Az álvárok

A hagyomány szerint az Isten iránti rajongó szeretet, a szeretetmisztérium Dravida tartományban, azaz Dél-Indiában született. Innen terjedt el szerte a szubkontinensen, páratlan termékenyítő erővel hatva át a vallásosságot, a művészeteket és a mindennapi életet.
Ennek a misztikus irányzatnak a legkorábbi képviselői a szentéletű álvárok, a Visnu-hívő tamil költők voltak. A hagyomány a jelen világkorszak kezdetére, Kr.e. IV-III. évezredre vezeti vissza az első álvárok tevékenységét, míg a legfrissebb kutatások az i.sz. II-IX. századra teszik a korban utolsó álvárok működését.
Tizenkét álvár szent különösképp nevezetes, közülük négyen a Pallava-, négyen a Csóla-birodalomból, míg a többiek Keralából és a Pándhja-vidékről származnak. Az álvárok a misztika elmélyült kutatói voltak, Isten személyes létét fürkészték, s könyörületére és szeretetére hagyatkoztak. A filozófiai metafizika, vagy elméleti teológia helyett a személyes istenélmény foglalkoztatta őket, ezért az áhítat útjának, a bhaktinak voltak kiváló letéteményesei. Misztikus felismeréseiket finom költeményekben fejezték ki, s e költemények gyűjteményei mind a mai napig meghatározó a déli Visnu-hit gyakorlatában.
Az első három álvár a hagyomány szerint azonos napon, de más-más vidéken született: Pojgai, Bhúta és Pej álvár. Egy alkalommal a vihar elől egy apró, sötét szentélyben kerestek menedéket, s elmélyültségükben felismerték, hogy imádott Istenük, Visnu is velük van. Érdekes párhuzam ez a krisztusi mondással, miszerint ha a nevében ketten-hárman összegyűlnek, ott ő is jelen van. A lelkesítő istenélmény mindhármukat rajongó költemények megfogalmazására ragadtatta, melyek az álvár kánon részét alkotják. Ettől fogva az istenszeretet mámoros rajongásában éltek, vándoréletet folytattak, és Isten dicsőségét hirdették. Nevük értelmezése kettős, a megnevezések egyfelől Visnu fegyvereire – buzogány, kagylókürt és kard – utalnak, de másodlagos jelentésük – féktelen, kísértet és holdkóros – a hétköznapi normák meghaladását, az isteni téboly tüneteit sejteti. Tirumalisai, a negyedik álvár feltehetően egyszerű családból származott, s a különféle vallások – dzsainizmus, buddhizmus, Siva-hit – ellenében Visnu imádatát dicsőítette. Az ötödik Nammálvár (i.sz. 800 táján) talán a legkiválóbb mindannyiuk közül; súdra családban született, s a hagyomány szerint felnőtt életének első tizenhat évét egy tamarindfa alatt meditálva töltötte, némán, csukott szemmel. Meditációja befejeztével négy hosszú költeményben összegezte a négy véda tanait. Művei meghatározóak a déli Visnu-hitben, híres gyűjteménye, a Tiruvaimoli a dravida upanisadként ismeretes.
A további álvárok Madurakavi, majd Kulasékhara, az egykori Malabár király, aki istenélménye folytán lemondott a trónról, és egyszerű aszkétaként Srírangam nagytemplomába vonult vissza. Kulasékhara Az Üdvözítő versfüzére című költeményében Ráma és Krsna jeles híveinek érzelemvilágába helyezkedve mély átéléssel fogalmazza meg fohászait. Nem akar király lenni a földön vagy a mennyben, inkább lenne hal a templom medencéjében, fa a szent ligetben, vagy a szentélybe vezető lépcső.
Perij álvár Garudáról, Visnu szárnyas hordozójáról kapta a nevét, Ándál pedig az egyetlen női álvár, aki kérőit elutasította, csakhogy teljességgel Istennek szentelhesse magát. Tondaradippodi után a pária származású Tiruppán következett, akinek tíz költeménye került be a Srí-vaisnava kánonba. Az utolsó álvár Tirumangai (cca. i.sz. 820), korábban a Csóla király katonai helytartója. A srírangami templom fejlesztését tekintette legfontosabb hivatásának, s ennek érdekében még az útonállástól sem riadt vissza. A jámbor cél végett bármely eszközt megengedhetőnek tartott, de hozzá kell tenni, amint befejeződött az építkezés, ő is felhagyott a forrásteremtés eme sajátságos módjával. Ha Nammálvár négy költeményét a védákhoz hasonlítják, akkor Tirumangai hat költeményét a hat tamil darsanának, filozófiai rendszernek kell tekintenünk.
Az álvárok nyomában a tanítók (ácsárják) következtek, akik mind a szanszkrt, mind a tamil nyelvű forrásokat figyelembe vették. Náthamuni (?824-924) az álvárok négyezer versét gyűjtötte egybe, ami a tamil védaként ismeretes. Náthamuni unokája Jamunácsárja (916-1036), aki hányatott gyermekévei után a srírangami nagytemplom főpapja lett. Az ő tanítványa volt Rámánudzsa (1017-1137), aki a Srí tanítványi láncolat atyamestere, s a kora középkor egyik legnagyobb hatású gondolkodója volt.

Kulasékhara álvárnak Az Üdvözítő versfüzére (Mukunda-málá sztótra) című költeményéből idézünk:

Oh, Uram, Hari! Nem az anyagi lét kettősségeitől, avagy a Kumbhipáka-pokol ádáz gyötrelmeitől való menekvés végett fohászkodom lótuszvirág lábaidnál, de a mennyei kertek bársonyos bőrű szépségeinek társaságára sem vágyom. Nem másért fohászkodom lótuszlábaidnál, minthogy szívem mélyén születésről születésre emlékezhessek reád. (4)

A sivár anyagi lét végképp kimerített, de ma félredobom minden nyomorúságom, mert az Úr Hari tavába vetem magam, s ragyogásának bőséges vizéből kortyolok bátran. E tavacskában kezei s lábai a lótuszvirágok, a halacskák pedig csillogó szemei. A tó hűs vize enyhít minden fáradtságot, s hullámokat vet karjai nyomán; áramlata mély s kimeríthetetlen. (8)

Ostoba vagy, elmém! Hagyd már az ijedt rettegést a halálisten, Jamarádzs kiszabta mérhetetlen kínszenvedés miatt! Miként férhetnének hozzád ellenségeid, bűnös tetteid felgyülemlett következményei? Vagy tán nem a szerencse istennőjének ura a te mestered? Félre a habozással, gondolj az Úr Nárájanra, aki oly könnyen elérhető az odaadó szolgálat révén! S mit ne tenne meg a szolgájáért a világ gondjainak enyhítője? (10)

Ó, halandók! Egyenest a balvégzet hullámaitól zúgó anyagi lét óceánjába vetettétek magatokat. Hadd mondom gyorsan néktek, mi a legfőbb jótétemény! Ne kísérletezzetek többé a tudás megszerzésével, inkább zengjétek az óm namó nárájanája mantrát, s hajtsátok meg fejeteket az Úr Nárájan előtt! (16)

Dicsértessék az Úr Nárájan! Lótuszvirág lábait elfeledvén a szentírások zengése nem más, mint kiáltás a vadonban, a védák javasolta szigorú vezeklés egyszerű fogyókúra, a jámbor tettek gyakorlása csak hamuba öntött áldozat, s a szent helyeken vett fürdő nem különb az elefánt fürdőjénél. (21)

Drága Uram, Krsna! Bárcsak lótuszvirág lábaidhoz hajthatná fejét elmém királyi hattyúja! Miként emlékezhetek majd reád a halál pillanatában, mikor torkomat elszorítja a nyálka, epe és szél? (33)

Drága Uram, érzékszerveim, e nagyhatalmú rablók világtalanná tettek, hisz megfosztottak legdrágább kincsemtől, a józan ítélőkészségemtől, s a káprázat vaksötét kútjába taszítottak. Ó, királyok királya, kérlek, nyújtsd felém a kezed, s mentsd meg ezt a nyomorult lelket! (36)

A test szépsége illékony, s a szervezet végül kénytelen megadni magát a halál előtt, mikor százféle ízületét megkeményíti az öregkor. Miért kérsz hát orvosságot, tökfilkó? Kortyold a Krsna-elixírt, az egyetlen gyógyszert, amely mindig hathatós. (37)

A mennyek bölcs lakói tudják, a fej számára az a beteljesülés, mikor a Legfőbb Úr előtt hódol; az életerő számára az, ha az Urat imádja, a gondolat számára az, ha isteni tulajdonságain elmélkedik, a nyelv számára pedig az, ha dicsőségét zengi. (46)

45/2007.
Összeállította és fordította: B.K. Tírtha