Hol így fordul, hol úgy… de valahogy azért alatta kell maradni!

Amikor a Baranya megyei Komló városának „égig érő”, füstös kéményei eltűnnek a szemünk elől, és az autó egy kanyargós, szerpentines útra fordul – ahogy egyre mélyebbre jutunk az erdő sűrűjébe – a városi hangulattal együtt mindketten elfeledjük hétköznapi gondjainkat is. Marad a zöld és barna szín ezernyi árnyalatában vibráló táj, integetnek a kocsink mellett elrohanó fák. Mire megérkezünk Kisbattyánba már a csend, a csendes várakozás az egyetlen útitársunk.

Egy utca. Az utca tetején a buszmegálló, a közepén a templom. Így épül fel Kisbattyán. Szinte közvetlenül a templom mellett pedig keresett barátunk, Gyula, az ügyvéd lakik. Ő lesz az idegenvezetőnk a nagy „expedíció” során. Ő segít nekünk, hogy megtaláljuk a juhászt, vagy helyesebben: a Juhászt, a Kiskunságból származó vándorembert, aki már ki tudja mióta terelgeti nyáját… Terelgeti mezőről mezőre, legelőről legelőre az iPhone-ok és gyorséttermek XXI. századi Magyarországán.

Az ügyvéd és a juhász

– Jó napot!
– Jó napot!
– Hány birkája van?
– Oszt’ mit érdekli az magát!?

Már Kisbattyán határában gyalogolunk, mikor Gyula ezt a párbeszédet eleveníti fel, így találkozott – egy hasonló sétája alkalmával – Kiss Józseffel. A gyorsan rövidre zárt csevejből később valahogy többszöri látogatás, mély beszélgetések lettek. Lassan „Jóska bácsi” is elfogadta Gyulát.
– Már több éve ismerem, de csak pár hónapja ajánlotta fel, hogy tegeződjünk – emlékszik az ügyvéd.
Akadozva folyik a diskurzusunk, újra és újra „közbeszól” a táj. Persze mi hagyjuk, hiszen szépségével elkápráztat mindhármunkat. Végre halljuk a saját járásunk neszét, észleljük a légzésünk szabályozott ritmusát. És ha már észleljük is, mélyeket szippantunk a friss levegőből, hátha el lehet vinni belőle egy kicsit a városba, hátha lophatunk ebből az életérzésből valamit a komlói kéményeken túlra is.
Közben Gyula a birkák szokásairól mesél, megmutatja gyümölcsfáit, az általa megtisztított és rendbe tett külterületeket. Kiderül az is, hogy a jogi egyetem előtt erdészeti főiskolát is végzett, a természet, az állatok, és a juhász életmód iránti rajongás már fiatalon fontos tényező lett az életében, gondolkodásában.
– Még középiskolás koromban történt – emlékszik. – Az erdészeti szakközépiskolában minden nyáron három hét termelési gyakorlaton kellett részt vennünk, – kinn dolgoztunk az erdőn – egy hétig pedig országjáró kirándulásokat tehettünk. Egyik alkalommal egy testvériskolánk Bulgáriába, egy Teteven nevű kisvárosba hívott meg minket. Festői környezetben: két egymás mellett lévő hegyi folyócska ölelésében volt az a terület, ahol dolgoztunk. Egyszer , amikor a nagy fák árnyékában ebédeltünk közeledő furulyaszóra és egyre erősödő kolompzúgásra lettünk figyelmesek. És láss csodát: a tisztás szélén egy bocskoros fiatalember jelent meg. Fújta a furulyáját, terelte a rá bízott állatokat, akár a mesében. Szinte belém égett a kép és elevenen él bennem azóta is. Hiszen ilyet csak olvasni lehet, én pedig átéltem a valóságban!

Közeledünk. Mintha gondolataink is egy irányba terelődnének. Gyula elmeséli, hogy Kiss József a Kecskeméttől huszonhat kilométerre fekvő Orgoványból származik. Tavasztól legeltet Kisbattyán környékén és ősszel indul el birkáival tovább.. Régen vagy Orgoványba, vagy Kalocsa környékére ment vissza. Az utóbbi években azonban nem engedték meg neki, hogy a nyájával átkeljen a hídon, átmenjen a Dunán és komppal se vitték át.
Ezért többnyire a tolnai Nagydorogig szokott elvándorolni. Amikor a tél még keményebbre fordul, egy félig földbe vájt kalibában vészeli át a nehéz időszakot birkáival.
– Tudomásom szerint teljesen önfenntartó életet él – folytatja Gyula. – Ha kell elad, cserél. A birkák után anyajuhonként kap ötezer forint állami támogatást, abból télire meg tudja venni az abrakot….
– Ha szerencsénk lesz akkor visszafelé látjuk a naplementét! – veti közbe. – Ott ahol az a facsoportosulás kezdődik, ott az öreg helye!
– Mi fogott meg az első találkozáskor, ami miatt azóta újra és újra felkeresed? – adódik a kérdés.
– Nekünk civilizált embereknek elképzelhetetlen, hogy ilyen körülmények között éljünk… – Mégis tudni kell, hogy azok a gondolatok, és képzetek, amiket mi erre az extrém élethelyzetre kivetítünk Jóska bácsinál nincsenek jelen. Nem elméletileg alapozta meg a különválását. Egyszerűen ezt látta egész gyermekkorában, aztán úgy alakult az élete, hogy ez lett az ő sorsa is. Miután a feleségével nem jött ki jól, elkezdett vándorolni és valahogy benne ragadt ebben az életformában.
De ő a lehető legtermészetesebb dolognak tartja ezt az életszituációt. Nincs elvarázsolva se magától, sem a környezettől, sokszor inkább kínlódásként éli meg az egészet. Amikor jövök mindig úgy érzem, mintha egy kis színt hoznék az életébe. Hiszen elég magányosan tölti hétköznapjait. Ilyenkor örömmel fogad, egy-egy sört is meg szoktunk inni, miközben beszélgetünk….
Legutóbb amikor így diskuráltam vele, elkezdtem kívülről megfigyelni magunkat. Erősen szürkület volt már, langy meleg, ezernyi tücsök ciripelt körülöttünk. A birkák a környéken legelésztek, a kis kolompjuk folyamatosan jelzett. Jóska bácsi időnként mély hangon, foghegyről odamorgott valamit a kutyáknak, de inkább csak intett, hogy: „Vigyázz! Ne arra menj!” És az állatok követték utasításait.
Ma már ritkaság, hogy ilyet meg lehessen tapasztalni. Olyan kuriózum ez nekem, amiben nagyon jól érzem magam. Egy ajándék.

– Hallom már őket…
– Hallod? Akkor szerencsénk van, talán már behajtott az öreg…
Lépteink nesze mellé, ütemes, erősödő kutyaugatás társul.

Megtalálás, elvesztés

Egyre hangosabb az ugatás. Az egyik kutyát már látjuk is. Lendületesen kocogva, magabiztosan közeledik felénk.
– Két kutyája van, ő az ügyesebbik – mutat rá Gyula. – A másik általában megvan kötve.
Az állat gyanúsan közeledik.
– Nem kell tőle félni, csak párszor körbe fog ugrálni: leellenőriz bennünket.
Közben látjuk, hogy a másik kutya már megismerte Gyulát, hatalmas mozdulatokkal csóválja a farkát. Lelkesedése nem ok nélküli: az ügyvéd rendszeresen hoz neki valami finomat.
Lassan közelebbről is megláthatjuk a juhász mindennapi életterét, kunyhóját: egy – nem több, mint – öt négyzetméteres faházat – mások a téli tüzelőt tartják ilyenben.
A másik oldalon a karám, egy ácsolt fakerítéssel körbezárt terület. Közelebb érve látjuk, hogy még egy kis konyhakertje is van: céklával, karalábéval, paradicsommal, babbal, erős paprikával és más zöldségekkel. A karámból távolról egy málhás szamár mereszti ránk a szemét, kitartóan, hátha adunk neki valamit.

Tovább keressük a juhászt, találgatjuk hol lehet. A birkák bégetnek, nyakukban csörömpöl a kolomp. Sűrű, sötét csendjével lassan von be minket az alkonyat.
– Képzeld el amikor kinn ülünk a dombtetőn az öreggel és meghányjuk-vetjük a világ dolgait.
– Mennyire van rálátása a világ történéseire?
– Úgy szokta mondani: „spekulál a dolgokon”.
Gyakran hangoztatja: – Úgy vagyunk mi ezzel, mint akire rádobják a subát, aztán, hol így fordul rajta, hol úgy, de valahogy azért alatta kell maradni!
Hallgatunk.

– Mégis hogyan kerültél ide? – kérdezem.
– Ó ez a választás teljesen véletlenszerű volt, mindig csak sodródtam az eseményekkel. Jómagam tiszántúli származású vagyok, az ELTÉ-re jártam és egy alkalommal megakadt a szemem egy komlói lányon.
Aztán a kilencvenes évek elején az egyik ügyfelem megkérdezte, hogy vennék –e aranykoronát. Vettem.
Kisbattyán határa közigazgatásilag Magyaregregyhez tartozik. Megkeresett a magyaregregyi földkiadó bizottság elnöke, hogy hova kérem a földemet. Én azt mondtam, hogy oda, ahol senkinek nem kell. Nehogy az legyen, hogy bármelyik magyaregregyi gazdálkodótól elvenném a földjét, az erdejét. A megkapott területen korábban ridegtartásban szarvasmarhákat tartottak. Egy elbozótosodott, eldzsungeseledett terület volt. Városi szemmel nézve egy rendkívül szép környezet, de egy gazda szemével nézve nem ér semmit, egy őspagony. Én mégis örvendeztem, amikor megkaptam, a szépsége miatt. Addig nem is nagyon tudtam Kisbattyánról, korábban csak egyszer jártam itt.
Emlékszem annyira összetartó volt akkoriban a község, hogy a falu férfiai amikor kárpótlási termőföld árverés volt, elállták a bevezető utat és amelyik autóról tudták, hogy nem helybéli, azt nem engedték be.. Ez egy tiltott magatartás volt, de ezzel elérték azt, hogy az árverésen nem tudott megjelenni idegen földszerző. Visszaszerezték apáik földjét. Ügyvédként az volt a feladatom, hogy az árverésen kialakult viszonyokat papírra vessem és újra visszaálljon a régi rend, így mindenki a háza mögötti részt most már saját jogon újra vissza tudta szerezni.
Így indult az én kisbattyáni pályafutásom. Akkor jöttem ki először és láttam, hogy milyen szép ez a környék. Aztán adódott egy lehetőség és megvettem a jelenlegi házamat. Szóval először volt a gomb és utána lett hozzá a kabát.

Újra a juhászról kezdünk beszélni. Aggódunk. Lehet, hogy nem is tudja, hogy milyen nap van? n Na de majd holnap… Mielőtt visszaindulnánk körbenézünk még egyszer. Odalépek a faház ajtajához és belesek. Nem látom jól. A háttérben talán egy ágy körvonalai, elől egy állvány, benne egy lavór. – Mint Ábel a rengetegben – súgja Gyula. Kutyaugatás és báránybégetés kísér minket haza. „Expedíciónk” így sem volt sikertelen.

Ereszteni köll

Új nap, újabb próbálkozás. Ma busszal megyek, egyedül.
A Kisbattyánba tartó helyi járaton az utolsó megállóknál már csak ketten maradunk. A biztonság kedvéért – valójában, hogy szóba elegyedjünk – rákérdezek egyetlen útitársamnál, hogy itt kell -e leszállnom.
– Ez a világ vége, innen már nem vezet út sehova – mondja, de az ő szeme nem csillog a lelkesedéstől, mint Gyuláé. Ha már beszélgetünk, azért ő is kifaggat: miért jöttem, merre tartok. Közben meggyújtja igen erős szagú cigarettáját.
– A fene se menne ilyenkor az erdőre – zárja le a beszélgetésünket és befordul az ügyvéd melletti ház kapuján.

Bizakodva indulunk el a határba: nincs baj, meg fogjuk találni, minden tisztázódik. Idegenvezetőm észre is veszi a birkákat lenn a völgyben. És igen, ott van ő is.
– Jóska bácsi!! Jóska bácsi! – kiabál neki. – Le tudunk innen menni? – mutat az előttünk lévő meredek domboldalra.
– ‘Le – hallatszik a kurta válasz a mélységből.

– Jó napot – üdvözöl minket a juhász.
– Jó napot! Jó napot Jóska bácsi! – örülünk a találkozásnak.
– Este várhattatok! – előzi meg kérdésünket. – Itt voltak a faluban a birkakereskedő. Aztán elbeszélgettünk, eliszogattunk. Nem akartam neki mondani, hogy … jaj hát … én még mönnék valahova… Blamás lett volna, elbabráltam volna az üzletet. Jó sötét volt mire aztá’ megszabadultunk. Kösz szépen a sört. Bekaptam… Azt az egyet még „ráfejeltem”.

A birkákról kezdenek beszélni, hogy változott az évek alatt az állomány összetétele, hogy örökítenek, hogy legelnek, mennyit isznak…
– Szeretném még szaporítani a birkaállományt – mondja a juhász. Hiszen a gyereknek semmit se adtam, legalább ennyit össze kéne hozni. Ha legalább bármi is ér, akkor ne kelljen neki átíratással bajlódni…
– Jóska bácsi, azért csak van még pár esős vasárnapod! – furcsállja az iménti monológot Gyula.
– Hát talán.

Fél szeme mindig a nyájon:
– Hadd menjenek! Kicsit most rájuk lehet hagyni, hogy hadd legeljenek a maguk eszitől. Mindig nem lehet irányítani! Az életben is így van: néha eresztenünk köll!

Aztán előkerülnek a hétköznapi problémák. Ma már korántsem olyan könnyű területet találni, mint húsz-harminc éve. Egyezkedni kell a környezetvédőkkel, a gazdákkal miközben a pénztárcára is figyelni kell.

Majd hirtelen megváltozik a hangja, a kutyájára néz:
– Figyelj! Eriggy az elejbe!
Körülöttünk megfagy a levegő, ő még jobban felemeli a hangját:
– Erigy amoda!
A kutya öt métert megy előre, megint ötöt majd újra és újra visszanéz, mintha nem akarná elhinni, hogy a gazdája tényleg odaküldte.
– Anyád! Erigy amoda! – nyomatékosítja a parancsot még hangosabban Jóska bácsi.
– Nem tetszik a menés neki! – fordul újra felénk. – Erigy amoda tee! Tudja ám pontosan… Rá vagyok utalva, pedig agyonütöttem volna már régen – mérgelődik.
– Rá vagyok utalva, neköm is ereszteni köll – enyhül meg kicsit. – Majd meglássuk, hogy az unokája milyen lesz: a nőstény kutya, amelyik megvan kötve. Még nem akarom terhelni, pedig a korától már lehetne tanítani, de figyelni kell, hogy nehogy ráunjon a meleg miatt. Majd mikor fázik, akkor jobban akar menni! Ezt így köll kieszülni.
Megvan mindennek a maga zsiványsága.

Annál keményebbül kitartottam!

Közben a kutya visszasomfordál hozzánk. Azúrkék szemeivel olykor felém sandít. Eszembe jut, hogy ma már hoztunk magunkkal száraz kenyeret a kutyáknak. Megkérdezem, adhatok -e neki.
– Tegye csak el! – válaszol a juhász. – Még hozzászokik! Nem szabad hagyni, hogy elkényelmesedjen, ellustuljon. Csak zörögjenek a csontjai! Attól lesz igazán fürge!

Hallgatunk.
– Egészség.
Kortyol a söréből.
Hát inkább erő’ködnek, az anyjuk ide-odáját! – néz fel a nyájra, majd a kutyára mutat. – Ez meg oly’ zsivány, rövidtávos! Közelről mindent megcsinál, de ha távolabb kell menni…
Jóska bácsi elmondja, hogy az ember nem idegesíti fel, de a kutya annál gyakrabban, ha nem teszi azt amit mond neki.
– Az embereket otthagyom, ha úgy alakul – mondja. – Ha a kutya jó, akkor az ember szavának a kutya által van súlya a birkánál. Úgy fog, csak úgy ropog. Ez csak olyan bemutatónak való kutya, evvel vetemények között lehetetlen lenne legeltetni… Sokszor az idegsokk elkap, hogy menthetetlen agyon tudnám csapni. De nem teszem. Rossz a rosszal, de rosszabb a rossz nélkül.
Meg a birkában is van ám… Csak az evésen jár az esze meg, azon: a gondozóval, hogy bír kibabrálni. Amikor alszok, akkor horkolok. Ha nem tetszett nekik a hely, aludtam egyet, mire felébredtem, már ott se voltak.
– És hogy talált rá a birkákra Jóska bácsi?
– Amikor kivilágosodott mentem a nyomok után. Egyszer az aparhanti határba is így jártam. Megijedtem, mert befelé a kukoricásba is vezetett egy nyom, meg a faluba is. Hú mondtam: ezek rossz hírbe hoznak! Mindig szegény voltam. De mikor megtaláltam őket a falu határában, a mezőn, egy zsák pénzt leeresztettek volna, akkor sem örültem volna jobban, mint annak, hogy megvannak és hogy nem rontották el a becsületemet.
– Egészségünkre. (Kortyol egyet a söréből.)
– Amikor benne van az ember, az olyan mintha háborúba lenne. Innen is onnan is…Összpontosítani kell a birkákra, összpontosítani kell mindenre, hogy úgy menjen ahogy akarom.
Hallgatunk.
– Hány éve is találkoztunk Jóska bácsi? Hány éve is vagy itt Kisbattyán környékén?
– Három éve. Előtte Kisdorog mellett voltam.
– Mióta vándorolsz? Milyen területeken jártál már Magyarországon?
– A Duna innenső felén szinte az összes megyét érintettem.
– Hogyan döntötte el, hogy merre menjen? – kérdem.
– Hát, a fene se tudja! Volt olyan, hogy negyedik, ötödik falut mondtam, ha kérdezték, hogy hova megyek. Mondom hátha ott nem ismerős, így elmegy tovább…
– Mi volt mégis a szempont, ami vezérelt? – így Gyula. – Tudtad, hogy jó legelők vannak, vagy ismerős volt?
– Nem kerestem én ismeretséget.
– Akkor amerre fordítottad az orrodat, abba az irányba elindultál…
– Majdnem úgy.
– És ha rád jött az éjszaka?
– Akkor lemálháztam és lefeküdtem.
– Hát ez tavasztól őszig még el is megy. De…
– … de télen is így volt!
– Na de azt mond meg, hogyan nem fagytál meg télen?
– A földet fölmelegítettem, este a parazsat félrekotortam. Egy kis szalmát, pokrócot, takarót leterítettem. Magamra húztam a ponyvát, az volt a palotatető.
– És jött rád az ónos eső.
– Meg a hó is, mikor milyen volt.
– És ez mióta megy?
– Hohó! Hát azt nem tudom.
Aztán később visszaemlékezik, hogy harminckét éves volt, amikor elkezdett vándorolni száz birkát kísérve. Mindig abból élt meg, hogy a szaporulatot eladta. De volt, hogy ötven birkáját is ellopták…
– Mikorra kinyögtem, akkor meg a kutyák csináltak húsz kárt.

A juhász elégedett. Szerinte mindene megvan: Ha valahonnan tovább álla szamár viszi az összkomfortot.”
– Jóska bácsi! – kért szót Gyula. – Mégis, amikor a nehézségek jöttek, sose gondoltál arra, hogy abba kéne hagyni?
– Annál keményebbül kitartottam! Egyre konokabb lettem. Nem fizikai erő van bennem, hanem akaraterő.
– Talán büszkeség is, hiszen nem akartál visszamenni Orgoványra, hogy a faluban azt mondják, hogy beletörött Kiss Jóska bicskája a pásztorkodásba!
– Nem, nem! Pont emígy: kíváncsi voltam, hogy mit bírok ki! Engem nem érdekült mit mutatok, hanem, hogy kibírom, vagy nem bírom. Elődeim se hagyták abba sosem, amit elkezdtek, én se fogom!
– Nem lehet az Jóska bácsi, hogy nem találtad a helyed a környezetedben, ahol felnőttél…
– Nekem senkivel semmi gondom nem volt. A volt asszonnyal nem úgy jöttünk ki, azonban ennek a részletit nem akarom feszegetni… Minek is? Hogy össze-vissza beszéljek?

Hallgatunk.

– Már négy évtizede vándorolsz. Mit adott ez neked?
– Ezt a foglalkozást, egy életen körösztül lehet tanulni. De ebbe okos ember nincs. Csak tudálékos, hazug, vagy tolvaj. Ha nem indulok el, soha életemben nem lettem volna olyan tapasztalat birtokában, mint amirül itt meg köllött győzödnöm.
– Megbánás van benned valamivel kapcsolatban?
– Nincs. Olyat nem csináltam! Másképp agyonütöttek volna..
– Amikor rosszabbra fordult az idő, sose vetődött fel benned a kérdés: mit keresek én itt? Ázok-fázok…
– Nem-nem. Fölösleges ezen gondolkodni. Ha az ember ebbe beleéli magát akko’ fölösleg csinálni bármit is. Az ember embertársai ellen nem vét itt. Azt meg nem szabad megbánni, hogy mi volt tegnap, meg tegnapelőtt. Ez olyan mint amikor egy rossz kabátot ledobtam, oszt vissza se nézek.
Hátha egyszer elérkezik rá az idő, hogy egy „kis valami” lesz. Ha az egész nap nem ért semmit, lehet, hogy az este többet ér, mint az addigi nap.

A koszos rabszolga tud jót tenni

– Négy évtizedig jöttél-mentél az országba – folytatja Gyula. – Közben volt egy rendszerváltás. Te nem néztél tévét, nem hallgattál rádiót, nem olvastad az újságokat, de jártad az országot.
– Rádió van nálam abból mindig tájékozódok. De egyébként nekem így is dolgozni köll, úgy is dolgozni köll. Nekem mindegy, hogy ilyen izmus, milyen izmus… Hogy milyen párt. Eddig se volt semmi közöm hozzájuk, ezután se lesz. Ha dolgozunk eszünk, ha nem dolgozunk nem eszünk. Itten nem csak divatolunk, itten menni köll máma is, holnap és holnapután is.
– No hát induljunk el fölfelé, mert ezek mán nagyon messzire kerültek! – kapja a hóna alá háromlábú hordozható székét.
Útközben Gyula még megkérdezi, hogy tud -e még más juhászokról.
– Minden szemszögből utolsó vagyok! – mondja Jóska bácsi, aki utoljára húsz éve találkozott hozzá hasonló vándor életmódot folytató juhásszal.
Városi fényekhez és monitorhoz szokott szememmel a sötétségben tényleg csak az orromig látok. A kutya sziluettjét követem, aki erősen próbál törleszkedni, hogy le ne maradjon a gazdájától.

Nem tudna arra senki sem válaszolni

Közben a birkák egy része átszökött a kerítésen.
– Múltkor majdnem rábabráltam, száz darab ott maradt – meséli a juhász még felfelé haladva. – Arrább voltam, még az volt a jó, hogy nem jöttek a kerítés mellett ki.
Álljunk meg! Ezért jó ám az ülőke… Rögtön le is ülök!
– Somfából van?
– Vadkörte.
– Maga csinálta? – kérdem.
– Igen.
– Az ágaiból van a lába is, nem száraz fa – mondja Gyula.
– Nem esik ki! – helyesel a juhász.
Hallgatunk.
– És ha semmilyen izmusba, akkor istenbe hisz -e? – váltok témát.
– Emberbe!
Hallgatunk. A csendet, csak a birkák tompa zaja töri meg a háttérben.
– Nem tudna arra senki sem válaszolni… – elmélkedik. – Talán abba hiszek, hogy aki megérdemli az továbbmegy… De én független vagyok, nem tartozok sehova, senkihöz. Persze ember vagyok, ilyen értelemben embertársaimhoz…
Újra csak nézünk magunk elé. Nehezen mozdul már mindenki.
Lassan búcsút kell vennünk, hiszen a juhásznak még vissza kell hajtania a kerítés túloldalára kóborolt birkákat.
– Köszönök szépen mindent – mondja. – Jó találkozás volt! Nagyon köszönöm a barátságot! Jó egészséget!

Búcsúzóul a lemenő nap „performanszát” nézhetjük meg: a távoli horizont szinte minden létező színárnyalatot megmutat. A kékbe hajló azúr, a rózsaszínbe tartó citromsárga és a halvány fehér fény. Miközben a festői látványt csodáljuk és elcsendesedünk a háttérben újra hallik a bégetés és a kolompok zenéje.
– Igen és ő ezt a világ legtermészetesebb dolgaként éli meg, mi pedig, mint egy csodát látjuk… – summázunk újra.
Nemrég olvastam egy könyvet: a vissza-pogányosodásról volt benne szó – kezd el valamit Gyula. – Gyakorlatilag ez történt a huszadik század elejétől. A néptömegek kevésbé iskolázott és módos részének megmaradt a naiv hite, az elitben pedig van egy ezotériával, miszticizmussal keveredett hitpótlék. A közösségi életmóddal együtt veszett ki a valódi hit. Szellemi értelemben a senki földjén vagyunk, már évtizedek óta vajúdik a társadalom, hogy hova tovább, merre…

Újra visszanézünk az ég megint újabb színárnyalatokba öltözött, már a lila, a sötétkék az uralkodó.

Holnap munkanap

A kanyargós úton döcögő, nyikorgó komlói helyi járat hátsó ülésén ülve és kapaszkodva még felrémlik előttem a juhász titokzatos alakja, cifra káromkodásai, elejtett utalásai, tőmondatai.
Pécs felé együtt utazok a még nyári szünetüket töltő középiskolásokkal, „bulizni” mennek, hajnalban fognak visszabuszozni. A megyeszékhelyre érve már csak egy kérdés pang bennem: hogy fogok én ebből valamit is írni? Mit csinálok a sok száraz kenyérrel? Különben is: holnap munkanap!
Otthon újra eszembe jut mindenki: a buszon látott középiskolások most jöhetnek hangulatba, miközben a juhász valószínűleg éppen a fekhelyét készíti elő a kis kunyhójában, magában mormogva a bajsza alatt: – Megmondtam én nekik: két-három óra alatt nem lehet semminek sem a végire járni, nemhogy átspekulálni az élet dolgait.

Közben két kutyája már összegömbölyödve hortyog. A bárányok sem rázzák már a csengőiket. Összebújva várják a hajnalt, amikor újra szabadon lehet bóklászni a határban. Dermedt csend és mély sötétség dunyhája takarja be a tájat.

58/2012.
Kasza Szabolcs