítménybeli fölényt nem is érzékelteti férjével, már ez a tény elegendő lehet ahhoz, hogy a férfi önértékelési válságba kerüljön, és nemi identitásában érezze magát megkérdőjelezve. Társadalmunkban ezért vonakodnak a férfiak beereszteni a nőket a magas vezetői pozíciókba. A nők emancipációja megkérdőjelezte a nőiségről alkotott korábbi képet. A férfi társadalom reakciója meglehetősen ingerült, mivel ez egyúttal azt is jelenti, hogy a férfiassággal sincs minden rendben. Egyoldalú, felszínes.

Richard Rohr amerikai ferences szerzetes fiatal korában indián rezervátumban végzett misszionárius szolgálatot. Az ottani indián törzsek matriarchális társadalomban éltek, ezért idősebb paptársai gondosan felkészítették erre, és lelkére kötötték, hogy ott majd az asszonyokkal igyekezzen jó viszonyt kialakítani, mert ott a nők a fő döntéshozók. Az ifjú Rohr úgy lépett a rezervátumba mintha egy idegen bolygóra tette volna először a lábát. Nem kis megdöbbenéssel tapasztalta ezért, hogy az élet pontosan ugyanúgy folyt ott, mint a fehéreknél, a különbség pusztán annyiból ált, hogy az indián férfiak bevallották azt, amit a fehérek nem, jelesül, hogy az élet döntéseinek jelentős részét valójában a nők hozzák. Rohr „A férfi útja” című könyvében, ezt a következő anekdotával illusztrálja.
„Egyszer egy tisztes urat arról kérdezték, ki hozza a döntéseket a családjában. Azt válaszolta, hogy ő hozza a nagy horderejű döntéseket, a kisebb döntéseket pedig feleségére hagyja. Amikor kérték, hogy világítsa meg, pontosan mit is ért ezen, azt válaszolta: „A feleségem dönti el, hogy milyen környéken éljünk, melyik iskola lesz a legjobb a gyerekek számára, hogyan használjuk fel a pénzünket, hova utazzunk szabadságra, és más efféle dolgokat. Én döntöm el viszont a nagy kérdéseket, mint például, hogy megbízhatunk-e az oroszokban, hogy a kormány jól dolgozik-e, és hogy mit kéne tenni a gazdasággal.” A történet vicces és szomorú egyszerre, mert a férfi nyilvánvalóan hagyta magával elhitetni, hogy tényleges döntéshozó hatalma van.”

A legtöbb férfinak a munkakörében sincs sok hatalma. Ha fizikai munkás, akkor azt teszi, amit mondanak neki, ez pedig többnyire nap mint nap ugyanaz. Ha felügyelő, vagy irányító beosztásban van, akkor is mindig van egy felettese, aki megmondja, mit tegyen és mit ne. Ha eladó, akkor mindig a vevő kedvét próbálja keresni. Még ha vezető állásban van is, legtöbb úgy nevezett döntését még magasabb szintű vezetők, és a hatáskörén kívül eső piaci viszonyok határozzák meg. A legtöbb férfi azért kapja fizetését, hogy, megtegye, amit valaki más akar. Nem igazán irányítják saját életüket. Kultúránk csak a döntéshozás illúziójával ajándékozza meg a férfiakat, de valójában megfosztja őket annak lehetőségétől, hogy ténylegesen új irányokat határozzanak meg a napi kisszerű versenyfutáson kívül, illetve azon túl. Alig van lehetőségük, hogy olyan döntéseket hozzanak, amelyek ténylegesen megváltoztatják az életüket, vagy a körülöttük lévő világot. Nem léphetnek ki a játszmából, különben nem kapják meg a jutalmukat.

A patriarchális társadalom mai nyugati változata valójában olyan gondolkodási viselkedési módozatok rendszere, mely behatárolja és függésben tartja nem csak a férfiakat hanem a társadalom minden tagját. Ezt Anne Wilson Schaef pszichológus írta le, és összefoglalóan a fehér férfiak rendszerének nevezte el. E rendszer alapját négy mítosz képezi.
Az első mítosz: Egyedül a fehér férfiak rendszere létezik. A férfiak, akik ehhez a rendszerhez kötődnek nem ismernek más módszert a valóság kezelésére. Ragaszkodnak a világ egydimenziós szemléletmódjához, és ez jelenti számukra a valóságot. Nincs más játszma forgalomban csak a hatalom, a pozíció és a jólét játszmái. A mítosz egy vagy több aspektusból az életünk minden részére kiterjed. Mindenki így él. Többé vagy kevésbé függünk ettől a rendszertől, és attól a valóságtól, amit meghatároz számunkra.
A második mítosz: A fehér férfiak rendszere eleve felsőbbrendű. Másoknak esetleg lehet más felfogásuk az életről, de ők álomvilágban élnek. Felfogásuk és tevékenységük legfeljebb „eredeti” vagyis vicces, de inkább hibás és veszélyes. Ebből a felsőbbrendű helyzetből adódik, hogy a rendszeren belüliek ítélkezhetnek a kívülállókon. A nőket gyengének, a szegényt ingyenélőnek, a képzetlent butának, a meg sem születettet eldobhatónak lehet címkézni. A lista legalább olyan hosszú, mint a fehér férfi előítélete. A rendszer határozza meg, mi helyes, jó vagy igaz.
A harmadik mítosz: A fehér férfiak rendszere tud és megért mindent. Semmi sem marad a látókörén kívül, vagy ha mégis, az nem fontos. A rendszer és a rendszer urai tudják, mi kell mindenkinek. Adott esetben tudják még akár azt is, mit akar Isten, és azt is, hogyan kell Isten akarata szerint élni. Európa története tele van példával arra, hogy eszmék hogyan váltak a rendszer kiszolgálóivá.
A negyedik mítosz az a hiedelem, hogy lehetséges teljesen logikusnak, racionálisnak és objektívnek lenni. Minden, amiről érdemes tudomást venni, az tárgyiasítható és számszerűsíthető. Számba vehető, mint a bruttó nemzeti termék része, meg lehet mérni és súlyozni a politikai hatalom mérlegén, meg lehet vizsgálni és elemezni egyik vagy másik tudomány segítségével. Ha valamit a rendszer technológiájával nem lehet felfogni, az lényegtelen, és figyelmen kívül hagyható. Érzelmek, értékek, remények, ideálok, jogok és más eszmei vagyon is csak akkor számít, ha számszerűsíthető.
Már az első három mítosz felfedi, mennyire tökéletlen és részleges valójában a fehér férfiak rendszere, mégis a negyedik mutatja meg, miért tesz annyira függővé. A férfi mint az alkoholista, aki a „mocskos észjárás” követőjévé válik a rendszer rabja lesz, beszűkül a gondolkodása, és a felfogóképessége. Függése vakká teszi őket mindennel kapcsolatban, ami a rendszeren kívül van. Csak azt látják és érzik, ami vagy táplálja, vagy fenyegeti a függőségüket. A négy mítoszt egy ötödik erősíti meg, éppúgy, mint ahogy a börtöncella négy fala tartja mennyezetet, és ezáltal zárja be teljesen foglyát. Mint ahogy a mennyezetnek, ennek sem tulajdonít senki nagyobb figyelmet, de azért ott van. Ez pedig az a hiedelem, hogy a férfiak Istenné válhatnak. A férfiak többsége persze tagadja, hogy ez is része a hitrendszerüknek, mert nem néznek föl, hogy hova is vezet mindez, de ha Isten az egyetlen létező, aki minden felett álló, a valóságot meghatározza, és mindent tud, akkor a saját függőségi rendszer megteremtése és fenntartása által a fehér férfi tudatosan vagy tudattalanul Istent játszik.

A nők nyilvánvalóan nem érzik jól magukat ebben a világban. Születésüktől kezdve sérül az önbecsülésük, mert ebben a rendszerben a puszta élet nem érték, csak akkor, ha a vagyon, és vele a hatalom növekedik vele. A nők márpedig a hagyományos patriarchális gondolkodás szerint inkább viszik a vagyont, mint hozzák, ezért a nő és általában a nőiség egy megkerülhetetlen, elháríthatatlan, örök veszélyforrás a „fehér férfiak” rendszere számára. Innen a megvetés. A nők egyre fokozódó dühe, mely az emancipáció egyre radikálisabbá válásában nyilvánult meg, valójában frusztráció, mely az elfogadás egyre kétségbeesettebb vágyából táplálkozik.
A férfiak gőgje miatt, a nők maguk is megvetik önnön nőiességüket (mert hát végül is tetszeni akarnak nekünk), és a férfiak hatalom-központú értékrendszerét teszik magukévá. A nők egyenjogúságát ezért férfiaknak fenntartott pozíciók elfoglalásával kívánták és kívánják elérni. E harc eredménye hogy ma már a nők lehetnek egyetemi hallgatók és oktatók, politikusok, cégek és egyéb szervezetek vezetői. Mindezeket a fejleményeket alapjában véve magam is helyeslem. Az emberben rejlő képességek kibontakoztatása szent kötelesség. Mindazonáltal én azt látom, hogy ezek a vívmányok nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket, mert bár a kocsmán és egynémely párt székházán kívül ma már mindenütt ciki a nőket nyilvánosan egy mondatban említeni a fakanállal, megbecsültségük a fejekben nem változott lényegre hatóan. Ezzel egy időben pedig a nők átvették a férfiak nyomorát azzal, hogy ők is beszálltak a korábban csak férfiaknak fenntartott hatalmi játszmákba, ennek következtében egymásnak ellentmondó elvárások csapdájába estek. Korunk legelszántabb amazonjai messzebb vannak saját nőiességük kiteljesedésétől, mint azok a száz évvel ez előtti nők, akik „csak” anyák és háziasszonyok lehettek, más irányú belső értékeik, kibontakoztatására nem volt lehetőségük. Főzni, mosni, takarítani, autót, céget, pártot vezetni, iskolában, egyetemen okosan hallgatni vagy okosakat beszélni nem egy nagy ügy, ezeket egy férfi is meg tudja tenni (ha akarja), de gyermeket szülni, gyermeket tejjel táplálni az már valami, azt csak nő tud.
Ugyanakkor viszont a női felszabadítási mozgalom erőfeszítései révén sok nő előrébb jár a megváltás útján, mint a férfiak. A nők felismerték elnyomatásukat, nevén nevezték azt, és belső utazásba fogtak. Önismereti táborokon, előadásokon, különféle ezoterikus társaságok meditációs gyakorlatain, lelki gyakorlatokon, ahol az ember közelebb kerülhetne mély önmagához, a résztvevők túlnyomó többsége nő. Ők érzik, hogy nincsenek a helyükön és ezért foglalkozniuk kell magukkal. A férfiaknak legfeljebb csak dereng, hogy nem stimmel velük valami. Íjazós, kardozós, vagy éppen kommandózós, alakizós, gyerekes idétlenkedésen túl nem nagyon jutnak. A férfi divatban, ennek ellentéteképpen, újabban megjelenik egyfajta antimacsó tendencia mely rózsaszín ruházatban, a testszőrzet borotválásában vagy akár sminkelésben is megnyilvánulhat. Ez annak jele, hogy néhányan már sejtik, a kifelé vezető út valahogy a nőiség elfogadásán, befogadásán keresztül vezet, de szerintem itt a játék inkább arra megy ki, hogy elhárítsák maguktól az (ivar)érettséggel együtt járó felelősséget, örökké fiúk akarnak maradni, a nők (vagy mások) sikamlós játszópajtásai. A két véglet közös jellemzője a reménytelen, meddő felületesség.

Most hogy ilyen szépen lehordtam mindent és mindenkit, illene, ha legalább egy bekezdést szentelnék arra, véleményem szerint mi volna a megfelelő módja férfiasságunk megélésének, kiteljesedésének. Nos, a szabadulás útja a magunk által épített börtönből, először befelé majd felfelé vezet szerintem. A mennyezetet kell először eltávolítani, le kell mondanunk az Istennek fenntartott szerepkörről. El kell ismerni, hogy az Ő igazságát nem lehet zsebre vágni, így nincs más választás, át kell adnunk magunkat annak. Lelki gyakorlatok, meditáció, önvizsgálat és más belső munka útján meg kell nyílni, észosztó sarlatánból figyelmes tanítvánnyá kell válni. Az igaz férfi Isten felé nő, ereje a felé való megnyílásból származik. Ebben a folyamatban kifinomulttá és érzékennyé kell válnunk, ebben segítenek bennünket a nők. Aki tapasztalja magában az erőt, az bátran lehet gyöngéd. Ez a szakasz a Hold útja, Rohr János apostol útjának nevezi ugyanezt. Ezt a szakaszt végigjárva a férfi őszinte alázattal figyel, kérdez, tanul, szíve diktálja az igazságot, becsületes és bátran cselekszik. A Nagy Egész részének tekinti magát, így akár vezérigazgató, akár utcaseprő élete nem értelmetlen. Az életadó nő méltó párja, tisztelet és szeretet övezi anélkül, hogy ezt keresné vagy követelné, mert az élet kiteljesedésének szolgálata köti le, és szeret. Pózolás nélkül magától értetődő természetességgel elevenedik és újul meg benne a hagyomány. Egy idő után túllép a mindennapok küzdelmein, önragyogóvá, Nappá válik, mindenki Nagy Apjává. Az én mestereim ilyenek, én őket követem.

Irodalom:
ROHR, Richard: A férfi útja I-II Ursus Libris 2004.
SCHAEF, Anne Wilson– FASSELL, Diane: Addictve Organization (Harper and Row, 1988)

58/2012.
Kemény András