A beavatás misztériuma – Teremtések, születések, újjászületések

A modern vagy posztmodern korban roppant képlékennyé váltak a világi és emberi jelenségek. Fokozódó ütemben szaporodik az emberiség, elképesztő ütemben gyarapszanak ismereteink, elődeinknél látszólag sokkal többet teljesítünk rövidebb idő alatt. Ám ezzel a gyorsulással együtt jár a biztos pontok föllazulása: a megszerzett tudás hamar devalválódik, generációkat tekintenek fölöslegesnek, s ami hajdanán valamely eszményhez kötötte az embert – hűség, eskü, fogadalom, vallás, szentségek, tradíció – az mára kiüresedni látszik. Nem a károgók és elégedetlenkedők táborát óhajtjuk szaporítani, hanem pusztán ténymegállapításra szorítkozunk.

A rendkívül gyors változások nem kedveznek az elmélyültséget igénylő lelki folyamatoknak. A hálózatokra épülő világlátás nem leli saját középpontját, és a valódi célok helyét sokszor ál- vagy fél-célok veszik át. Általánosságban megfigyelhető, hogy az eszközök – az élet megtapasztalására való feltételek – lépnek elő célokká, de hamar kiderül, hogy új szerepükben gyöngék és alkalmatlanok. Az eszközök célként aligha funkcionálnak. Élve a megfordítás nagy elvével érdemes volna megvizsgálnunk, vajon megfordítva mi a helyzet: vajon a célok működnek-e, működhetnek-e eszközökként, de ez is olyan devalválódás volna, amit jobb elkerülni. Romano Guardini (1885-1968) katolikus vallásfilozófus és teológus azt mondja, az élet lényegileg paradox. A posztmodernitás káosza szinte egyetlen hiteles spirituális aktust hagy meg, nevesül a lét teljes ellehetetlenülésének felismerését. Ám e fölismeréstől a legtöbben ettől megijednek, vagy tévutakra lépnek. A tudatosulás helyett sokan az tudatvesztést választják, a tömegmédia hulladékaival táplálkoznak, a konzum-idiotizmus kiszolgáltatottjaiként vegetáló életmódot folytatnak, a narkózis és a mentális önrombolás révén lassú halálra ítélik magukat, vagy az öngyilkosság gyors exitjét választják. Az alkimisták néhány évszázada még a kémiai menyegzőről álmodtak, ma sokan a kémiai ánandába menekülnek.
Emellett, vagy ezzel párhuzamosan többek számára alternatívának tűnik a beavatás, szinte mindegy is, hogy mibe. Pedig az avatás, a beavatás nem az emberi hiány leküzdésére való, hanem az Abszolútum keresésére.
Kiindulásként föl kell tennünk néhány alapvető kérdést: 1) Elfogadjuk-e az individuális lét valós voltát? Más szóval, hiszünk-e saját lelki integritásunkban és örök identitásunkban? 2) Hajlandók vagyunk-e elfogadni, hogy léteznek az emberinél magasabb igazságok? Azaz létezik-e magasabb tudatsík, valósabb valóság, őshaza, lelki világ, van-e Isten? 3) Elfogadjuk-e, hogy a tökéletesedés végett segítségre szorulunk, és nem érhető el minden saját erőből? Kell-e segítség? Ha ezeket elfogadjuk, van értelme a további eszmefuttatásnak, ha nem, akkor nincs mibe beavatni bárkit is.

HALÁLNAK HALÁLÁVAL HALSZ

A magyar nyelv egyik sajátsága a halálnak halálával halsz hármas szókapcsolat. Az állandó szóösszetétellé – figura etimologica – érlelődött kifejezés szerepel a Halotti Beszéd szövegében: „halalnec halalaal holz”, a Jordánszky-kódexben: „halalnak halalawal hallyon”, és a Károli féle Biblia fordításban: „halálnak halálával halsz meg” (Móz.I. 2.17). Népmesei fordulatként is közismert: „Szerencséd, hogy így szólítottál, mer különben halálok halálávô hâsz meg. Hát mi járotba vagy?”
Székely Gábor nyelvész kutató szóbeli közlése szerint a többszörös birtokos viszony a halál iszonyúságára, az elmúlás borzalmára vet fényt. Ugyanakkor a három egymás után sorolt szó nem lineáris kép, nem egyszerű fokozás, hanem a körkörös gondolkodásra utaló jelenség. Nem puszta alliterációról van szó tehát, hanem a ciklikus, egymásba fonódó világlátás jeléről, ami sztyeppei vonás és a magyar nyelvnek minden valószínűség szerint a honfoglalást megelőző időkből származó ázsiai sajátsága.
A cirkuláris felfogásnak megfelelően a halálnak vannak fokozatai, a halál lehet többszörös. A gonoszt vagy a boszorkányt megölik, tetemét tűzre vetik, hamvait a szélbe szórják… A néprajztudomány és a hagyomány a többszörös halál mellett a többlelkűséget is ismeri. Úgy tartják, egy megszületett gyermeknek annyi „lelke” van, ahány nagyszülője van életben világra jövetelkor. A népmesék sok természetfölötti lénye onnan nyeri szinte halhatatlan erejét, hogy több lelkük van, s teljesen csak akkor lehet megsemmisíteni őket, ha valamennyi lelküket elpusztítják. Érdekes módon azonban a hármas szófüzér közvetlen jelentésével – a halállal, elmúlással – szemben a ciklikusság folytán éppen ennek ellenkezőjére, az újraszületésre is utal! Sajnos nem ismeretes az életnek életével élj! áldásformula, pedig ez ellensúlyozná a háromszoros elmúlás nyomasztó terhét.
Ismeretes azonban egy másik hármas ázsiai formula, a három születés tétele. Az indiai szent hagyomány szerint három születés létezik: test által, rítus vagy szentségek által és misztérium által történő. A test által megszületik az ember, a rítus által beleszületik valamibe, a misztérium által újjászületik…
A háromszoros halál ellenpólusa a háromszoros élet. A posztmodern világ a kettős halált képes produkálni, előbb a tudat épül le például az Alzheimer kór során, majd a szervezet fiziológiás halála is beáll. Ehhez hasonlóan beszélhetünk kettős születésről, a test által és a rítus vagy szentségek által végbemenő születésről. Indiában a felsőbb társadalmi rendek részeseit kétszer születetteknek nevezik, mert részesültek a rítus általi újjászületés szentségében. A harmadik halál – akár a teljes megsemmisülés, vagy lelki halál, akár az újraszületésbe vezető kapu gyanánt gondoljuk el – éppoly ritka, mint a harmadik születés, a misztérium által végbemenő.
Ám éppen az avatás félreértelmezése, illetve a beavatások devalválódása folytán rengeteg félreértés alakult ki a lelki újjászületés mentén is. A búcsúcédulákhoz hasonlatos, pénzen megvásárolható avatások – nevezzük inkább ál-avatások – terjedésével párhuzamosan nő az emberekben a félelem az elköteleződéstől, márpedig egy valódi beavatás megkövetel bizonyos fokú elszegődést. A fogyasztói spiritualizmus jegyében egyesek valósággal gyűjtik a beavatásokat, egzotikus kollekciót állítanak össze eszmékből, tanítókból és kellékekből, anélkül, hogy valahol végérvényesen elköteleződnének.
A tökéletlen beavatások során gyakorlatilag nem történik semmi, hiába övezik misztikus formaságok az eseményt. Valójában nem is helyes a beavatás szó összekapcsolása a tökéletlenség fogalmával, mert a kettő természete folytán kizárja egymást. Sokszor nem beavatás történik egy hagyományba, valamely tudásba, gyakorlatba vagy titokba, hanem csak mánia-váltás, amikor a jelölt egy külső rögeszme helyett átáll egy belső rögeszme elsajátítására. A mániás-depressziós alkatnak megfelel egy rajongó folyamat, a narkomán ember a szerfüggőségét könnyen cseréli fundamentalista meggyőződésre, amikor nem vegyszerek okozzák bódulatát, hanem fanatikus és kirekesztőleges alapállása jelenti számára a felemelkedést. A megtérésélmény ugyan együtt jár bizonyos neofita elvakultsággal, de ez nem tévesztendő össze a tényleges felismerések birtokában gyakorolt, emelkedett szellemiségű lelkiséggel. Amikor pedig beavatásra alkalmatlan emberek találkoznak erejüket vesztett tradíciókkal vagy egyenesen tévtanokkal, abból nem sok jó származik: enyhébb esetben csak eredménytelenség, súlyosabb esetben azonban akár elmebaj. Az efféle tökéletlen formaságok a spiritualitásnak csak valamiféle olcsó utánzatát nyújtanak, alaptalan kiválasztottság-tudatot adnak, és a szellemi rendbe történő reintegráció helyett dezintegrációt eredményeznek.

TITOK, TUDÁS, SZERETETMISZTÉRIUM

Az igazi beavatások során valami végbemegy és végérvényesen megtörténik. Látszólag az ember, a beavatandó oldalán történnek változások. Várományosból avatottá lép elő, áthidalhatóvá válnak az emberi esendőség hiányosságai, és beavatottként mintha valaminek birtokolná már a titkát. Pozitív értelemben a beavatás olyan, akár egy újjászületés, még akkor is, ha a test nem, hanem csak a tudat változik. Az ószövetségi gondolat így hangzik: adj új szívet s önts belé új lelket! A lelki beavatás folytán válhat igazán istenismerővé az ember.
Valójában három dologba nyerhet beavatást az ember. Közönséges értelemben bizalmasainkat beavatjuk a titkainkba, osztozunk az élet bizalmas tapasztalatain. Az élet különböző tudásaiban, felelősségeibe is beavatják az embert, de végső soron a szeretetmisztérium-beavatás a végső szó ebben a sorban. Látszólag tehát az ember birtokába kerül valamiféle addig nem bírt képesség vagy készség, de itt is érdemes élnünk a megfordítás nagy elvével. Hátha nem az ember birtokolja, vagy kezdi birtokolni mondjuk az igazság titkát, hanem az igazság veszi birtokba a beavatás jelöltjét? És ez sokkal jelentőségteljesebb eseménynek mutatkozik, mint ami az avatandó vonatkozásában végbemegy… Ezért beavatottnak lenni felelős, súlyos élethelyzet, és a terhek viselésére nem mindenki képes.
A beavatás az ember lényegi részének visszacsatolása a transzcendenshez, egyfajta lelki hovatartozás megfogalmazása és rituális elemekkel kísért megerősítése. Másrészt a beavatás a tudat felemelése, őseredeti állapotának visszaállítása, vagyis az eszményi emberi állapot és eredet tradicionális keretek közepette véghezvitt helyreállítása.
A beavatásra több kifejezés is rendelkezésre áll. A görög baptidzo keresztelni kifejezés, vagy a latin initium kezdet, bemenet, titkos szertartás szinte nyomban vallásos kontextusba ágyazza az eseményt, pedig a latin initio-nak polgári vonatkozása is ismeretes, ez volt a fiúk nevének bevezetése a polgárok lajstromába. Egy másik ősi szakrális nyelvben, a szanszkrtban a beavatást a díksá szó jelöli. Dzsíva gószvámí, a XVI. századi indiai bölcselő így definiálja a felavatást: „A nagytudású bölcsek a következőképpen magyarázzák a felavatás lényegét: a felavatás (díksá) segítségével a tanítómester transzcendentális tudásban részesíti tanítványát, aki ilyesformán megszabadul rossz tulajdonságaitól és a bűn összes visszahatásától is.”
A beavatás befolyást is jelent, mindig a résztvevők tudatállapotának és az adott rítusnak megfelelő szintű befolyást. A befolyás nivellálhat lefelé, amikor a rossz szándékú akaratátvitel vagy a manipuláció a cél. Az ilyesfajta hatásgyakorlást korunk fekete mágiája, a tömegtájékoztatás is gyakorolja. A szertartás során közölt befolyás emelheti is az ember tudati állapotát, amikor például a rítus során átadott üzenet, meditációs formula vagy mantra mint egy mag, fejlődésnek indul és kibontakozik az emberben. Ilyenkor megy végbe a tudati tisztulás, változás.
Az egyes létformák – növényi, állati, emberi, emberfeletti formák –, sőt az egyes planéták is bizonyos tudati szinteket testesítenek meg, ahol sajátos külső-belső rezonancia érvényesül. Az egyes lények tudata hat a világnak az adott szegmensére, valamint a teljességére, és a világ is hat a lények tudatára. Mármost az a kérdés, milyen szintű az emberi tudat? Mettől meddig terjed az ember tudati skálája?
Sajnálatos módon a kiindulópont nem a tudatosság egy magas szintje, hanem az öntudathiány. És itt nem az önérzet vagy a dacos öntudat hiányáról van szó, hanem arról a sajnálatos esetről, amikor az adott egyed nem felel meg az emberi lét kritériumainak, erkölcsi, morális, szociális és transzcendens követelményeinek. Egyes tradíciók például az Abszolútum kutatásában jelölik meg az emberlét szükséges kritériumát – ennek híján nem ember az ember! E nulladik fokozat után az első lépcső az öntudat megnyilvánulása, ami az egyéni lét megtapasztalását, az életjelenségek működését jelenti. A puszta léten túlmenően ott a nemi identitásból fakadó azonosság-tudat, illetve a fajspecifikus tudatosság. A biológiai léten túl az ember szociális identitása is befolyásolja tudatosságát, így a társadalmi, nemzeti öntudat síkján tapasztalható különbségek az egyetemes ember-tudatosság síkján oldhatók fel. A következő lépcsőnek a planetáris tudatosságot tekinthetjük, hiszen mindannyian földlakóként definiáljuk magunkat, s ezzel ki is léptünk a bioszférából a kozmikus térfélre, ahol a Naprendszerhez tartozás és a kozmikus tudatosság tapasztalható, tulajdonképpen emberfölötti síkokon. Az egyirányú, fizikai-térbeli jellegű tudat-tágulást kiegészítheti egy másfajta emelkedés, az angyali, félisteni tudatosság kibontakozása. E kibontakozás csúcsélménye az Isten-tudat, ami nem az isteni mindentudás birtoklása, hanem az Abszolútumra irányuló megtisztult tudatállapot elérése.
A beavatás gyakorlatai akkor hathatósak, ha szükségszerűen kapcsolódnak egy beavatási rendű szervezethez. René Guénon a lMegjegyzések a beavatásról című munkájában részletesen elemzi a misztikus és a beavatási folyamatok, iskolák különbségeit. Rámutat az avatási hagyományban végbemenő befogadási-átadási rítus hathatósságára, szemben a misztika nehezen meghatározható és mindig egyénies tapasztalataival. Ehhez hasonló gondolat fogalmazódik meg a távol-keleti avatási hagyományokban is. Egyes vélemények úgy tartják, csak a hiátusoktól mentes, mestertől növendékig ható, töretlen átörökítési lánchoz tartozva részesülhet az ember az eredeti áldásban. E felfogás szerint az avatási rítus az átadás záloga. A másik felfogás nem a rítus iránti hűségben, hanem a tan iránti hűségben látja a közvetítés zálogát, így nem feltétlenül szükséges a térbeli és időbeli érintkezés mester és növendéke között. Abban azonban mindkét iskola egyetért, hogy tanítómester nélkül nem eleven a közvetítés, mert a guru spirituális befolyása élteti a mantrát.

AVATÁSI TRADÍCIÓK

Gondolhatnánk, a beavatás szükségképpen valamely rituális aktushoz kötődik és szakrális tartalma van, pedig az élet valóban nagy tanítómester, amely egyetemes élet-avatásokban részesít tulajdonképpen mindannyiunkat. Ilyen életavatás maga a test által végbemenő megszületés, és a halál, s a két végpont között az élet megannyi állomása. Ide sorolható a barátság, a hitvesi kapcsolat, az apaság, anyaság, valamint különösképpen a nagy fordulatok, a súlyos betegségek, a szülők halála, vagy akár a gyermek halála.
Az életstádiumok egyetemes avatásaival párhuzamosan léteznek a szociális avatási rítusok, mint az archaikus törzsi beavatások, a felnőtté fogadás, férfivá vagy nővé avatás. Ezek általában az élet továbbadásának képességével függnek össze, és próbatételek, aszketikus gyakorlatok kötődnek hozzájuk. Az efféle beavatásokkal rokonítható a tartalmas családi életben az apák-fiak, illetve anyák-lányok közötti beavatások, az élet dolgaiba való bevezetés. Akár a szexuális felvilágosítást is tekinthetjük beavatásnak. Jó volna, ha például ez az átadás minél nemesebben, az élet átadásának misztériumába történő tényleges beavatás volna, nem pedig az ártatlanságból való ki-avatás.
A nemtelen átadások, bevezetések aligha tekinthetők hiteles átörökítésnek, inkább tekinthetjük az ilyeneket profán „avatásoknak”. Ilyen lehet a tanulmányokkal kapcsolatos sok-sok rítus. Indiában például a gyermekek tanulmányának megkezdését és befejezését is sajátos rítus szenteli meg. Egy egyetemi diploma megszerzése, vagy valamely közösséghez történő rituális csatlakozás is ide sorolható.
A tradíció szerinti beavatás az élet magasabb rendű hivatásába vezeti be a jelöltet. Egyszerre bölcseleti elmélet és az életmódra is ható gyakorlat az ilyen, ami kötelez bizonyos cselekményekre – az igazság szolgálatára, az élet odaszentelésére, s egyebekre – de fel is jogosít más tettekre – a szükséges feltételek esetén akár a továbbadásra is.
A beavatás három fokozata ismeretes: az első vagy kisebb misztérium az életvezetés irányának megváltoztatását jelenti, amikor a jelölt a ziláltság és megsemmisülés felé sodró erőktől a középpont felé fordul. E szemléletmód- és életmód váltásnak az eredménye a tökéletes ember, vagyis már itt elérhető szinte mindaz, ami az emberi létezés maximuma. A második, vagy nagyobb misztérium a megtisztulás folyamatának eredményét sejteti, amikor a jelölt nemcsak irányt vált, hanem eredményes gyakorlatainak és a kegyelemnek köszönhetően el is jut a középpontba, és a teljesség tudatában stabilizálódik. Ezzel az emberinél magasabb stádium valósul meg, noha természetesen továbbra is ugyanarról a törekvő személyről van szó: ő a tökéletes angyal. Végül a harmadik stádium a végső misztérium, amely az emberi korlátok teljes meghaladását, a megvilágosodás elérését és abban történő meggyökerezést, a szabadság állapotát jelzi. Ez a tökéletes létező vagy létezés síkja, ekkor történik meg a dimenzióváltás, a tudat és az élet magasabb szféráinak megnyílása.
A stádiumok skáláján a nulla pont a teljes anyagba merültség állapota, amikor maximális a tömeg és minimális a fény hányada, végpontja pedig az elnyert üdv állapot, amelyben minimális az anyagszerűség és maximális a fény, a világosság. A skálának vannak ugyan fokozatai és mérőszámai, mégis inkább a folytonos haladás, az egyre teljesebb állapotba történő folyamatos át-érlelődés a lényege. Eddig a reintegrációról beszéltünk, arról a folyamatról, aminek során a perifériális, elidegenedett helyzetből a jelölt visszatalál a középpontba. Ám visszatalálás csak akkor létezik, ha volt elidegenedés.
Végül említsük meg a vallási beavatási formaságokat. Az antik világban a misztérium-vallások kifejezetten beavatási jellegűek, szinte titkos szövetségekhez voltak hasonlatosak. Az eleusziszi misztérium Démétér kultusza köré szerveződött, és egyfajta passió-játék jelentette a beavatást. A nyers, spontán és a természet vad erőihez közel álló dionüszoszi misztériumban orgiasztikus mámorral igyekezetek megtapasztalni az újjászületés élményét, míg a kimunkált, finomam esztétikus és intellektuális orpheuszi hagyományban nem egy markáns, katarzis-élményt nyújtó beavatási rítussal hangsúlyozták az újjászületést, hanem egy hosszú tisztulási folyamatban gondolkodtak. Ennek a folyamatnak a beavatás volt a kezdete, befejezése pedig a fizikai test halála. A Kübelé-imádat beavatási rítusai nem mellőzték a véres jeleneteket, öncsonkítás, önkasztráció vagy pedig bikaáldozat, a taurobolium formájában. Ez a mozzanat a Mithrász-kultuszban is megtalálható volt, ahol a beavatás hét fokozaton keresztül vezette a jelöltet.
Az antik világ misztérium-avatásain túl a kifejezetten vallásokhoz kötődő avatása tradíciókra is figyelnünk kell. A buddhizmusban a három ékkőre esküsznek föl – a megvilágosodott Buddhára, a tanra, a dharmára, valamint a közösségre, a szanghára.
A kereszténységben alapvető beavatásnak számít a keresztség, a vízben történő alámerítkezés, vagy meghintés vízzel, amit a csatlakozás elengedhetetlen feltételének tekintenek. Kezdetben Jézus nevében és nevével ment végbe, s a Szentlélek elnyerésével is együtt járt. Közösségvállalást jelentett Jézussal, és feltétele volt a hit megvallása, ezért eleinte csak felnőttek részesülhettek benne. A III. századtól kezdve terjesztették ki a csecsemőkre, akiknek hitéért a keresztszülők kezeskedtek.
A keresztség formaságai kezdetben viszonylag egyszerűek voltak – egy folyó vizében történő megmerítkezés – ahogyan az apostolok cselekedeteiben olvashatjuk (8.36-40.), később azonban egyre ünnepélyesebb liturgikus ceremóniává érlelődött. A kialakuló formaságokban – víz megáldása, megkenetés, kézrátétel s egyebek – a korabeli misztériumvallások hatása is felfedezhető. Az egyházi felfogás szerint a keresztvíz lemossa az eredendő bűnt és az élet során elkövetett bűnöket. A keresztelés valósággal az újjászületés fürdője – ezért hajdanán nagyobb medencéket alakítottak ki, amikben teljes alámerítkezést gyakoroltak. Ezek a keresztelőkápolnák gyakran nyolcszögletű épületek voltak, vagy a medencét alakították oktagonálisra, mert a nyolc az újjászületés szimbóluma.
A vízben történő keresztség-beavatás szimbolikus értéke amúgy is roppant jelentős. A víz mint közönséges elem az élettel és a tisztasággal kapcsolatos, sajátsága, hogy lemossa, és magával sodorja a szennyet. Mint kozmikus őselem ugyanígy az élet és a tisztaság forrása, de már nem csupán testi-fizikai síkon. A magzatvíz párhuzamba állítható a teremtés ősvizével, így a születésnek és újjászületésnek remek közege. A zarándokhelyek sok esetben kötődnek szent vizekhez, nemcsak Indiában, ahol a szent Gangesz lemossa az ember bűneit, s befogadja a holtak hamvait, hanem akár a népi zarándoklatok szentkútjainak esetében, ahol ugyan általában teljes fürdőt nem vesznek, de rituális arc- vagy szemmosást mindenképpen tartanak. A mecsetek előtt is kutak, medencék állnak rendelkezésre a hívek számára a rituális tisztálkodáshoz, csakúgy, mint a zsidó mikvék, rituális fürdők esetében. A bennszülött indiánok izzasztókunyhója is a vizekkel, párával, anyaméh-szimbolikával és az újjászületés élményével kapcsolatos.
Érdekes párhuzam a lovaggá fogadás beavatása, amelynek során nem rituális fürdővel, hanem hitvallással és az alázat gyakorlásával tisztul meg a jelölt, és nem a törzsi avatások során alkalmazott testi megsebzés teszi emlékezetessé az eseményt, hanem más testi atrocitás, például az arculcsapás, amely a hamis önérzetet sebzi meg. A befogadást csak az eszközölheti, aki maga is befogadott – ez minden avatási rítusnak szükséges feltétele. A lovagok fogadalma bizonyos erkölcsi normák melletti elköteleződést jelentett, szigorúbb vagy lazább formális keretek között.
Az indiai kultúrában is ismeretes a beavatás szentsége. Alapvetően három avatási hagyomány ismeretes. A védai rendszer szerint a jelölt – általában fiatal férfiember – eleve rendelkezik jó tulajdonságokkal, amiket a szentség kiszolgáltatása megerősít, elmélyít a társadalmi rendre vonatkozó, vagy a tanulmányok megkezdését jelző szertartások során.
A tantrikus rendszer követelménye az eltökéltség, aminek révén a komoly jelölt következetes gyakorlatok, aszkézis és a mester instrukcióinak követésével megszerezheti a szükséges tulajdonságokat.
Végül a bhágavata-módszer, a könyörület útja megint más módszert alkalmaz. Itt nem követelmény sem a tulajdonságok eredendő birtoklása, sem azok elsajátításának képessége. Itt az isteni könyörület az aktív tényező, a jelölt feladata az önátadás, a ráhagyatkozás gyakorlása, az Istenbe vetett hit, és a folyamat követésére irányuló akarat.

BEAVATÁSI JEGYEK

A beavatás általános jegyei közé tartozik a jelölt kvalifikáltságának meghatározása, a tudati és fizikai előkészületek, a rituális eseménysor és a fogadalom, valamint az átadás: a cél, s az oda elvezető módszer ismertetése. Nélkülözhetetlen a tan, a mester, a növendék és az időbeli egybeesés. Ha nincs tan, nincs sem mester, sem növendék, sem rítus, sem átadás.
A kvalifikáltság fontos kérdés. Fölvetődik a kérdés: mindenki beavatható-e? A szigorúan vett elméleti-filozófiai kritériumrendszer szerint nemleges a válasz, a kegyelem iskolája szerint viszont igenlő. Rengeteg féle követelmény támasztható a jelöltekkel szemben, e formaságok ismertetése szinte végtelenné nyúlna. A szükséges kvalitásokat három csoportba sorolhatjuk: i) mentális-intellektuális tényezők – például készségek, tudásanyag, spirituális intelligencia; ii) akarati tényezők, tűrőképesség – ami a próbatételek kiállásában segít és iii) emocionális alkalmasság, ami az igazságnak, vagy a beavatás teljes jelentőségének inkább észlelésében, átélésében, semmint hűvös, tényszerű megértésében segít.
További feltételeket jelenthet a származás, az életkor, a nem, a társadalmi vagy szakrális közeghez tartozás, bizonyos karma-alapú feltételek teljesülése, szakrális tisztaság (például átokmentesség) és sok más tényező. A legfontosabb kritérium azonban a belső igény a tökéletesség iránt.
Az avatás természetéhez tartozik az élményszerűség. A környezet, az idő megválasztása, az előkészületek és az ünnepi hangulat mind ezt igyekszik hangsúlyozni. A beavatások általában nem hétköznapi feltételek között történnek. A beavatás helye nem közömbös. A szakrális erőt sugárzó természeti környezet különösképp alkalmas, ezért gyakran erdő, hegy, barlang vagy labirintus a beavatás helye. A víz, vízfolyás, állóvíz, forrás, szent kút a tisztulás élményét nyújthatja, éppúgy, mint a szent helyek, vagy zarándokhelyek. Szentély, kolostor, templom is alkalmas a beavatás helyszíneként. Igazán különös szakrális környezetet alkot egy megtisztult szent ember kisugárzása, aki szinte mozgó zarándokhelyként funkcionálhat. Tehát a mester mindenkori környezete is alkalmas beavatási hely.
Ez különösképpen azért fontos, mert a kor elsötétedésével párhuzamosan folyamatosan húzódnak vissza a lelki lehetőségek, és tűnnek el a beavatási centrumok. Egyre több a hamis pap, az embertelen istenhívő, az álszent ember. A lelkiség visszahúzódásában az is közrejátszik, hogy sokszor beavathatatlan személyek csatlakoznak, és profanizálódnak a folyamatok.
Az idő megválasztása általában kitüntetett eseményekhez kötődik a napjárás, évfordulók, ünnepek kapcsán. A megszokott időhorizonttól történő eltérés – mint egy éjszakai vagy hajnali időpont, a hosszas várakozás, virrasztás – csak fokozza az élményszerűséget.
Fizikai előkészület lehet a koplalás, valamilyen próbatétel vagy gyakorlati szolgálat vállalása, várakozás, akár a reménytelenségig, az elutasítás veszélyének megtapasztalása. A megszokott térből és időérzésből, valamint komfortzónából kiszakított jelölt a kiélesedett tudatállapotnak köszönhetően alkalmasabb a tan befogadására.
A rituális eseménysor is igen sokféle lehet. Egyetemes tényezők például a jelölt hajviseletének, ruházatának vagy nevének megváltoztatása, ami sokszor együtt jár a társadalmi-szakrális szerep változásával is. A papi, szerzetesi vagy tanítványi avatás alkalmával a hétköznapi ruházat szakrálisra cserélése új azonosulást tesz lehetővé: a külső jegyek változása segít az erő, a képesség átvételében. Mindezek szintén az újjászületés élményét erősítik, olyannyira, hogy egyes keleti iskolákban a szerzetesjelölttel megásatják saját sírját, jelezvén, hogy meg kell halnia addigi énje számára ahhoz, hogy Istenben és hivatásában újjászülethessen. Ezt kíséri a fogadalom, amelynek szövege az elköteleződés égi és földi vonatkozásait foglalja össze.
Az eseménysor része a csatlakozás hangsúlyozása, ami közösségi élményt jelent. Az elfogadás a valahová tartozás természetes emberi szükséglet, sok esetben ez a megtérésélmény legfőbb motívuma.
A formális jegyek mellett lényegi elem a jelölt csatlakozása egy új értékrendhez, az átlagostól eltérő, magasabb normarendszerhez. Ez az avatás formaságainak az átadás területéhez tartozó része. Az igazi beavatás célja nem a röghözkötés, nem a beszűkülés és szellemi rabság fokozása, ellenkezőleg, a fölszabadulás, a tudat megtisztítása. Ennek szükségszerű feltétele a benső autonómia és a lelki szempontból kedvező külső függés vállalása, egy új közösségi hálóhoz való csatlakozás. Mondják, tisztánlátás nélkül nem lehet felvilágosodni…
Az átadás során mintegy magként, eszme-kezdeményként megkapja a jelölt a végső cél képzetét. Ennek az idők folyamán kristályosodnia, kibontakoznia kell. Nagyon érzékletes a mag hasonlat, amely apró formában a teljes átörökítő információ halmazt magába zárja és kedvező körülmények között képes azt kibontakoztatni. A tudat tökéletesítésének, vagy az isteni szeretetnek is a magját kapja meg a jelölt, amit aztán gondoznia, ápolnia kell. A cél megjelölése mellett az eszközt, a törekvés módját is átadják a jelöltnek. Ilyenkor kap mantrát vagy meditációs formulát, védőszentet, példaképet választhat magának, vagy életvezetési változásokat foganatosít.
Azonban mindeme tényezők pszichés hatása nem keverendő össze a tényleges lelki élményekkel!

FURCSASÁGOK

A beavatás egyszerre vége és kezdete valaminek. Vége, megkoronázása az előkészületeknek, a felelősség nélküli életszakasz lezárása, egyszersmind befogadás egy szellemi iskolába, s így kezdet, lehetőség, felhatalmazás is a gyakorlásra. A beavatás egyaránt jár jogokkal és kötelezettségekkel. Ám a kötelezettségek vállalása nélkül a jogok aligha érvényesülnek. Az avatási rendszerek általában erősen tradicionális jellegűek, amik szigorú kereteit a modern korszellem nehezen tűr, igyekszik fellazítani. Így a hitelesnek tekinthető beavatási rendszerek mellett megjelentek a vadhajtások, például az önbeavatás, álbeavatás, vagy ellenbeavatás.
Az önbeavatás megnevezés eleve kérdéses, sőt önellentmondásos, mert hiányzik belőle a beavatási rendszer jó néhány tényezője. Az önbeavatás monodrámai rítusában a jelölt és a mester egyazon személy lenne? Ennek mentén nehezen képzelhető el az átadás/befogadás szentsége. Ha nincs mester, hol a növendék? Vagy vak vezet világtalant?
Ez a probléma fölveti azt a kérdést, vajon mi történik akkor, ha hiányzik a hagyományos formaságok valamely eleme? Ideális esetben térben és időben találkozik a hiteles mester és a hiteles növendék, s a tan, az Igazság szolgálatában megvalósul köztük a magasabb szellemi összeköttetés. De mi történik, ha például nincs mester? Ha nincs növendék, akkor egyértelmű a helyzet, nincs beavatandó jelölt, így nincs beavatás sem. Ekkor a tan, a rítus és a mester várakozik az alkalmas jelölt megérkezésére. A mester hiánya nem végérvényes diszkvalifikáció. Egy látnok vagy próféta közvetlen isteni befolyás alatt is állhat, amikor tehát közvetlenül Isten, a magasabb intelligencia a mestere. Az is előfordul, hogy nem az éppen zajló élet folyamán, hanem egy korábbi testet öltés során történt meg a beavatás, ilyenkor praeegzisztenciális előbeavatásról beszélhetünk. Alkalmas élő mester híján akár egy ősbölcstől, vagy eltávozott mestertől is vehet felavatást a komoly jelölt, bár az ilyesmi kivételesnek számít. Általában szükség van a szentséghordozóra, s aki a világ körülményei közepette tetteit, gondolatait és szavait Isten szolgálatának szenteli, már életében fölszabadultnak számít.

Boriszka és a beavatás elmaradása
Tarkovszkij legendás filmjének, az Andrej Rubljov-nak emlékezetes epizódja a harangöntés. A járványtól elnéptelenedett vidéken találják meg a harangöntő mester árván maradt legény fiát, Boriszkát, akit a herceg felfogad harangöntőnek, mert – ahogy a fiú elmondja – apja átadta néki a harangöntés titkát. Hatalmas előkészületekkel és nagyszabású munkálatok árán elkészül és megkondul a harang. Mindenki boldog, csak egy valaki zokog, Boriszka, a most már harangöntő mester. Rubljov karjaiban sírja el bánatát: apja úgy halt meg, hogy nem volt hajlandó átadni neki a harangöntés titkát…

Álbeavatásnak tekinthetők mindazok a formák, amelyekből hiányzik a végső istenes célok iránti elkötelezettség. A profán „beavatások” csak üres formaságok, hiába vezetik be az embert a fogyasztás templomaiba, világi tanulmányokba, vagy valamely pszeudo-ezoterikus folyamatba. Az ellenbeavatás minősített spirituális gonosztett, amikor a tisztulás és tudati felszabadulás lehetőségét lezárandó vezetnek embereket tévutakra.
A tömeges beavatások látszólag ellentmondanak a jelöltre irányuló személyes figyelem követelményének. Egyes jóga folyamatok, vagy buddhista iskolák – de a történelem során a tömeges térítések formájában a vallások is – kínálnak tömeges beavatásokat, rítusokat. Bódhiszattva avatás a sportcsarnokban, a népszerűsítő előadás után tömeges avatásban fölkínált személyes mantrák, vagy a stadionokat megtöltő házasulandók esketése nem feltétlenül a legkifinomultabb gyakorlatot jelzik. Mégsem tekinthetők velejéig rossznak, amennyiben a megfelelő helyen kezelik az eseményt. Itt az esély felkínálása a fontos, ki hogyan képes élni vele, az a befogadóktól is függ.
Fölmerül még az átavatás problémája, más néven az áttérés. Ide sorolható az a jelenség, amikor a különböző keresztény felekezetekhez tartozó házasodó felek egyezséget kötnek a születendő gyermekek vallásáról (reverzális). Egyes folyamatokban a más felekezetekből betérőket különös tisztító szertartásoknak vetik alá. Nem ritkán az emberek halmozzák a beavatásokat, gyűjtik a mestereket – vagy éppen az úgynevezett mesterek a követőket. Máskor egyazon iskolán belül keres másik mestert a növendék, olykor okkal – ha megingott a hite vagy hitszegőnek bizonyul addigi vezetője – máskor ok nélkül, amikor csak a zúgolódás és értetlenség készteti egyébként hiteles mestere elhagyására. Ilyen esetben a váltás jogosultsága kétséges, és a váltás amúgy is azt eredményezi, hogy addig elért eredményeihez képest visszalép a jelölt. Az átavatás gyakorlatát általában nem helyeslik, mert a szentség kiszolgáltatása megtörtént, és az a későbbi fejleményektől függetlenül érvényes. Hasonló következtetésre jutottak a keresztény egyházatyák, akik a III-IV. században fogalmazták meg, hogy a mise akkor is érvényes, ha a pap nem mindenben felel meg az elvárásoknak.
Olykor mégis előfordul, hogy sajnálatos, valós okok miatt valaki szeretné teljesen újrakezdeni avatási útját, de ez nem általános. Erre akkor van mód, ha hosszas vizsgálódás után megállapítható, a kérdéses vezető nem felel meg a mesterekkel szemben támasztott követelményeknek, és nincs más eszköz a helyzet korrigálására. Áthidaló megoldásnak tűnik a beavató mester mellett az oktató mester intézménye, aki szintén lehet a növendék oltalmazója. Ideális esetben a beavató és az oktató mester egybeesik, de a hagyomány azt is kihangsúlyozza, hogy csupán egyetlen mestertől nem lehet mindent eltanulni.
Az avatások fontos sajátsága az időhorizont. Az erkölcsileg és spirituálisan föllazult modern korban az emberek furcsán bánnak az idővel. Az élethosszig tartó tanulás nem egyenlő a jó pap holtig tanul gondolattal. Így az efemer posztmodern avatás gyakorlatilag szinonim a hűtlenséggel, sekélyes kapcsolatot és korlátozott időtávot takar.
Az avatások vagy szentségek második idő-korlátja az egy életre szóló eskük, fogadalmak. Ilyennek kellene lennie például a házasság szentségének – bár a gyakorlat más képet tükröz. A harmadik fázis a több életre szóló elköteleződés, aminek során például nemcsak testben, hanem misztikus módon is csatlakozik az ember a mesteréhez. Végül az örök életre szóló elköteleződés az abszolút és lelki természetű kapcsolódás Istenhez.
Bhaktivinód Thákur a XX. század elején élt bengáli tanító szerint a példás jellemű és erős hitű ember méltó jelölt a beavatásra és tanítványságra, az igazi guru pedig szentéletű, járatos az odaadás tanaiban, egyszerű, mentes a kapzsiságtól s a hamis tanok befolyásától, s minden cselekedetében természetes mód ügyes.

„A misztérium-beavatások különböző fokozatai más és más szimbolikus jelentést tudatosítanak a jelöltben. Az ókori Mithrász-kultusz misztériumába víz-, méz- és vér általi beavatással fogadtak be jelölteket. Előbb a fény felé törekvő holló-rendbe nyertek bebocsátást, majd a növényi lét közösségét vállaló nümphiosz-fokozatba, azután a megsebzéssel járó katona-rendbe, a sors ellenében erőt és királyi tartást tanúsító oroszlánok közé, majd a jót s rosszat megkülönböztetni képes, kiválasztott ’perzsák’ közé került a jelölt. A hatodik fokozat a fáklyavivő napfutók rendje, mikor az ember nemcsak szolgálja a fényt és igazságot, hanem eggyé is válik azokkal, s bizonyosra veheti, hogy a túlvilágon a bátrak élete lesz az övé. A víz-keresztség lemossa a test szennyét, de a lelket is megtisztítja, a méz-keresztség az örökkévalóság édességére emlékeztet, a fekete bika kiömlő vérében vett vérkeresztség pedig az igazság és a fény bátor harcosai közé történő befogadás jele, egyben a hetedik fokozat, az átlényegülés. E fokozatokon keresztül értheti meg és járhatja be a jelölt a fejlődés útját az emberben lakozó állatiasság legyőzésétől az emberré, majd az emberfölötti emberré válás folyamatában.”

59/2013.
Tornyai Ödön