Rámánudzsa és a Srí-vaisnavák

A Bhágavata-purána, a Visnu-hit, vagy vaisnava vallás egyik alapvető forrása Dél-Indiában jelöli meg az istenszeretet szülőhelyét. Így nem csoda, hogy a Visnu-hit tanítványi láncolatai szinte kivétel nélkül délen erednek. Négy ilyen tradíció ismeretes, melyek közül az egyik legjelentősebb a Srí-szampradája, vagyis a Laksmítól (másik nevén Srí) eredő tanítványi láncolat. Hagyományuk szerint elsőként az Úr Nárájana oktatta isteni hitvesét, Laksmít, aki Visvakszénának adta tovább a tant, tőle szállt alá a tudás arra a tanító-láncolatra, melynek élén Satakópa állt. A Srí-vaisnavák történelmi előfutárai az álvárok, Tamil-vidék szentjei voltak (ld. Forrásvidék). Vallásuk az Isten iránt érzett eksztatikus szeretet volt, aminek elérését nem akadályozhatta sem a társadalmi, sem pedig a nemi hovatartozás. Az álvármozgalom inkább volt érzelmi jellegű, mint filozófiai. Az álvárok Visnu rajongó hívei voltak. Hittek a világi örömök mulandóságában és az Istennel való találkozás által elérhető felszabadulásban. Költeményeikben a közérthető nyelvezet ritka költői szépséggel és magas szintű filozófiával ötvöződik, bár inkább példájukkal tanítottak.
Így aztán az álvárokat az első ezredforduló táján követő tanítókra, az ácsárjákra hárult a tan rendszerezésének feladata. Az ácsárják ortodox bráhmanák voltak, s a szanszkrt, valamint az álvárok által írt tamil nyelvű írások segítségével összegezték a tanítást. A tan kanonizálása mellett számos egyéb szabályt is alkottak az ünnepségeket, böjtöket, fogadalmakat és szokásokat illetően. Nekik köszönhetően vált a Srirangam-i Visnu templom a Srí-vaisnavizmus fellegvárává.
Náthamuni (824-924) egyszerre volt kiváló tudós, jógí és hívő bhakta, kinek egyházszervező tevékenysége szilárd intézményi alapokat teremtett, Jámunácsárja (918-1083) pedig a tan szisztematizálására koncentrált. Az ő tanítványa volt Rámánudzsa (1017-1137), akinek neve elválaszthatatlanul összeforrt a Srí-vaisnava láncolattal.
A XI. század a buddhizmussal folytatott szellemi csatározások győzelmeinek, valamint a hindu reneszánsznak a kora – a korábban tárgyalt Sankara tevékenysége nyomán a hinduizmus újra erőre kapott Indiában. Sankara azonban csak egy bizonyos szeletét képviselte a hinduizmusnak. A védánta filozófián belül a monista felfogást vallotta – azaz csak Brahmant fogadta el ténylegesen létezőként, minden egyebet valótlannak tartott –, egyedül a tudást tekintette az üdvösség eszközének, a gyakorlati vallásosságban pedig Siva kultuszát fogadta el. Sankara sikerei mellett India másik kimagasló vallásos irányzata, a Visnu-hit háttérbe szorulni látszott. A vaisnavák dualisták, azaz Brahman mellett elfogadják a teremtett világ és az egyéni lélek valós voltát, továbbá a spekulatív tudással szemben az Isten iránti odaadást hangsúlyozzák, s értelemszerűen Visnu imádatát részesítik előnyben.
A vaisnava reneszánsznak volt kimagasló képviselője Rámánudzsa, aki főpapi családban született Madrasz közelében. Atyját korán elvesztette, majd egy Sankara-követő mester keze alatt tanult, akinek magyarázatait kénytelen volt megcáfolni, mikor is mestere Visnu lótuszvirághoz hasonlatos szemeiről a majom ülepére asszociált. Rámánudzsa ezért elhagyta mesterét, zarándokútra indult, s istenélménye folytán a világról lemondott szannjászí lett. Kiváló képességei folytán társai Ráma öccse, Laksman megtestesülésének tekintették. Kilenc filozófiai értekezés fűződik a nevéhez, közülük a legjelentősebbek a Bhagavad-gítához és a Védánta-szútrához írott magyarázatai.
Rámánudzsa nem csupán nagy gondolkodó, de tehetséges szervező is volt. A srírangami templom főpapjaként hetvennégy egyházmegyét hozott létre, amelyek élén egy-egy házas híve állott, akik az adminisztratív feladatok mellett pasztorizációs tevékenységet is folytattak. A vallásosság terén tapasztalható visszásságok orvoslására azt tanította, hogy egy hívő embernek hasonlítania kell a sóhoz, amely kívül és belül is egyforma, a baromfihoz, amely a szemétből is kicsipegeti azt, ami hasznos, s a darumadárhoz, amely éberen lesi zsákmányát.
Rámánudzsa eltávozását egy szektariánus vitákkal terhes időszak követte, aminek végeztével az egykor egységes Srí-vaisnava vonal két részre oszlott, az északi (vadgalai) és a déli (tengalai) felekezetre, melyek eltérő írásokat, tanítványi láncolatot és hagyományt követnek.
A szakadáshoz többek között a következő kérdések eltérő megítélése vezetett: i) mely nyelven íródott szent könyveket tanulmányozzák; ii) milyen az istenszeretet (bhakti) és az önátadás (prapatti) egymáshoz mért fontossága a felszabadulás ösvényén, iii) hogyan viszonyuljanak az alacsonyabb kasztbéliekhez és iv) milyen ceremóniákat kövessenek az ünnepek során?
A vadgalai irányzat a szanszkrt műveket és a bhakti ösvényét részesítette előnyben, emellett sokkal konzervatívabban viszonyultak az alacsonyabb kasztokhoz. A tengalai csoport tagjai ezzel szemben inkább a tamil nyelven íródott műveket helyezték előtérbe, és nagyobb hangsúlyt fektettek az önátadásra. Meggyőződésük a kismacska-elven (márdzsalakisóra-njája) alapszik, mivel a kölyökmacska teljesen az anyjára hagyatkozik, miközben az a szájában viszi, szemben a kismajom példájával (markatakisóra-njája), mert a kismajom az anyjába kapaszkodik. Az utóbbi felfogás követői az egyéni törekvést a prapatti előfeltételének tekintik, míg az előbbi nézet hívei nem így vélekednek. A két csoport a guruk eltérő láncolatait követi, annak ellenére, hogy mindkét ág Rámánudzsától eredezteti magát.
Habár sosem tiltották a két csoport tagjainak közös étkezését, egymás közötti házasodását és az otthonaikban és a templomokban megvalósuló szabad társadalmi harmóniáját, a különböző tanítókhoz és filozófiákhoz való hűség, valamint a templomok irányításáért folyó viták mégis állandósították a szakadást.
A Srí-vaisnava vallásosság kibontakozása és megerősödése szorosan összefügg a főként Dél-Indiában létesült kolostoraik életével. Indiában időtlen idők óta a templomok és a kolostorok képezik a vallás elvi és gyakorlati erősségeit. Vezetőik – akár szerzetesek, akár családosok – voltak felelősek azért, hogy a vallás, a dharma hanyatlását feltartóztassák és az igazi utat hirdessék, amellett, hogy gyakran világi dolgokban is útmutatást kellett nyújtaniuk a társadalom számára. A kolostorok egymást követő apátjai megőrizték a műveltség, valamint a prédikációs utazások hagyományát.
A gyakorlatban megkövetelték a hívektől az öt szentség fölvételét: a test billoggal való megjelölését, illetve a felekezeti jelek viselését, a lelki név elnyerését, a mantrabeavatást és az imádathoz szükséges konkrét tárgyak elnyerését. Az öt szentség egymagában is biztosítaná a tanítvány üdvözülését, a gyakorlat mégis azt mutatja, hogy a jelölt múltbéli karmája és jelenlegi esendősége komoly akadályokat jelent lelki fejlődésében. Ezért tekintették nélkülözhetetlennek az Úr kegyét, amit a jelölt a meghódolással, a szeretetteljes önátadással (prapatti vagy saranágati) nyerhet el. A gyakorló számára ajánlatos egy közvetítő, a tanítómester felkeresése, akit alázatosan arra kér, járjon közbe az érdekében Istennél, és helyezze az ő lelkét is az Úr lótuszvirág lábaihoz. A tanító eme közbenjáró tevékenysége a bháranjász.

Rámánudzsa filozófiája

Jóllehet Rámánudzsa nevéhez kötik a Srí-vaisnavák filozófiai rendszerét, a tan valójában korábban keletkezett, ő csak szisztematikus rendszerbe foglalta azt. Az eszmerendszer a minősített, vagy sajátságos egység (visista-advaita) néven ismeretes, s olyan vallásfilozófiát jelent, melyben az értelem és a meggyőződés együttese alkotja a logikai alapokon álló hitet. Rámánudzsa egyaránt hitelesnek tekintette egyfelől a szanszkrt nyelvű upanisadokat, a Bhagavad-gítát és a Védánta-szútrát, másrészt a tamil nyelvű Prabandhamot.

Lételmélet (ontológia) – Rámánudzsa három entitást ismer el végső létezőként: 1. Istent (Brahman vagy Ísvara), 2. a lelkeket (dzsíva) és 3. az anyagi világot (parkrti). Ezek együttese a három princípium (tattvatraja), melyek közül Brahman az abszolút, független valóság, míg a másik kettő csupán függő realitás. Ennek okán nevezik e filozófiát a sajátságos egység (visista-advaita) tanának, amely tehát egyetlen, de sajátságos tulajdonságokkal bíró végső valóságot fogad el.
1. A visistádvaita Brahmanja egyszerre testesíti meg a filozófia Abszolútumát és a vallás Istenét. Tulajdonságai az igazság (szatja), a tudás (gjána), a végtelenség (anantatva) és a gyönyör (ánandatva). Ő minden erény és tökéletesség tárháza, az univerzum teremtője, védelmezője és megsemmisítője, a teremtő, fenntartó és megsemmisítő energiák (bhú-, srí- és nílá-saktik) ura. A világegyetem minden jelenségében benne rejlik, és irányítja azokat. Ő az egész (sésin), akinek a lelkek és a természet a részei (sésa). Ő minden áldás adományozója, legyen az az erény (dharma), a világi gazdagság (artha), érzéki öröm (káma) vagy a születéstől és haláltól való megszabadulás (móksa). Formája a legtökéletesebb szépséggel bír, mentes minden hibától s hiányosságtól. Végtelen kegyéből a kozmikus krízis pillanataiban alászáll az emberiséghez, hogy visszahívja magához az eltévelyedett lényeket.
A mindenség megteremtése csupán kozmikus kedvtelés számára. Saját tudatos (csit) és nem-tudatos (acsit) részéből teremti meg az univerzumot, de lényegi természetét tekintve ezek a dolgok mégsem befolyásolják. Mivel az egyéni lelkek múltbéli karmája alapján teremt, nem vádolható részrehajlással, vagy kegyetlenséggel.
Isten öt aspektusban létezik: 1. transzcendens formája (pará) a lelki világban létezik; 2. a kozmikus aspektusok (vjúhák: Vászudév, Szankarsan, Pradjumna és Aniruddha) a teremtésben játszanak szerepet és a meditációt segítik; 3. a világba alászálló megtestesülések (avatárok) valamely hivatást teljesítenek be; 4. templomi kegyszobrokként (múrti, arcsá-forma) a hívek imádatát segíti és 5. mint lelkiismeret vagy belső irányító (antarjámí, Paramátmá) az élőlények szívében lakozik.
2. A következő kategória a tudatos egyéni lélek (csit dzsíva). Számszerűen a lelkek megszámlálhatatlanok, de egyazon alkatúak és természetűek. A lélek alapvetően más, mint a test, az elme, az értelem és az életerő; gyönyörteli, atomnyi, megnyilvánulatlan, felfoghatatlan, homogén, nem változó, valamint a tudatosság és a tudás alanya. Ísvara irányítása alatt áll, akinek szerves része. A lélek a tudás ismerője, a cselekvő, és a tettek eredményeinek megtapasztalója (gjátri, kartri és bhóktri).
A lelkek három rendbe tartozhatnak: i) a feltételekhez kötött lelkek, ii) a felszabadultak, valamint iii) az örökké szabad lelkek.
A feltételekhez kötött lelkek állandó részesei a lélekvándorlás körfolyamatának, mivel vonzza és megköti őket az anyagi természet változatossága. A második kategóriába azok a feltételekhez kötött lelkek tartoznak, akik múltbéli jó karmájuk eredményeképpen ráébrednek a szanszára kegyetlen mivoltára, és a lelki gyakorlatok, valamint Isten kegye által felszabadulnak. A harmadik csoportot azok az élőlények alkotják, akik sosem voltak a szanszára rabjai – mint például Garuda.
Az anyag, a tudatlanság, a karma, az akaratlan cselekvés és a szertelen vágyakozás vonzkörében az eredendően szabad lélek a szanszára rabjává válik. Kötöttsége az istenszeretet és az önátadás gyakorlásával, valamint Isten kegyelméből szűnik meg.
3. A harmadik princípium az élettelen, öntudatlan szubsztancia (acsit prakrti), amiből a megnyilvánult mindenség létrejön. Tiszta változata az a „matéria”, ami mentes a szenvedély és tudatlanság befolyásától, örök, és közvetlenül az isteni akarat alárendeltje. Ez alkotja a lelki világ természetes közegét, az örök energiát (nitja vibhúti). Másik változata az anyagi tulajdonságokkal szennyezett változékony közeg, amiből az anyagi univerzum bontakozik ki.
E három princípium közül Brahman a független létező, a másik kettő csupán tőle függő valóság, amely a mellérendeltség elve alapján képezi Isten szerves részét. Ahogyan a mangóban egyidejűleg jelen van a héj, a gyümölcs húsa és a mag, illetve a szín, az íz és az illat, ugyanígy van jelen egyidejűleg a tudatos és az öntudatlan princípium is Brahmanban.

Ismeretelmélet – Rámánudzsa egyaránt hitelesnek tekinti az érzékszervi észlelésből, a következtetésből és a szent kinyilatkoztatásból származó ismereteket. Ismeretelméletének sajátságai az alábbiak: 1) Az egyéni lélek örök és mindent átható, elidegeníthetetlen tudatossággal (dharmabhúta-gjána) rendelkezik, amin keresztül megismerheti a külvilágot, az önvalóját és Istent. A karma beszűkítheti a lélek tudatosságát, ám a karmától megtisztulva a tudatosság végtelenné terjed ki, és azonnali Istenfelismerést eredményez.
2) Logikájának alapeszméje a szubsztancia és a tulajdonság elválaszthatatlan volta (aprithak-sziddha-visésana). Ha azt mondjuk, az ember értelmes lény, az értelem tulajdonsága elválaszthatatlan az embertől, de mégsem azonos vele. Ugyanígy a lelkek és az anyag is Brahman elidegeníthetetlen tulajdonságai.
3) További fontos alapelv a mellérendelt állítás (számánádhikaranja) nyelvtani szabálya, miszerint egy bizonyos dolog egy másik dolog lényegére és tulajdonságára is vonatkoztatható. Vegyünk például egy mondatot: „Ez egy tehén.” Ebben a mondatban az állat faji meghatározására és a tulajdonságára (dzsáti és guna) utaló szavak az individuumot (vjakti) és a szubsztanciát (gunin), tehát az egyedet és a tehénséget egyaránt jelölik. Ugyanez igaz az Upanisadokból származó „Az te vagy” (tat tvam aszi) idézetre is. Egy bizonyos alany egy másik alany testévé vagy tulajdonságává is válhat, így egy, a testre (saríra) utaló szó az önvalóra, a test birtokosára (sarírin) is vonatkozhat. Ezért a fenti példában a ‚tvam’ kifejezés, ami az egyéni lényre mint testre utal, egyúttal Brahmanra, a test végső birtokosára is vonatkozik. A védánta-bölcselet szerint tehát bármely kifejezés, ami egy bizonyos dologra, személyre vagy istenségre utal, az egyúttal Brahmanra – mindenek forrására, támaszára és végső lényegére – is utal.
4. A teremtéselméletben Rámánudzsa a szánkhja filozófia elméletét vallja, miszerint az okozat előzetesen létezik az okban (szatkárjavád), s ha az ok valós, akkor valós az okozat is. Következésképpen a valós Brahman okozata, a világ is valós, s nem merő káprázat, ahogyan Sankara állítja.
A felszabadulás kutatóinak három dolgot kell ismerniük: a Valóságot, a Valóság elérésének eszközét, valamint az elérés útjának természetét. A valóságról már beszéltünk, az eszközök között szerepel az egyén és Isten természete (ld. fent), a négy emberi életcél (erény, haszon, gyönyör és üdvösség), a lelki fejlődés módozatai (rituális tettek, tudás, odaadás, önátadás és a guruba vetett erős hit), valamint a fejlődés akadályainak természete. A legfőbb akadály nem a tudatlanság, hanem a hitetlenség, hiszen az üdvözülésnek nem a tudás, hanem a hit a végső eszköze.
Felszabadult állapotában a lélek közvetlenül élvezheti Isten társaságát a lelki birodalomban. A plurális világ ugyan megmarad számára, de a sokrétű látásmód megszűnik. Megmarad a különbség közte s Brahman között, s nem vész el az egyénisége sem. Brahmant szolgálva örökkön örökké élvezi gyönyörteli állapotát.
Az a nézet, miszerint Isten – a kozmikus megváltás érdekében – mindenben benne rejlik, azt az érzést erősíti az emberben, hogy minden vallás ugyanazt az Istent imádja, jóllehet az egyes látnokok és irányzatok más-más módokon számolnak be róla. Rámánudzsa tanaiban egyesek nesztoriánus keresztény befolyást vélnek felfedezni, holott éppen Rámánudzsa gyakorolt komoly hatást a további tanítók sokaságára.
A visistádvaita nem meddő metafizika, hanem termékeny vallásfilozófia, melyben szépen ötvöződik a logika és a hit. Nevezhetjük olyan létrának, ami az etikától a valláshoz, onnan pedig a misztikus istenélményhez vezet.

45/2007.
Összeállította: B.K.Tírtha