Tág a szív, akár a világ…

 

Az elmét a szívünkben kellene tartani mindaddig,
Míg nem érjük el a végső, Legmagasabb Szintet.
Ez a bölcsesség és ez a felszabadulás,
Minden más csak szó.
(Maitri-upanisad, 6.24)

Krishna Das napjainkban a nyugati világ egyik legismertebb kirtan énekese (kirtanvala). Népszerűségének egyik oka az lehet, hogy a szanszkrt szövegeket nyugati stílusú hangszereléssel dolgozza fel, előadásain a keleti és nyugati hangszerek harmóniája valósul meg. A zene mégis pusztán kísérője annak a szövegnek, mely a lélek megtisztulását teszi lehetővé. Ahogy mondani szokta, lelkünk számára a gyógyszer a Szent Név, és az orvosság bevételéhez szükséges édes szirup a zene.
Kezdetben buddhizmussal foglalkozott, majd huszonévesen találkozott a hindu filozófiával, annak is a bhakti jóga nevű ágával, ami rögtön megtetszett neki. Mestere, Neem Karoli Baba (Maharaji) vezetésével mélyült el a bhakti rejtelmeiben. Ekkor Indiában élt.

Krsnadász

Személyesen először 2010-ben találkoztam vele Londonban, amikor egy jóga stúdióban tartott előadást, workshopot. Az előzetes programleírásban közös gyakorlást hirdettek. Ez a lehetőség kicsit bizarrnak tűnt számomra, hiszen az énektudásom nem éri el azt a szintet, hogy bárkivel együtt énekeljek, pláne nem olyan emberekkel, akik ezt hivatásszerűen űzik. Persze a kirtan nem igazán az éneklésről szól, hanem a Szent Név erejéről, de mégis, a belém nevelt gátak korlátot szabtak számomra. Arra gondoltam, majd csöndben hallgatom, míg a többiek énekelnek, meghúzva magamat valamelyik sarokban.
Természetesen minden másképpen alakult. Semmi jelentősége nem volt, hogy milyen is a hangom. Sok beszélgetés, kevés ének. Történeteket hallhattunk a kezdetekről, a nehézségekről és legfőképpen Maharaj-ji-ról, a tanítómesteréről.
Nagyon megfogott az előadás szeretetteljes légköre, Krishna Das tiszta őszintesége. Tabuk nélkül tárta fel életútját, ami nem volt mentes a bukdácsolástól sem. De a nehézségek mindig megerősítő tényezőként hatottak a személyiségére.
A legvonzóbb az az egyszerűség, ahogy a megvalósítás útjáról beszél. Nem ígért gyors előrejutást, azt állította: kitartással és akaraterővel mindenki megérkezhet a szeretet birodalmába, ahol feltétel nélküli a szeretet, független mindentől és mindenkitől. Ahogy mondta a Szent Név ereje minden határon túl van, és bár mindannyian rendelkezünk nehezítésekkel, értetlenséggel vagy akár lelkünk kibontakozását akadályozó személyiséggel, a Szent Nevek ismétlése megtisztítja lelkünk tükrét.

Krishna Das-t nyugaton a szeretet hírnökének tartják, főként az Egyesült Államokban van ez így, ahol született és él. A kirtannal, az énekléssel a szeretet tiszta megvalósítása a célja. Amiről beszél, amiről énekel, azt éli, és előadásai során erre ad lehetőséget a hallgatóságnak is. Kapcsolata gurujával egészen különleges, példaértékű az a szeretetteljes elfogadás, ami minden pillanatban jelen van benne iránta.

Sokat hallottuk tőled a kirtan szót. Mit jelent ez a kifejezések valójában?

A szó az indiai hagyományból ered. Azt a speciális kántálást nevezik kirtannak, amikor az emberek éneklés révén szabadítják föl a szívükbőla Szent Neveket, Isten különböző neveit.

Ezek mantrák? Mi a különbség a mantra és a kirtan között, azon túl, hogy a kirtanhoz zene is tartozik?

A kirtan a Szent Nevek ismétlését jelenti, ami nagyon mélyreható folyamat, ezáltal érthetjük meg, élhetjük meg az igaz valóságot és szeretetet. A mantrák viszont nem csak Szent Nevek lehetnek. Mantra lehet akármi más is, aminek segítségével elérünk valamit: megtalálunk titkos dolgokat, megállíthatunk egy vonatot… Tehát a mantrának lehet sokféle célja, de a kirtan a szív feltárására való, éneklés segítségével.

Szóba jött a szeretet. Szerinted mi a szeretet? Tanulható vagy tulajdonság?

A szeretetet nem kell, és nem lehet tanulni, hiszen mindenki szívében jelen van. Csak kevésbé nyilvánul meg, ha befedte valami.
A szívünk olyan, mint egy tükör, ami a legbelső lényegünket tükrözi vissza, de ha a tükör porral fedett, akkor a visszatükröződés is hamis. Az a „por”, ami belepi a szív tükrét nem más, mint önös vágyaink: harag, mohóság, szégyen, félelem és a kötődéseink. Amint képesek vagyunk elengedni őket, belső szépségünk kiteljesedik és fénybe borul a tükör.
Ahhoz hogy ezt elérjük, meg kell tisztítani a szívünket, ennek az útja a Szent Név ismétlése. Mindenkiben ott van a Legfelsőbb, hiszen Ő mindenek az eredete, és ahol ott van Isten, ott van a szeretet is. Ő a szeretet. Nem tanulni kell, hanem megnyitni magunkat, lesöpörni a port a szívünk tükréről, hogy megnyilvánulhasson a valóság, a szeretet. Ha sikerül tiszta szívvel kiejtened az Úr nevét – akár csak egyszer – minden feltárulkozik. Az éneklés hozzásegít, hogy megtaláld magadban a Gurut, és a Legfelsőbbet, akik belülről szeretnek téged, olyannak, amilyen vagy. Ők a szeretet, ami benned él.

Aki mindenhol Engem, és mindent Bennem lát,
számára Én sohasem veszek el, s ő sem vész el számomra soha.

Aki a szeretet egységében van velem, engem
szeret, bármire is tekint, s éljen bárhol az ilyen személy,
valójában mindig bennem él.” (Bhagavad-gítá 6.30-31.)

Milyen gyakorlat vagy életmód segíthet hozzá ehhez a folyamathoz?

Volt egy nagy szent, Sri Ramakrishna a 18. században. Ő beszélt arról, hogy miként működik ez a gyakorlat. A Szent Nevek (Ráma, Krsna, Siva…) kinyilatkoztatott nevek, amelyek alászálltak és azért érkeztek meg ebbe a világba, hogy képesek legyünk érzékelni az isteni harmóniát, hogy a kapcsolatunk folytonos legyen, hogy a neveken keresztül lehessünk együtt. Tehát elhozták a Neveket, elismételték nekünk és meghallottuk. A hallás és ismétlés fokozatosan elvisz minket oda, ahonnan a Nevek jöttek. Eljöttek ebbe a világba, hogy felismerjük és megértsük őket. Ramakrishna azt mondta, hogy amikor elismétled a nevet egy magot ültetsz el. A magot a szél a háztetőre repíti, egy régi ház tetejére valahol Indiában, a senki földjén, távol mindentől. Beékelődnek a napon szárított pala lapok közé ezek a magok. A monszun, a napsütés felmorzsolja a tető cserepeit, és a magokat megerősíti, növekedésbe indítja. Ahogy a cserepek eltöredeznek, a magok gyökeret eresztenek a tetőben. Az összes mag gyökeret ereszt és növekedésnek indul. A gyökerek teljesen felmorzsolják a háztetőt, majd az egész házat bekebelezik és lerombolják. Ez a ház a mi hamis egónk, amiről azt hisszük, hogy mi vagyunk, amilyennek látjuk magunkat.
Mindenki úgy érzékeli magát, mint egy különálló, teljes egységet. Úgy létezik a külső és belső tér, mint ahogy a házban kint és bent van. De mikor leomlik a ház, megszűnik a tér osztottsága, csak a jelen létezik. Ez nem azt jelenti, hogy elveszítjük magunkat, csak a szerkezet omlik le, az elkülönülés, a kicsinység, az aggodalom. Az aggodalom, aminek az alapja, hogy ez én vagyok és minden más, minden rajtam kívüli – más. Ebben az állapotban valósággá válik az egység, az azonosság, amiről a mai világban nagyon kevés szó esik. A divat ma a másság, a különbözőség, ami önmagunkba zár minket.
Arról azonban nem beszél Ramakrishna, hogy mit érzel a Szent Nevek ismétlése közben, mert az nagyon esetleges és a folyamat szempontjából tulajdonképpen lényegtelen. A fontos az, hogy bármit érzel, csak kitartóan ismételd a Szent Neveket, mert ez vezet vissza arra a helyre, ahonnan kiszakadtál… Ha nem törik meg a folyamat, idővel felismered saját természetedet: a boldogságot, örömet és a szeretetet. Nagyon megnyugtató állapot, amikor képes vagy felismerni ezt az azonosságot, az örök boldogságnak ezt az állandó, folyamatos jelenlétét.
Tehát a Szent Nevek ismétlése által ültetjük el a magvakat, amik túl vannak a jó és rossz fogalmán, más dimenzióból származnak.
Cselekedeteivel az ember elveti a karma magjait. Vajon mi sarjad ki, ha a szégyen, a félelem, az egoizmus magvait ültetjük el? Ugyanaz, csak egyre több lesz belőle. A szent nevek zengése is magvetés, de ezzel a gyakorlattal olyan magvakat ültetünk el, amik túl vannak lent és fent, jó és rossz határain. Csak az a lényeg, mi van az ember szívében.
Mi az, ami belülről jön, amit soha nem mások adnak neked. Vannak, aki a helyes irány felé segítenek, de az úton magadnak kell haladni, saját erőből, a saját testeddel. Senki nem tud helyetted megvilágosodni!

Mi nehezíti ezt a folyamatot?

Az, hogy állandóan gondolkodunk, ráadásul hiszünk a gondolatainkban. Mindent valósságnak tartunk, amit gondolunk. Megfigyelted már? Ez őrület! Reggel felébredsz, azt gondolod, ez egy rossz nap. Vajon miért érzed így? De nem így érezzük, csak azt hisszük, hogy így érezzük. Ez pedig elég ahhoz, hogy valóban így érezzük. Soha nem kérdőjelezzük meg a hitünket abban, amit a gondolatainkról vélünk. Valahogy le kell lassítanunk ezt a folyamatot. Egy csöndesebb belső világra van szükségünk. Meg kell találnunk a lehetőséget, hogy el tudjuk engedni a gondolatainkat és érzelmeinket.

Mi az, ami elvezett ebbe a mondjuk úgy, más tudatállapotba?

Az éneklés, a zengés. Semmi mást nem kérnek tőled csak, hogy énekelj. Nem kell semmi különlegeset tenned, csak folytatni a Szent Nevek zengését. A másik kérés, hogy figyelj arra, amit csinálsz, jelen esetben az éneklésre. Ez az univerzum legnehezebb dolga. Annyira arra vagyunk nevelve, hogy folyamatosan gondolkozzunk, hogy nem tudunk igazán odafordulni semmihez. Folyamatosan álmodunk. Van, hogy ez hasznos, hiszen elképzeléseink, álmaink hozzák létre az alkotásainkat is, de a mindennapi életben, az úton haladva, az életed folyamán, meg kell tanulni figyelni. Tehát ahogy a gyakorlatunkat végezzük, énekelünk, én énekelek először és neked meg kell hallgatnod engem, utána magadra kell figyelned, magadat is hallanod kell. Az emberek körülötted szintén énekelnek, meg kell tanulnod őket is meghallani. Idővel képes leszel egy versszakot elénekelni anélkül, hogy gondolataid elkalandoznának. Viszont, ha nagyon megfeszítetten akarsz figyelni, akkor biztos, hogy teljesen elveszel. Ahogy Buddha tanította: nem túlfeszítve és nem túl lazán. Keskeny ösvény az, ahol a figyelmedet fenntartva tudsz haladni. Hosszú időbe telik, míg eléred, de nem baj, ne siess, csak lassacskán haladj. A spontaneitáshoz és a megvilágosodáshoz életek millióira van szükség. Ne szaladj, mert csak megsérted magad!
Énekelj, és mikor észreveszed, hogy a figyelmed elszállt és nem hallod a zenét, halljad és gyere vissza. Minden alkalommal, mikor észreveszed, hogy nem figyelsz, csak gyere vissza. Ne aggódj a megtapasztalásaid miatt. Ez nem tőled függ. Csak maradj itt és fogadd be, ami jön. Ne akarj.
A Szent Nevek állandó ismétlése, fokozatosan, de biztosan elvezet a jelenbe, a jelenlevésbe, ami mélyen bennünk van, de hamis dolgokkal van lefedve. Milyen nehéz tudatosítanunk azt, hogy a gondolataink folyamatosan arról szólnak, mit kaphatunk a külvilágtól.

A folyamat nagyon egyszerűnek tűnik, mégsem valósul meg egykönnyen. Mi az akadálya ennek?

Nyugaton születni kettős tapasztalást hoz. Egyrészről jó, mert többnyire megvan minden alapszükségletünk, kényelmünk az életben, függetlenül attól, hogy emberi problémákkal természetesen itt is szembe kell néznünk. Van mit ennünk és van hol laknunk. A harmadik világhoz viszonyítva jó helyzetben vagyunk, de ezért az anyagi komfortért, nagy árat kell fizetnünk. Viszont ez az anyagi biztonság teszi lehetővé azt is, hogy tudjunk a lelki dolgokkal foglalkozni! Hiszen, ha a minimális létfenntartásra kell fordítanunk minden energiánkat, nagyon nehéz közben még a lélek rejtelmeit kutatni.
Egy Mikiegér, Donald kacsa világban születtünk, és ez a világ nem ismeri fel saját spirituális útját. Ebben a helyzetben, már az is nagyon kiemelkedő teljesítmény, ha valaki felismeri azt, hogy ez a spirituális út létezik. Egy kifelé forduló világban, egy anyag által determinált térben élünk, ahol azt tanítják, hogy a boldogság valahonnan jön, a külső dolgokból ered. Az egész életünket azzal töltjük, hogy különböző gombokat nyomogatunk – mint autó, ruhák, kapcsolatok, pénz, és sok más elénk rakott gomb –, amiről azt hisszük megadják a kívánt örömérzést. Azzal töltjük minden időnket, hogy megszerezzünk dolgokat, hogy megtartsunk dolgokat, használjuk őket. Ha nincs semmink, aggódunk, hogy legyen. Ha van valamink, aggódunk, nehogy elveszítsük. Így nem lehet nyerni!
Nagyon nehéz befelé fordítani a tekintetünket, érzékelni valami láthatatlant, valamit, amit a nyugati kultúra nem ismert fel, amiről nem is tud.
Másrészről különállónak és nagyon másnak érezzük magunkat a többi embertől. Elfelejtettük, hogy ami igaz fizikai, vagy érzelmi szinten, az nem feltétlenül igaz lelki síkon. Ez egy olyan tévedés, amit mindenki megtapasztalt már. Az én világom különbözik a te világodtól, nekem is vagy egy univerzumom, és neked is megvan a saját univerzumod.
De ha mélyebbre hatolunk, megtaláljuk az azonosságot is, és azt az Önvalót, ami mindannyiunkra kisugárzik. Ez olyan, mint a holdfény, ami utat mutat a sötétben, és ugyan mindent más formában jelenít meg, de maga a fény nem különbözik.
Nehéz tisztáznunk az érzéseinket, hiszen a szív nem érzelmi állapot. Érzelmek jönnek s mennek… A szív nem is egy pumpa, ami a mellkasunkban helyezkedik el. Ez olyan hely, ami mindannyiunkban megtalálható, ahol pontosan tudjuk, kik vagyunk. Ez az igazi otthonunk egy építő eleme. Ez az elem sokkal mélyebb, mint a gondolataink vagy az érzéseink, ez inkább a jelenlevés természetessége, a saját jelenlétünk. Akik a lelkünk mélyén valójában vagyunk, és az, akinek hisszük magunkat örök párbeszédet folytatnak.
A szív, amit Indiában csidákás-nak neveznek, az elme égboltja, a tudatosság ege, a mi Önvalónk. Az önvaló nem köthető helyhez, ez magába ölel és tart mindent, nincs semmi ezen túl. Ez azigazi otthonunk.
Egy pillanatra kiemelkedünk, mint a hullámok a tengerből és letekinthetünk a boldogság tengerére, ahol a szeretet lakozik. Ez a felemelkedés csak ideiglenes. A hullám is csak vízből van. Az óceán felszínét a szél felfodrozza és ebből lesz az, amit mi hullámnak hívunk. Ez így teljesen érthető, de mégis, a hullám sose volt más, mint víz. Amikor a hullámmal azonosulunk, azt hisszük, mi vagyunk a hullám. Mikor a vízzel azonosítjuk magunkat, akkor csak víz van hullámtalanul. Ha mi, mint emberek, a testtel, ezzel a hullámmal azonosítjuk magunkat, akkor a többi embertől, a többi hullámtól elkülönülve érzékeljük magunkat. Mikor mélyebbre hatolunk önmagunkba, képesek vagyunk szabadon gondolkodni és megtapasztalhatjuk a tenger-lét minőségét, az azonosságot. A kirtan közelebb hozza a felszín alatti valós értelmezést, mert a Szent Név a hullámok alatti helyről jön.

Külön lehet-e választani a szeretetet a boldogságtól?

Nem igazán. Ha Isten a szeretet, mi más lehet a boldogság rajta kívül, a vele való együttléten kívül, a szeretetben levésen kívül?

Nevezhetjük a kirtant egy gyakorlatnak, vagy inkább útnak?

Mikor elkezdtek interjúkat készíteni velem, az egyik újságíró azt kérte, hogy beszéljek az én spirituális gyakorlatomról, a kirtanról. Nagyon meglepődtem, mert soha nem gondoltam, hogy gyakorlatot végzek. Nem igazán tudtam válaszolni.
De ha mégis a lényegét kérdezik ennek az úgynevezett „gyakorlatnak”, az a Nevek ismétlése, töretlenül. Minden ebből fakad, hiszen a Szent Név magába ölel mindent. Mikor teljes szívvel tudom ezt tenni, nincs semmi a Neveken kívül, akkor eljön a teljesség. Mikor igazából kirtanozok, semmi nem számít, az sem, hogy mi van az elmémben. Nem kell aggódni miatta, csak hagyni, hogy elmenjen. Ilyenkor nincs más út, mint az éneklés. Nem kell gondolkodni valamin, vagy elképzelni dolgokat, csak énekelni. Nem kell eseményekre vágyni, csak énekelni.
Eleinte az elmém mindenfelé csapongott, minden másodpercben elkalandozott valahova. Ez a szépsége ennek a gyakorlatnak, elkezdjük ott, ahol éppen tartunk, egy kicsit elveszünk a gondolainkban és visszatérünk. Abban a pillanatban, ahogy észrevesszük, hogy elvesztünk, már vissza is tértünk. Ez csodálatos! Többségünk 40 milliárdszor is elveszik, de ez nem gond, mert abban a pillanatban, hogy ezt felismertük, már vissza is tértünk. Aztán a gondolatainknak köszönhetően újra szétcsúszunk, de micsoda különbség van a visszaérkezés és az ott maradás között!
Az első lépés az, hogy vegyük észre, amikor elvesztünk. Ezt a tudatosságot nem tudjuk úgy megtartani, mint ahogy megmarkolunk egy darab süteményt. Ez nem olyan dolog, amit meg lehet érteni. Ezért csak az volt a kérés, hogy énekeljük a Szent Neveket. A kirtan elvisz minket a belső lényegünkhöz, és így egyre könnyebb az életünk, egyre egyszerűbbé válik számunkra a problémák megoldása.
Egy bizonyos oknál fogva mégis nevezhetjük gyakorlatnak a kirtant: ugyanis csak akkor alakít át bennünket, ha rendszeresen gyakoroljuk.
Évek óta ez az én gyakorlatom, de hosszú időbe tellett, míg észrevettem, miként alakít át. Ha vizesek akarunk lenni, be kell ugrani a vízbe. Ha vizesek akarunk maradni, meg kell tanulni úszni, de legalább is lebegni a vízen. Olvashatunk a cukorról, meghallgathatjuk mások véleményét, de ha érezni akarjuk az ízét, meg kell kóstolnunk. Azért végezzük a gyakorlatainkat, hogy saját tapasztalatokat szerezzünk. Annak érdekében, hogy ezek segítsenek át a nehéz pillanatainkon, amikor életünk próbatételeihez érkezünk – elveszítünk valakit, megbetegszünk, balesetet szenvedünk, vagy valaki meghal a környezetünkben – folyamatosan zengeni kell a szent neveket, és idővel majd látjuk, hogy megerősödünk, könnyebben vesszük az akadályokat.
Azt hiszem, a kántálás vagy bármilyen más spirituális gyakorlat hozzá segít minket, hogy a akadályokat jól tudjuk értelmezni, hogy ne haljunk bele a szívfájdalomba. Szerintem mindenkinek szüksége lenne valamilyen spirituális gyakorlatra. Fontos a szívünket jó helyen tartani, máskülönben elveszhetünk és csak lebegünk céltalanul. A spirituális gyakorlat egy kapocs, egy biztosíték lehet. Megtalálni az utat az életben maradáshoz, a tovább haladáshoz akár fizikailag, akár érzelmileg, akár spirituálisan. Nehézségei mindenkinek vannak, ez így van rendjén, de, hogy miként értelmezzük ezeket a helyzeteket és ki hogyan tud kiemelkedni belőlük, hát ez a nagy titok!

Mi a működési elve ennek a folyamatnak?

Az éneklés által megváltoztak az érzéseim, ahogy a világot látom magam körül, mert megváltozott az önértékelésem. A kirtan és a Szent Név felfedi azt a szépséget, boldogságot és szeretetet, ami mindannyiunkban jelen van. Megmutatja, hogy ezzel eleve rendelkezünk. Ez rendkívüli dolog! Az édesanyám nem tudta, az édesapám sem tudta, senki sem tudta a családban. Soha nem volt módom megtanulni. De a hiányérzet ott volt bennem, hogy kapcsolódjak valamihez, ami jó, boldogító, csak még nem ismerem. Ezért mentem el Indiába. Valami belül azt súgta, hogy ott tudnak erről a titokról, amit én is meglelhetek. És megtaláltam a Gurumat, aki elvezetett a kirtanhoz, a Szent Név énekléséhez.

A tanítvány találja meg a lelki tanítómestert, vagy a guru megy el a tanítványhoz?

Ez olyan, mint amikor alszom, és valaki odajön, hogy felébresszen. Én hoztam oda őt, vagy ő jött felébreszteni? A guru jelentése: ébren levő. A tanítók ébren vannak, mi alszunk. Semmit nem tehetünk azért, hogy felébredjünk. Ezért valójában nem te találod meg a mesteredet, hiába tűnik úgy. Ne feledkezzünk meg arról, hogy a guru nem egy fizikai személy. Guru, Isten és az Önvaló természetükre nézve, lényegileg nem különböznek egymástól.
Ez az igazság. Ha szükséged van valakire, akiben felismerheted a gurut, akkor az nem a hétköznapi személy, hanem az, aki belül lakozik. És ne gondold, hogy amikor a gurud teste elpusztul, azzal a tanítómestered is meghal. A guru nem hal meg, hiszen ő mindig ébren van.
Mi alszunk, és azt hisszük, az összes álom igaz. Ő jön, felráz minket, de mi nem akarunk felébredni, sőt, mindent megteszünk a felébredés ellen. A mi oldalunkról talán úgy tűnhet, mi találjuk meg a mestert, mert talán keresünk valakit, a tanítót, de ez csak a mi szempontunk. Az igazság az, hogy a guru mindig veled van mert ilyen a valós természeted.

Mi az amit ilyen módon a Gurudtól kaptál?

Maharaj-ji orvosságot adott nekem. Hogy a gyerekek bevegyék a gyógyszert, azt el kell rejteni egy édes szirupba, ami jelen esetben a zene. Esetünkben az igazi orvosság: a Szent Név, az édes szirup pedig: a zene. Az eredmény az, hogy a betegség megszűnik, ezáltal kap teret a boldogság. A kirtan nem igazán a zenéről szól. A Szent Név gyógyító hatása akkor nyilvánul meg, amikor a betegségünk, vagy a helytelen szemléletünk szűnik meg, és felébred a belső erő, a biztonság, és a jó érzés állapota. Ez pedig egyre erősebb lesz, minél mélyebbre merülünk a szívünkbe.
Ram Das gyakran említi Tukaram Maharashtra-i szent mondását ezzel kapcsolatban:
„Isten nevének ereje által egyesek megtudnak olyan dolgokat, amit mások nem tudnak, meglátnak olyan dolgokat, amit mások nem látnak, képesek lesznek úgy beszélni, ahogy mások nem, és találkoznak olyan dolgokkal, amikkel nem lehet találkozni. Kiszámíthatatlan a szent név hatása és eredménye.”
Indiában azt mondják, hogy Isten túl van minden anyagi néven és formán, túl van az elmén akár férfié vagy nőé az. Ő az igazság abszolút állapota, de szintén az abszolút jelenlevő, aki személyes formájában válaszol az őt szeretettel szólító hívei szívén keresztül. Az összes lelki lény a szeretet ajtajában áll – a szeretet által juthatunk el szívünk legmélyére. Mindezek után Isten a szeretet, és a szeretet Isten.

Számunkra a név a minden,
A külső megjelenés,
A Teremtőnek viszont
Minden dolgok megnevezése a benső valóság. (Rumi)

Meghajlok a félistenek előtt, mikor meglátogatom a templomukat, akkor is, ha nem tapasztaltam meg az ő mélyebb valóságukat, meghajlok az előtt, amit képviselnek számomra, ami az isteni hatalom és szeretet. Mindez túl van az elménés az értelmen, de szívvel megérezhető.
E magasabb lények a tudatosság különböző szintjeit képviselik, ahová el lehet jutni. Ahogy én megértettem, nem fizikai síkon léteznek, hanem a tudatosság egy magasabb síkján. E magasabb tudatállapot elérése a számunkra is lehetséges, mégpedig a szereteten keresztül
Minden az Isteni Név hangzásában létezik. A Szent Név tiszta szívvel való ismétlése által minden feltárulkozik, amit tudnunk kell, és minden, aminek meg kell történnie megtörténik anélkül, hogy gondolnánk rá vagy az értelmünkkel boncolgatnánk. Minden Szent Név ugyanabból a gyökérből fakad. A Nevek ismétlése által felébresztjük a végső természet jelenlétét a saját szívünkben.

Egyedül vagy együtt hatásosabb a kirtan?

Számomra sokkal erőteljesebb, mikor másokkal együtt éneklek. Abban a pillanatban, ahogy elkezdem, tudom a módját, tudok mindent az előadásról. Nem tudom, miért működik így, de így van. Másfelől hagyományosan is csoportban művelik a bhadzsant, az imádatot. Van egy vezetője a csoportnak, aki biztonsággal viszi a többieket, hogy mindenki azonos oldalon legyen az énekeskönyvben, és az összes energia azonos irányba áradjon. Ez nagyon erős folyamat. Egyedül szintén izgalmas faladat, de eltérő tapasztalást nyújt. Ilyenkor mindent nagy odafigyeléssel elő kell készíteni a saját elmédben. Viszont, ha csoportban vagy, a hang és a többi ember figyelme segít kilépni a saját belső zártságodból. Azt hiszem ez nagyon hasznos. Biztos, hogy nem kötelező a csoportos éneklés. Nem arra kell várni, hogy találj egy csapatot, csak kezdj el énekelni magadban. Használd a CD-ket, és énekelj velük. A zene szól, ott az ének, de te mégis magadban énekelsz, hallod a saját hangodat és különböző módokon gyakorolsz. Ez nagyon hasznos.

A kirtan valamely vallás része?

Nem igazán. A hindu szemlélet szerint hindu, a tibetiek szerint tibeti, főleg ahogy a tibeti buddhisták énekelnek. De ez mégis alapvetően jóga, és a jóga nem vallás, a jóga egy metódus az elme felszabadítására és a szív felszabadítására. Ha nincs vallási kapcsolatod, ez is rendben van, de ha van az is rendben van. Az éneklés működik, függetlenül attól, hogy hiszel benne vagy sem. Ez a szépsége az egésznek. Elsőre nem kell hinni semmiben, csak gyakorolni kell. Ha szereted, folytasd. Nem szükséges egy bizonyos előírásos imádatot követni, nem kell aláírni semmit, hogy hova tartozol.

Mi a legemlékezetesebb emléked Maharaj-jival kapcsolatban?

Számomra a legkedvesebb megtapasztalás az volt, mikor Maharaj-ji mögött állhattam és láttam az előtte ülők tekintetét. Csodálatos élmény volt észlelni, hogyan alakult ki egy lágy, örömteli együttlét: hogyan tűntek el az élet redői a résztvevők homlokáról, hogyan tisztult ki a tekintetük. A szemöldökráncok kisimultak és mosolygödröcskékké változtak, a könnyek leperegtek, az arcok sírásból nevetőre fordultak. Ez a világon a legcsodálatosabb dolog.
Ahogy járom a világot, saját magam is megtapasztalhatom ezt, estéről estére. Úgy érzem, újra ott ülök, és újra láthatom Maharaj-ji édes szeretetének hatalmát, ami lemossa a szomorúságot az emberi arcokról, és ragyogóvá teszi őket. Pont ugyanúgy, mint akkor: csak szemlélő vagyok, ő formál mindent.
Az emberek, akik vonzónak tartanak, nem hozzám vonzódnak valójában, hanem azzal szeretnének kapcsolatba kerülni, amit én is kerestem. El akarnak jutni oda, ahol ez a szeretet létezik. Mindez egyáltalán nem rólam szól és szólt, még akkor sem, amikor azt hittem, vagy szerettem volna azt hinni, hogy igen.

 

Ubornyák Katalin
60/2013.