Az Árpádék előtti magyarság főbb történelmi csomópontjai

Stephen Howe „Birodalmak” című művében nem kevesebbet állít, hogy a történelmet a birodalmak születése, regnálása és bukása folyamataként is értékelhetjük. Ebben van igazság, de a mi szempontrendszerünk más, jóllehet kapcsolódási pontot könnyen találhatunk, hiszen a birodalmak megroppanásának okai kivétel nélkül a szakrális-erkölcsi alapok megrendülésével kezdődik. A többi tényező, azaz a társadalmi, a kulturális, a gazdasági, a környezeti stb. viszonyok lezüllése már ennek következménye.

A lényeg tehát a szakrális-erkölcsi alap megbomlása, s a következőkben a főbb történelmi csomópontok, sorsfordító események vizsgálatán keresztül ezt a kérdéskört igyekszünk – a helyszűke miatt csak vázlatosan – körüljárni. Ehhez kapcsolódva – amennyiben források megléte folytán lehetőség van rá – röviden igyekszünk kitérni az uralkodó, illetve az elit minőségére is, hiszen ne feledjük a Bhagavad-gítá és a Bhágavata-purána idevágó versét (3. 21. és 6. 2. 4.), miszerint bármit tegyen is a nagy egyéniség, a társadalom vezetője, a közönséges emberek az ő nyomdokaiba lépnek, az ő viselkedését utánozzák, magyarán az ő példáját követik mindenben. Másrészt azért fontos a vezetők szakrális-erkölcsi minősége, hiszen az ország problémáira adott válaszokat ők adják, melyek döntő hatással vannak a későbbi történésekre (lásd Toynbee kihívás-elméletét). Lelki-szellemi szempontból csak az az ország, az a nép lehet sikeres, ahol az uralkodó és az elit kerüli a négy vallástalan elvet: a csalást, a tudatmódosító szerek használatát, az állatmészárlást és a prostitúciót (Bhágavata-purána 1.17.41.). Visszapillantva az ismert történelemre és jelenkorunk viszonyaira, nem nehéz belátni, hogy a régi bölcseknek igazuk volt.
A mai magyarság karaktere több, egymással valamilyen (antropológiai, kulturális, nyelvi) szinten rokon népből alakult ki a 10. században. Ezt a régészeti leletek mellett a források is tanúsítják, melyek szerint a magyarság a Kárpát-medence újbóli elfoglalása után két nemzedékkel már teljesen egységes képet mutatott, azaz Árpád magyarjai és az itt talált rokon népek (főleg az avarok és a bolgárok) viszonylag rövid idő alatt gyakorlatilag egy néppé olvadtak össze. Jelen cikkünkben ezért a szkíta–hun tudatú Kárpát-medencei magyarság történelmének főbb csomópontjait tekintjük át, de a mellékletben kitérünk a megelőző idők karmikus szempontból történő rövid elemzésére is.

A szkíták

Korábban már említettük, hogy a szkíták a hatalmas sztyeppei civilizáció vezérnépének funkcióját kb. a Kr. e. 2. századig töltötték be, nagyjából akkortól számítható a szkítákkal rokon és azokat részben magukba olvasztó szarmata népek dominanciája. A hatalomváltás nem erőszakos, hanem az ókorban közhelyszerűként emlegetett „szkíta bölcsességnek megfelelően”, azaz békés úton történt. Emiatt nem könnyű kideríteni, hogy karmikus szempontból mi okozhatta a szkíták „bukását”. Strabón, aki Kr. e. 7 körül fejezhette be nagy művét, a Geographikát, vitába szállt azokkal, akik meséknek tartják a derék kancafejő, tejevő, nincstelen, ill. közös tulajdonban gondolkodó és az összes népek közül legigazságosabb szkítákról szóló régi leírásokat. Emellett megcáfolja a fenti Anonymus-szövegben is idézett kegyetlenségeket, s miután megállapítja az igazságtalankodás és a kereskedelem, valamint a pénzszerzés közötti szoros kapcsolatot, annyi engedményt azért ad, hogy a görög-római világ erkölcsi romlása megfertőzhette a barbár népeket, köztük a szkítákat is.
Strabón saját korának szkítáiról (akik akkor már részben beolvadva, szarmata uralom alatt éltek) érdemben nem nyilatkozott. Talán nem járunk nagyon messze az igazságtól, ha azt gondoljuk, hogy a vagyonszerzés és annak öncélú élvezete okozta erkölcsrontó tulajdonságok mégis teret nyertek, ha más nem, a szkíták vezértörzsében, az ún. „királyi szkíták” között, ami így értelemszerűen vezetett e nép „bukásához”.

A hunok

A hunok viselt dolgairól a források bőségesebb volta miatt szerencsére már jóval többet tudunk. Terjedelmi okokból vizsgálódásunk középpontjába az európai hunok birodalmát állítjuk.
Nem kétséges, a hunok Európában is világbirodalmat akartak építeni (Modunak Ázsiában részben sikerült: „Most minden [29!] íjfeszítő nép egy családba egyesült és az északi részeken béke honol.”). A hun nagykirály a legtöbb ókori nagy birodalom uralkodójához hasonlóan szakrális király. Nem véletlen, hogy a szakrális uralkodók az „Ég fia”, a „Nap fia”, vagy a „Nap és a Hold fia” és ehhez hasonló titulusokat viseltek, s a „Mennyei birodalom” földi megvalósulásán ténykedtek képességeikhez és lehetőségeikhez mérten. Ebbe a logikába az egy uralkodó = egy birodalom elve értelemszerűen beleilleszkedett, s itt visszautalunk Stephen Howe „Birodalmak” című könyvének mondanivalójára, miszerint a történelem folyamát a birodalmak története jelenti.
Az Európa határát a közhiedelemmel ellentétben nem 370 körül, hanem már a Kr. u. 1. század végén elérték az északi hunok, akikből az európai hunok lettek. Az erőgyűjtés évszázadai után az Európa és Ázsia határán élő hunok – valószínűleg a túlnépesedés és a térség természeti erőforrásainak kimerülése miatt – a 350-es években kerekednek fel és vonulnak nyugat felé, amivel a nagy 4. századi népvándorlási hullám fő megindítói lettek. A szarmata népekhez tartozó alánok egy része betagozódik a birodalomba, míg a másik része elmenekül az Európában addig ismeretlen harcosnép elől. Balambér nagykirály a 370-es években a keleti és a nyugati gótokat hódoltatja meg, s a 380-as évektől a hunok az európai nagypolitikai játszma részesei, és részben irányítói lettek. Nem soroljuk fel Rua, majd Uldin, Buda és Atilla összes hódítását, de azt mindenképpen érdekes megemlíteni, hogy a keresztény kortársak a hunokban egyfajta isteni büntetést láttak, egyfajta (negatív) karmikus visszahatást. Ezt szimbolizálja a középkori nyugati legendák által Attila nevéhez kapcsolt jelző, az „Isten ostora” (Flagellum Dei) ami idővel jelentésbővülésen ment át, mivel egyben a római–germán világ által rettegett hun nagykirály személyét is értették rajta. A galliai legendák szerint legelőször a későókor legnagyobb és legfontosabb ütközete, a 451 nyarán lezajlott catalaunumi (vagy mauricaumi) csata előtt elfogott champagne-i remete nevezte Attilát „Isten ostorának”. A köztudatban azonban Szent Lupus troyes-i püspök 800 körül keletkezett legendájában szerepelt először Atillának ez a jelzője.
A világbirodalmat kiépíteni szándékozó népek uralkodóit már az ókorban is nevezték „Isten ostorának”. Ézsajás próféta a hódító asszírokkal kapcsolatban ír „seregek Urának ostorá”-ról, de mivel a jelző és annak története a Rómát 410-ben feldúló gót Alarikon és a hun Atillán kívül még Dzsingisz kán kapcsán is ismert (bizonyára más uralkodóra is használták ezt a jelzőt), az is megállapítható, hogy az „Isten ostora”, azaz az isteni hatalommal felruházott hódító egyben a nem az isteni útmutatások szerinti életmód miatti büntetést is szimbolizálja.
Atilla szent feladatának tekintette az új világrend megteremtését, melyre természetesen csak ő volt képes. Ennek első lépcsőfoka a degradált és erkölcstelen Nyugat-római Birodalom meghódítása lett volna házassággal vagy fegyverrel. Mivel III. Valentinianus nyugat-római császár nővére, Honoria végül nem ment férjhez a hun nagykirályhoz, ezért a fegyvereké lett a döntő szó. Visszatekintve a történésekre, kijelenthető, hogy 451-ben, a catalaunumi csatánál dőlt el az, hogy a Római Birodalom romjain születő új Európa milyen vezetésű lesz: germán, avagy hun. Atilla a nyugati történetírás álláspontja ellenére sem szenvedett vereséget, de visszavonulni kényszerült, ami uralkodói nimbuszát csorbította. Nem volt véletlen a következő évi itáliai büntető hadjárat, amikor is csak az elé siető pápa (és isteni közbeavatkozás) mentette meg Rómát és környékét a hun nagykirály haragjától, ami onnantól kezdve a Keletrómai Birodalom (azaz Bizánc) ellen fordult. A legújabb kutatások igazolni látszanak azokat a már 6. század óta szállongó véleményeket, miszerint Atilla nem orrvérzésben halt meg, hanem meggyilkolták. A fő szervező a korábbi adóztatást megtagadó új bizánci császár, Markianosz volt, aki Atilla belső köréhez tartozó főemberek segítségével mérgeztette meg a hun nagykirályt, melynek következtében Európa és a világ sorsa más fordulatot vett.
Atilla meggyilkolása nem meglepő, hiszen az egységes és erős Hun Birodalom minden korabeli hatalomnak útjában állt, legyen az szövetséges (nyugatrómaiak, keleti gótok, gepidák stb.), vagy ellenség (bizánciak, nyugati gótok, frankok stb.). Attila felnőtt korú fiai (Ellák, Dengizik és Ernák/Irnik) viszont nem ismerték fel, hogy csak kihasználják őket, így a testvérháború következtében a birodalom rövid időn belül szétesett. Az európai hunok néhány emberöltő alatt beolvadtak kisebb részben a germánságba, nagyobb részben a sztyeppei civilizáció népeibe (onogurok, bolgárok, avarok, türkök, kazárok, magyarok stb.).
Az európai hun birodalom születése és bukása egyértelműen karmikus okokra vezethető vissza. A hun birodalmak megalakulását elsősorban az egymással torzsalkodó környező népek (Ázsiában a kínaiak és a pusztai népek, míg Európában a germánok) segítették elő; míg a bukásukban alapvetően a hódítások és adóztatások következtében beköszöntött anyagi jólét erkölcsromboló hatása okozta. A 4. század végén írt Ammianus Marcellinus szerint a hunok erkölcstelenek, megbízhatatlanok, vallástalanok, de aranyéhesek. A hunoknak természetesen volt vallásuk, ám Atilla udvarában 448-ban követként megfordult Priszkosz rétor megbízhatónak tartott leírásában már tetten érhető, hogy a bukás előtti években komoly, erkölcsi alapú gondok jelentkeztek a Hun Birodalomban, hiszen a gazdagabb hunok kiváltsága volt a jól jövedelmező fogolyszerzés és –kiválasztás. A szegényebb sorsú hunoknak már a fegyverviselés is tiltott volt, s a gazdagok adóztatták és sanyargatták őket, mivel pénz híján az igazságos törvénykezésre sem számíthattak.
Az előkelők harácsolása, a köznép gondjai mellett még maga Atillának a személye is szerepet játszhatott a birodalom karmikus bukásában, mivel az isteni küldetéstudatú hun nagykirály számos ókori héroszhoz hasonlóan a hübrisz bűnébe esett, ami egyben a végzetét is jelentette.
A hunok világtörténelmi szerepe a köztudatban – kivéve nálunk, Közép- és Belső-Ázsiában, valamint Dél-Koreában – határozottan negatív, jellemzően „ázsiai barbár” pusztítóként tekintenek rájuk. E torz képért elsősorban a hunokkal ellenséges viszonyban lévő népek (kínai, perzsa, római) sokszor rosszul informált krónikásai és az azoknak hitelt adó tudósok a felelősek. Ám ha jobban a dolgok mélyére nézünk, akkor kijelenthetjük, hogy a hunok igen fontos szerepet játszottak az egységes Kínai Császárság létrejöttében, hódításaik folytán hozzájárultak a nagy belső-ázsiai népmozgásokhoz, s a Nyugat-római Császárság romjaiból kinövő középkori Európa születéséhez. Azaz a karmikus inga lengése mindkét irányban szépen kimutatható hatással bírt.
Ha a Kárpát-medence területét nézzük, akkor a hun hódításnak köszönhető, hogy az itt élő germán népek a gepidák kivételével kénytelenek voltak továbbvonulni és máshol új hazát keresni. Ez a későbbieket – azaz az avar honfoglalást – nézve döntő fontosságú lett.

Az avarok

Meglehetősen közismert az a szállóige, hogy „a történelmet a győztesek írják”. Ha csak a győztesek által írt krónikákra lennénk hagyatkozva, s minden dolgot elhinnénk, amiket bennük leírtak, felettébb érdekes és gyakorta érthetetlen dolgokon kellene törnünk a fejünket, hogy megértsük a történések folyamát. Ám a források hiányában az igen tüzetes forráskritika is szükséges, hiszen csak annak segítségével lehet – gyakran csak nagyjából – rekonstruálni az eseményeket. Nagy Károly és fia, Pippin vezette avarok elleni frank hadjáratok (791, 796, 799–803) is ebbe a kategóriába esnek. De előbb szóljunk néhány mondatot az avarokról!
A közép-ázsiai térség felől érkező avarok a longobárdok Pannóniából történő kiköltözése után, 568-ban foglalták el az egész Kárpát-medencét. Baján kagánnak, az „avar Atillának” ebben döntő szerepe volt. Az európai Avar Birodalom (Avar Kaganátus) megalakításának és kiteljesedésének időszakára esett – nem véletlenül – Baján uralkodása (kb. 562–602). Baján birodalma az ausztriai Enns folyótól a Donig és a Balti-tengertől a Száváig és az Al-Dunáig terjedt. Baján vezetésével az avarság, egy elvileg idegen nép, alig egy évtized alatt „belakta” az ellenséges népekkel körbevett Kárpát-medencét. Ebből egyrészt következtethetünk a hódító nép tekintélyes számára, másrészt joggal feltételezzük, hogy az avarok helyben jelentős számú rokon, még ha részben kevert kultúrájú népet találtak (mint pl. a germán gepidák), ami a szkíta-szarmata-hun évszázadok kulturális hatása és a természetes érintkezés miatt nem meglepő.
Az avarok vallási életéről hasonlókat lehet elmondani, mint a korábbi testvérnépekéiről (a Teremtő Istent és annak aspektusait tisztelték, így nem meglepő, hogy a kereszténységet tolerálni, sőt elfogadni is tudták). Szerencse, hogy a régészeti leletek beszédesek ez ügyben, így nem kell egyedül az avarokkal szemben ellenséges érzelmű kortársak babonákkal teli beszámolóira hagyatkoznunk.
A 7–8. században békés és háborús esztendők váltották egymást, mivel az új és erős szomszéd (az avarok, akik hunok) sem a germán királyságoknak, sem a bizánciaknak nem tetszett, akik a térségben egyre nagyobb számban élő, de könnyen megvezethető egyszerű embereket, a szlávokat igyekeztek felhasználni céljaik eléréséhez. Ám hiába volt minden fondorkodás, szövetségkötés, vagy nyílt háború, az Avar Kaganátus bukása nem a 8. század végi és 9. század eleji frank és a bolgár hadjáratoknak, hanem az erkölcsi viszonyok megromlásának volt a következménye.
A Kárpát-medencei avar uralom lehanyatlásának emblematikus kezdete az avar belháború volt, ami 794–795 körül zajlott le a kagán és a jugurrus között, mely háborúban az avarok mindkét főméltósága életét vesztette, a harmadik nagyúr, a tudun pedig kénytelen volt színleg elfogadni, hogy a helyzetet kihasználó, s az avar kagáni székhelyet kifosztó frankok vazallusa lett. Fontos megjegyezni, hogy a frank uralom csak elvileg terjedt a Duna vonaláig, gyakorlatilag csak a legnyugatibb területekre szorítkozott, amit az is bizonyít, hogy annál keletebbre semmi régészeti nyomuk nincs.
Az avar belviszály következményeit, azaz az ideiglenes avar hatalmi vákuumot nem csak a frankok, hanem az időközben megerősödő rokon nép, a bolgárok is kihasználták. A bolgárok energikus uralkodója, Krum kán, aki korábban még támogatta az avarok frankok elleni harcát, 803–804-ben nagy hadjáratot vezetett a Dunától keletre élő avar állam ellen. Miután tönkreverte az ellene vonuló avar sereget, a könnyű sikeren meglepődve magához kéretett néhányat az előkelőbb avar foglyok közül, hogy megtudja az avarok gyengeségének okát. A foglyok szerint bukásuk oka az volt, hogy elszaporodtak az egymás elleni vádaskodások, a törvényesség is oda lett, ráadásul elterjedt a részegeskedés, a megvesztegethetőség és a csaló üzletelés. A bölcs Krum ezeket hallva szigorú törvényeket hozott, hogy övéi ne essenek az avarok hibájába. Mindebből levonhatjuk az önként adódó következtetést, hogy az egész Kárpát-medencei kiterjedő avar uralom (és általában a birodalmak) megszűnésének okai elsősorban erkölcsi-életmódbeli változásokra vezethetők vissza.
Szerencsére az avarok még megosztottan is jelentős erőt képviseltek, ezért a Kárpát-medence elfoglalása a frankok és szövetségeseik, illetve a bolgárok által, csak részben sikerült. Ellenkező esetben Árpád magyarjainak sokkal nehezebb dolga lett volna a régi-új haza elfoglalásában, mivel nem kétséges, hogy a megmaradt avarok örömmel fogadták a testvérnépet, s helyismeretük, katonai és anyagi erőforrásaik bizonyára komoly segítséget jelentettek a Kárpát-medence meghódításában.

Árpád magyarjai

Az Árpád vezette népszövetség komolyabb harcok nélkül foglalta el 895-től kezdve néhány év alatt az egész Kárpát-medencét. Ebben – ahogy fentebb már említettük – hathatós segítséget jelentettek az itt lakó rokon népek, hiszen az újonnan érkezők (a „honvisszafoglalók”) a régészeti kutatások eredményei szerint lényegesen kevesebben voltak a helybélieknél. Sikerük oka értelmezésünk szerint a mai magyarságot alkotó, akkor ott találkozó és egy nemzedék alatt összeolvadó nép karmikus viszonyaiban keresendő. A karmikusan felszálló ágban lévő árpádi magyarság és a negatív karmáját ledolgozó, részben alávetett helyi rokon népek egyesüléséből született meg a mai magyarság közvetlen elődje a maga őseitől örökölt jellegzetességeivel, és küldetéstudatával.

58/2012.
Szendrei László