Látni, hallani, érezni

Srírám, az idős bölcs és az ifjú sokáig szótlanul álltak. Mohan lassan megnyugodott, aztán elindultak a szent folyam felé. Ekkor vették észre a megelevenedő környezetet, ami eddig szinte festett színfalként szolgált csupán. Hogyan lesz a merev festményből eleven kép? Azt is érdemes elgondolni, hogyan dermedt háttérmotívummá az addig eleven környezet. Átminősülés ez, mindkét irányban.

 – Tudom, mit keresel – mondta megnyugtatóan Srírám. – És hidd el, amit keresel, az létezik!
– Igen, remélem, hiszem, létezik.
– Létezik tőlünk függetlenül is, de ha hisszük, személyesen nekünk is elevenebben kezd létezni. Nagy titok ez. Sokan csak azt mondják: hiszem, ha látom, de te tudod, ez fordítva igaz: ha hiszed, látni is fogod!
A folyó partján sokadalom gyülekezett. A szent évforduló ünnepe mindig tömegeket vonzott. Ilyenkor benépesült a part addig árva szakasza is, a híd környéke árusoktól és látogatóktól nyüzsgött. Ahogy a sikátorból a szabad partra jutottak, magával ragadta őket a forgatag. Ez már nem a néhány pillanattal korábbi szent és áhítatos élmény volt, hanem a sodródás, a feloldódás, az ellenkezés feladásának megtapasztalása. Mondják, aki ellenkezik a sorsával, azt a végzet kényszeríteni fogja, aki viszont engedelmeskedik, azt közelebb viszi céljaihoz. Ilyen a tömeg is. Amikor ellenkezik az ember, és keresztül akarja fúrni magát a hömpölygő emberáradaton, aligha sikerül neki. Mindenkivel szembe megy és mindenki szembe jön vele. Ha lát egy rést és befurakodna, hogy előrébb jusson, összezár előtte a tömeg, megszűnik az átjáró, sőt, még erőteljesebben taszítja vissza az emberek áthatolhatatlan fala. Látszólag amott kevesebb az ember, s mire odaérsz, már ott vannak többen, s ahonnan nagy nehezen odébb vergődtél, valósággal üresnek tűnik a tér. Mindhiába, ellenállás ott mutatkozik, ahol az efféle emberi akarat megnyilvánul.
Asszonyok tolonganak a parton, a vízbe gázolva mártóztatják meg a kisgyermekeket. Azok pucéran visítanak, egyik örömében, másik ijedtségében. Csak akkor nyugszanak meg, ha anyjuk magukhoz öleli a víztől csöpögő testüket. A melegség, a biztonság… Odébb a nők fürdőznek, száríban gázolnak a vízbe, telt idomaikra simul a nedves ruha. Tekintetükben elszánás, markukban a vízbe föláldozandó rizsszemek és virágszirmok. Elmondják imáikat, kecses mozdulattal a víz sodrába vetik fölajánlásaikat. Összekulcsolt kézzel elrebegik még összes kívánságukat, családjuk üdvéért, a gyermekek jólétéért, számukra így kerek a világ. Aztán még néhány csepp vizet hintenek saját fejükre, meghajtják magukat, majd kijönnek a vízből. Ekkor vége az áhítatnak, folytatódik az olykor hangos és heves beszéd az asszonynépek között. Fésülik hajukat, derékig érő fekete hajzuhatagukat – hol a fésű, hol a kendő? Vissza az élet realitásába, már kielégült a lelkük, megbékítették a sorsot és a Jóistent. Ők már elvégezték dolgukat, most már Istenen a sor, hogy megvédje őket, s mindenről gondoskodjon. Számukra az élet nem töprengés, hanem egyszerű feladat, amit meg kell oldani. Nem kibogozhatatlan szofizmákra és fejtegetésekre van szükség, hanem betevő falatra, és akkor mindenki biztonságban érzi magát. Étel adás és élet adás…Másutt egy apa füröszti fiát. A kis kölyök derekát fekete selyemfonál övezi, rajta apró ezüstfüggő, ez az egyetlen ruházata. Kapaszkodik apja kezébe, mert érzi, azért veszélyes a vízbe mártózni. Arcán egyszerre a fürdés izgalma és a veszély ijedtsége, nem is tudja, kacagjon inkább, vagy sírjon. Apja arcán azonban mélységes öröm, tekintete csupa jóindulat, ahogy két kezével fia hóna alá nyúl, s úgy mártja a vízbe a kicsit, hogy közben le sem veszi szemét a fia arcáról. Az meglepődik, mert hűvös a víz, de jól is esik neki. A vízcsöppek legurulnak a vékony lábakon, haja csapzott, szeme vidám, és már döntött – kacag apjára. És apja tekintetében nemcsak a pillanat önfeledt mámora csillog. Ott van szemében a remény, sőt a tudatosság és a bizonyosság fia sorsát és jövőjét illetően. Ott van tekintetében az örök apa áldó pillantása, ami mérhetetlen támaszt és biztonságot nyújt a felnövekvő férfiembernek. Sőt, ott van benne az örök atya, a minden létezőnek magját adó Istenatya transzcendens látomása is. Mert Ő örvend a létezésnek. Újra és újra csobban a vízben a gyermek, áldó vízpermet övezi mindkettejüket. A fiúcska kacag, apja a gondoskodó isten örömét éli meg, és boldogan öleli magához csemetéjét, aki a hűvös víztől reszketve hajtja fejét megnyugvással apja mellkasára. Ebben a mozdulatban benne rejlik a mindenség egyik nagy titka, a szépség és összetartozás.
Mohan csak nehezen tud lépést tartani Srírámmal. Jóllehet az ifjú a fürgébb, mégis az időset engedi át a tömeg. A parton árusok, virágfüzéreket, füstölőket halmoznak tornyokba, távolabb kelmék, ruhaneműk, még távolabb étel – ott a legnagyobb a tolongás. A máskor elhagyatott apró szentélyek körül hullámzik a tömeg, a papok áldást osztanak, meghallgatják az emberek gondját-baját, kívánságaikat, s kimondják az áldó szentenciákat. Aprópénz csörren, ahogy a perselyekbe hull az adomány, cserébe mindenki kap megszentelt ételt, néhány szem édességet, vagy az Isten lábaitól származó virágszirmokat.
A kavargó forgatag zajos, lármás, összefüggő zsivajgás alkotja a közeget, amelyben a tömeg létezik és mozog. Ebből a zajfüggönyből, lármaszövetből még a közvetlen közelben felcsendülő hangok sem szakadnak ki. Mohan sodródik, Srírám halad. Mohan nem hallja Srírám szavait, de látja alakját, s igyekszik mellette, vagy legalább a nyomában maradni. Pedig milyen jó volna hallgatni is a szavait!
Aztán hirtelen csöndes öblöt találnak a hömpölygő emberáradatban, Mohan megáll Srírám pandit mellett. Kifeszített ponyva alatt néhány zenész gyülekezik. Ugyan félig-meddig odatűz az erős nap, de nem zavartatják magukat. Harmónium, dob, rézből való csengettyű, a karatál, ami a ritmusképletet adja, és persze énekhang. Még csak próbálnak, az emberek meg-megállnak, türelemmel várakoznak, van, aki már odatelepedett a zenészek köré. Könnyed futamok a harmóniumon, az énekesek szervezkednek, majd szinte spontán módon, keresetlenül elkezdődik az ének. Életvidám dallam, mosolygó arcok, pergő ritmus. Az egyik asszony a kialakult csöndes öböl közepére perdül és néhány taktus erejéig táncot lejt. A harmóniumos énekel, ahogy egy sor végére ér, megismétli a szöveget, ekkor már a többiek is csatlakoznak hozzá. Van valami fésületlen, nyers és rendezetlen ebben az énekben, ami mégis valami ősi harmóniát és rendet sejtet. A zene hangja kiszorítja a tömeg lüktetésének kavalkádját. Fokozódik a tempó, egyre lelkesebbek a muzsikusok, és a közönség is bekapcsolódik. Többen tapsolnak a zene ritmusára, mások ütemesen ringatják testüket. Hirtelen lecseng az ének, utolsó sóhajok a hangszerekből, s már-már visszaszerzi elvesztett pozícióit a tömeg hömpölygő lármája. Most másik dal kezdődik, lassúbb, elgondolkodóbb, szövege az elvágyódás.

Élethosszan jártam utam, ezerszer is csalatkoztam.
Káprázatok, igézetek – ez a világ így kecsegtet.

Ostobaság és kapzsiság, örömvágy és szomorúság,
Mámor, téboly, nagyravágyás, hírnév, becsvágy és haragvás.

A dalosok szinte bánatosan beszélik el a földi lét hányattatásait. Mély átéléssel énekelnek, Srírám csak hallgatja, Mohan figyel.

Megnyűgözve hét élettel kötődöm az ítélethez.
Feneketlen énem katlan; belekapnak ketten, százan…

Üres kézzel állok itten, mindenemből kisemmizve.
Menekülnék, erőm elhágy – mindhiába, időm lejárt.

A zenészek köré telepedett hallgatóság között ott ül a földön, maga alá húzott lábbal egy idősebb asszony is. Vékony, szikár, szinte aszketikus alkat, csont és bőr, mégis őriz tekintélyt korábbi éveiből, és sugároz valami megmagyarázhatatlan erőt. Ahogy a dal szövege halad, és egyre gazdagabban szól a zene, magához veszi az ott heverő karatált, s mintha világéletében ezen játszott volna, finoman de virtuóz módon segíti a ritmus lüktetését. Aztán vált a szöveg hangulata, már nem a földi lét kisemmizettségéről szól, hanem a lélek reménységéről.

Hegy magasán, völgynek ölén, lankadatlan baktatok én.
Szívem szárnyal, ajkam dalol, tudom, az Úr vár valahol.

Szépség, jóság, nagy kegyelem, mindez bizony Te vagy nekem.
Add meg végre, édes Uram, mindenható oltalmadat!

Az asszony kezében megelevenednek a kis réztányérok, sziporkázva csendül a fém, láthatatlan szikrái a mindenség bizakodásának tüzét sejtetik. Az énekesek is lendületbe jönnek, már nem a fájdalom és az elmélyülés, hanem a bizakodás és a törekvés, a megtapasztalható isteni kegyelem a motívum. Egyre többen állnak meg a dal hangjára, már rég győzött a jól kivehető ének a tömeglárma homogén akusztikája fölött.
Az idős asszonyban is föltámadt valami tűz. Nem féktelen tűzvész, hanem kontrollált energiaforrás, amely meleget, izzást, életet biztosít. Eddig mintha hamu alatt szunnyadó parázs lett volna, most azonban már látszik az ereje. Nemcsak kezében lejt táncot a két kis réztányér, hanem maga az asszony is táncra perdül. De kontrollált táncra. Nem emelkedik föl, továbbra is a földön ül, de minden tagja megelevenedik. Előbb karjai csatlakoznak már táncoló kézfejeihez. Könyöke lebben, alsó és felsőkarja mint finom, önálló táncosok mozognak. Arca is játszik, szemét olykor lehunyja, szinte égnek réved a tekintete, máskor eleven huncutsággal tekint körbe. De nem azért, hogy lássa, figyelik-e, hanem csak azért, hogy mindenkit invitáljon ehhez a csodás, mágikus jelenethez. Őszes haja nem bomlik ki, fürtjei szabatosan keretezik jelentős arcát. Fejét ingatja, nyaka kecsesen hajladozik. Hasonlíthatnánk nádszálhoz, de meglehet, a nádszál hasonlatos az ő nyakához, annak mozgása az ő hullámzásához.
Aztán megmozdul felső teste. Mintha karjai, liánszerű karjai magukkal ragadták volna a törzsét is. Előbb csak finom rezdülések, apró mozdulatok, elhajlások jobbra és balra, majd egyre szélesebb taglejtések kísérik az éneket. Igézet! Lehet, inkább az ének és a muzsika kíséri az ő mozdulatait. Arca elváltozik, látszik, már nem tudatos a külvilágról. Megszűnt számára a környezet, már nem fontos a hely, nem fontos az idő, a dal is másodlagos, talán elenyészett már minden külső mozzanat, s nem a dal hallható hangjaira, a szöveg érthető értelmére, vagy a ritmus követhető lüktetésére reagál, hanem a mindenség szíve dobogásának őseredeti pulzálására. Nem véti el a ritmust – mert a ritmus igazodik az ő mozdulataihoz. Mohan megigézve bámul, Srírám elégedetten szemlélődik. Mert a szemlélődő megfigyelés nem vizuális tevékenység vagy puszta észlelés, hanem inkább az Igazság egy megközelítési módozata. Akárcsak az asszonynak a tánc.
A hajladozás valóságos testkörzéssé erősödik, ami egy ifjú akrobatának is becsületére válna. Előre-hátra, körkörösen, jobbra és balra mozog a test, a tagok táncot lejtenek, de még mindig odaszögezve a talajhoz. Mintha innen semmi el nem mozdíthatná. Homloka olykor szinte a földet súrolja, de nyomban fölegyenesedik, sőt, hajlik hátra, újra köröz. Kezében meg nem áll a réztányérok tánca, a látvány és a hanghatás együttese felfokozza a hatást. A zenészek is észrevették a változást, már nem egyszerűen muzsikálnak, nem előadnak egy dalt, ami a lélek istenkereséséről szól, hanem érzik, egy mágikus eseménynek váltak a részeseivé. Már nem az idős asszony a véletlenszerű közreműködője az ő előadásuknak, hanem ők válhattak az asszony transzának segítőivé.
De ahogyan egy billegő palack táncot lejt, s olykor odébb áll meg, mint ahol volt, az asszony is megmozdul. Igaz, eddig is mozgott minden porcikája, jóllehet egy ültő helyében maradt, de most már egész teste odébb mozdult. Combjai és lábszára is emelkedik, egész teste billeg, s bár nem változtatja ülő testtartását, lábai továbbra is keresztbe téve, már egész testében táncol. Így járja be a muzsikusok előtt képződött térséget. Ide most nem merészkedik külső táncos, hiába magával ragadó a ritmus és a dallam, mindenki szent áhítattal bámulja az eseményt. És az asszony táncol, hajladozik, tomporán körbe-körbe araszolva jár, mint mikor Visnu fogta át három lépésével az egész mindenséget.
Az asszony szemhéjai csukva, mégsem ütközik senkinek. A helyhez kötött és lábra nem álló tánc még különösebbé nemesíti az eseményt. Igazolja, nem holmi táncról van szó, hanem most történik a kozmikus tánc, sőt, ez a Tánc maga, az isteni átszellemülés egyik frenetikus hatású gyakorlata. Nem mutatvány, nem színpadi előadás, hanem igazi misztikus gyakorlat.

Önátadás, megtisztulás, ez a dolgom és semmi más.
Ajándékod a boldogság, öröklét és mindentudás.

Áhítatos, tiszta érzés vezéreljen minden lépést!
Odaadom életemet: Te az enyém, s én a tied!

Hogy a tánc illusztrálta a dalt, vagy a dal húzta alá a táncot, nem volt kérdés. A körtáncban sincs első és második, itt mindenki első és mindenki utolsó, az első szalad az utolsó után, s az utolsó az első nyomába szegődik. Az áhítatos szent ének és az idős asszony tánca ilyen isteni körtáncban egyesültek. S ahogy az utolsó mondatok az ég felé szálltak, s a felkorbácsolt hangok lassan elcsöndesedni készültek, az asszony is visszatáncolt helyére, miután többször körbearaszolta a térséget. Megdermedni a döbbenettől, erre nem volt módja a zenészeknek, így csak a nézők, az egyre szaporodó tömeg figyelt rezzenéstelenül. Aztán az asszony visszaért eredeti helyére, araszolása abbamaradt, már csak hajladozott, majd csak a karjai mozdultak, végül a karatálok is megszelídültek a kezében, abbamaradt a dobok lüktetése, s kilehelte utolsó dallamfoszlányait a harmónium. Az emberek hamar ocsúdtak, s odébb álltak. Mohan azonban még sokáig dermedten állt. Srírám észrevette döbbenetét, és elégedett volt azzal, hogy az ifjú ilyen érzékenyen reagált. Amikor aztán a zenészek abbahagyták a délutáni előadást, ők is tovább indultak. Most már másként jártak a nyüzsgő tömegben. Srírám számára eddig is átjárható volt a sokaság, de a dal hallatán és az asszony eszköztelen táncának láttán Mohan is a föld fölött járt. Már nem számított a tolongás, az árusok és a látogatók sokasága. Bár benne mozogtak, a számukra is átminősült a környezet. A túlpartra átérvén csillapult a nyüzsgés. Egy csöndes árnyas helyen megpihentek. Mohan tisztelettudóan leterítette átalvetőjét, hogy Srírám arra üljön.
– Kérdezted, mit keresek? – vágott bele mondandójába félénken. – Ez a tánc elmondta nekem, és talán neked is, hogy mi az, amit keresek. Köszönöm, hogy elhoztál ide!
– Ugyan, kedvesem, nem én hoztalak ide, engem is vezettek!
– Eddig csak félénk kérdés volt bennem, létezik-e istenélmény? El lehet-e jutni az Úrhoz? De ez most már nem kérdés.
– Láttad a táncot, hm… Láttad azt is, hogy nem az asszony táncolt, nem ő csinálta, hanem eszközzé vált. Meghívást kapott az égiektől, hogy így táncoljon. Rajta keresztül mutatkozott meg ez a tánc, ez a kozmikus mozgás. Odaát minden lépés egy táncmozdulat…
– És most már azt is értem, hogy te tudtad jól, mit keresek, inkább nekem kellett ezt megfogalmaznom magamnak. Nem, nem a világi üdvöt keresem, nem a földi boldogságot. Az istenélményt! Igen, Őt akarom látni, hallani, érezni. Istent látni, hallani, megtapasztalni, megízlelni, szagát érezni – mindenestől magamhoz ölelni.

Rácz Géza
60/2013.