Magyarországi György

 

A korábban Szászsebesi Névtelen néven ismert Georgius de Hungaria, azaz Magyarországi György, vagy egyszerűen György barát nem jószántából lett keletutazó. Az 1422 körül a Hunyad vármegye szászvárosi járásához tartozó Romosz nevű faluban született tudós szerzetes fiatalkorában, 1438-ban esett a Szászsebes környékére betörő török martalóc sereg fogságába. A szászsebesi iskolában tanuló, feltehetően erdélyi szász származású ifjút a törökök Drinápolyba vitték, s ott eladták rabszolgának. Kereken húsz esztendőt töltött fogságban, gazdáját számos útjára elkísérte, így az akkori Török Birodalom számos részét (főleg Kis-Ázsiát) bejárta, élményeit pedig szabadulása után papírra vetette.

 assetimage2_small

Az Értekezés a törökök szokásairól, viszonyairól és gonoszságáról című vallásbölcseleti fejtegetéseket is jócskán tartalmazó visszaemlékezés 1481-ben jelent meg a németalföldi Utrechtben, s népszerűségére jellemző, hogy 1596-ig legalább huszonötször adták ki újra. Ennek oka az volt, hogy a szabadulása után a Domonkos-rendbe belépett Magyarországi György munkája tekinthető az oszmán-törökök első részletes néprajzi és vallási leírásának, bemutatójának (a témáról nála valamivel korábban Hans Schiltberger írt, de a bajor író elsősorban a hadi-, illetve politikai eseményekre fókuszált).
Visszaemlékezvén a rabságban eltöltött időkre és az akkor tapasztaltakra, György barát magát olyan, a törökök fogságába esett keresztény embernek tartotta, aki kíváncsiságból meg akarja ismerni és meg akarja érteni a törökök dolgait. Ez persze az iszlámra történő áttérés veszélyét is magában rejti, ám ezt kellő ésszel és hittel ki lehet védeni.
Magyarországi György jelentős kultúrtörténeti műve mellett 1499-ben – valószínűleg az utrechti egyetem tanáraként – egy 20 oldalas, három részből álló aritmetikai könyvecskét is megjelentetett (Arithmetice summa tripartita Magistri Georgij de Hungaria), ami az első hazai szerzőtől származó matematikai témájú írás (a kézirat 1893-as felfedezéséig az 1577-es Debrecenben megjelent aritmetikát tartották az elsőnek).
György barát tartalmas életét 1502. július 3-án Rómában fejezte be.

Az oszmán-törökök általános politikai helyzetéről

„Amaz Othmanbeg tehát, valamint utódai, kik tőle kapták nevüket, s kiket othmanoglinak, vagyis Othman fiainak neveztek, mind a mai napig királyai és urai az egész török birodalomnak – s ez a nemzetség annyira gyarapodott a múltban és gyarapodik ma is napról napra, hogy már nemcsak Keleten, hanem Nyugaton is rettegnek tőle. És jóllehet, a Nagy Tatár Keletről elindulva egy ízben fölébe kerekedett [Timur Lenk Ankara mellett 1402-ben legyőzte I. Bajazidot] – már amint erről az én uram szokott volt mesélni –, és jóllehet mert eddig még nem sikerült elérnie a tengeren túlra, nincs ereje a tartós ellenállásra, mégis: azokban az időkben hatalma akkora volt, hogy találni se, hallani se lehetett nálánál hatalmasabbról az egész keleti tájon. Egyébként valamennyi tengeren túli ország mind a mai napig az egykori lakosok neve után elnevezett hét tájon terült el – ugyanis Othmanelinek [Oszman-ili], Ermenelinek [Ermen-ili], Czarhanelinek [Szaruhán-ili], Andingelinek [Ajdin-ili], Mentheschelinek [Mentese-ili] és Karmanelinek [Karamán-ili] nevezik őket.” (56.)

A keresztények áttéréséről

„Ám ez a gonosz szekta nem erőszakkal, hanem a hosszú időn át tartó szokással veszi el a szabad akaratot, miközben megtöri a szív szilárdságát, legyőzi az állhatatosságot, és akkora válságba borítja az ember értelmét, hogy megfertőzötten és legyőzötten végül is arra kényszerül, hogy gyalázatosan megtagadja azt a hitet, amelyért korábban kész volt meghalni.” (61.)

A török és az emberélet

„Nagy kárvallásnak tartják ugyanis, ha egyetlen ember is gyilkosság áldozata lesz. Innen van az, hogy jóllehet a Nagy Török a leghatalmasabb úr, s rengeteg földet és szigetet lenne képes a fegyverek erejével elfoglalni, mégis annyira óvakodik az emberek leölésétől; mert inkább azt akarja, hogy életben maradjanak s adófizetői legyenek, semhogy vérontás árán akarna foglalni és birtokolni. Ebből következően semmiképpen sem akarják megölni az embereket, csakis akkor, ha védik magukat vagy menekülnek előlük. Minden igyekezetükkel azon vannak, hogy elevenen foghassák el őket; így ugyanis egyetlen emberből kettős zsákmány lesz, éspedig: a török azon igyekszik, hogy eladva foglyát, annak teste által elégítse ki saját bírvágyát, az ördög pedig azon, hogy a hitét elvéve, a lelket vihesse nyomorultul magával a gyehennára.” (67.)

A janicsárokról

„Mikor azután ezek az ifjak mintegy húsz vagy valamivel több esztendősek lesznek, visszarendeli őket saját udvarába, és zsoldjába fogadja őket, s attól kezdve neki szolgálnak; ezeket az ifjú katonákat az ő nyelvükön „janicsár”-nak nevezik, s olykor-olykor 30–40000 is van belőlük az uralkodó udvartartásában. Ezek bizonyos jelvényeket viselnek ruházatukon, és mindenekelőtt a fejükön olyan fehér süveget vagy mitrát hordanak, amilyet senki sem merészel használni, hacsak nem az uralkodó udvartartásából való. Vannak azután közöttük kiválasztott íjászok, mintegy öt-hatezren, akik az íjat bal karjukon hordják; a nevük: „szolak”-ok, vagyis „balkezesek”. Az íjuk olyan erejű, hogy nyilaik átvernek minden pajzsot vagy páncélt. Egyébként ők mennek közvetlenül az uralkodó előtt. És ha az uralkodó harcba indul, úgy használja őket, mint valami erős várat. A Nagy Török ugyanis közvetlenül nem bocsátkozik harcba, de ha úgy esnék a dolog, hogy teljes hadseregét megverik, ő maga ezzel a saját hadseregével sohasem szalasztja el a győzelmet. Ahogyan hallottuk, ez történt abban a három napon és három éjszakán át tartó csatában is [az 1444-es várnai csata], amelyet a lengyel királlyal [magyar királyként I. Ulászló] vívott. Ennek során, jóllehet a közönséges hadseregét teljesen szétverte és legyőzte az ellenség, végül mégis ő nyerte el a győzelmet ezzel a saját seregével.” (74.)

A tisztaságról és a tisztátalanságról

„Mert házaikban, ahol étkeznek, semmiképpen sem engedik meg, hogy csirkék legyenek, avagy hogy kutyák lépjenek oda be. És ha véletlenül a csirke vagy a kutya csak hozzáér is a tányérjukhoz vagy a fazekukhoz, abból többé soha semmiképpen sem ennének. Amikor pedig meg akarják enni a csirkét, először hat vagy hét napon keresztül kikötve tartják, s tiszta szemet adnak neki enni. Ha elpusztul egy állat úgy, hogy előzőleg nem metszették át a gégéjét karddal vagy vaskéssel, és nem folyatták el vérét teljesen, akkor semmiképpen sem kerülhet étkezőasztalra a húsa. A testi tisztaságra pedig akkora gondja van náluk különösképpen azoknak, akik a közös imádságokra járnak, hogy sem a ruházatukon, sem a testükön nem tűrik meg a legkisebb szennyet sem. (…) Ez a külső tisztaság az oka annak is, hogy sem bort nem isznak, sem sertéshúst nem esznek. Ahogy ők mondják ugyanis: ezek tisztátalanná teszik az embert.” (80.)

A török nőkről

„Annyi bizonyos, hogy nagy csodálat ébred bennem, ha arra a tisztességre gondolok, amelyet a női nemnél tapasztaltam a törökök között, (…). A törököknél ugyanis nagy gyalázatnak minősülne a férjre nézve, ha felesége akár a saját házában, akár e házon kívül fedetlen arccal mutatkoznék más férfiak szeme előtt. Asszonyaik a legegyszerűbb ruházatot használják, a hivalkodás minden ismertetőjegye nélkül, olyannyira, hogy semmi sincs, ami felesleges lenne rajtuk. (…) Az asszony soha nem merészkedik olyan helyen megjelenni, ahol férfiak gyülekeznek össze, ugyanígy a piactérre sem mehet. Tiltott dolog náluk az, hogy nő adjon el vagy vásároljon bármit is. Nagyobb templomaikban a nők helye el van különítve, (…). A nyilvánosság előtti beszélgetés férfi és asszony között annyira ritka, hogy ha egy álló évet eltöltenél köztük, akkor is aligha tapasztalnád egyszer is az ilyesmit. (…) Ama nagyurak pedig, akik nem tudnak mindig együtt lenni feleségeikkel, őrzésükre eunuchokat tartanak s bíznak meg; ezek akkor buzgalommal őrzik őket, hogy férjükön kívül bármiféle más férfi létezéséről, úgy tűnik, ténylegesen nem tudnak semmit.” (86., 88., 90.)

A török hitvallásról

„A hitvallás, amelyre mint alapra ráépül a törökök törvénye, így hangzik: layllaha hillallach mehemet erczullah. Ez azt akarja mondani a magyarázók közös véleménye szerint, hogy: „Isten az igaz, és Mohamed az ő nagyobbik prófétája”. Mindenkinek az a véleménye, hogy a nehézség a hitvallásnak e megfogalmazásában van. Mert ha már egyszer valakinek sikerül az embereket afelől meggyőznie, hogy az egyetlen Isten imádója, akkor a kegyesség álarca alatt könnyedén szétömleszti a tévely mérgét; ez az a sebző éles kő, amelyhez sokan odaütődve, belehullanak a lelkek vesztének hálójába.” (90.)

Tanítókról, jogtudósokról, papokról

„Azokat, akik jobb előmenetelt tanúsítanak e [polgári] törvények megtanulásában, javadalmas állásokra emelik, ti. a nép közötti ítélkezésre és a nép kormányzására – de ezeknek is két fokozatuk van. A kisebbik fokozatúak neve minetschum, a nagyobbaké pedig müderrisz. A kevésbé képzetteket danismannak hívják; ezeknek elegendő, ha a Koránt jól tudják, valamint azokat a szertartásokat, amelyek az imádsághoz és a törvény gyakorlásához tartoznak, és javadalmat is e szerint kapnak. (…) Papjaiknak pedig nincs elfoglaltságuk a lelkek gondozásában, a gyónások meghallgatásában, a betegek látogatásában, avagy a halottak eltemetésében. A templomaikra sincs nagy gondjuk, de az ereklyékkel, a szent ruhákkal és az oltárokkal sem, mert mindebből semmi sincs náluk. (…) papjaik semmiben sem különböznek a köznéptől, s templomaik sem a közönséges lakóházaktól. Az imádságok rendjét a papok és mások egyaránt elvégezhetik munkájuk elhagyása nélkül; nem fordítanak ugyanis időt az elmélkedésre, a könyvek tanulmányozására, hanem inkább feleségük, fiaik, családi közösségük vigasztalását élvezik; barmaikkal és birtokaikkal kapcsolatos üzleti és pénzügyekkel törődnek, no meg a vadászatokkal, a vadászmadarakkal és a vadászkutyákkal. Mindebből ugyanis semmi sem tilos és semmi sincs elzárva előlük.” (95.)

A misztikusokról

„Vannak ugyanis köztük olyanok, akik a legnagyobb béketűrést részesítik előnyben; ezek semmiféle felsőruházatot nem viselnek, hanem mezítelenül járkálnak, csakis a férfitagjaikat takarják be. (…) Mások közülük az önmegtartóztatást nagy erényét részesítik előnyben; róluk beszélik azt, hogy némelyikük a tökéletességnek akkora fokára jut el, hogy csak a legritkábban vesz magához ételt vagy italt. De akad közöttük néhány, aki még ennél is tökéletesebb fokon, minden testi ital és étel nélkül is megvan. Ismét mások akkora szegénységben élnek, hogy azt beszélik róluk: a földi dolgokra egyáltalán semmit sem gondolnak, s nem is gondoskodnak felőlük, s még csak a holnapi napra sem tesznek félre semmit. Mások viszont az örökös hallgatást tartják, s őket a némák nevével „számit”-oknak nevezik; semmiféle érintkezésbe nem bocsátkoznak az emberekkel nehogy beszédre kényszerüljenek.” (96–98.)

Junusz tanítása a lelki dolgok fontosságáról

„Ne légy óvatlan, nyisd ki szemedet, és fontold meg állapotodat, mert halandó vagy. És ne cselekedj gonoszul ezen a világon, de legyen gondod arra, hogy bűnbánatot tarts elkövetett vétkeid felett. Gondolkodj el a haldoklók sokaságán és azon: hogyan fekszenek a sírokban, s hogyan rútulnak el. Mennyire teli vannak férgekkel, kígyókkal, elaggott arcuk elnyálkásodik, teli vannak rothadással, bűzzel. Az igazak ebben a világban félelemmel éltek és fájdalommal haltak meg, és nem tűnnek szembe; és a szerencsétlen bűnösök nevetnek és vigasztalódnak, azt hiszik, hogy elkerülhetik a halált. Ne keress tehát senkitől sem ellenérvet, avagy ne higgy azoknak, akik a fentiek ellenkezőjéről hoznak fel neked ellenérvet. Tegyen bizonyossá téged a haldoklók szokásos tapasztalata és állapotuk. Vajon hol van Mohamed Musztafa, aki oly nagy tekintélyű volt, hogy úgy tűnt: parancsol az égnek és földnek. És ha őt sem kímélte a halál, akkor senkit se csábítson a világ hiúsága. Ne vakítsanak el tehát az e világi és mulandó dolgok, hanem szorgoskodj az Isten tiszteletében, és barátkozz a lelki dolgokkal, melyek menedékeid lehetnek a vég eljövetelekor.” (141.)

A dervisek táncáról

„Ez nem más, mint az egész testnek bizonyos szabályos és jól ütemezett mozgatása, valamennyi végtag tisztes, méltóságteljes és nagyon illedelmes mozgásaival, a zeneszerszám ehhez alkalmazott, kimért üteme szerint. A végén pedig nagyon gyors mozgással szédítő körforgás következik, mint valami forgatag, s ebben összpontosul ennek a játéknak a teljes ereje. Mert a tüzesebbek közülük akkora gyorsasággal forognak, hogy meg sem lehet különböztetni: ember-e vagy szobor az, akit magunk előtt látunk. Ezzel azt mutatják ki, hogy testüknek bizonyos természetfeletti mozgékonysága van. És jóllehet, akad olyan személy, aki a tánc egyéb alakzataiban utánozni tudja őket, de nem akad senki – legyen bármennyire alkalmas és tevékeny személy is –, aki ebben a forgásban valamennyire is utánozni tudná őket. Miután már mindegyikük táncolt, egyszerre felkelnek valamennyien; ekkor összekavart rendben táncolnak tovább, bizonyos könyörgő hangokat hallatva, mégpedig azoknak üdvéért, akik a felajánlást tették, illetve alamizsnát adták.” (99–100.)
Felhasznált irodalom
Georgius de Hungaria – a „Szászsebesi Névtelen”: Értekezés a törökök szokásairól, viszonyairól és gonoszságáról. Ford.: Kenéz Győző. In: Rabok, követek, kalmárok az oszmán birodalomról. Közreadja: Tardy Lajos. Gondolat, Budapest, 1977. 49–153.
Magyar utazók lexikona. Szerk.: Balázs Dénes. Panoráma, Budapest, 1993.
Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái, IV. Budapest, 1896.
Új magyar életrajzi lexikon II. Főszerk.: Markó László. Helikon–Magyar Könyvklub, Budapest, 2001.

 

Szendrei László
60/2013.