Összeesküvés és turáni átok? A magyar történelem és a karma

 

Jelen cikkünk a magyar történelem folyamatának eddig nem vizsgált szempontból, a karma szempontjából történő értelmezésére tesz kísérletet. Abszolút magyarázatot (vagy igazságot) a relativitások közegében nem tudunk adni, de reméljük, hogy a májá fátylát sikeresen fel tudjuk lebbenteni sokat szenvedett népünk sorsának mozgatórugóit illetően, s ha mást nem, a szokásos megközelítéseken kívüli szempontjainkkal a kedves Olvasó nézőpontját is megpróbáljuk tágítani.

 

KARMA, CSOPORTKARMA

Mivel a magyar történelem folyamának lényegét karmikus szempontból vizsgáljuk és értékeljük, előbb mindenképpen érdemes röviden tisztázni az ezoterikus „biznisz” virágzásának jóvoltából az írott és az elektronikus sajtóban, valamint a médiában lépten-nyomon megjelenő karma fogalmát. Ebben főleg a Napkelet Bölcseleti Iskola összeállítására támaszkodunk, ami a Kagylókürt 37. számában jelent meg.
Maga a szó a kr, karóti (csinál) gyökből ered. Legáltalánosabb jelentése a hatás-ellenhatáson alapuló egyetemes, oksági törvény, ami minden emberre hat, ahogy a Bhagavad-gítá (3.5.) is írja: „Minden ember akaratlanul arra kényszerül, hogy az anyagi természet kötőerőkből származó tulajdonságai szerint cselekedjék; ezért senki sem maradhat tétlen, még egy pillanatra sem.” A cselekvéskényszer tehát mindenkire vonatkozik, legyen az aktív (világi tettek) vagy passzív (lemondás, világ megtagadása, absztinencia). Ám ne feledjük, hogy a gondolati cselekményeknek, a mentális folyamatoknak, az érzékeknek, a hangulatoknak, a vágyaknak, azaz az élet pszichikai-mentális folyamatainak is vannak karmikus visszahatásai, azaz a tudat és az elme és az életminőség között oksági összefüggés van.
A vaisnava filozófiában a karmához négy fő jelentéskör kapcsolódik: 1. tett, cselekedet általában, ami később visszahatást okoz; 2. a szentiratok szerint végzett rituális cselekedet; 3. az anyagi tettek okozta visszahatás és 4. odaadó szolgálat.
A világrend (rita) is az okság törvényén nyugszik, nincs véletlen, bal- vagy jószerencse. Ám a karma nem végzetszerű fátum, nem determinizmus, hanem lehetőség a szabad akarat, a tettek, törekvések kiélésére, így az újjászületés egy újabb esély a lélektükör portalanítására. A karma nem teremti, hanem elrendezi a visszahatásokat, megadja a választás kereteit, azaz az embert bűnei büntetik, nem azokért bűnhődik.
A karma fajtái: 1. még nem gyümölcsöző – ezen belül a) az előző életből fölhalmozódó és b) a jelen életben csinált; 2. termőre forduló. Létezik az anyagi kötőerők, a gunák szerinti csoportosítás is. A kötőerőknek három fajtája van (jóság, szenvedély, tudatlanság), mely minőségek keveredhetnek is egymással.
A karmikus visszahatás fázisai a következők: 1. azonnali, 2. még abban az életben létrejövő és 3. a következő életben érvényesülő hatás. Köztes kategória a láthatatlan visszahatás, ami az az ellenállhatatlan erő, vagy rejtett lenyomat (gondolatok, érzések, tettek összessége) a finom fizikai testben, ami egyrészt ledolgozható ebben az életben, másrészt meghatározza a köztes létet és megszabja a következő születést.
Egyszóval a karma az anyagi világ egyik legfontosabb működő mechanizmusa, de azért ne felejtsük el, hogy míg az ostoba a szerencsében, addig az okos a karmában hisz, ám a bölcs az isteni kegyhez fordul. Isten szeretetteljes odaadó szolgálata, a bhakti viszont képes felégetni a karmikus visszahatásokat, s az önvalóban elhelyezkedett embert (a bhaktát) nem kötik a tettek visszahatásai (vö: BG 2.50., 4.41.).
Térjünk most át a csoportkarmára. Csoportkarmán (ebbe a fogalomba tartozik a népkarma is) nem egyszerűen csak a csoport tagjai egyéni karmáinak összességét értjük (hasonlóan a konzervatív társadalomfilozófiához, miszerint a közösség több az egyének összességénél), hanem a csoportra – jelen esetben a magyarságra – önálló entitásként tekintünk, mely ilyetén formán külön karmával rendelkezik, ami természetesen kölcsönös viszonyrendszerben áll a magyar néphez tartozó emberek egyéni karmájával.
Ezzel – ha némileg más nézőpontból – egybevág Balla Ede-Zsolt értelmezése is, aki a Kárpát-medencével kapcsolatban használja a „hely szelleme” kifejezést, aki értelmezése szerint „egyének feletti entitás, intelligens energiamező, melynek rezgése egy bizonyos helyen érzékelhető és az adott helyre vonatkozó. A kijelölt területre fejti ki hatását, cselekedetet segít, vagy korlátoz. Latin megnevezése a genius loci.” Ám a hely szelleme Balla meglátásában úgy is elképzelhető, mint egy adott térség élőlényeinek közös karmikus hálója, azaz az egész hat a részekre, s vica versa. A karmikus háló részhalmazai a hatás-ellenhatás (élettelen tárgyak), az ok és okozat törvénye (ásvány-, növény- és állatvilág), valamint az okozati evolúciós törvény (ember). Így „az ember élete egy olyan folyamat, amelyben az egyén tetteinek visszahatása következtében a sorsát önmaga alakítja.”

 

SZENT TÉR

A tradicionális ókori kultúrákban a szent térnek mindig is kitüntetett szerepe volt. De mit is nevezünk szent térnek? Röviden: az a hely, ahol a maga teljességében megnyilvánul az isteni, az abszolút valóság, ami egyben a létezés valósága is.
Egy frissen született, de számunkra igen fontos tudományág a szakrális fölrajz, melynek elnevezése Géczy Gábor atomfizikushoz kapcsolódik, részletes kidolgozásához pedig Balla Ede-Zsolt kezdett hozzá (Szent földünk rajza. Székelyudvarhely, 2010.). Megfogalmazásában a szent vagy szakrális földrajz „bolygónk szellemiség és lelkiség szintű bemutatásával foglalkozik, a spirituális világ fizikai világunkra való rávetülésének rajzát adja. Finomanyagi (szupramateriális) és energetikai léte miatt a minőségekkel, nem mérhető vagy számszerűsíthető adatokkal dolgozik. A szent földrajz a „láthatatlan világ” energiarendszereit és működését vizsgálja a téridőben, a szellemi szintről (Teremtőtől) érkező életerő eloszlását az anyagi világba és vissza. A szakrális földrajz világa hasonlatos az ezoterikus iskolák energiamezőkről (auráról, csakrákról, energiavezetékekről, meridiánokról vagy akupunkturális pontokról) szóló tanításaihoz. A világegyetemet élő minőségként kezeli, és az élő mindenségben a földet élőlénynek tekinti. Miként a természetben élő népek vallanak róla: a folyók az ő erei, a talajok a bőre, a kőolaj, kőszén a zsírja stb.”
Ehhez annyit tennénk hozzá, hogy az indiai szentiratok részletesen leírják (pl. Bhágavata-purána 2.1.25–34.), hogy Isten kozmikus vagy univerzális formájában (visva-rúpa, virát-rúpa, virát-purusa) mi minek felel meg. Eszerint a szférikus (alsó, középső, felső) bolygórendszerek megfelelnek a talpának, a sarkainak, a lábujjainak, a bokáinak, térdének, combjainak, csípőjének, mellkasának, nyakának, szájának, homlokának, fejének. Karjai a Indra vezette félistenek, a tíz égtáj a fülei, a fizikai hang a hallása. Orrlyukai a két Asviní-kumára, az anyagi illat a szaglása. A szája a lángoló tűz. A világűr szférája alkotja szemgödreit, a nap pedig a látóképessége. Szemhéjai a nappal és az éjszaka, szemöldökének mozgásában pedig Brahmá és a hozzá hasonló magas rangú személyiségek lakoznak. Szájpadlása a víz ura, Varuna nyelve pedig mindennek a nektárja, azaz lényege. A védikus himnuszok az Úr agytekervényei, állkapcsa Jama, a halál istene, aki megbünteti a bűnösöket, az érzelmek művészete a fogsora, a legcsábítóbb illuzórikus anyagi energia pedig a mosolya. Az anyagi teremtés e hatalmas óceánja nem más, mint ránk vetett pillantása. Az erényesség az Úr felső ajka, a vágyakozás az álla, a vallás a melle, a vallástalanság pedig a háta. Brahmá, az anyagi világban lévő élőlények teremtője a nemi szerve, Mitrá-Varuna a két heréje. Az óceán a dereka, a dombok és a hegyek pedig a csontjai. A folyók a gigantikus test vénái, a fák testének szőrszálai, s a mindenható levegő a légzése. A múló korok a mozdulatai, tettei pedig az anyagi természet három kötőerejének visszahatásai. Az esőfelhők az Úr haja, a nappalok vagy éjszakák vége a ruhája, az anyagi teremtés legfelsőbb oka pedig az intelligenciája. Elméje a hold, minden változás kútfeje.
Egyszóval ebből a szempontból minden Ő, azaz egyben – legalábbis elvileg, amennyiben tudatosak vagyunk róla – minden szakrális. Ám az illúzió ködös fátyla ráborult az anyagi világban bolyongó lelkekre, ezért ezt nem ismerik fel, noha a segítség – többek között a szent helyek révén – ott van mindenütt.
Balla szerint a szent helyek kitüntetett, az átlagos (közhely) fölé emelkedő, különleges terek, az ég és föld találkozási pontjai, maga a közép, ahonnan szétárad és kisugárzik az isteni szféra, a teremtés. A szent helyeket magas energiaszint jellemzi, emiatt könnyű felismerni őket, mert minden élőre tisztító, erősítő és pozitív hatással vannak, az élettel teliség jellemző rájuk.. A szent helyeknek két típusa ismert: az ember, illetve a Teremtés (Isten) által megszentelt helyek, de legtöbbjükre egyszerre jellemző mindkettő. Amíg az ember által megszentelt hely bárhol lehet, addig a Teremtés (Isten) által megszentelt helyek (a Föld csakrái, mellékcsakrái, erőközpontjai) nem akárhol vannak, hanem jellemzően az erővonalak kereszteződéseinél és az energetikai pályák találkozásai pontjainál.
A szent helyek fontossága az állandó, minden szempontból termékeny hatású pozitív sugárzásban áll. Ezért fontos, hogy mi történik a szent helyekkel, mert „az jelenik meg idővel a társadalomban és fordítva. A rész hat az egészre, és az egész a részekre, ezért amilyenek a szent helyeink, olyanok vagyunk mi magunk is.
A szent helyekről való tudás feledésbe kerülése, az ürességtől kongó templomok, illetve a szent helyek tudatos rombolása, azaz megszentségtelenítése – ne adj Isten átkozottá, azaz negatív töltésűvé válása – miatt (pl. gyilkosságok, bányák és egyéb kitermelőhelyek nyitása, radarantennák, internet- és mobiltelefon-átjátszó antennák telepítése stb. által) nagyon egyet tudunk érteni a fenti gondolattal.

És most térjünk rá a Kárpát-medencére, hiszen kevés hozzá hasonló hely van szerte a világon. Hegyek jótékony ölelése által védett termékeny föld, ami a régészet tanúsága szerint ősidők óta lakott. Nem is csoda, hiszen mindennel rendelkezik, ami az élethez szükséges, más szóval teljes egész. Megint más szóval: Szentföld. Lehet, hogy másnak nem feltétlenül, de nekünk, magyaroknak mindenképpen az.
Hogy miért? Mert kiegyensúlyozott, szélsőségektől és komolyabb természeti katasztrófáktól (földrengés, özönvíz, hurrikán stb.) mentes az időjárás. Magára a tájra is jellemző a nem szélsőséges sokszínűség, azaz a Kárpát-medencében mindenféle domborzati forma megtalálható, de emberléptékkel. Emellett – Balla szavaival élve – a „megélhetéshez minden energiaforrás és nyersanyag (szellemi, lelki és testi értelemben egyaránt) rendelkezésre áll. A földi egység jelképeként megtalálható minden tájforma, az ásványok és kőzetek széles skálája, minden gyógyvíz és gyógynövény, ami a világ más részein csak külön-külön, részletekben, hiányosan fordul elő. Természeti kincsekben, nyersanyagokban, erdőkben, vizekben, nemes és drága kövekben gazdag, a növényvilág széles skálájával rendelkezik és bővelkedik.
Nem vitás, hogy a Kárpát-medence – amellett, hogy Európai földrajzi közepe és Kelet és Nyugat találkozási pontja – számunkra egyben a Világ Közepe, az axis mundi. Balla Ede-Zsolt szerint emellett „energetikai közép is, hiszen itt dobog a Föld szívcsakrája a Pilisben, Dobogókőn, valamint a kontinens fő erővonalai is ezen a helyen futnak össze.
Ez utóbbi gondolat szerintünk ilyen formában nem igaz. Szerintünk a Pilisben (a Dobogókőn) nem a Föld, hanem a Kárpát-medence szívcsakrája dobog. Magyarán Balla lokális véleményével szemben ebben a kérdésben a Dalai Lámával tudunk egyetérteni. Mikor a Dalai Láma legutóbb Magyarországon járt (2010. december), megkérdezték tőle, hogy egyetért-e azzal, hogy a Föld szívcsakrája Magyarországon, a Pilisben van. Nem értett egyet vele, mivel ez a kérdés szerinte Magyarország-központú (magyarán én-központú, azaz egoista, a jelenben amúgy természetes) felfogást képvisel. Mivel minden emberben megvannak a csakrák, ezért ez általános jelenség, azaz nem mondhatjuk, hogy az egyik különleges csakra éppenséggel Magyarországon lenne. Ráadásul több ország is magáénak vallja a Föld szívcsakrájának kitüntetett helyét (pl. Anglia: Glastonbury, Egyiptom, Hawaii, Húsvét-szigetek, Peru: Macchu Pichu stb.).
De szerintünk nem is ez a lényeg, mert ha tényleg hiszünk benne (a tudat teremtő gondolata!), akkor számunkra a Dobogókő valóban a Föld szívcsakrája lesz, még ha egyébként „csak” a Kárpát-medencéé.

 

SZENT NÉP?

A köztudatban az a kép él, hogy a magyarság Árpád vezetésével 895-ben kezdte meg a Kárpát-medence elfoglalását („honfoglalás”). A magyar történelemmel többet foglalkozók már hallottak a László Gyula-féle „kettős honfoglalás” elméletéről (ami szerint már magyar etnikumú népesség – a „griffes-indások” – jöttek az avar uralom alatt álló Kárpát-medencébe a 670-es években). Szerencsére egyre többen tudnak már a térség hun korszakáról is, melynek mementója az Atilla nagykirály halála után szétbomlott birodalomban bujdosó és Erdély bércei között megbúvó, Árpád magyarjait honvisszafoglalóként lelkesen üdvözlő székely népesség. Az egykor évszázadokon át itt élő szkítákról és szarmatákról már kevesebben hallottak, ám a magyarság Kárpát-medencei őshonosságának új elmélete még a magyar őstörténetet szerető Olvasók között is szinte teljesen ismeretlen. Mivel valóban nem elképzelhetetlen, hogy a mai magyarság egy részének ősei már évezredek óta a Kárpát-medencében élt, netán az a népcsoport itt alakult ki kb. 10 ezer éve (vagy még régebben), célszerű röviden bemutatni az elmélet mellett szóló főbb érveket.
A Kárpát-medence ősidők óta lakottságát már említettük. Az elmélet szerint az itteni magyarság az idők folyamán túlnépesedett és több alkalommal történt kirajzás elsősorban keleti irányba, majd onnan később több hullámban is visszafelé (a legelső hullám kulturális produktuma lenne a Kr. e. 5000 körüli tordosi és tatárlakai leletegyüttes).
Grover S. Krantz, a nyelvészeti földrajz elismert kutatója szerint „az uráli nyelvek elterjedésére csak egy lehetséges magyarázat marad, hogy a nyelvcsalád Magyarországról ered és innen terjedt el az ellenkező irányba. Ez nem jelent komoly problémát, ha az eredetet és elterjedési idejét a legkorábbi újkőkorra tesszük. Ha mindez igaz, akkor ez azt jelenti, hogy az összes helyben maradó európai nyelv közül gyakorlatilag a magyar a legrégibb.
A ma ismert népek kialakulása kezdetén még tartott az utolsó jégkorszak, s a jéghatár – London–Köln–Krakkó–Kijev–Szaratov–Szverdlovszk–Irtis és a Tobol találkozásának vonala – csak Kr. e. 8000-től kezdett vissza, azaz észak felé húzódni, magyarán a népek a későbbieknél egy jóval kisebb területen éltek, és az alacsony népsűrűség ellenére is volt kapcsolat közöttük. Kalevi Wiik finn tudós szerint a mai európai népek ősei az utolsó jégkorszak beköszöntési utáni mostoha körülmények miatt délebbre vándoroltak, s három ún. „menedékben” (refug) voltak kénytelenek összezsúfolódni. Ez a három menedék a következő volt: az ibériai, a balkáni és az ukrajnai. Ez annak fényében meglepő, hogy a mindig is viszonylag sűrűn lakott és földben, vízben, állatokban bővelkedő Kárpát-medence nem volt menedék. Vagy mégis az volt, csak nem a nyugat- és észak-európai népek, hanem a mi őseink számára? A pontos választ még nem tudjuk.

Az első név szerint is ismert nép, akik a Kr. e. 7. század táján beköltöztek a Kárpát-medencébe vagy meghódították annak nagy részét (Pannóniában a máig titokzatos pannon nép élt), a sztyeppei civilizáció elterjesztői, a szkíták voltak, akiket már az orális tradíción alapuló legkorábbi magyar írásos hagyomány (Béla király névtelen jegyzője, azaz Anonymus) is az őseinkként tartott számon a hunokkal együtt.
Kik is azok a szkíták (Indiában, Perzsiába „szakák”) és mit tudunk valójában róluk? Ha pontosabban akarunk fogalmazni, akkor „szkíta népekről” kellene beszélni (Hérodotosz is számos szkíta népet sorol fel), hiszen a ’szkíta’ népnév is egy félnomád birodalmat alkotó, harcos (ksatrija-jellegű) törzsszövetséget takart, ami nyugaton a Kárpát-medencéig, keleten pedig Horezmig és Mongóliáig terjedt. Ennek a politikai alakulatnak az az egyik jellegzetessége, hogy az uralkodó törzsről nevezik el a birodalmat, illetve a birodalom keretében lévő összes nép tagja szkíta is egyben (a szkíta mellett ilyen volt pl. a hun, az onogur, az avar, a mongol stb., sőt a magyar is). Ez a régi szokás különösen megnehezíti a magyarság őstörténetének kutatását, hiszen a korabeli történetírók nem mindig sorolták fel a különféle nomádnak mondott, de igazából félnomád – mert részben letelepedett életmódot is folytattak – birodalmak népeit, törzseit; s ha igen, akkor is gyakran torzított, azaz a saját nyelvükhöz idomult alakban. Ráadásul a különböző vagy akár egymással vérségileg rokon népcsoportok, törzsek nem feltétlenül beszéltek ugyanazon a nyelven, a rokonnyelvek és dialektusok mellett teljesen más típusú nyelven beszélő népek is tagjai lehettek a birodalomnak.
A szkíták az írott forrásokban legtöbbet a Kr. e. 8–2. században szerepeltek, mert nagyjából akkor „adta át a stafétabotot” békés módon a rokon szarmatáknak, akik időközben a sztyeppe legerősebb népévé váltak. Ugyan pontosan nem tudjuk, hogy hol élhettek őseink a szkíta-korban, ám az biztos, hogy legalább 1500 évig, de ha a legkésőbb a Kr. e. 4. évezredben kezdődő proto-szkíta kort is beszámítjuk (Hérodotosz szerint a szkíták még az egyiptomiaknál is régibb nép!), több ezer évig a szkíták és rokonnépek által uralt sztyeppei civilizáció területén élt-halt és gyarapodott a magyarság, ami lelki, szellemi és kulturális szempontból döntőnek bizonyult.
A teljes Kárpát-medencét majd csak a szkítákkal is részben rokon hunok tudják meghódítani, akik a magyarsággal nemcsak kulturális-szellemi téren, hanem az Árpád-féle honfoglalást véghez vivő törzsszövetség vezető rétegével vérségileg is rokonságban állt, amit népi tradíció mellett az Árpádok Atillától való származástudata is bizonyít. A rómaiak hivatalosan 433-ban adták át nekik Pannónia nyugati részét (a keleti felét már 409-ben megszerezték), ám az egység csak 20 évig tart.
Az Árpád-ház őseként számon tartott Atilla meggyilkolása után (453) majd csak Baján avar kagánnak sikerült újra egyesíteni az egész Kárpát-medencét (568). Az avarság a magyarságnak már nem csak kulturális-civilizációs, hanem antropológiai-genetikai szempontból is egyik meghatározó eleme. Az avarok ugyanis megélték az Árpád-féle honfoglalást, s hamar beolvadtak a hódító rokon népbe, a magyarokba. Baján utódai viszont eltékozolták a gazdag örökséget, s a frank és bolgár háborúk következtében a 9. század elején az avar hatalom a Dunától keletre eső területre szorult vissza. Ám a század végén az Árpád vezette népszövetség a helyi rokonnépek segítségével ismét kiterjeszti hatalmát ősei szent földjére, s ez az egység 1526-ig töretlenül fennállt.

De vajon valóban megérdemelték őseink, hogy birtokba vegyék e csodálatos területet, amit csak a trianoni tragédia után kezdtek el Kárpát-medencének nevezni? Jogos-e vajon a második keresztes hadjárat idején hazánkon 1147-ben átvonult Freisingi Ottó értetlen csodálkozása? A német püspök nem rejtette véka alá a magyarok elleni ellenszenvét, mikor az írta, hogy „joggal lehet kárhoztatni a szerencse szeszélyét, vagy inkább csodálni az Isten türelmét, amiért martalékul hagyta ezt az oly szép földet az emberiség szörnyetegeinek, akiket még embernek sem nevezhetek.
Természetesen erről szó sincs. Őseink tisztában voltak a szentséggel és az erkölccsel, amit a semleges vagy egyenesen az ellenség táborába tartozó ókori írók feljegyzéseiből (pl. Homérosz, Hésziodosz, Aiszkhülosz, Hérodotosz, Thuküdidész, Xenophón, Platón, Arrianosz, Strabón stb.) is bőségesen tudunk adatolni.
A „kancafejő” és „lósajt evő” szkíták jó értelemben vett egyszerűsége, bölcsessége, igazságossága, mértékletessége toposz-számba ment az ókorban. Hérodotosz nagy történeti munkájának 4. könyvében részletesen beszámol a szkítákról, köztük a vallási életükről is: „Az istenek közül csupán ezeket tisztelik. Elsősorban Hesztiát, aztán Zeuszt és Gét, akit Zeusz feleségének mondanak, valamint Apollónt, Aphrodité Uraniát, Héraklészt és Arészt. Ezeket az összes szkütha tiszteli, de az úgynevezett királyi szküthák még Poszeidónnak is áldoznak. A szüthák nyelvén Hesztia neve Tabiti, Zeuszé – véleményem szerint igen találóan – Papaiosz, Géé Api, Apollóné Goitoszürosz, Aphrodité Uraniáé Argimpasza, Poszeidóné Thagimaszadasz. Istenszobrokat, oltárokat és szentélyeket nem emelnek, az egyetlen isten, akit még tisztelnek ilyesmivel, Arész.” (IV. 59.)
Ne zavarjon meg bennünket az istenek számos volta, rájuk mint az Egy Isten különböző aspektusaira kell tekinteni, s aligha tévedünk nagyot, ha azt mondjuk, a szkíták is így tekintettek rájuk (Jóisten, Öregisten, Földanya, Boldogasszony, Hadúr stb.).
Ugyancsak a „történetírók atyjától” tudjuk, hogy a szkíták Isten- és szent hely meggyalázást halállal büntették. A Nap-, ős- és kardkultusz mellett az elemeket és népük bölcseit, jósait is különleges tiszteletben tartották.
Curtius Rufus, a Kr. u. 1. században élt római történetíró „A makedón Nagy Sándor története” c. művében részletesen leírt egy hagyomány által megőrzött beszédet, amit a makedón táborba tárgyalni érkező szkíta követ mondott, aki szerint a barátaikért mindent megtevő bátor szkítáknak nincs szükségük esküre, mert az ő vallásuk maga a hűség (VII. 29.).
Anonymus a Gesta Hungarorum 1. fejezetében a következőképpen foglalja össze Hérodotosz és a többi ókori szerző által a szkíták jelleméről és életmódjáról megőrzött ismereteket: „A szittyák valaha igen bölcsek és szelídek voltak, földet nem műveltek, és majdnem semmiféle bűn nem fordult elő közöttük. Ugyanis nem voltak mesterséggel megépült házaik, csupán nemezből készült sátraik. Húst, halat, tejet, mézet ettek, és bőven volt fűszeres boruk. Arany, ezüst, gyöngy: annyi volt nekik, mint a kavics, mivel saját földjük folyamaiban találhatták mindezt. Nem kívánták a másét, minthogy mindnyájan gazdagok voltak, sok állatnak és elegendő ennivalónak a birtokosai. Nem paráználkodtak, hanem mindenkinek csupán egy felesége volt. Ámde utóbb a szóban forgó nemzet a háborúskodásba belefáradva, olyan kegyetlenné fajult, hogy – némely történetírók szerint – haragjában emberhúst evett, meg emberek vérét itta. (…) A fent nevezett szittya nemzet pedig kemény volt a harcban és gyors a lovon; a fején sisakot hordott, az íjjal, nyíllal különbül bánt, mint a világ összes nemzetei közül akármelyik, s hogy csakugyan ilyen volt, azt az utódairól is megítélhetitek.
Az emberhús-evésben és a vérivásban természetesen a veszélyes ismeretlentől való félelmet kell látni. Ám az való igaz, hogy a szkíták igen keményen tudtak harcolni, ha szükség volt rá (II. Kürosz és I. Dareiosz perzsa nagykirályok legyőzése, illetve „világhódító” Nagy Sándor visszafordulásra kényszerítése). Emellett diplomáciai érzékük is volt, valamint a birodalmukat is kiválóan meg tudták szervezni, amit annak sok-sok évszázadon át tartó fennmaradása bizonyít a legjobban.
A szkíták ismerték a szaunát (északi – „finnugor” – népek hódoltatása?), a vérszerződést (a vérivás mondája innen származhat), a nadrágot (nem kelta találmány!), s rendkívüli jelentőséget tulajdonítottak a kardnak (kardkultusz). Nehézpáncélzatú lovasságuk is volt, s a mívesen megmunkált övcsatjuk egyben a rangbéli elhelyezkedésre is utalt. A szkíták nagy része nagyállattartással foglalkozott, legfőbb állatuk a ló volt. A lótartással kapcsolatban számos újítást vezettek be, illetve találtak ki: az oldalpálcás vas zablát, a bőr nyerget, a bőrszíjból készített kengyelt, a díszes lószerszámot. A hadtörténeti jelentőségű összetett íjat is ők találták fel.
Művészetük legjellemzőbb motívuma az állatábrázolás, mely fényt vet a hitvilágukra is. A griff, a turul, a szarvas és az oroszlán volt a legtöbbször ábrázolt állat. Ez a motívumkincs- és stílus nem tűnt el, az „életrevalóbb” rokon népek, a hunok, majd az avarok vitték tovább. A szkíták ismerték a csodaszarvas-mondát, s fehérló-áldozatot mutattak be a Napként megmutatkozó Teremtő Istennek.
A szkíták szakrális és erkölcsi viszonyai jellemzőek a sztyeppei civilizáció többi népére is, amit az írásos források és a megmaradt tárgyi emlékek mellett az is bizonyít, hogy a birodalom irányításában történő változás (azaz a vezérnép-csere) rendszerint békésen történt, belharcoknak majd csak a kora középkortól van nyomuk.
A viszonylag korrekt képet majd csak a szakrális világbirodalmat megteremteni akaró hunok érkezése borítja fel. Az Ázsia felől érkező, kemény harcos népszövetség és utódai, az avarok és a magyarok megkapják a korábbi negatív tartalmú toposz mellett a létező összes rosszindulatú és ostoba babona-szülte jellemzést az újonnan jövők kultúrájára érzéketlen, meglehetősen műveletlen, koraközépkori keresztény-germán írástudóktól. A komoly gondot nem is ez, hanem az jelenti, hogy Ammianus Marcellinus 4. század végén készült leírását nemcsak a kortársak, hanem az utókor is – kevés kivételtől eltekintve – igaznak fogadta el, és e tévedés a 6. századi gót egyházi historikussal, Jordanes nevetséges információval kiegészülve a hunokról és utódaikról alkotott nyugat-európai véleményben máig tetten érhető. Ám erről még később lesz szó.
Szerencsénkre a nyugati források mellett számos rólunk szóló keleti (perzsa, arab, szír, örmény, azeri, bizánci) forrás is fennmaradt, bár sokat közülük – hasonlóan a hun érdekeltségű kínai történetírók munkáival – nem, vagy csak nemrég fordítottak le magyarra. Ezekből (pl. Dzsajháni, Ibn Ruszta, Ibn Fadlán, Gardézi stb.) és természetesen a saját, a régi tradíciókat megőrző krónikáinkból megtudhatjuk, hogy az árpádi honvisszafoglalók sem estek messze őseik almafájától, hiszen mind külső küllemre, mind fizikai és szellemi tulajdonságaikra nézve megállták a helyüket (lásd pl. a fenti Anonymus-idézetet). Ennek folytán őse, Atilla után Árpád lett az első, aki birtokba tudta venni az egész Kárpát-medencét. Hogy ehhez az előző szakrális király, Álmos (ön)feláldozása szükséges volt-e, az még vita tárgya. A Thuróczy-krónika által megőrzött hagyomány szerint „Árpádnak az apját, Álmost pedig megölték Erdély földjén, neki ugyanis nem volt szabad beköltöznie Pannóniába.” A kutatók szerint a király-ölést a kazároktól vettük át, de az nem világos, hogy ott valóban megölték-e a szent uralkodót, avagy vallásos szertartások szerint történő, azaz rituális öngyilkosságról volt-e szó.
A rituális öngyilkosság mellett szólnak a keleti párhuzamok. E ritka szertartás alatt az öreg uralkodó egy bizonyos időben (ami függhet az életkor mellett a letöltött uralkodási évtől is) átadja nemcsak a világi, hanem a szentséges hatalmát is az utódjának. Érdességként megemlítjük, hogy a Biblia szerint sem Áron, sem Mózes nem láthatta meg Kánaánt, az Ígéret Földjét (Álmos esetében a Kárpát-medencét); hanem annak határa előtt meg kellett halniuk. E hagyományt vitte tovább a Képes Krónika: „Az Úr visszaadta a magyaroknak Pannóniát, mint ahogyan Izráel fiainak Mózes idején örökségül adta Kánaán valamennyi országát.
Álmos, a magyarság első igazi megszervezője tehát már nem lépett be ősei földjére, ám fia, Árpád apjának méltó utódja és művének befejezője lett. nem hiába írta Anonymus, hogy dinasztia-alapítónk apját „azért hívták Álmosnak – ami latinul annyi, mint szent –, mivel az ő ivadékából szent királyok és vezérek voltak születendők.
Az Árpád-féle honfoglalók vallásáról a finnugor-elmélet hatására sajnos szintén nagyrészt hamis kép gyökeresedett meg a köztudatban. A 9–10. századi magyarság vallása nem a sámánizmus volt, ami a mai szibériai népek körében még megfigyelhető és kutatható volt. Őseink nem ezt az egyszerű, a természeti népekre jellemző vallást követték. A magyar vallást a Szent István uralkodása alatt uralomra jutott nyugati kereszténység vallási türelmetlensége és ellenséges – olykor pusztító – volta miatt a hagyományaink, ünnepeink és népmeséink őrizték meg. Ezekből pedig a sámánizmustól nagyban különböző kép vetítődik elénk. Őseink egyistenhívők voltak, de az Istent több néven és formában is tisztelték (Öreg Isten, Atyaisten, Jóisten, Nap stb.). A világot ugyan háromosztatúként (alvilág, földi világ, égi világ) képzelték el, ám ez a háromrétegű világ – hasonlóan több régi kereszténységelőtti valláshoz – kettős természetű volt: jó és rossz (fény és a sötétség). A kereszténységet Árpád népe már a honfoglalás megelőző évszázadokban megismerte, de természetesen nem a nyugati, hanem a keleti változatot. A keleti nem a bizáncit vagy görögöt jelenti, hanem az örmény, grúz, szír mellett az úgynevezett szkíta-kereszténységet. Korábban már említettük, hogy a vallási élet irányítói a táltosok voltak, de ne felejtsük el, hogy nekünk magyaroknak egészen Hunyadi Mátyásig bezáróan pap-, vagy szentkirályaink voltak (rex et sacerdos), mi azt jelentette, hogy a vallási és világi hatalom egy kézben összpontosult, hogy az uralkodó minél hatékonyabban tudja megvédeni és gyarapítani a magyarságot. Ebben nagy jelentősége van a Szent Koronának, illetve a hozzá kapcsolódó szakrális alapú eszmeiségnek. Ám ehhez a Jagellók és a magyarsággal szemben jobbára ellenséges és idegen Habsburgok érzéketlenek voltak, noha magát a beavatási rituálét – természetesen saját érdekből a legitimáció miatt – II. József, a „kalapos király”kivételével mindig elvégezték.

 

A KARMIKUS INGA KILENGÉSEI

Bűnös nép?

Már a Trianont előtti évtizedekben elkezdett beszivárogni a nyugat-európai köztudatba a kor politikai sajtótermékeinek hatására a magyarság „bűnös nép” volta. Trianont így természetesen megérdemeltük, s mivel nem tanultunk a bűneinkből, s megint a „rossz oldalra” álltunk (gondoljunk a „Hitler utolsó csatlósa” kitételre!), értelemszerűen továbbra is megkaptuk nemcsak külföldön, hanem itthon is az új rezsimtől a „bűnös nép” titulust.
A magyarság legalább két ok miatt sem lehet „bűnös nép”. Egyrészt azért, mert az ellenségeink által a köztudatban elültetett politikai rágalomjelző megokolása tényszerűen nem állja ki a bizonyítás próbáját, legyen szó a hun korszaktól kezdve az Árpád-koron át az Osztrák–Magyar Monarchiáig. Terjedelmi okokból nem soroljuk fel a magyarság ellenében propagált érveket és azok cáfolatát, elég ha csak a „békés” szláv testvérnépek közé éket verő, „pogány”, ázsiai „barbár hordák”-ra; a sokat hangoztatott magyar úrra és az elnyomott nemzetiségi parasztra, vagy úgy általában a nemzetiségek magyar elnyomásának tudatosan megalkotott és az a dualizmus korában külföldön profi módon terjesztett mítoszára gondolunk („Ausztria–Magyarország a népek börtöne”).
Másrészt valószínűleg nem járunk messze az igazságtól, ha nem fogadjuk el a „bűnös nép” kategóriáját, s helyette inkább azt mondjuk, hogy a karmikusan kevésbé „szerencsés” nép vagy népek (bár lehet, hogy ők jártak jobban), akik emiatt (mármint bűnei visszahatásainak következtében) már – legalábbis önálló entitásként – eltűntek a történelem színpadáról. Ebből kifolyólag a magyarság semmiféleképpen sem lehet „bűnös nép”, hiszen ha némileg megtépázva is, de mi létezünk ma is. Ez pedig nem mondható el többtucatnyi, az európai és a közel-keleti történelemben fontos szerepet játszott számos népről.

Turáni átok?

A „turáni átok” kifejezést jellemzően a magyarság belső viszályának, széthúzásának ős okaként szokták meghatározni, de az írásos források áttanulmányozása után kiderül, hogy a szókapcsolat születése a reformkorra tehető, s konkrétan Vörösmarty Mihály (Az átok, 1832) és Tompa Mihály (Szuhay Mátyás, 1846) költészetében bukkant fel elsőnek, de átvitt értelemben már a Himnusz soraiban („Balsors, akit régen tép”) is megjelenik ez a motívum.
Ne felejtsük el, hogy ekkor még Széchenyi István is a nemzethaláltól félti a magyarságot, s ennek megakadályozása céljából írja programadó műveit (1830. Hitel, 1831. Világ, 1833. Stádium), s a „legnagyobb magyar” gyakorlatilag egész életművét e valóban létfontosságú probléma megoldásának szentelte. A kor pesszimizmusának forrása elsősorban a Habsburg Monarchiába betagozódott Magyarország általános (politikai, gazdasági, kulturális stb.) helyzete volt, amire ráerősített a korabeli magyar közgondolkodásban jelenlévő „herderi jóslat” is, miszerint a magyarság el fog süllyedni a germán és a szláv népek tengerében.
A „turáni átok” legendájának magvát legtöbben a vérszerződés megszegésében, illetve a nyugati (latin) kereszténység erőszakos felvételében látják.
A legenda kitalálói és terjesztői szerint a vérszerződést Vajk/István szegte meg a bajor Gizella engedély nélküli feleségül vételével, mely bűnt azzal tetézte, hogy Géza akaratát semmibe véve, apja halála után fegyverrel ragadta el a főhatalmat a fejedelemjelölt Koppánytól, akit a győzelem után ki is végeztetett. Eszerint az átok ekkor szállt Istvánra és utódaira, s addig tart, míg a magyar uralkodók nem az István előtti szellemben fogják az országot kormányozni.
A másik verzió a fenti – és könnyen cáfolható – történetnél életszerűbb és hihetőbb, hiszen az erőszakos térítés folyamata – ami eltartott egészen Szent László koráig – vitathatatlan tény. A magyarok régi vallását sem kímélő Istvánt és követőit a táltosok átkozták meg, s az átok – mely vagy 1000 évig tart, vagy amíg a magyarok elfogadják, és hűen követik Rómát – egy idő után az egész magyarságra szállt.
A „turáni átok” születésének harmadik verziója a magyarság őstörténetének korszakába vezet vissza. Az ősi Turán (nagyjából a mai Turáni-alföld) Irántól északra terült el (Kaszpi-tenger és az Aral-tó környéke, Turkesztán nyugati része és a Kirgiz-sztyeppe). Turánról és a lakóiról már a perzsák szentirata, az Aveszta is ír, de a „turáni átok” archetípusának részletes történetét a 10–11. században élt híres költő, Firdúszi (vagy Firdauszí) Sáhnáméjében (Királyok Könyve) olvashatunk. Az eposz leírja a két szomszédos ország, Turán és Irán (Perzsia) kibékíthetetlen konfliktusát, melynek magva a mitikus korba vezet vissza, amikor az 500 évig uralkodó Feridun király három fia között viszály támadt. A viszályt maga a király okozta azzal, hogy legifjabb fiának, Iradsnak adta a birodalom legjobb földjét, Iránt. A két báty, Tûr és Szalm megöli Iradsot, ám annak fia meg rajtuk áll bosszút. Tûr leszármazottai – azaz a turáni népek, köztük a magyarok – azóta is magukban hordozzák a testvérgyilkosság átkát, noha népünk azóta Turántól több ezer kilométerre lelt új hazát.
A „turáni átokkal”, legyen az kitalált vagy valós (a benne való hit kihat a tudatra, s így cselekedeteinkre is), mindenképpen le kell számolnunk! Kollektív összefogással, és Istennek tetsző erkölcsös élettel át kellene fordítani az átkot áldássá: „turáni áldássá”.
A magyar történelemben rengeteg kisebb-nagyobb ismert és kevésbé ismert sorsfordító esemény van, melyek többsége meghatározta a magyarság további útjának menetét. Ám ezek közül a köztudatban a három legnagyobb csapás vert mélyen gyökeret:
1241-42: a tatárjárás, 1526: a mohácsi csata és 1920: a trianoni békediktátum. Ezért jelen írás terjedelmileg korlátozott volta miatt csak e három meghatározó eseményt kiváltó körülményeket igyekszünk megvizsgálni, de röviden kitérünk a saját hibánkból elszalasztott lehetőségekre is, amit 1867 és 1989 jelentett.

A.) A tatárjárás

Az 1241–42. évi tatárjárás hatalmas pusztítást végzett az országban, de korántsem akkorát, mint azt a kortársak leírták, s korábban a kutatók gondolták. Magyarország nem semmisült meg, a tatár seregek nem irtották ki a lakosság felét, bár egyes kelet-magyarországi vidékek valóban szinte teljesen elnéptelenedtek. A most elfogadott vélemények szerint a lakosság 15–20%-a – kb. 300–400 ezer ember – halt meg vagy esett fogságba. A helyzetet súlyosbította, hogy 1241-ben elmaradt az aratás, 1242-ben nem vetettek és 1243-ban sáskajárás tizedelte a termést. Ezen együttes hatások eredményeképpen valóban súlyosabbnak látszott a pusztítás, s IV. Béla nem érdemtelenül vívta ki magának a „második honalapító” címét, ami persze összefüggött az ország modernizálását célzó politikai-, hadszervezeti- és strukturális reformok végrehajtásával.
Karmikus szempontból nem nehéz megtalálni a kiváltó okokat, melyek szerintünk az ún. „kalandozó hadjáratok” voltak, s IV. Béla nyugatiasodó Magyarországa hasonló támadássorozatot volt kénytelen elviselni (899-től 984-ig a külföldi krónikások beszámolói szerint 43 nagyobb hadjáratot vezettek őseink, a kisebbekről nincs pontos adat), mint a 9–10. században az akkori európai országok a „keleti vad barbár hordától”. Fontos megjegyezni, hogy az őseink és Batu kán hadjáratai között motivációs szempontból lényeges különbség volt. Míg a magyar hadjáratok (melyekben nem az egész nép, hanem csak 1–3 törzs vett rész, s mindig szövetségben történtek) igen összetett funkciókat láttak el (új haza megvédése, ellenfél gyengítése, felderítés, zsákmányszerzés, társadalmi feszültség csökkentése), addig a mongol invázió célja más katonai vállalkozásokat folytatott néphez (pl. gótok, vandálok, vikingek, szlávok, hunok, avarok, kazárok, arabok, kunok, besenyők stb.) hasonlóan egyértelműen csak a hódítás és/vagy az ország erőforrásainak megszerzése volt.
Bizonyára sokan a fenti okok mellett a „turáni átok” okait vizsgáló részben megemlített erőszakos vallásváltást is megemlítenék. Úgy gondoljuk, hogy ez csak részben igaz, hiszen az egyéni hit mélységének kérdése nem vallásfüggő. Ellenben az igaz, hogy a magyar társadalmon belül időszakos megosztáshoz vezetett a túlzott vallási türelmetlenség, ami aztán a „pogánylázadásokhoz” vezetett, noha jól tudjuk, hogy őseink a Szent István-i vallásreform előtt sem voltak pogányok, mint arról már fentebb szó esett. A „pogánylázadások” valójában a hatalmukkal visszaélő nemesek és az adóztató, vallási türelmet nem mutató római katolikus egyházzal szemben fellépő szegényebb közszabadok felkelése volt, bár természetesen a régi, „szkíta nép-nemzeti valláson” (mint ahogy azt I. András tiltó törvényében olvashatjuk) alapuló kiszámítható rend újrateremtésének szándéka is fontos tényező lehetett. A „vallási rendszerváltás” egyébként Szent László koráig tartott, amit a Corpus Juris Hungarici „pogányság” ellenében, illetve az új vallás megerősítése érdekében hozott törvényei is bizonyítanak.
A vallásreform szerintünk hosszú távon nem hozott változást, azaz a nyugati kereszténység átvétele önmagában nem hatott negatívan a magyarság vallási és erkölcsi életére. Az új keveredett a régivel, ami a mindennapokban kicsit más köntösben, de továbbélt (talán lehetne akár magyar kereszténységről is beszélni). A régi vallás lényegi elemei nem voltak tiltottak, hanem beemelődtek az újba (legfontosabb ezek közül a Boldogasszony-Mária azonosság, ami aztán jelentősen kibővült) s igaz, hogy László törvényei tiltották a „pogány” szokásokat, de ez alighanem kötelező elvárás volt (forrásunk nincs a megvalósított büntetésekről, ill. a különleges természeti képződmények tisztelete sokáig fennmaradt). A Szent Istvánnak tulajdonított, a régi „pogány” magyar írás összegyűjtéséről és megsemmisítéséről szóló, 1816-ban felbukkant oklevél hamisnak bizonyult. Kálmán közismert törvényében is inkább azt látszik, hogy megvédte azokat, akiket boszorkánysággal vádoltak, s akik vélhetően a régi vallás egyes elemeit gyakorolták. A szakrális fejedelem funkciója érdemben nem változott (a magyar király jellemzően rex et sacerdos volt annak minden jogosítványával), s az apostoli királyság sajátos intézménye és a szentté avatások is erősítették ezt (még a Habsburgok is büszkék voltak erre!). Emellett az orális és a népi tradícióban Szent László ízig-vérig keleti alakja összefonódott a harcos Krisztus képével.
Hogy még egy téveszmét szétoszlassunk, szó sem volt a táltosok központilag elrendelt, megszervezett és végrehajtott fizikai kiirtásáról, mint ahogy azt Julius Caesar tette a galliai druidákkal. Népünk régi vallásának legnagyobb tiszteletben álló papjai más, olykor „álcázott” formában (füves emberek, javasok, gyógyítók, pálos szerzetesek) továbbra is jelen voltak a hétköznapokban, amit többek között a Fehér Mátyás Jenő által talált és lemásolt Kassai Kódexben lévő, 13–15. századi falusi vallási élet „visszásságai” miatt lefolytatott inkvizíciós perek is tanúsítanak, noha azok hitelességét sokan megkérdőjelezik (szerintünk hiteles). A vallási fanatizmus és a felesleges erőszak sosem volt a magyar ember sajátja. Az egész korszakban meghozott ún. „istenítéletek” száma 389, s ezekből 79 végződött halálos ítélettel.
A korszak uralkodóiról a források hiányos volta, illetve amúgy megbízható krónikáink szűkszavúsága miatt nagyon nehéz pontos jellemrajzot festeni. Viszonylag bőséges adattal a róluk utódaik által megrendelésre készített legendák miatt Szent Istvánról és Szent Lászlóról tudunk a legtöbbet, de a műfajból adódóan értelemszerűen nem biztos, hogy teljesen pontos képet kapunk e két királyunkról. Magyarország Árpád-kori történetének, a magyarság sorsának akkori alakulása azonban arra enged következtetni, hogy nagy kilengésekkel nem kell számolni (ebben Péter és talán Salamon a kivétel), hiszen még a zavaros, trónviszályokkal teli évekből, évtizedekből is jól kijöttünk.
Véleményünk szerint az Árpád-kori papság világiasodása, szellemi színvonalának csökkenése, ne adj Isten, erkölcsi züllése, még nem volt olyan mérvű, aminek karmikus hatása földindulásszerű változásokat okozott volna Magyarország életében.
Az Árpád-kor erkölcsi színvonalát vizsgálva a papság mellett a világi embereknek sem volt oka a szégyenre. Nálunk nem voltak eunuchok, nem létezett a többnejűség intézménye és a női hűség erőszakos és mesterséges biztosítása; nem jött divatba az erényöv és nincs nyoma az „első éjszaka” földesúri jogának (jus primae noctis). A prostitúció sem gyökerezett az Árpád-kori magyar életben, hanem majd csak a városiasodás megindulása után jelent meg idegenek, elsősorban a németek „jóvoltából” Magyarországon, melynek stádiumairól az 1244-től 1421-ig létrejött jogszabályok gyűjteménye, a Budai jogkönyv tanúskodik.
A középkori Magyarország különösen kedvező adottságokkal rendelkezett a földműveléshez és az állattartáshoz, amit még kiegészített a jelentős mértékű halászat is. A növekvő népesség miatt természetesen számolni kell az ember természetátalakító tevékenységével is, jelen esetben ez azt jelentette, hogy az erdőkből és az ősgyepekből az egyre szaporodó települések is egyre több területet foglaltak el (az erdők az Árpád-féle honfoglalás idejében az ország területének kb. 40%-t tették ki, a vízzel borítottság kb. 15–20%-os volt). Ennek ellenére kijelenthetjük, hogy az Árpád-korban még nem borult fel az ember és a természet viszonya, jellemzően még szimbiózisban élt – főleg a falusi magyarság – a környezetével.

B.) Mohács

Az 1526. augusztus 29-én lezajlott mohácsi csata a tatárjárás és Trianon mellett a magyar történelem három legnagyobb tragédiájának egyike, melynek hatása sorsdöntőnek bizonyult mind az ország, mind a magyarság szempontjából.
Az 1526-ban már tíz éve az Árpádok Szent Koronáját a fején tudó, de még mindig csak húszéves II. Lajos uralkodását és alakját elsősorban a vesztes mohácsi csata alapján szokták értékelni. Az ifjú király megítélése, talán fiatalsága és tragédiája folytán általában pozitív, ám a történészek véleménye szerint II. Lajosra negatívan hatott a környezete, hiszen apjához hasonlatos, a kormányzással nemigen törődő uralkodót igyekeztek belőle formálni, a későbbi események tükrében: sikerrel. De nem is csodálkozhatunk, hogy ha megvizsgáljuk, kiknek a személyisége, tanítása hatott az ifjú királyra. Nevelőjéről, Balbi Jeromosról az a hír járta, hogy „az erény útját kerülte, mint taposta”, s gyámjai (Brandenburgi György, Bakócz Tamás és Bornemissza János) hamar rászoktatták a szórakozás örömeire. A fokozódó török veszélyre érdemben nem tudott reagálni, hiszen egyrészt nem erősítette meg az első végvári rendszer, ami hamar össze is omlott (Nándorfehérvár 1521-ben esett el); másrészt szövetségesei (sógora, Habsburg Ferdinánd; a pápa, Velence) amikor kellett, nem segítettek, vagy nem tudtak segíteni neki, ugyanis Ferdinánd haderejének javarészét bátyja, V. Károly császár I. Ferenc francia király elleni háborújához kellett biztosítania. A Magyarországot a keresztény-germán Európa integráns részének tekintő hazai történészek szerint Lajos nem tehette meg, mint egykor Mátyás (mert ő erős volt?), hogy áteressze a török csapatokat Magyarország területén, s katolikus volta és szövetségesei miatt sem fogadhatta el Szulejmán szultán aktuális békeajánlatát sem (a franciák köthettek szövetséget?), ami magába foglalta, hogy adott esetben a törökök átvonulhatnak Magyarországon. Magyarán Szulejmán nem tervezte a „testvérnép” magyarok országának elfoglalását, a cél a Habsburgok gyengítése lett volna. Így vége szakadt a viszonylagos nyugalmi időszaknak, hiszen a mindig megújított békeszerződések révén 1483-tól egészen 1521-ig nem volt komolyabb harci cselekmény a magyar–török határvidéken.
A szövetségesek segítségének elmaradása, a krónikus pénzhiány (amiben fontos szerepe volt a Fugger-bankháznak és Szerencsés Imre kamarásnak is), a védekezés szervezetlensége, össze nem hangolása (az eszéki hidat nem rombolták le), a rossz stratégia (halogató-időhúzó taktikát kellett volna alkalmazni, hiszen Szapolyai János és Frangepán Kristóf seregrésze elkésett a csatából!), az 1514-es Dózse-féle parasztháború kártékony hatása (nem merték felfegyverezni a parasztokat), no meg a török hadsereg létszámbeli és harcértékbeli túlsúlya (60–70 ezer a 25 ezres magyar sereggel szemben) együtt törvényszerűen vezetett a katasztrofális vereséghez. E helyen nincs módunkban a csata lefolyását leírni, csak annyit mondunk el, hogy a súlyos gyalogsági és lovas veszteségeken kívül holtan maradt a magyar had- és kormányzati vezetés színe-java, kb. ötszáz előkelőbb nemes és főpap, köztük a két fővezér Tomori Pál és Szapolyi György, Szalkai László esztergomi érsek, Perényi Ferenc váradi püspök, Móré Fülöp pécsi püspök, Paksi Balázs győri püspök, Csáholi Ferenc csanádi püspök, Palinay György boszniai püspök, Drágffi János országbíró, Országh Ferenc főkamarás. II. Lajos eddig tisztázatlan körülmények között, menekülés közben a Csele-patakba fulladt.
A csatavesztés következményeként Magyarország közvetlenül a török nagyhatalom érdekszférájába került, emellett II. Lajos halála súlyos politikai válságot is okozott, amit a megtizedelt magyar elit nem tudott megoldani, illetve a rosszul döntött, hiszen egyszerre két királyt is választottak Habsburg Ferdinánd és Szapolyai János személyében.
A Mohácsot előkészítő korszak uralkodói közül Zsigmondról annyit kell tudni, hogy jó megjelenésű, intelligens és művelt világfi volt, aki élvezte, hogy „jó sorsa” az európai nagypolitika középpontjába repítette. Magyar király mellett cseh és német király is volt, sőt a német-római császári címet is megszerezte, valamint ő elnökölt a kereszténység megreformálását célzó – egyébként sikertelen – konstanzi zsinaton is.
A kiváló képességekkel megáldott Hunyadi Mátyás (az utolsó szakrálisnak tekintett magyar király) Atillához hasonlóan a hübrisz bűnébe esett. Jelen esetben ez a német-római császári címért folytatott rendkívüli, de teljesen felesleges erőfeszítésekben mutatkozott meg (esély sem volt rá, hogy ilyen erős uralkodót a választófejedelmek maguk felé emeljenek), aminek költségei jelentősen megterhelték a magyar államkincstárt; a királytól pedig rengeteg időt és energiát vett el. Véleményünk szerint az eltékozolt erőforrások a Balkán felszabadításához, vagy adott esetben egy sajátos szövetségesi rendszer létrehozásához is elegendők lettek volna. Mentségére legyen mondva, hibáját a végén felismerte, ám annak kijavítását már megakadályozta a halála. Mindemellett a magyarságtól idegen, lényegét tekintve a deszakralizálás folyamatát elősegítő reneszánsz meghonosítása is az ő nevéhez fűződik.
II. Ulászló gyengeakaratú, kevés tehetséggel megáldott uralkodó volt, akit a magyar főurak azért választottak meg Mátyás halála után, hogy akaratukat, befolyásukat az ország ügyeire a korábbinál jobban tudják érvényesíteni. Kortársai szerény képességűnek tartották, amit a rendszeres „ökör” jelző igencsak nyomatékosított. Hamar ráragadt a „Dobzse” (lengyelül „Jól van!”) jelző is, hiszen kegyencei szinte bármit kérhettek tőle, ő azt válaszolta.
II. Lajosról, akiben „hihetetlen fürgeség és erély lakott, ha mulatságról és asszonyról volt szó”, már fentebb megemlékeztünk, több szót nem érdemes vesztegetni rá. Annál inkább az egyházi és a világi elitről, akik korántsem voltak erkölcsileg feddhetetlenek. Hogyan is lehetnének azok, amikor közülük sokan folyamatosan az erkölcstelen királyi udvarban éltek, a „lengyel disznóval” mulatoztak, akinek a rossz nyelvek szerint „nem oltár, hanem ól-tár kellett”? Ennek ellenére javukra legyen mondva, a hazáért lemészároltatták magukat a mohácsi síkon.
A papság elvilágiasodása, és az azzal járó (törvényszerű?) erkölcsi süllyedésről tanúskodnak többek között a Corpus Juris Hungarici passzusai is. Az 1351-től kezdődött, de igazából az idegen származási főpapokat előszeretettel kinevező Zsigmond korától szaporodtak meg az egyházi és világi előkelők, azaz a nemesség közötti hivatali visszaélések; különböző címekért, birtokokért történő pereskedések, küzdelmeknek. Emellett elkezdődött a monostorok pusztulásának folyamata. Mátyás az ellene fellépő Vitéz János-féle mozgalom felszámolása után szinte kizárólag tőle függő külföldi főpapokat, illetve alulról jövő, a kancelláriájában jól teljesítő, lojális embereket nevezett ki érseknek, püspöknek. Gyerekek (pl. a 7 éves Estei Ipolt) és ifjak (pl. a 17 éves Arragoniai János) mellett így jutott komoly egyházi méltóságokhoz pl. a kapzsi, nagyravágyó és kétszínű Bakócz Tamás, az egykori kerékgyártó.
Karácsonyi János (Magyarország egyháztörténete főbb vonásaiban 970-től 1900-ig) szerint a királyi és püspöki udvarokból kiinduló romlás aztán szétáradt az alsóbb osztályokba is. Mátyás halála után ugyan hoztak a folyamatot megállító törvényeket, de az erélytelen Jagelló-királyok nem bírtak e törvényeket betartatni, azaz minden maradt a régiben. Csak a ferencesek és a pálosok ragaszkodtak a krisztusi életmódhoz, de példájuk az egyháznagyokéval szemben hatástalan maradt. A főpapság mellett az alsópapság is az erkölcsi hanyatlás útjára lépett, ágyasokat kezdtek tartani és az egyházi vagyon és törvényszék ügyében megalkudtak a földesurakkal, akik szép lassan rátették kezüket a papság jövedelmeinek nagy részére. Emiatt a kapzsiság, hűtlenség, erőszakoskodás áradt el a köznemesség közt is. Emiatt Karácsonyi szerint nem lehet csodálkozni, hogy a köznép „elhagyatva, elnyomatva, tenger rossz példától félrevezetve gyorsan felejt minden keresztény igazságot!” Az 1514-es „parasztlázadásnak” természetesen más okai is voltak, de tény, hogy az erkölcsi züllés és a közállapotok romlása jelentős szerepet játszott abban, hogy a mezővárosi polgárok, a munkanélküli harcos réteg és a parasztok a maradék kevéske jogaikat is megnyirbálni akaró nemesség ellen forduljon.
Még a Jagelló-kor vallásos életét védelembe vevő Pásztor Lajos is elismeri „A magyarság vallásos élete a Jagellók korában” című könyvében, hogy az egyház nem oly szilárd, mint amilyen mély a hívek vallásossága. Ellentétek vannak a világiakhoz hasonlóan az egyháziak között, de az egyháziak és a világiak között is, ami részben egyházellenességet szült, tágabb értelemben felgyorsította a korábban megindult, de még lassú deszakralizálódási folyamatot.
Siklóssy László az erkölcstelenségre való hajlamot növelő reneszánsz magyarországi terjedését is fontos tényezőnek tartja, mikor a Mohács előtti évtizedek erkölcsi viszonyait tekinti át. Szerinte Mátyás udvarában ugyanis összevegyült a konzervatív magyar és az erkölcstelen olasz létszemlélet, de „e keverék, amely felett ott állt, mint rettegett, abszolút hatalom, a király, nem mert odasüllyedni, ahová az olasz félsziget példája vonta volna.
A Mátyás-korabeli életről nincs reális leírásunk, ám arról, hogy milyen volt az olasszal kevert magyar lélek, Janus Pannonius munkáiból értesülhetünk, akinek költészete az olasz reneszánsz hatása alatt áll. „Ez két emberi célt jelent: élvezni az életet, és szeretni a szépet.” De míg a későbbi pécsi püspök végeredményben „jól viselte magát, nem merült el a bűnök fertőjében, kitombolta első ifjúságát, és ép testtel, ép lélekkel, sok tudománnyal és élettapasztalattal tért vissza hazájába, hol még számos díszes feladat és küldetés várt rá. (…) Hozzá kell tennünk, hogy nem mindenkiben volt annyi józanság és ellenállni tudás, mint Janus Pannoniusban.
Magyarán a Mátyás- és a Jagelló-kor világi és részben egyházi elitje ilyen szellemi-erkölcsi környezetben nevelkedett, illetve szocializálódott, ami mindenképpen komoly hatással volt előbb az 1514-es, társadalmi, pénzügyi és gazdasági okok miatt kitört belháború, majd a török veszély megoldására adott – sajnos rossz – válaszokra.
Erre a korszakra tehető a magyar népi műveltség egységességének szétszakadása is, pedig korábban sem a nyelv, sem a kultúra nem vált el (Bonfini a 15. század végén még ugyanazon nyelvi stílusban beszélő magyar urakról és közemberekről, parasztokról írt). A magyar világi és egyházi elit a humanizmus és a reneszánsz talaján álló Mátyás- és Jagelló-kori szocializálódásával ez a szerencsés helyzet is megszűnik.
A prostitúció továbbra is csak a városokra volt jellemző. A szifilisz 1496-ban jelent meg Magyarországon, Budán, s még 1500-ben és 1510-ben dühöngött járvány. Alighanem már a Jagelló-korban elkezdődött a magyar kéjnők külföldre utaztatása, bár a nemzetközi leánykereskedelemben való részvétünk csak 1528-tól mutatható ki forrásilag.
Érdekes módon a később oly jellegzetes két vonás, a káromkodás és a pereskedés sem volt ekkor még jellemző a magyarra. Az első káromkodás elleni országos törvényt 1563-ban hozta meg az országgyűlés, s józan „paraszti” ész hiányára utaló permánia is csak a török korszaktól mutatható ki.
Bár nálunk nem szent állat a szarvasmarha, ám nagy tiszteletben áll, hiszen a mindennapi életet nagyban (munkájával, tejével húsával, bőrével, csontjával) segítő állatról van szó. Ezért negatív karmikus lehetőségként megemlítjük a korszak magyar külkereskedelmében már meghatározó szerepet játszó, főleg Dél-Németország és Észak-Itália vágóhídjaira békésen menő állatok százezreit.
Az 1526-ot megelőző időben már kezdett felborulni a természettel való szimbiózis. Rakonczay Zoltán (Természetvédelem története Magyarországon 1872–2002.) írja, hogy népesség növekedése és a településszerkezet fejlődése értelemszerűen kihatott az erdők és az ősgyepes területeke csökkenésére, de ezt „a folyamatot még jobban felgyorsította a bányaművelés, a kézműipar, a közlekedés, az üveggyártás és más emberi tevékenység beindulása, illetve kiterjesztése. Az eredeti növényzet irtásával többé-kevésbé egyenes arányban romlottak a vadon élő állatok életfeltételei is. Ezt csak fokozta a halászati és vadászati tevékenység.
Mindez igaz, ám azt ne felejtsük el hangsúlyozni, hogy a szakirodalom szerint a Kárpát-medencében a középkorban – bár már csak az ország negyedét fedte erdő – a kornak megfelelő, magas szintű erdőgazdálkodás folyt. Az 1426-os első erdővédő rendelet a bányászat és kohászat, valamint a tengeri és folyami hajózás, a közúti közlekedés és az építkezések fellendülése következtében született meg, de sok foganatja nem volt.
Ugyan már a középkorban is voltak vízrendezési tevékenységek, azonban ezek az erőforrások hiánya és a a nagy területen összefüggő vízművek létesítését akadályozó birtokjogi konfliktusok miatt mindig lokálisak voltak (Ferenczi László: Vízgazdálkodás a középkorban).
A településszerkezet ugrásszerű fejlődéséhez annyit tennénk hozzá, hogy a középkorvégi Magyar Királyság területén 30 királyi szabad, kb. ugyanennyi földesúri város, valamint 140 városfunkciót ellátó mezőváros volt. Azaz az ország népességének 3,8%-a élt a királyi szabad városokban, a többi 170 városias településsel együtt 8–10%-a.
Végül a pusztásodásról néhány mondatot, mely fogalom az üressé vált, csak legeltetésre alkalmas fátlan terület kialakulását jelenti. Az Alföldön legkésőbb a 16. századra alakult ki. Okai elsősorban a járványok (a 14–15. században 27 alkalommal dúlt hosszabb-rövidebb ideig pestis Magyarországon), a magyar főurak egymás elleni háborúi, majd a török portyázók dúlásai; az, hogy sok helyen megszűnt a földesurak praediális gazdálkodása, s ezek a telepek eltűntek; a marhatartás terjedése, valamint a gyorsan fejlődő városok vonzóereje a parasztság számára.
Egyetértünk Andrásfalvy Bertalannal, aki szerint „A természeti környezet akkor pusztul, amikor az ember és ember közti kapcsolatban megszűnik az igazságosság, a méltányosság, ha a felelőtlen önzés elhatalmasodásával megszűnik a nemzeti összetartozás, az egymás iránt érzett felelősség tudata.
És tény, hogy Mohács előtti évtizedekben már ez volt a jellemző, és sajnos azóta e nemkívánatos állapot, ugyan kisebb-nagyobb hangsúlyeltolódásokkal, de végeredményben folyamatosan romlik.

C.) Trianon

Trianon a magyar köztudatban – a tatárjárást és Mohácsot megelőzve – a legnagyobb nemzeti tragédiáként él, amiről a rengeteg könyv, cikk, tanulmány, sőt dokumentumfilm is tanúskodik (Szidiropulosz Archimédesz szerkesztésében már 2002-ben megjelent egy 260 oldalas válogatott bibliográfia). Ezért úgy véljük, hogy magával Trianonnal, annak politikatörténeti előzményeivel, a köztudott okok felsorolásával, magának a tárgyalás lefolyásával, illetve a ránk erőltetett szerződésben lévő határozatokkal nem foglalkozunk, mivel úgy gondoljuk, hogy azok már az Olvasó előtt – legalábbis nagy vonalakban – bizonyára ismert. Itt inkább a cikk témáját is szolgáltató karmikus okokra, a Trianont megelőző évtizedek magyarságában lévő kedvezőtlen tényezőkre szeretnénk felhívni a figyelmet, mivel meggyőződésünk szerint a többi elem – melyek némelyikéről a következő fejezetben még szó lesz – már csak negatív visszahatás.
Teljesen egyetértünk Duray Miklóssal, aki a „Trianon a saját felelősségünk is” című tanulmányában azt írja, hogy a lelki megnyugvásunk érdekében ne az összeesküvésben keressünk a fő okot. A kárunkra gyarapodó népek a saját érdekeiket érvényesítették, úgy mint mi, csak nálunk sokkal jobban, mert szerencséjük volt, mert a „nemzetközi hatalmi érdek az övéket beillesztette a saját rendszerébe, a mienket elvetette, mert elvethette, mert el akarta vetni.” A trianoni tragédia valóban (főleg a későbbieket nézve) a magyar nemzettest szétszakításában rejlik, s nem abban, hogy megszűnt a történelmi Magyarország. Abban viszont nem értünk egyet Durayval, hogy Szent István országát már 1526-ban elvesztettük, csak az ítéletet 1920-ban mondták ki. Lehetőségeink többször is voltak, de nem tudtuk élni velük, mint arról később szó lesz.
Igaza van Siklóssy Lászlónak, amikor azt írja a magyarság erkölcséről szóló könyvében, hogy „Egy ország erkölcsének története kapcsolatos politikai történetével. Nagy politikai és gazdasági megrázkódtatások nyomot hagynak az emberek lelkében, erkölcsében.
Megint csak az erkölcshöz, a lelki-szellemi tényezőkhöz lyukadunk ki, s ez persze nem véletlen. 1526-ban lényegében elbukott az önálló, magyar vezetésű Magyar Királyság, s az elit és az ország a kettős királyválasztással (Habsburg Ferdinánd, illetve Szapolyai János) végérvényesen kettészakadt, noha egy ideig volt átjárás a két tábor között. Érdekes lenne elfilozofálni arról, hogy vajon tényleg nem volt-e alternatíva a török-pártiság az országnak? Nem jártunk volna-e jobban, ha a Habsburgok helyett a magyarság egyöntetűen a kor másik nagyhatalmát, a hatalmának csúcspontján lévő Török Birodalmat választja „szövetségesének”? Vajon lehettünk volna-e az iszlám legnyugatibb európai védőbástyája? És hogyan jöttünk volna ki az oszmán hatalom törvényszerű összeomlása utáni helyzetből? A kérdések természetesen megválaszolatlanok maradnak, mert Ferdinánd megválasztásával hosszútávon a Habsburg Birodalom része lettünk.
A magyarországi Habsburg-uralom évszázadainak legnagyobb bűne nem az, hogy a török háborúk korszakának kivételével (amikor valóban több pénzt tett az országba, mint vett ki belőle – természetesen önös érdekből) folyamatosan kiszivattyúzta az itteni természeti és humánerőforrásokat, valamint hogy ránk erőltette a gazdaságpolitikáját és időnként megpróbálta saját képére formálni (szerencsére nem túl nagy sikerrel) a magyar államberendezkedést, jogrendszert és közigazgatást. Nem. A legnagyobb bűne a magyarság, és általában a Magyar Királyság területén élők, a „divide et impera” elve alapján történő megosztása volt. Tegyük hozzá rögtön, hogy a megosztási politika sikerességéhez persze kellett a megfelelő fogadókészség a magyarság egy részéről is. Sajnálatos módon ennek hatását még ma is érezzük, hiszen a megosztottság évszázadai alatt a következő ellentétpárok alakultak ki: Ferdinánd-párti–Szapolyai-párti (később: Habsburg-párti–nemzeti király-párti), Kelet–Nyugat, katolikus–protestáns, kuruc–labanc, nemes–paraszt, 48-as–67-es, liberális–konzervatív, kommunista–fasiszta, demokrata–anti-demokrata/szélsőséges/fasiszta/náci/nyilas/antiszemita, európai–magyar, és legújabban megint felbukkant a pogány–keresztény ellentétpár. Úgy véljük, felesleges ecsetelni, hogy mindez mennyire káros az egészséges néplélek kialakulása és fejlődése szempontjából.
A Habsburg-házbeli királyaink között voltak erkölcsösek, erkölcstelenek; tehetségesek, tehetségtelenek; intelligensek, ostobák; zsenik és degeneráltak, józanak és őrültek. Ám általában megállapítható róluk, hogy – némileg érthető módon – mindig a saját (családi, majd birodalmi) érdekeiket nézték, annak rendeltek alá mindet (sajnos gyakran a magyar érdeket is). Számunkra idegenek maradtak, érzéketlenek voltak irántunk, kölcsönös rokonszenv és bizalomhiány jellemezte a magyarság és az uralkodóház viszonyát. Végig jellemző volt rájuk, mint ahogy azt Beöthy Ákos is megállapította hatalmas államéletrajzában: „Míg erősnek érzi magát, keresztülgázol esküjén és a törvényen, mikor ellenben baj van, meghunyászkodik, beadja a derekát és elszenvedi a legnagyobb megalázásokat is.
A korszak utolsó királyának uralkodásra alkalmatlan volta pedig különösen hátrányosan érintett bennünket, hiszen a gyenge jellemű és szerény intellektuális képességű IV. Károlyt súlyos felelősség terheli a birodalom, az ország és a magyarság számára egyaránt káros 1918 őszi események megtörténésében. Legfőbb Hadúrként nem akadályozta meg a hadsereg teljes visszavonulását (legalább a határnál megállhattak volna), s a Wekerle-kormány lemondása után nem ismerte fel, hogy a fokozott balratolódást nem Károlyi Mihály kinevezésével akadályozhatja meg, sőt ezzel épphogy siettette a „forradalmak” kitörését, s az ország helyzetének további romlását.
A két világháború közötti korszak vezető történésze, Szekfű Gyula híres könyvében (Három nemzedék) sok száz oldalon keresztül mutatja be a Trianonhoz vezető hanyatlás bizonyítékait, melyek megtalálhatók „a politikai és társadalmi, szellemi és erkölcsi világ legkülönbözőbb térein, mindenütt, hol e beteg nemzedékek tagjai önmagukból kilépve állami vagy magánkörben tevékenységet fejtettek ki.
Ebben egyet kell értsünk a Bethlen-féle rendszer hű kiszolgálójából utóbb a kommunista érában moszkvai követté avanzsált történésszel. Szekfű nagy ellenfele, Németh László némileg hasonlóan, a szerinte szellemileg egygyökerű uralkodó elitben látta a probléma fő okát, kiknek képviselői nemcsak kormánypártokban, hanem az ellenzékben is ott voltak. Ám a magyar állameszmét jellemzően mindkét fél feladta. Németh szerint tévedés azt hinni, hogy „Trianont csak a győztes ántánt csinálta volna meg – megcsinálta volna azt a Habsburg-ház is. Ferenc Ferdinánd nem szörny volt, hanem egy bátrabb Ferenc József.
A korszak uralkodó szellemi irányzata, a liberalizmus kiüresedése és ezzel párhuzamosan a materializmus és az ateizmus terjedése a kortársak szerint is szoros összefüggésben állt a vallási-erkölcsi viszonyok züllésével. Nem meglepő, hogy a Magyarországi Protestáns Egylet már 1871-ben 300 forint pályadíjat tűzött ki annak megfejtésére, hogy a magyarság vallási és erkölcsi élete miben javult és miben hanyatlott 1848 óta, melyek voltak a kiváltó okok, és hogy a kórjeleket miként lehet orvosolni. A díjnyertes Szeremlei Sámuel lett, aki az 1874-ben megjelent munkájában (Vallás-erkölcsi és társadalmi élet 1848 óta Magyarországon) részletesen és meglepő őszinteséggel elemzi a korabeli társadalom osztályainak és rétegeinek lesújtónak talált vallási és erkölcsi helyzetét, s saját, lelkészi felelősségüket is beismeri.
Fentebb már idéztük Andrásfalvy Bertalan sorait, aki szerint az emberi erkölcs és a természeti környezet pusztulása között összefüggés van. Károsnak bizonyult a 18. században elkezdődött, de a 19. század közepére befejeződött, az a magyar társadalom egészét érintő vízszabályozó munkasorozat, melyek ugyan plusz termőterületeket jelentettek, ám ugyanakkor megszüntették az ártéri gazdálkodást, s rendszeres árvizeket is okoztak. Mindennek természetesen komoly társadalmi hatása is lett, hiszen egyfajta belső népvándorlást indított el, ami nem kevés gondot okozott a korábban biztonságos és tápláló élelemforrással rendelkező élethelyüket elhagyók mellett a jellemzően nincstelen tömegeket befogadó városiak között is. A magyarság egy jelentős része számára mindezzel elveszett a természettel való együttélésnek egy ritkán figyelembe vett dimenziója, a biofilia, azaz felborult az ember és természeti-társadalmi környezetének viszonya.
Rakonczay Zoltán szerint a természet önszabályozó állapotába beavatkozó és a 19. században egyre fokozottabbá váló emberi tevékenység (folyószabályozási és lecsapolási munkák, az iparosodás és a modernizáció „áldásai”) következtében „az első világháború végéig, illetve a mai Magyarország területének kialakulásáig a honfoglalás kori 40%-os erdősültség az eredetinek egynegyed-egyötöd részére, alig több mint 10%-ra, a 15–20%-os vízzel borítottság 1 százaléknyira, az ősgyepek kiterjedése a töredékére csökkent, ugyanakkor az ország területének 60 százalékát mezőgazdasági kultúrák, 5–12%-át pedig települések, ipartelepek, bányák, közlekedési útvonalak és egyéb emberi alkotások foglalták el.”
Ehhez, úgy hisszük, nem kell kommentár.
Végezetül megemlítünk még egy érdekes értelmezést, miszerint a régi, szakrális alapon álló birodalmak utódja, az Osztrák–Magyar Monarchia bukása a korszak deszakralizálási tendenciájába illeszkedik szorosan bele, magyarán a magyarság sorsának alakulása itt egy jóval nagyobb karmikus folyamat részeként értelmezhető.

D.) A saját hibáink miatt elvesztegetett lehetőségek: 1867 és 1989

Talán többeknek feltűnik, hogy miért csak ezt a két történelmi esemény szerepel ebben a részfejezetben, holott számos felkelésünk, szabadságharcunk is volt? A válasz egyszerű: az összes többinél (Bocskai, Bethlen, Rákóczi, 1848, 1956) számunkra kedvezőtlenek voltak a nagyhatalmi és geopolitikai viszonyok, így esélyünk sem volt függetlenségünket kivívni, hogy azzal más vágányra tereljük a magyar történelem szerelvényét.
Ezzel ellentétben 1867-ben és 1989-ben az 1849 utáni megtorlás, valamint az 1850-es évek beolvasztási kísérlete, illetve Trianon összmagyar sokkja, az 1948-as fordulat utáni államszocialista rendszer elnyomása és az 1956 után brutális megtorlás következtében a karmikus inga pozitív irányban lengett ki (Duraynál a történelem kegye révén nyílt még egy javítási vagy feltápászkodási lehetőségünk). Magyarország és a magyarság számára mindkét évben kedvező lehetőség mutatkozott arra, hogy életünket egy magasabb minőségi pályára állítsuk, azaz hogy sorsunk jobbra fordul. Trianon kapcsán már részben érintettük a problémát, hiszen a történeti Magyarország felosztásához vezető út előtti évtizedek vallási-erkölcsi viszonyai szerintünk döntő tényezőnek bizonyultak. Duray Miklós szerint azonban a dicsőséges reformkor megismétlése 1867-ben nem sikerült, mert „a szabadságot a piac szabadságára váltották, a nemzetépítést a gazdagodásra cserélték, a modernizálódást pedig az egy nemzet uralma alatti állam keretei között valósították meg.” Emiatt aztán a nemzetiségek sérelmi politikája jogosnak volt mondható, s a nemzetközi politikai csinálói ezt kihasználva döntöttek Trianon megvalósításáról.
Ne felejtsük azonban azt el, hogy az 1867-es kiegyezést még a reformkori elit kötötte meg, s ideiglenesnek, továbbfejlesztésre valónak gondolták (szerintünk Trianon sem történt volna, ha a dualizmust a csehekkel kiegészülve trializmussá bővül). Az már a következő nemzedék bűne volt, hogy önző érdekeik és hatalmuk körülsáncolása miatt a rendszert mesterségesen megmerevítették, s nem adtak érdemi válaszokat a felmerülő politikai, katonai, gazdasági-pénzügyi, társadalmi és – nem utolsósorban – vallás-erkölcsi problémákra. Ráadásul időközben megváltozott geopolitikai környezet, valamint a nagypolitikai konstelláció is, ami szintén nem nekünk kedvezett.
1989-ben a Szovjetunió által vezetett szocialista-blokk gazdasági-pénzügyi és ideológiai-erkölcsi okok miatt kártyavárként omlott össze. Ugyan már tudjuk, hogy a háttérben titkos és nem-titkos paktumok sora állt, mégis nyílt egy lehetőség a magyarság előtt, hogy kezébe vegye sorsának fonalát, visszanyúlva a régi tradíciókhoz. Ám hamar kiderült, hogy 1989 nem a beteljesedett 1956, a magyar egység, a magyar szabadság és függetlenség. A történelmi lehetőséget elszalasztottuk a paktumpolitika és a magyar érdek fenntartás nélküli képviseletének feladásával. Ennek ékes bizonyítéka a választásokat megnyert, „nemzeti-konzervatív-keresztény” kormánykoalíció megbuktatásának kísérlete mellett többek között az is, hogy az 1949-es sztálinista mintájú alkotmány némi demokratikus átdolgozással továbbra is megmaradt, s igazából esély sem volt az 1944-ben megszakadt államjogi helyzet folytatására. Az ok természetesen a szokásos: a szakrális és erkölcsi alapok megroppanása, illetve tudatos megroppantása. Így az 1956 után számunkra kedvező karmikus hatásokat a Kádár-korszak legnagyobb és máig ható pusztítása, az erkölcstelenség, a nihilizmus, a társadalmi közöny semlegesítette.

 

ÖSSZEESKÜVÉSEK? A KARMIKUS HATÁSOK REJTETT ERŐVONALAI

A negatív karmikus hatásoknak nézetünk szerint van nyílt, illetve van rejtett hatása. Nyílt hatáson a magyar történelem közismert eseményeit, valamint Magyarországra és a magyarságra közvetlenül ható, azaz egyértelműen kimutatható jelenségeket, történéseket értjük. Ezekkel nem kívánunk foglalkozni, hiszen az Olvasó számára is köztudott dolgokról van szó (pl. általános magyar politikatörténet, bel- és külháborúk stb.). Cikkünk jelen részében inkább a karmikus hatások rejtett erővonalaira, a kevésbé ismert, de az összhatásban fontos szerepet játszó tényezőkre szeretnénk ráirányítani a figyelmet.
A Kárpát-medence természetes gazdagsága (növény és állatvilág, termőföld, víz, fa, kő, só, nemesfémek, ásványkincsek stb.) amióta világ a világ, mindig vonzotta az embereket. Mint korábban írtuk, ezért volt már a legkorábbi időktől is viszonylag sűrűn lakott a térség, s nem meglepő, ha ez az édeni föld gyakorta vált a földi kincsek után kezüket mohón kinyújtó hódítók célpontjává, hiszen a gazdagság ígérete vonzotta őket, mint méhet a méz. Ám a Kárpát-medence szakralitásával, illetve ennek a természeti kincsekben is megnyilvánuló hatásaival az itt lakók is tisztában voltak, s az erőszakos betelepülni vágyók mindig kemény ellenállásba ütköztek. Számtalan nép számtalan hódító hadjáratot vezetett az utóbbi évezredek alatt a Kárpát-medencébe, melyek bemutatására nem vállalkozunk, hiszen a hadjáratok leírásai köteteket töltenének meg. Ám hogy mégis jelezzük eme hódítási szándék időben folyamatosnak tekinthető voltát, felsoroljuk azokat a már név szerint is ismert fontosabb népeket, akik nem tudták meghódítani vagy megtartani az egész Kárpát-medencét: pannonok, kelták (elképzelhető, hogy e két utóbbi népcsoportban rokon népekben tisztelhetünk), perzsák, makedónok, szarmaták, dákok, rómaiak (korábban etruszkok?), különböző germán népek (markomannok, gepidák, longobárdok, frankok, németek), bolgárok, bizánciak, szlávok, tatárok, törökök, szovjetek.
A hódítás azonban nem feltétlenül csak nyers fegyverekkel történhet. Vannak finomabb módszerek is, ami már a politika világába vezet bennünket, ott is elsősorban a nyílt, illetve a titkos diplomácia érdekel bennünket. Ide soroljuk a támogatás/segítség elmaradását, a különféle szerződéseket (a Habsburg-uralom alatt törvényeket, rendeleteket), az uralkodó család (és részben az arisztokrácia) házasságkötéseit, valamint az okkult diplomácia és a titkos szervezetek/hálózatok tevékenységét, köztük a gyakran igen célravezető gyilkosságokat. A magyar történelemben mindezen tényezők kimutathatóak. Gondoljunk a tatár- és törökellenes harcaink idején történő, szövetségeseink által megígért, de rendszeresen elmaradt segítségre; Hunyadi Mátyás és III. Frigyes, vagy a Jagelló–Habsburg szerződésekre (melyek a kölcsönös házasságot is magukba foglalták), a Habsburg-korszak előtti (főleg Árpád-házi) királyaink némelyikének „furcsa” halálára, vagy a Trianon előtti évtizedek szabadkőműves aknamunkájára.
Az ilyen típusú vizsgálatban leggyakrabban a klasszikus „cui prodes?”, azaz a „kinek az érdeke?” kérdése merül fel. Mivel abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy a távoli múltat vizsgáljuk, így a megmaradt források révén rendelkezésünkre állnak azok az adatok, melyekről a korabeli emberek nem a dolgok titkosságából adódóan nem ismertek; valamint mi már – még ha nem is rendelkezünk perdöntő forrásokkal – a később történtek fényében vissza tudunk következtetni a történések hátterére.
A történeti Magyarország megalakulása utáni néhány évszázad a Kárpát-medencét a saját élettere részének gondoló Német-római Császárság és a Bizánci Birodalom nyílt és rejtett expanziós törekvéseit (nagyjából a Szent István és Szent László, illetve II. Géza és III. Béla közötti évtizedek zavaros korszakát kivéve) összességében a magyarság viszonylag könnyen hárította el. A negyedik keresztes hadjárat (1202–1204) Bizáncon halálos sebet ejtett (az agóniája egészen 1453-ig tartott), míg a német-római császárok figyelme a kemény diónak bizonyuló Magyarország helyett a gazdagabbnak látszó Itália, valamint a könnyebben meghódítható cseh, lengyel és balti térség felé fordult. Később pedig az egyre inkább megvalósuló decentralizáció miatt (lásd Német Aranybulla, 1356) nem voltak képesek nagyszabású katonai akciókat végrehajtani. Ám a Magyarországra szemet vető új feltörekvő, és igen hatalmas étvágyú hatalom, a Habsburg-ház hosszútávon gondolkodó tagjai a körültekintő diplomáciai és házasodási politikájukkal már az Árpádok alatt elkezdte nagyra törő terveinek szövését. A magyar „légy” az 1290-es évek elején még átszakította a hálót, a család első német királyának, I. Rudolfnak nem sikerült fiát, Albertet a magyar trónra ültetnie. Viszont 1437-ben, Zsigmond veje, Habsburg Albert megválasztásával előbb ideiglenesen, majd 1526-tól I. Ferdinánd megválasztásától közel 400 évig az ország beleragadt a magát „legkeresztényibbnek” tartó európai uralkodóház ragacsos hálójába.
Korábban már említettük, hogy a Habsburgok hatalmuk megtartása érdekében már uralkodásuk kezdete óta éltek – sajnos sikerrel – a megosztó politikával, s ezen ellentétpárok végigvonulnak az utóbbi 500 év magyar történelmén. A megosztó politikához tartozik még a török-korszak után több hullámban történő betelepítés, a saját érdekből történő nemesítés, a magyar főnemesség elnémetesítése, a Habsburg-hű katolikus főpapság létrehozása, az eltorzult nagybirtokrendszer tudatos kialakítása, az ártéri gazdálkodás lehetőségének megszüntetése; a magyar ipar és kereskedelem, valamint az export visszafogását célzó rendelkezések stb. A Habsburg uralkodók nem ismerték fel, hogy az Osztrák–Magyar Birodalom érdeke egybeesik Magyarország megerősödésével (ami – legalábbis gazdaságilag – természetesen fejlődött), s geopolitikai és szerintünk szakrális okok miatt Bécs helyett Budapestnek kellett volna lennie a központnak.
A rejtett erővonalak témájához tartozik a magyarságkép alakulása/alakítása is. Ugyan a magyarságkép tudatos torzítása már a hunokkal megkezdődött, az avarokkal, majd velünk folytatódott; professzionális szintre mégis csak a 19. században emelkedett. Ebben viszont nemcsak a Magyarországot 1867-ig egy tartomány szintjére lezülleszteni akaró Habsburgok a ludasak, hanem a nagyhatalmi, geopolitikai szempontból „természetes” ellenfeleink mellett – ismételten – mi magunk is. Ugyanis a magyarságképet – külföldön és hazánkban egyaránt – alapvetően a mindenkori politika határozza meg. Annak érdekében történik a kép – olykor igen elnagyolt és téves – megrajzolása. Ez utóbbiban viszont kulcsszerepe van a történészeknek és a történelmi szak- és tankönyveknek.
A magyar történelem értelmezése szempontjából a 19. század első felében megszülető magyar professzionális történetírás és –filozófia alapvetően két, egymással is keveredő típusra oszlik:
1. a magyar történelem lényege az Európába/Nyugatba (Szekfűnél a keresztény-germán világhoz) való minél tökéletesebb beilleszkedés.
2. a szellemileg valamilyen -izmushoz kötődő, s e szempont szerinti (pl. liberalizmus: szabadság, emberjogok, demokrácia stb.; nemzeti romantikus: vitézség, dicső múlt; marxizmus: „munkásosztály”, termelőeszközök stb., pozitivizmus: fejlődés; konzervativizmus: hatalom/uralkodó elit vizsgálata stb.).
Mivel a mindenkori történetírás jellemzően kiszolgálta az uralkodó politikai – gyakran birodalmi szervezettségű (Habsburgok, szovjetek, globalizmus) – érdekeket, így nem meglepő, ha történészeink munkáiban már az 1850-es évektől kezdve máig gyakran találkozunk a deheroizálási folyamat megnyilvánulásaival (magyar krónikák elleni támadások, finnugor-elmélet hivatalossá tétele, nagy államférfijaink érdemeinek kisebbítése stb.). Emellett bátran kijelenthető, hogy az ún. „hivatalos” magyar történettudományra – talán a világon egyedülálló módon! – nem jellemző, hogy a magyar szempontúság. Azaz értékeléseikben, elemzéseikben igyekeznek az objektivitás látszatába burkolózni, ám ezzel – akarva-akaratlanul – a nem-magyar érdekeknek lesznek a szellemi szekértolóik.

 

MIT TEHETÜNK? MAI FELADATOK

1526 óta – rövidebb periódusoktól eltekintve – a magyarság sokszor tévesztett utat, illetve meggondolatlan elitjei többször is a végromlás felé vezették az országot. A többnyire kényszerpályán mozgó, különböző birodalmi struktúrákhoz idomuló politika, az ezzel együtt járó idegenimádat (és részben a „magyar” dolgok háttérbe szorulása/szorítása), a „szocialista” korszak értékrombolása, a magyar társadalom szövetének folyamatos szétbomlása, a mostanság ketyegő demográfiai bomba, valamint a természeti értékeink elkótyavetyélése, illetve szennyezése világosan jelzi, hogy nagyon megérett az idő a „turáni átokkal” való végérvényes leszámolásra.
De hogyan?
A válasz egyszerű: saját magunk és így tetteink erkölcsi és lelki-szellemi szempontból történő javítása legyen a cél! Nem véletlenül születtünk magyarnak Magyarországon, vagy az elcsatolt területeken. A magyarságnak – mint valószínűleg minden népnek – küldetése van. Mivel itt élünk Európa kellős közepén (felejtsük el a Kelet-Közép-Európa nevű földrajzi ostobaságot!), ez a küldetés nem lehet más, mint a már korábbi gondolkodóink (Széchenyi István, Kemény Zsigmond, Asbóth János, Németh László, a turanizmus képviselői stb.) által is megfogalmazott híd-szerep, azaz hogy Magyarország legyen egyaránt az értékközvetítő és –képviselő Nyugat és Kelet között.
A magyarság – szellemi és fizikai – jobbító és gyógyító küldetése is jogosnak tűnik a térség világszinten is kiemelkedő gyógyvízkincse és gyógynövényei folytán is. A mai Magyarország ugyan „csak” az ötödik Új-Zéland, Japán, Olaszország és Izland után a gyógyvízkészletek terén, ám hévizeink gyógyászati, balneológiai hatásait tekintve egyedülállóak a világon. Sehol máshol nem található, ennyi különböző betegség kezelésére és megelőzésére alkalmas kiváló minőségű termál- és gyógyvíz.
E szerep minőségi és felelősségteljes eljátszásához viszont vissza kell térnünk a lelki-szellemi gyökereinkhez, újra meg kell szilárdítani a szakrális-erkölcsi alapokat, a metafizikai tradíciót. Ez persze a mai deszakralizált, deheroizált világban harc nélkül nem fog menni. A régóta hangoztatott szellemi önvédelem már csak az alap, a további erkölcsi hanyatlást megállító szükségszerűség. Emellett szellemi harcra van szükség. Más út nincs. Pontosabban van, de az nem a célhoz vezet.

 

 

58/2012.
Szendrei László