Hát érdemes itt dolgozni?
– …hallom egyre több embertől ezt a kérdést. Fanyar képet vágva rázzák a fejüket, aztán sokatmondó legyintéssel hozzáteszik: „Ennyi pénzért ugyan nem!”
Magam is sokat gondolkoztam ezen. No, nem azért, mert kilátástalannak ítélem a mai magyarországi viszonyokat, hanem inkább azért, mert oly nagyon piszkálja a fantáziámat – vajon miért ilyen pesszimisták az emberek? Néhány évvel ezelőtt még a kommunista rendszer volt a bűnbak, azért kellett henyélni: ma pedig bármily hihetetlenül hangzik – a többpártrendszert, azaz a demokráciát okolják mindenért. „Nem lesz ebből semmi, csak fejetlenség és infláció” – hallom sokaktól. S ugyanaz marad a helyzet: fusi munkák, eltolódott határidők, rosszul menő üzletek és gyárak, gazos földek és hát veszteség, veszteség…
Miért okoljuk mindig a környezetünket? Miért van az, hogy várjuk ugyan a csodát, de nem bízunk a jövőben? Soha sincs teljesen kilátástalan helyzet, bizonyítja ezt a németek és a japánok esete, akik a teljes vereség után romhalmazból, feldarabolt, megalázott országból építettek hangyaszorgalommal virágzó nagyhatalmat. A pesszimisták persze erre rögtön rávágják: mi nem kaptunk Marshall-segélyt! De nem erről van szó; arra kívánok rámutatni, hogy ezeknél a népeknél van munkaszeretet, és képesek áldozatot hozni a jobb jövőért. Persze a magyar történelem is elég példával szolgál arra, hogy nem mindig voltunk síró-rívó, tehetetlen pesszimisták: volt tatárdúlás, volt törökdúlás (sőt felszabadúlás is), mégis sikerült mindig talpra állni, kibontakozni. Attól félek, hogy ha mondjuk ötszörösére emelkedne most minden fizetés, sajnos ugyanúgy tessék-lássék állnának sokan a munkához, mint azelőtt. Kétséges, hogy ezzel csökkenne-e a késések, a gyári tolvajlások, a vállalat kárára telefonálók száma?
Miben rejlik a hiba? A múlt rendszert nem okolhatjuk mindenért örökkön-örökké, attól még nem válik jobbá semmi. Például a szemetelést, piszkítást nem foghatjuk a rendszerre, hiszen voltak olyan szocialista országok (például Csehszlovákia), ahol mindig is nagyon ügyeltek utcáik, tereik és nyilvános illemhelyeik tisztaságára.
A baj talán az, gyanítom, hogy materialista felfogásunk következtében nincsenek már nemes eszményeink, minek érdekében képesek lennénk küzdeni és áldozatot hozni. „Se Istene, se hazája” – sajnos ma is illik ránk ez a mondás. Nincs miért küzdenünk, mert híján vagyunk az embert nemesítő eszméknek, eszményeknek. Hol vannak a Széchenyik, Wesselényik, Petőfik és az ő szavaikra, példájukra lelkesen reagáló magyar tömegek? Kitől várhatjuk nemeztünk felemelkedését, ha nem saját becsületes, áldozatokat vállaló munkánktól?
Igen, a materialista, a Pénzt imádó életforma teljesen felelőtlen egoistává változtatja az embert. Nem is olyan régen a köztudat aszerint osztályozta az embereket, amilyen mértékben áldozatot vállaltak az életben. A családjáért becsülettel, lelkiismeretesen fáradozó ember jó volt. Még jobb az, aki szabad idejében önzetlenül szolgálta a közösség érdekeit is. Hősnek azt hívták, aki idejét, munkáját, pénzét, vagy akár életét is kész volt a haza és a nemzet érdekében feláldozni. Az emberiség boldogságáért fáradozó az egész világ elismerését kivívta, míg Istent, s így az egész teremtést teljes szívvel szolgálót szentként tisztelték. Szomorú dolog, hogy napjainkban az ilyen ember sokak szemében már nem ideál; baleknak tartják, sajnálkoznak felette, mint aki nincs tisztában az élet „realitásaival”. Pedig az ősi igazság még mindig helytálló: maga a pénz, s ennek szinonimái – a különféle érzékek nyújtotta röpke öröm, karrier stb. – valóban nem jelentenek igazi boldogságot. Jó lenne, ha ezt megértenék azok a honfitársaink, akik a boldogulás reményében még mindig a bűvös Nyugat felé kacsingatnak. A halálozás, betegség, egyedüllét, bűnözés és lelki porblémák ott is jelen vannak, mégpedig szép számmal. Milyen találó az idevágó bengáli közmondás: „Bárhová mégy, a problémáidat magaddal viszed”! S miként a tétlenség, a csodavárás, úgy a rózsás jövő reményében való kivándorlás sem megoldás- ez nem szolgálhatja sem az egyén, sem pedig az ország jövőjét!
Hajdanán egy bölcs azt tanította: az ember olyan, mint az a szegény, akivel váratlanul közlik: nagy kincset örökölt, majd sietve hozzáteszik: a vagyont elrejtették, s az ő feladata annak megkeresése. Annyit elárulnak, hogy ne a földben, ne a ház rejtett zugaiban, hanem ön lelke mélyén kutasson fáradhatatlanul, s akkor biztosan gazdaggá válik. Úgy tűnik, ez nagyon megfontolandó tanács mindannyiunk számára…
A.N.
1/1990.
