Fétis – Mágikus események az emberiség jelenkori történetében

 

„Ekkor a tömérdek gyertya fényétől megvilágított szobában, ahol rekkenő hőség, fülledt emberszag és nagy tömeg uralkodott, a varázsló elővette a babát. Kis rongydarabnak tűnhetett volna, ha nem látszottak volna a tagokat mintázó nyúlványok, és különösképp a gyöngyökkel kivarrt szemű arc. Ez döbbenetesen hasonlított az Ember ábrázatára, mintha az első ember tökéletes arcmása lett volna.
A rítuson mindenki aktívan részt vett – sokan énekeltek és tapsoltak, mások hangszereken játszottak, de még aki kívül akart volna maradni – mint például jómagam – az is bevonódott, az ősritmus szerint lüktető kultikus zene önkéntelenül magával ragadott mindenkit. Akiket jobban elfogott a révület, meredt szemmel és égnek emelt ábrázattal, karjaikat szerteszét hányva vitustáncot jártak, ezt a többiek szent áhítattal bámulták. A ritmus és a lüktetés egyre fokozódott, a hőség hevületében valósággal úsztunk a verejtékben, s a varázsló széles taglejtéseket tett. A bábu mellett más kultikus tárgyakat is előhúzott, vörös és sárga kendőket, amiket meglebegtetett a bábu fölött, egy tükröt, amire lassan, körkörös kézmozdulatokkal kaszálva elhelyezte a bábut, végül egy mágikus kést, amit ugyan letett a keze ügyéből, de annak finom másait, a tűket továbbra is a markában tartotta. Engem az ájulás környékezett. Ahogy a ritmus vad tombolása a tetőfokra hágott, ezekkel a tűkkel közelített a bábu felé…”

Fétis

BENNSZÜLÖTT RÍTUS

Efféle beszámolót szívesen olvasunk, ha egy sodró lendületű regény lapjait forgatjuk, vagy néprajzi tanulmányokat folytatunk, de óvakodnánk tőle, ha a bábu arca miránk hasonlítana. A fétisről annyit tudunk, hogy valamely hiedelem által kultikus tiszteletben részesülő tárgy, amitől védelmet, áldást vagy éppen rontást remélnek. A szó latin eredetű, a factitius mesterkélt, vagy a facere csinál szavakra vezethető vissza, innen portugál közvetítéssel (feitiço) került be a köztudatba, jobbára a Nyugat-afrikai gyarmatosításnak köszönhetően. Az itt élő népek hiedelmeinek, szokásainak volt része a fétisek imádata.
Robert Hamill Nassau tiszteletes 1904-ben megjelent Fetisizmus Nyugat-Afrikában című könyvében írja: „A fetisizmus kifejezést a múlt századi [értsd: XVIII. század] francia tudós, De Brosses honosította meg a legalacsonyabb fajok vallásosságának megjelölésére. A szó körül bizonyos zavar keletkezett, lévén Comte és más szerzők ugyanezzel a fogalommal jelölték az égitestek és a természet nagyszerű jelenségeinek imádatát. Pontosabb, ha a fetisizmus kifejezést nem az önmagukban is bámulatot kiváltó természeti objektumok imádatára alkalmazzuk, hanem arra a jelenségre, amikor a tárgyakat azért tisztelik, mert azokat megszállta valamely szellem.”

Helyben is volnánk! Jóllehet tudományos körökben – elsősorban a szociológia és a vallástudomány terén – már a tárgy pontos körülírása is komoly nehézségekbe ütközik, és rengeteg rokon terület, tudományág és jelenség tarkítja az amúgy is dzsungelként burjánzó kérdéskört. Egyesek – a régi kifejezéssel élve – primitív népek hiedelemvilágát látják a fetisizmusban, mások a panteista természetszemlélet jelének tekintik, de az animizmus, a sámánizmus, a bálványimádás vagy a spiritizmus is rokon területnek számít. De ha visszatérünk a fenti definícióhoz, a fétis attól válik szakrális objektummá, hogy átlényegül. Már nem a közönséges kavicsdarabról, vagy kos-szarvról van többé szó, hanem valami másról. Ezt a bennszülöttek nagyon jól tudják. Gabriel Ellis Afrika-kutató írta a XIX. század végén: „Minden bennszülött, akivel beszéltem e kérdésről, csak nevetett azon a feltevésen, hogy ő egy követ vagy hasonló dolgot imádna, vagy annak áldozna, mert számukra is teljesen nyilvánvaló, hogy a kő az csak egy darab kő, semmi egyéb.” Akármilyen kezdetleges imádatmód legyen is a fetisizmus, mégis megvan a maga filozófiája, akárcsak a többi vallásos viselkedésformának. Hasonló szükség kényszeríti térdre a keresztény hívőt, hogy bajában imádkozzon, mint a fétis-imádót áldozatai elhelyezésében, kívánságai elmondásában vagy a nyakába kötözött antilop-szarv megmarkolásában – a védelem, a segítség, az esedezés igénye.

EMBERFÖLÖTTI ERŐHATALOM

Mi teszi akkor a fétist? A fétis nem pusztán amulett, aminek jobbára csak védő szerepe van, s célja az, hogy viselőjét megóvja, főként mágikus értelemben. A kabala szerencsét, egészséget, boldogságot hoz tulajdonosának, ezért másodrendű eszköznek is tekinthetjük, szemben a talizmánnal, amiről úgy tartják, mágikus tulajdonságokkal bír, és oltalmat vagy erőt remélnek tőle.
A fétis lényege ezeken túlmenően az, hogy valamely emberfölötti erőhatalom, szellem száll az adott tárgyba, ami aztán valósággal önálló életre kel, s az ember szolgálja azt. A fétis anyaga, összetétele lehet egyszerű vagy több elemből összetevődő, növényi, állati, ásványi sőt emberi eredetű is, ami attól is függ, miféle célra szánják. Természetfölötti erejét azonban a varázs-orvostól kapja, aki mágikus szertartásokkal avatja be a fétist. Ezeknek köszönhetően költözik a fétisbe valamely szellem, vagy lokalizálódik benne egy bizonyos erőhatás.
Az előkészített összetevőket titkos szertartáson, dobolás közepette, tánc és ráolvasó varázs-kuruzs eljárás kíséretében állítják össze. A mágus-doktor tükörbe, vagy vízbe nézve kereshet emberi- vagy szellem-arcokat segítő támpontokként, majd az elkészült holmit annak gazdájára, vagy szolgájára bízzák.
A varázs-doktor szerepe megkerülhetetlen. Az uganga személye persze nem feltétlenül orvosdoktort jelent, bár az ősi mágikus-spiritisztikus világszemléletben egy ráolvasásnak éppoly gyógyító ereje lehet, mint a mi felfogásunk szerint egyik-másik vegyületnek, amit gyógyszernek tekintünk. A varázsdoktor választja ki a leendő fétis alkotóelemeit, amiket aszerint választ meg, amilyen célra való fétist készít. Ha a fétishordozónak bátorságra van szüksége, leopárd vagy elefánt testrészt választ, az antilop maradvány furfangossá tesz, bátorságot a szárított szív nyújt, észt az agy, akár emberi agy darabkája, s egy fétis-szem birtoklása hatalmat biztosít mások fölött. Ezek az anyagok vonzóak, csábítóak bizonyos szellemek számára, akik hajlandók beléjük költözni, és segítik a fétis birtokosát céljainak elérésében.
Nassau tiszteletes szerint bármiféle objektum alkalmas lehet fétisnek: egy kő- vagy cserépdarab, egy gyöngy, rongy, vagy valamely szilárd állati maradvány, például vadmacska farka vagy leopárdmancs, állatfogak és koponyadarabok, csigahéj, vagy kisebb gazella- vagy kecskeszarvak. Ezek a tárgyak általában kicsik, így leendő gazdája könnyen magánál tarthatja azokat. Az szarvak, csontdarabok különösen kedvezőek, mert ezek üregeibe az uganga könnyen bele tudja rejteni az általa megszentelt fétiskeverékeket. Elégetett gyógynövények hamvai, elszenesedett csontok, fűszerek, illatos gyanták, bogyók, vagy akár állati ürülék, testrészek, sőt bizonyos esetekben akár emberi maradványok is szerepelhetnek a fétisben. Az elődök maradványai, erős, kiváló emberek tagjai vagy az ellenségek testrészei különösen hatásosnak számítanak.
A rituálisan elkészített erőanyagot aztán a fadarabra kenik, vagy a szarvak, héjak üregeibe tömik bele. A fétis értéke, ereje azonban nem a készítéséhez felhasznált anyagok mibenlétében rejlik, hanem az oganga rátermettségében, ahogyan képes bánni a szellemekkel. Számtalan szellem népesíti be a bennszülöttek világát, és számtalan objektum alkalmas arra, hogy belékényszerítsék e szellemeket, de erre csak a rátermett varázsdoktor képes. A vándorló szellemet megfogni és belekényszeríteni az adott objektumba, sőt arra is kényszeríteni, hogy erejét és szolgálatait a fétis leendő gazdájának szentelje, olyan kihívás, aminek csak egy a szó mágikus értelmében véve ügy-es varázsdoktor képes.
Az ilyen fétis-tárgyakon túl, amik inkább orvosságnak, vagy személyes védőtalizmánnak tűnnek, a fétisek többsége valamilyen baba, vagy antropomorf figura. Az ilyen szobor lehet az otthon vagy a falu őre, és a fétisben lakó szellemnek általában ételt áldoznak. „Az Észak-amerikai pueblo indiánok közé tartozó zunyik kukoricaliszttel és vízzel táplálják, és vagy valamely rejtett sarokban őrzik, vagy magukkal viszik a vadászatra, míg Kamerunban az emberek hetente egyszer adnak enni a szellemnek bármit, ami éppen adódik, és a fétist az ajtó fölé akasztják, hogy megoltalmazza az otthoniakat” – írja Sheila Paine az amulettekről szóló munkájában.
A fétis elsődleges értelmében tehát a varázs-kuruzs gondolkodáshoz, az emberi hiedelemvilág eme konkrét megnyilvánulásához tartozik, amikor is egy varázsszertartáson átszellemített tárgy birtoklásával remélték, hogy hatást gyakorolhatnak az élet menetére. A fetisizmus tovább mutat az Észak-amerikai indián törzsek totemvilágára, sőt általánosabb értelemben a szimbolikus világképre és gondolkodásra. Az könnyen elfogadhatónak tűnik, hogy a totemállatok szimbolikus megjelenítői a törzs valamely tagjainak – a medve a sámánnak, a bölény az ételadónak, a puma a harcosnak, a farkas pedig a nyomkeresőnek – de azt valóságos szentségtörésként élnék meg sokan, ha a keresztet fétistárgynak, vagy a szentáldozást totemlakomának tekintenénk, ahogyan ez utóbbi Freud titulálta. Pedig a szimbolikus, helyettesítő, képviselő jelleg folytán valóságos párhuzam vonható az úgynevezett „láthatatlant” imádó monoteisztikus vallások szimbólumvilága és az úgymond primitív népek szellemek által benépesített, holisztikus világképe között.
A Dél-amerikai indiánok joggal nevezhették volna fetisizmusnak a spanyol hódítók imádatát az arany iránt, s az arab országokban mai nap is úgy gondolják, hogy a hinduk eleven tehenet állítanak oltáraikra és azt imádják. Ezzel szemben egy középkori indus utazó elborzadva figyelte volna az európai országok lakóinak kultikus szokásait: ahogy a keresztet csókolgatják, vagy elholt emberek maradványai, az ereklyék előtt hódolnak.
Mit tegyünk? A kulturális meghatározottságok által táplált előítéletek hálójában vessük meg az úgynevezett primitív szokásokat, s a nyugati-fehér kultúra sovinizmusától vezérelve ítéljünk el minden egyéb jelenséget és világszemléletet? A nyugati vallásosságnak, sőt tegyük hozzá, minden fajta vallásos megnyilvánulásnak vannak fetisisztikus vonásai – a Ka’aba köve a mindenféle képet és objektumot elvető iszlámban, az ereklyekultusz a katolicizmusban és az ortodoxiában, az úrvacsora a protestáns egyházakban, a szent lámák maradványainak tisztelete a buddhizmusban, a totemállatok imádata a természeti vallásokban, vagy akár a múrti imádat a hinduizmusban. Jellegében ezek mind hordoznak hasonló vonásokat, bár természetesen eltérő sajátságaik is vannak.
A templomokból származó kegytárgyak, virágfüzérek, vagy a szent helyekről való por, víz, növények mind mind speciális hatóerőt képviselnek. Ez tény, aligha vitatható, de működő erővé akkor válnak, ha az ember hisz bennük. És fosszuk le bátran a kultikus tárgyakra rakódott babonaságot, mert metafizikailag, s a hit teljességének szintjéről vizsgálva a kérdést, ez a burokréteg közel sem azonos magával a dologgal – a remélt kisugárzás nem azonos a metafizikai töltéssel.
A fétis kifejezés azonban hamarosan kilépett a szociológia vagy teológia szűken vett keretei közül. A XIX. század folyamán két ilyen fogalmi kiterjedést tapasztalhattunk, az egyiket orvosi, a másikat közgazdasági értelemben. Az előbbi Alfred Binet szexuális fetisizmus terminusa volt. Mára a fetisizmus leginkább ezt, tehát a nemi gerjedelem sajátos aberrációit jelenti az emberek számára – hol van már a vallástudomány! Bizonyos viseletek és viselkedések is a nemi fetisizmus fogalomkörébe tartoznak, s amit néhány évtizede beteges hajlamnak tekintettek, az mára vállalható érdekesség. Ezzel a területtel nem kívánunk tovább foglalkozni.
A kifejezés másik, közgazdasági kiterjedése Karl Marxnak köszönhető, ez az árufetisizmus. Eszerint az áruknak különös erőhatás tulajdonítható, ami az előállításukat eredményező társadalmi tevékenységeket motiválná, és önmagukban valamely értékkel felruházottá tenné őket. A közgazdasági fetisizmus a kapitalista árutermelés jelensége, amikor az emberek termelési és társadalmi viszonyait áruk és dolgok viszonyaként fogják föl, ezzel eldologiasítják e viszonyokat, s valóságos természetüket elfedik. Mondhatjuk, a szabadpiac aranyborja a fogyasztás istene, ereklyéi a látszólag a kényelmünket szolgáló árucikkek, fétisei pedig azok a markáns jelölőtárgyak, amik a társadalmi státuszt, a meggyőződést, az alacsony vagy magas pozícionáltságot jelzik, s amiktől az emberek boldogságukat vagy boldogulásukat, netán önnön létük legitimációját remélik. De ne szaladjunk ennyire előre!

KÖZGAZDASÁGI ÉS POLITIKAI FÉTISEK

Leszek Kołakowski eszmetörténész, korábbi kommunista múltjára támaszkodva mutatott rá a marxizmus és Marx fetisizálódására, sőt árucikké válására, amire – tegyük hozzá – egyre kevesebb vevő akad. Bizonyos értelemben tehát a vallás kritikája, vagy az anyagelvűség is átminősült egyfajta vallásos hiedelemmé. Az efféle tendenciák nem új keletűek, Walter Benjamin közgazdász 1921-ben kimondta, hogy: „A tőkés rendszerben igenis felfedezhető a vallásos hit, mondhatnánk, a kapitalizmus lényegileg ugyanazokat az aggodalmakat, szenvedéseket és nyugtalanságokat igyekszik kezelni, mint amiket korábban az úgynevezett vallás próbált csillapítani.” Benjamin a szabadpiaci rendszer vallásos vonásait négy tételben foglalja össze: a tőkés rendszer 1. egy tisztán kultikus vallásosság, talán a legszélsőségesebb, amely valaha is létezett; 2. kultusza nem időszakos, hanem permanens; 3. valószínűleg az első olyan kultusz, amely csak bűntudatot generál, de nem nyújt feloldozást; és 4. hiányzik belőle Isten – tehát nincs kapcsolata a szellemi, spirituális vagy metafizikai valósággal, azaz mélységesen és végletesen materiális.
A Niger folyó deltájában a fétis megnevezése zsu-zsu (talán a francia bijou, jou-jou-ból átvéve?), a libériai partvidéken gree-gree, Gabonban monda, a fang-kannibálok között biah. A további nyelveken és dialektusokban az orvosság szó jelöli. Ma hogyan nevezzük korunk fétiseit? Okostelefon? Visa-kártya? Bankbetét? Hatalom, informáltság? Fétis az a dolog aminek az emberek egy csoportja mindenek fölött álló jelentőséget tulajdonít, legyen az akár egy megmásíthatatlannak tartott vélemény, gondolat vagy elv.
Ha elfogadjuk Benjamin olvasatát a tőkés rendszer vallás-jellegéről, akkor be kell lássuk, mai világunkat rengeteg fétis népesíti be. Hajdanán a fétistől megnyugvást, védelmet, biztonságot reméltek – ma ezeket a funkciókat a pénzvagyontól, a betegbiztosítástól, a jólinformáltságtól reméljük. Ez a hajdani „primitív” fetisizmus metamorfózisa és továbbélése, ha lehet, egy még primitívebb formában. Mert hajdanán legalább valamely szellemtől, természeti erőtől, vagy istenségtől remélték a kvázi-megváltást, mára maradt a pénz fetisizmusa: akinek van pénze, bármit megszerezhet és elérhet. Tragikus értékvesztésnek vagyunk a tanúi. De ez a fajta fetisizmus legalább nem rosszindulatú, bár a fogyasztás kultuszának romboló következményeivel egyre inkább szembesülünk. A fogyasztás és a vásárlás a növekedés fétisére épülő gazdasági rendszer egyik fűtőeleme, ez tartja működésben a rendszert. Természeti hasonlattal élve a termelés által előállított javak a vadállatok számára elérhető és megszerzendő táplálékként értelmezhetők, a fogyasztó maga az állat, a jószág ürüléke pedig, ami trágyaként oly hasznos a természet számára, a környezetet végképp megterhelő szemét-hulladék. A vásárlás és fölös fogyasztás az asszimiláció, az evés helyettesítője, ami egyfajta önkifejezéssé vált, bevett társadalmi szokás és elfoglaltság, sőt kultikus szerepet tölt be. Ötvözi az ősi panem et circenses két aspektusát, s épp kenyér, azaz a fogyasztási javak megszerzésével, a vásárlás cirkuszával foglalja el, szórakoztatja az embereket. Divatos jelenséggé vált az etikus fogyasztás, ami kényesen érzékeny a termékek eredetére és a termelés feltételeire, de az egész rendszer mögött rejlő agresszív és környezetromboló jellegről szinte tudomást sem vesz. Olyan ez, akár az állatvédő ligát támogató ragadozó életmódú ember.
A XIX. században a nemesfém pénzrendszer még fetisizmus tárgya volt, s a honi gazdaságok prosperitását, s nemzetközi megbecsülést reméltek tőle. Mára az ércpénz ódivatúnak tűnik, maradt helyette egy plasztik kártya, korunk egyik jellegzetes fétis-tárgya. A másik nagy fétis a tömegkommunikáció. A napilapok ideje leáldozott, esnek a példányszámok, csökken az olvasottság, ezzel szemben tömeges méreteket ölt a hírportálok látogatottsága. A kommunikációnak java része a társadalmi médián keresztül zajlik. Itt is érvényes a fogyasztói mentalitás, egyre több hírt termelnek, mert egyre több hírt fogyasztunk. Sőt éppen a társadalmi médiának köszönhetően a közember is hír-termelővé avanzsált. Ám a számtalan semmitmondó információ olyan, akár a nulla kalóriás étel – tápértéke nincsen, mégis áthalad a tápcsatornán. Nem az élet fenntartása, táplálása a célja, hanem a fogyasztói rendszer üzemben tartása, olyan termékek eladása, amik teljességgel fölöslegesek. A legtöbb nyüzsgő hírportálnak sincs magasabb rendű értelme, igazi mondandója. A fogyasztókat akár ártatlan elszenvedő alanyoknak is tekinthetnénk, mégis vannak etikai vonatkozásai az efféle rendszerek kiszolgálásának. A részvétel kiszolgálás, s a következményekkel előbb-utóbb szembe kell nézni. A megoldás felé az első lépés a hiteles tájékozódás, a szelektálás, és a tudatosulás magáról a jelenségről, s az élet hivatásáról. A fogyasztói fetisizmus kiszolgálói – a fogyasztók – egyben az elszenvedői is. Öntudatlan és ártatlan elszenvedők, ez még nem megátalkodott gonoszság.

ROSSZINDULAT ÉS KORUNK FETISIZMUSA

A fetisizmust a korai szakértők Nyugat-Afrika bennszülöttei közt figyelték meg. A jelenkor legijesztőbb fétis-jelensége a woodoo kultusz, ami a feketeafrikai eredetinek a rabszolgakereskedelemmel Amerikába hurcolt és továbbfejlesztett változata. Nassau tiszteletes erről ezt írta a XIX. század elején: „A gonosz dolog, amit a rabszolga magával hozott, a vallása volt. Nem kell Afrikába utazni ahhoz, hogy fétiseket találjunk. Amerikában száz éve elnyomásban, kisemmizettségben és megaláztatásban tartjuk a feketéket, s a rabszolgatartók megfosztották őket emberségüktől, feleségüktől, gyermekeiktől, fáradozásuk gyümölcseitől, sőt életüktől, de egy valamitől nem tudták megfosztani őket – a fétisek erejébe vetett meggyőződésüktől. E titkos hit ott lappang a fekete mágiában, az afrikai ősökért érzett bosszúvágyban, … az egymástól távol eső ültetvények titkos rabszolga-testvériségei között. Terjed szavakban és jelekben, elég egy ujj felemelése, egy szemhunyorítás, s a hírek máris meglepő gyorsasággal terjednek házról házra. S a fehér gazda csak gyanakszik arra, hogy valami történik, de nem érti a jeleket, amiket a tudatlan fehér közönség egyszerűen úgy nevez ’hoodoo’. A woodoo, vagy odoizmus nem más, mint az afrikai fetisizmus Amerikába átplántált változata.”
A woodoo hiedelmekhez ártó szándék, rosszindulat, a fekete mágia képzete kötődik. Az ártó szándékkal használt bábukat tűkkel szurkálva gonosz varázslattal próbálnak másnak bajt, fájdalmat okozni. Így a kiszemelt áldozat öntudatlanul sodródik bele a nem kívánt eseménysorba. Természettudományos alapon mindez persze nem létezhet, mégis sokan félnek és szenvednek a rontástól, a varázslástól.
Korunk fetisizmusára is érthetők Pascal gondolatai: „Az emberek azt akarják elhinni, ami kellemes, és nem azt, amit bebizonyítanak nekik. Az embereket a szeszélyeik kormányozzák, s nem az ész.” Márpedig a korszellem igenis fetisizálja a kényelmet, a látszatszabadságot, a tájékoztatás szabadságát, de érdekes módon ezeknek a vonásoknak épp az ellentettje valósul meg. Inverz világban élünk. Ha például a legismertebb internetes térkép rendszer kezdőpontját igyekszünk bejelölni, számos olyan kérdést tesz föl a gép, amelyre hajlamos az ember igennel válaszolni, mint például: „Figyelemmel kísérjük aktuális helyének változásait?”
Ehhez a magyarázat megnyugtatónak tűnik: „Azért érdemes bejelölni ezt a szolgáltatást, hogy jobban tudjuk szolgálni az ön igényeit.” Az elérhetőség, hozzáférés, megosztás, lájkolás vadonatúj kifejezések, amik valóságos woodoo szertartás részeseivé, mi több elszenvedőivé teszik az embereket.
Michelle Belanger a Vámpír-kódexben írja: „Ha sikerül kapcsolatot létesítened valakivel, sose feledd, hogy az összeköttetés kétirányú. Ha a másik fél tudatos a hozzá fűződő kapcsolatodról, éppúgy használhatja ezt az összekötő csatornát feléd, mint te magad az ő irányába. Ha tudatosul az összeköttetésről, ő is kapcsolatba léphet veled, érzelmi impulzusokat küldhet feléd, gondolatokat sugározhat neked, sőt ártalmadra is lehet.” Vagyis készen áll korunk fétise, a regisztrálással megtörtént a mágikus avatórítus, a havidíjjal lerójuk áldozatunkat, s a vonal végén ott az a szellem, amiről azt sem tudjuk kicsoda-micsoda, de buzgón részt veszünk a permanens rítusban, s az on-line eléréssel végleg eladjuk a lelkünket, a tudatunk szabadságát. A fétis szóhoz köthetjük a francia ünnep, ünnepség (fête) kifejezést is, s ahogy a klasszikus szellemek bizonyára örvendenek, ha egy újabb fétisimádó csatlakozik táborukhoz, hasonlóan ünnepel talán korunk információs fétis-istene is.
Ez a kommunikációs jelenség egy kicsit magasabb szintű eredetre vezethető vissza. A XX. század végén kezdődött információs korszak éppen azt a tényezőt avatta fetisisztikus istenné, amiről a nevét kapta – az információt. Legkorábban a világot még Isten teremtette – tartották a régiek, majd végbement a vallás trónfosztása, és ezzel tudományos alapokra helyeződött a világnézet, a világ keletkezését pedig az anyagra vezették vissza. Később ehhez hozzáadódott az energia, ami gyakorlatilag idővel ki is szorította az anyagot. Ezzel ment végbe a tér-idő-energia fetisizálódása, amikhez később kapcsolódott még egy tényező: az információ. Ennek kezdtek éppoly alapvető jelentőséget tulajdonítani, mint az anyagnak és energiának. Az információ tudományos istenítésének populáris, fetisizált változata a jól informáltság, amit bitekben mérnek és már rég elvesztette ontológiai jelentőségét. Ez az információ áradat szelekciós önvédelem nélkül inkább dezinformáltsághoz vezet. A rádiós reklámokat joggal hasonlítják rovarirtó aeroszolhoz, amit végigpermetez hallgatóságán az adó. Egy-egy hír, tévhír vagy rémhír bevitele a kommunikációs rendszerbe ehhez hasonló következményekkel jár – rengeteg ember tudatát megfertőzi.
Figyeljük meg, hogyan fogalmaz a lexikon címszó egy évszázaddal ezelőtt a fétisről, s próbáljuk a fétistárgyak helyébe a mobiltelefon, televízió szavakat behelyettesíteni: „…akárhány vadembernek számtalan fetise van, melyeket ő és elődei gyüjtöttek s amelyeket részint magával hordoz, részint kunyhójában tart. … A négerek a fetisek egy részét nyakukba füzik s éjjel-nappal magukkal hordják; azon fetis számára, melynek kiváló nagy erőt és hatalmat tulajdonítanak, kunyhóikban külön kis asztalt állítanak fel s mindennap ételt-italt áldoznak neki.”
Remek, prognózisszerű leírás ez a nyakba akasztott telefonokról, éjjel is mellettünk világító okoskészülékekről és a külön oltáron imádott egyszemű tanítóról, a tévéről. Mennyire elesettnek érzi magát az ember, ha hirtelen elveszti a telefonját, vagy rendszerhiba miatt összeomlik a számítógépe! Ezen nem nevetünk, hanem együttérzéssel sajnálkozunk, de ha egy bennszülött esne kétségbe orvosságos zacskója elvesztésén, csak elnézően mosolyognánk – igen, a hiedelmek!
„Aki ebben a rendszerben nőtt föl, szinte képtelen megszabadulni annak befolyásától” – írja Nassau tiszteletes, de nem az információs társdalomról, hanem a fétisimádó afro-amerikaiakról. Mi változott az elmúlt századok során…?

 

58/2012.
Erdei Levente