A mauzóleum

Talán tíz esztendeje annak, hogy egy meleg őszi délután egy újságcikk kedvéért fényképezni indultam a pécsi Zsolnay Mauzóleumba. Korábban már többször invitáltak ismerőseim, hogy mindenképpen látogassak el ebbe a pantheonba, mivel úgy tűnt düledező állapotával hamarosan inkább az elmúlás „műve” lesz az ott nyugvó holtakkal együtt, mintsem az emlékezésé.
Az egész napi zsongás után kissé fáradtan ültem a Grál-kelyhet formázó sírkertben és hálás voltam azért, hogy nem kell egy nyüzsgő kiránduló csoporttal osztoznom ezen a békés helyen. Majd szóba elegyedtünk az „őrrel”, aki mint később kiderült a legelhivatottabb Zsolnay kutató és szabad idejében igyekszik átadni az üzenetet, amit e család különleges örökségként az utókorra hagyott. Fogalmam sem volt mi vár majd ott engem!

Eleinte kissé meg is bántam, hogy őszintén válaszoltam a kísérőm azon kérdésére, hogy mennyi ideig érek rá? Azt gondoltam, hogy akkor most már kénytelen leszek végighallgatni a következő egy órát, akár érdekel a mondanivaló, akár nem. Nem tudom mikor váltott át bennem a csekély kíváncsiság mohó érdeklődéssé. A döbbenet, hogy itt nem csupán az építőkövek és az eozin árnyalatának valamennyi eredeti mintájának a mentése történt, a Zsolnay holtaknak való tiszteletadás jeléül, hanem ezeken túl valami sokkal, sokkal finomabb és több! A számok, színek, formák és szimbólumok által közvetített jelrendszer és szépség élővé, működővé tétele, mely az elmúlt száz év és szinte a teljes pusztulás homályából is képes örömteli üzenetet adni. Erre valóban csak a művészet és a szentség képes!
Természetesen már az is különleges volt, ahogy a felső templom rész a szabadkőműves misztikával terveződött. Ez a szakrális tér igazán a téli napfordulókor válik élővé, amikor a Nap a zeniten áll és a beeső fény az egyébként üres oltáron egy addig láthatatlan angyal, vagy Jézus-alakot jelenít meg! A mauzóleum iránt érdeklődők körében nevezetes egy másik rendkívüli fényjáték is, mely során az ablakon besütő napfény az oltár felett található korpuszt világítja meg, mely onnan visszaverődve a főbejárat felőli Szent Vilmos reliefet teszi láthatóvá. A látvány úgy válik igazán teljessé, hogy a körcsempék közvetítésével a vörös lüszter is megvilágításba kerül, amelyen Zsolnay az eozin titkát ajánlja fel Minervának – ekkor titokzatos lilás fény tárulkozik elénk a titokzatos térben.
A felső rész megtekintése után a kápolnából kilépve a mauzóleum északi ajtaján át az alsó szintre, a csöppnyi kis kerek, kivilágítatlan altemplomba jutottunk. Ekkor nagyon rossz előérzetem támadt. Elbizonytalanodtam, hogy miért is kell nekem ezzel az ismeretlen emberrel erre a sötét, hideg pince-szerű helyre mennem?! Ráadásul, megszokott múzeumi élményeimmel merőben ellentétes volt az utolsó látható kép, mely elém tárult a súlyos vasajtó magunkra záródása előtt és ez pedig az ajtón lógó néhány zsák szárított kenyér látványa volt. Nem értettem, hogy miért nem hagyjuk nyitva az ajtót, ha már egyszer a sanyarú anyagi helyzetnek köszönhetően nincs világítás?! A teljes bizonytalanság és értetlenség félelmével a szívemben szorítottam a korlátot, ahogy a hideg sötétség a csendjével ránk borult. Még az is eszembe jutott, hogy talán senki sem tudja, hogy itt vagyok…
Majd idővel, feléledt bennem egy erőt adó bizonyosság, hogy nem lesz semmi baj! Ezt követően a lépcsősoron lefelé botorkálva az altemplom mélyére érkeztünk. Még mindig sötét volt, amikor a kezembe kaptam egy hosszú vezetékhez csatlakozó izzót és hátammal a körív falához dőlve, szememet és a lámpát a kör közepén lévő szarkofág gyönyörű színeire és mintáira irányítva a vezetőm kérésére araszolgattam körbe. A történész pedig mesélt a szarkofágot díszítő figurális elemekről, melyek különböző anyagban és formában, sehol máshol nem található gyűjteményes etalonként őrzik a család életművének hagyatékát. Rendkívül egyedi és lélekemelő volt a tárlatvezetésnek és felfedezésnek ez a titokzatos módja, és elképzelhetetlen volt a számomra, hogy ezt még fokozni lehet!
Megkért, hogy ismét álljak oda, ahonnan az előbb körbejártam a síremléket, csak ezúttal kapcsoljuk le a világítást. Úgy is tettem, de nem értettem mi szükség van erre. Sokáig semmit sem láttam, csak álltam, és fekete volt minden. Aztán valahonnan mégis beszűrődhetett kicsinyke árnyalatnyi fény, mert alig láthatóan ismét érzékeltem valamit a középen lévő síremlékből. És egyre jobban „láttam”, ami nagyon különleges élmény volt, mert azt éreztem, hogy nem a szememmel látok, hanem tudom, hogy mit kell lássak! Az előző körben megtanultam! A tudatommal láttam! Kicsit fordítottan ugyan, de ahhoz a vakhoz hasonlóan, mint akinek bár műtéttel visszaadták a látását, ám az agyával nem tanult meg és ezért nem is volt képes látni. Nem tudta értelmezni amit lát. Én pedig bár nem láttam, tudtam, hogy mit kell látni, keresni.
Egyre nagyobb öröm töltött el, hogy látom mindazt, amit az előbb fénnyel fölfedezve oldalról oldalra láttam, és még több részlet tűnt fel előttem. A kör végére érve csak álltam és a szívem a torkomban dobogott a boldogságtól. Döbbenetes élmény volt és azt kívántam, hogy ezt bárcsak mindenki megtapasztalhatná! Majd lassan, szinte a túlvilágból ébredve óvatosan fellépegettünk a lépcsőn és visszatértünk a felszínre.
Végül, hogy az élményre örökké emlékezhessek, még egy kis ajándék következett. Előkerültek a száraz kenyerek és több száz galamb érkezett. „Látod, ott csillog a nyakukon az eozin!”
Zsolnay Vilmos életműve, tudásának, felismerésének üzenete ez, mely az isteni fényt, a szellem fényességét, a megvilágosodás életre szóló élményét adja. Valóban, az élet számos „nyelven” szól hozzánk. Sokszor a kis dolgokon keresztül tanuljuk meg értelmezni az üzenetet, saját magunkat, az életet, az egész teremtett világot, s végül Istent. Ezt teszi lelkünk vezetője is az életünkben. Ott nyitja fel szemünket a lényegre, a mindent mozgató isteni szeretetre, ahol élünk. Segítségével képesek leszünk meglátni a látható és láthatatlan valóságot.
„Folyton csak keresünk és az lesz a keresés vége, hogy megérkezünk oda, ahonnan elindultunk és most először, ismerni fogjuk a helyet. (T.S. Elliot)

(Idegenvezető: Lovas László, lokálpatrióta városvédő)

Minerva: az ókori római hitvilág egyik istennője (gör. Pallasz Athéné), aki nem közönséges módon született, hanem az apja fejéből (Jupiter) pattant ki. Ó-itáliai népeknél a kézművesség és az ipar szépséges védelmezője.

1913. október 13-a teliholdas éjszakáján helyezték el Zsolnay Vilmos koporsóját az idén 100 esztendős jelenlegi nyughelyére a Zsolnay Mauzóleumba.

59/2013.
Bozsó Ágnes