Átváltozások (Metamorphoses)

A világ keletkezése

Tenger s föld, s mindent takaró égboltnak előtte
mind e világ kerekén egyarcú volt az egész nagy
természet: chaos, így hívták: csak nyers kusza halmaz;
csak tunya súly: egymásra sodort, s még össze nem illő
magvai nem jól összetapadt elemek tömegének.
Nem ragyogott föl még, a világra világlani, Titan;
nem nőtt szüntelenül, szarvát újítani, Phoebe;
nem függött a körül-lebegő levegőben a föld sem,
egyensúlyban tartva magát; nem tárta ki karját
part-peremek köribé nagymesszire Amphitrite;
s mert hol a föld, ugyanott volt lég is, tengeri ár is,
nem volt állani föld, nem volt jó úszni a hullám,
légbe sugár nem gyúlt; tartós alakot mi sem őrzött:
ellene állt ez amannak, mert egy testben örökkön
háboruságot a fagy hővel, nedvessel a száraz
és a keménnyel a lágy vívott, a nehézzel a könnyű.
Véget egy isten adott, meg a jobb természet, e harcnak:
elszakitott égtől földet, vizeket meg a földtől,
hígabb égi leget sürü légtől elkülönített.
Ezt alkotta, s a vak halmazból mind kiemelte,
s rakta helyükre, szilárd békével fűzte is össze.
És ama tűzlelkű s minden súly nélküli égbolt
felszökkent, s a világ tetejét foglalta lakásul;
legközelebb hozzá helyben s kicsi súlyban a lég van;
sűrűbb sokkal a föld s viselője nehéz elemeknek,
súlya miatt lefelé sűllyedt; s a körébe-folyó nedv
szélre vonult s a tömör szárazt körül így keritette.
Bármelyik istenség osztotta is így el e halmazt,
szelte előbb sokká, azután rendezte tagokká;
és legelőbb is a föld tömegét: szintjén egyenetlen
itt vagy amott ne legyen, nagy gömbbé gömbölyitette.
Szétzuditotta az árt, s dagadoznia adta parancsát
vad viharokban, s hogy keretezze habokkal a földet.
Sok forrást is adott, tavakat, meg tágterü lápot,
sok lefutó folyamárt övezett meredek peremekkel,
többfeletartókat, miket itt föld nyel be magába,
másutt tengernek törnek, s hol a hab szabadabb már
s tágabb síkon fut, nem gátra, de szirtre verődnek.
Réteket elteritett, völgyet homorodni lapított,
erdőt lombositott, sziklás hegyeket magasított.
S mint eget oszt két öv jobbról, s balról ugyanannyi,
s van középütt egy, mely tüzesebb, mint mindvalamennyi,
így különözte övekre az isten gondja az égtől
körbefogott tömeget, s most itt ugyanannyi a tájék.
Egy, középütt, forró: sose lakhat rajta az ember;
kettőt hó takar el; s közibük helyezett ugyanannyi
mérsékelt övet is, tüzet és fagyot összekeverve.
Rajtuk fekszik a lég; ami könnyebb sokkal a földnél,
víznél is könnyebb, s ugyanúgy nehezebb a tüzeknél.
Lakhelyet ott rendelt felhőknek, kósza ködöknek,
s emberi elméket rémítő ég-rianásnak,
s villámmal fagyokat fúvó fene förgetegeknek.
Bár a világ megmunkálója nem adta egészen
nékik a tág levegőt, zabolázni alig lehet őket
– míg más-más helyeken fúnak -, hogy szerte ne tépjék
mind a világot: olyan nagy a testvérháboru köztük.
Eurus Napkeleten s nabathaeus tájakon ült meg,
s perzsák közt, meg a hajnali fény verdeste tetőkön;
míg a bukó naptól hevülő part, alkonyi tájék
mind Zephyrust uraló; Scythián meg az északon úr lett
borzasztó Boreas; túlsó fele ázik a földnek
folyton a felhőktől meg az Auster permetegétől.
Mind fölibé a folyékony-tiszta, a súly-nem-igázta
aethert rakja, amelyben a földnek semmi salakja.
Mind e határaikat csak alig rendezte szilárddá –
és, mik a nagytömegű halmaznak alatta lapultak,
kezdtek az égen a csillagok is fölfényleni forrón.
S hogy ne legyen tájék eleventől árva, az égi
térre a számos csillagkép, a sok istenalak lép;
csillámló halakat befogad, helyet adva, a hullám;
föld vadnak, rezgő levegő madaraknak ad otthont.
Még egy fennköltebb s mindnél okosabb eleven lény
volt, mi hiányzott, hogy rajtuk gyakorolja uralmát.
S ím, ember született; kit formált isteni magból
tán az az építő, a világot szebbre teremtő,
vagy rokon ég magvát tartotta meg ebben a fönti
légtől csak nemrég különült, csak imént alakult föld;
mit víz habjaival vegyitett fia Iapetusnak,
és mintázta a mindenen-úr magas égilakókról.
Minden egyéb állat letekint görnyedten a földre,
embernek fölemelt orcát és adta parancsát,
hogy föl a csillagokig pillantson, az égre tekintsen.
Így, mely imént nyers volt s formátlan, a föld sosemismert
emberi orcákkal vált végül tündökölővé.

59/2013.
Publius Ovidius Naso
Devecseri Gábor fordítása