Dzshallari

Az indiai hangszerek történetét és fejlődéstanát összefoglaló „Musical Instruments of India” c. tanulmányában B. Chaitanya Deva a Sach-féle hangszerfelosztási rendszert finomítja, illetve részletezőbben taglalja. Így az idiophon hangszercsalád (ahol a hangszer teste adja a hangot) 3. osztályába sorolja – Lemezek, lapok címszó alatt – a cintányérokat. Bár a csengőknél, tál-, tányér formájú hangszereknél érintőlegesen írtam már a cintányérról, ideje helyére tenni hangszervilágunk éles hangú eszközeit.

A kerek lemezek használatában három forma különül el:

a) Arab-forma

A régi arab cintányérok kivétel nélkül rézdrótból hevítve kalapált kerek alakzatok, közepükön a felfüggesztésre szolgáló lyukkal. Oldalnézetben a tányér szélétől enyhén emelkedik a palást, középen kúppal. Török néprajzosok kutatásai szerint ezt az alakzatot az ugyanilyen formájú, alulról hevített vas-üllőre tekert rézdrótból kalapálják össze.
A vasnál jóval hamarabb olvadóképes réz, illetve nagyon kevés bronz és ezüst keverékéből készítik ma is a leghíresebb zenekari cintányérokat a fúvós-, jazz-, combo- és szimfonikus-zenekarok számára, de már nem drótból és modernebb technológiával.
Összeütött, megütött és össze-rázott megszólaltatási módban használatosak.
Mint már írtam korábban, az úgynevezett „janicsár-zenekar” kifejezés a XV-XVI. századtól terjedt el Európában, és a katonai ellátmányok jegyzőkönyveiben egészen 1930-ig szerepelt.
Ez mozgásképes gyalogsági katona-zenekar, aminek korrajzát Gárdonyi Géza török iniciálékról, és a Topkapi múzeum adattárából jegyzetelte le. Az Egri Csillagok című regényében bemutatja a török sereg felvonulását: 100 trombitás (különböző hangszínű rézfúvós hangszerekkel), 200 üstdobos (párosan, övön derékra kötött naqqarák; lásd Kagylókürt 33. szám), 200 csörgős, és 100 csincsás vagyis cintányéros, akik hangszereiket összeütve adják a ritmust a menet haladásához Isztambultól egészen a végcélig. Így a zenei ritmus átszámításával adták meg hajdanán a katonai felvonuláshoz szükséges időt.
E „csincsák” árasztják el nemcsak Európát, de a távol-keleti arab hódítások célpontjait is, ezért ismeretes ma is Indában kétféle cintányér forma. Az indiai fúvós, úgynevezett parádé-zenekarok – angol mintára – török cintányért használnak.

b) Kínai forma

A kalapformájú cintányérok elterjedtsége általános az indiai és az indokínai kultúrában. Az úgynevezett kínai-cintányér közepe kúpos, palástja a törökéhez hasonlóan kónuszos veretű, de a széle egyenes, vagy a legtöbbször felfelé kunkorodó. Ezzel érik el a török formánál sokkal mélyebb, „vadabb” hangszint, amiért ez a rossz, gonosz erők elűzésének hangszere. Elnevezései Európában: chineschise becken (német), cymbales chinoises (francia), chinese cymbals (angol), cimbalo crapulosos (crash– vastag-falú, thin– vékony anyagú, slapsh– kis-méretű). Leghíresebb, legelterjedtebb, illetve legváltozatosabb hangú gyártmányok a kézi erővel kalapált Wuhan cintányérok.

c) Indiai forma

A hagyományos India hindu templomaiban csak a mandzsírák (ld. Kagylókürt LII) formája emlékeztet a török cintányérokéra. Isten dicsőítésében a Tibetben is használatos kalap-formájú, a karatálnál nagyobb dzsa-dzsa zeng. Az indiai közvetítéssel északra kerülő úgynevezett kínai cintányér a tibeti zenében a buddhista szertartások jellegzetes, ördögűző – Ligeti megjegyzésével élve – „zaj-szerszáma”.
A dzsa-dzsa vagy dzshallari 12-30 cm átmérőjű, kalap formájú páros rézlemez, melyek fordított U-alakú púpja tágabb a kalapforma peremének szélességénél. Ezt nagyritmus (brihattala) néven is ismerik, 30 cm-nél nagyobb változata a brahmatola, vagy bortal. Legrégibb óind elnevezése kansya. A tamiloknál csallikai, dzshollaka,vagy dzshollaki a neve, Keralában elattalam, kuzhittalam, Észak-Indiában tola, kandzsam, tal, tala, Kínában pedig ching.
Az IMA az istenhez tartozás, a transzcendentális közeledés, közelítés módszere, illetve eszköze. Üsd, rázd össze, üssed kis pálcával a cintányérokat, próbáld, és finomodik a zaj. Mondd, ismételd a fohászt, emeld magadhoz ezerszer, hogy „révülj”, „réülj” ó-magyar könyörgéssel ebbe az állapotba, míg áthat, átlényegít a boldogság hulláma. Mert csak először „vad” és „pimitív” a ritmusos ismétlés, aztán már pörögsz, mint magad „pörgetése” az araboknál, vagy a buddhista ima-henger, ami nem áll le egész nap.
Beleszédültem, bántott a dzsa-dzsa, a dzshallari mély zaja, aztán a második órában barátommá szelídült, zenévé vált és beleédesedtem kitartó monotóniájába.

Ez az, amit kerestem,
ez az, ami lecsendesít,
igen, most már kitartóan csak az Isten dicsőítése érdekel!

59/2013.
Váray László