Megmutatni a napot… A Nimbárka-iskola

Az indiai Visnu-hitnek négy fő iskolája ismeretes. Ezek közül az egyik legkorábbi a Nimbárka mester nevéhez kötődő úgynevezett Kumára- vagy Hansza-láncolat.
A tanítói láncolatok (szampradáják) a szent tanok átörökítésére vannak hivatva, s mindegyik ilyen tradíciót magára Istenre vezetik vissza. A Nimbárka-iskola a hattyúként megjelenő Istentől a szüzességben élő gyermekbölcsekre, a Kumárákra hagyományozott tant örökíti tovább. A Kumárák tanítványa volt Nárada, Nimbárkát pedig az ő tanítványának tekinti a hagyomány.

ÉLETE, KORA, LÁNCOLATA

Az isteni eredeztetés mindegyik láncolatra jellemző, Nimbárka viszont konkrét történelmi személyiség, jóllehet életéről alig állnak rendelkezésre pontos adatok. A legtöbben egyetértenek abban, hogy Dél-Indiában született a szent Gódávarí-folyó mentén, mások szerint Északon. Az előbbi változat tűnik megbízhatóbbnak, élete, tevékenysége azonban kétség kívül szorosan kötődik az Észak-indiai Mathura-Vrndávanhoz, a Krsna kultusz központjához. Nimbárka nem házasodott, cölebszként itt telepedett le, s időről időre szigorú vezekléseket folytatott.
Nimbárka korával kapcsolatban is sok változat ismeretes. A mitikus magyarázatok a Kali-korszak kezdetére teszik életét, így lehetett Nárada ősbölcs közvetlen tanítványa. Mások inkább a Cshándógja-upanisadban szereplő, Nárada nevezetű guru követőjének tartják, amit az is alátámaszt, hogy Nimbárka a Száma-védahoz sorolt Cshándógja-iskolához tartozónak vallja magát, meglehet ez a kapcsolat sem volt közvetlen guru-tanítványi viszony.
Nimbárka a közkeletű vélemény szerint 1162 táján, valamelyest Rámánudzsa (1017-1137) után, de Madhva (1238-1317) előtt élt, míg a további vélemények egészen nagy szórást mutatva egyfelől 450-525 tájára teszik életét, tehát Sankaránál is korábbra, mások a XIV. század utánra. Egyesek Nimbárkát a jeles misztikus költő Dzsajadéva (XII. század) jó barátjaként ismerik mások a védamagyarázó Bhászkarával azonosítják. Mindenesetre Nimbárka nyelvezete és stílusa is archaikus, s filozófiája is egyszerűbb, kevésbé polemikus, mint más későbbi tanrendszerek.
A vaisnava misztikus és filozófus, Nimbárka vallási hovatartozása szerteágazó téma. Elméleti munkásságából megállapítható, hogy a Visnu-hit bhágavata-irányzatához tartozik, melyben Vászudéva, Krsna legfőbb tudat-aspektusa áll a figyelem központjában. Ez a puránákban is megemlített ősi vallásosság Kr.e. 300 táján olyan nyitott és felvilágosult rendszert alkotott, melyhez nem indiai születésű idegenek is csatlakozhattak, mint arról a besznagari oszlopfelirat tanúskodik.
A Visnu-hit három fő ágazata közül az első tehát a Dél-Indiában született bhágavata-vallás, amely főként Vászudév imádatára összpontosít. A rokon pánycsarátra-irányzat a Nárájan-Visnu kultuszát állítja középpontba, míg a harmadik később Északon virágzott, s a Krsna földi kedvteléseire összpontosító szeretetmisztériumban, Rádhá-Krsna imádatában bontakozott ki. Ezekben a mozzanatokban nyomon követhető a szeretet-misztérium, az istenélmény kultuszának előretörése a puszta elméleti meggyőződéssel szemben, s ez a két fázis Nimbárka műveiben is megmutatkozik: elméleti művei inkább a filozófus írásai, míg dicsőítő fohászai a rajongó hívő személyes imádatáról tanúskodnak.
Nimbárka legfőbb műve a Védánta-szútrákhoz írott magyarázata, a Páridzsáta-szaurabha-bhásja. Sajátossága az egyetemes jelleg, a tömörség – magyarázatai talán a legrövidebbek – s a felvilágosult szellem. Célja nem a többi védánta-iskola cáfolata, hanem saját rendszerének megalapozása. Másik fontos műve a Dasaslókí, amely tanításainak rövid foglalata. Néhány kéziratos formában fennmaradt művet néki tulajdonítanak, mások csak hivatkozásokból ismeretesek, míg például Bhagavad-gítá kommentárja elveszettnek tűnik.
Tanítói láncolata ötvözte a guruk filozófiai erényeit, valamint a költők rajongó lelkületét. A tanítók filozófiailag alapozták meg a tant és vitákban védték meg nézeteiket, míg a költők a közemberekhez írták lelkesült költeményeiket Rádhá és Krsna ragyogó kedvteléseiről.
A láncolat a X. századtól egészen korunkig bővelkedik a remek költőkben, akik verseiben a filozófiai tan kifinomult esztétikummal párosul. Nimbárka követői között sok kiváló tudós, és elismert költő is volt, mint Srí Bhatta, Srí Harivjásza (a 35. jegyzett tanító) vagy Késava Kásmíri Bhatta.
A tanítói láncolat évszázadok óta töretlenül fennmaradt, jóllehet a 12-13. jegyzett mesterek közötti évszázadok feljegyzései a hódítók miatt elveszett. A 35. tanító, Harivjásza szvámí reformokat vezetett be, s tizenkét növendékét bízta meg a láncolat további szolgálatával, köztük a neves Parasurám és Szvabhúrám dévácsárját. Az előbbi lett a láncolat egyetemes mestere, akinek követője a jelenlegi 48. mester szvámí Rádhászarvésvara Sarana dévácsárja, a rádzsasztháni Nimbárka-tírtha kolostorában él. Szvabhúrám Kuruksétrán alapított kolostort, majd onnan követői Vrndávan vidékére települtek át. Ennek az ágnak az 57. mestere Raszbihari dász Kathia Baba Vrndávanban.
Az iskola több fontos műve Aurangzeb uralkodása alatt megsemmisült, de a XII-XV. század között szanszkrt nyelven keletkezett irodalom fennmaradt darabjai a XIX. századi szerzőkkel egyetemben mai napig is hirdeti a Rádhá-Krsna misztikus szerelmére alapozott filozófiát.
Több más iskola is merített Nimbárka tanaiból, például a vrndávani Szvámí Haridász-féle sakti-szampradája vagy az Észak-indiai Rádhá-Vallabha iskola. Nimbárka követői ma szerte Észak-Indiában megtalálhatók, nemcsak a Krsna-hit székvárosa, Mathurá környékén, hanem Rádzsaszthánban és Bengálban is. Megkülönböztető jegyük a homlokukon viselt jel (tilak): U alakban felfestett két függőleges vonal közt egy fekete ponttal. Olvasójuk a szent tulaszi növény fájából készül, s a hívek vagy családosok, vagy a szerzetesek rendjébe tartoznak.

FILOZÓFIÁJA, KATEGÓRIÁI

Nimbárka tanrendszere is a teremtésháromszög körül forog. Világnézetében három tényező szerepel: a) a tudatos és öntörvényű létű, független valósággal bíró Brahman, vagy Ísvara (Isten), illetve b) az Ísvarától függő, de attól eltérő tulajdonságokkal és képességekkel bíró, személyes öntudattal rendelkező lelkek sokasága (csit), és c) az öntudatlan világ, a materiális és antimateriális anyag (acsit). Ezek vonatkozásában a természetes különbség-azonosság tanát vallja, tanrendszere a természetszerű dualista egység (szvabhávika bhéda-abhéda) filozófiájaként ismeretes. A különbözőség olyan létezést jelent, amely Istentől elkülönült ugyan, mégsem független tőle, a hasonlóság pedig a teljesen független, elidegenedett lét lehetetlenségére utal.
Teremtéselmélete Istent tekinti a világ okának, maga a világ okozat (parináma-váda). Brahman a világ anyagi és kiváltó oka is egyben, mert energiájából (causa materialis) akarata folytán (causa efficiens) teremt, kiosztja a lelkek szükségszerű karmáját, s tetteik eredményeit, valamint olyan helyzetbe hozza őket, melyben megtapasztalhatják mindazt, ami meg van írva számukra. A mindenség mozgó és mozdulatlan résztvevői Brahman energiájának részleges megnyilvánulásai. A teremtés során a lelkek s a világ Brahman akarata folytán bontakoznak ki szubtilis formájukból, Brahman akaratából maradnak fönn, a megsemmisülés idején pedig visszahúzódnak látens állapotukba. Az isteni akarat mindig beteljesedik – a teremtő vágy objektiválja a mindenséget.
Nimbárka az upanisadok egymásnak ellentmondó részleteit egyaránt elfogadja. A Brahman és a lélek/mindenség egylényegűségét és különbözőségét állító szövegrészeket egyformán hitelesnek tekinti, s Brahman sajátságos, felfoghatatlan képességének tulajdonítja, mintha egyazon érme két oldalát látná az ember. A Brahman és a lélek/mindenség különbsége és hasonlósága tehát valós, természetes és örök.

Brahman (Abszolútum, Isten)
Brahman független valósággal bír, ő az abszolút lét, a mindenség teremtője és fenntartója, aki végtelen tudatossággal rendelkezik. Nem csupán a legfelsőbb tudat, hanem személyes jóakarója a lelkeknek, tehát Nimbárka szerint egyszerre a végső abszolút princípium (nirguna, tulajdonságoktól mentes Brahman) és a személyes Isten (szaguna, tulajdonságokban bővelkedő Brahman). A mindenség irányítójaként áldásos jó tulajdonságokkal rendelkezik, és mentes minden hiányosságtól (pl. tudatlanság, szenvedély, ragaszkodás gyűlölet, halálfélelem). Az okság és eredet folytán Brahman négyféleképpen létezik: 1) mint a kimeríthetetlen végső forrás (Aksara Brahman), 2) mint a gondoskodó személyes Isten (Ísvara Brahman), 3) mint az élőlények sokasága (Dzsíva Brahman) és 4) mint a teremtett mindenség (Dzsagat Brahman). A pánycsarátra filozófiai rendszerben, vagyis Nárájan-Visnu kultuszában ismert négy kozmikus kiterjedést Nimbárka is megemlíti Brahman aspektusaiként: Vászudéva, a legfelsőbb tudat megtestesítője hat isteni tulajdonsággal rendelkezik (erő – vírja, gazdagság – aisvarja-szamagra, szépség – srí, tudás gjána, hírnév – jasasz, függetlenség – vairágja), Szankarsan a kozmikus öntudat és a végtelenség képviselője két tulajdonság birtokosa (mindentudás és fenntartó erő), Pradjumna az egyéni értelem védőistene szintén két tulajdonság ura (irányító erő és változatlanság) és a szép Aniruddha, az elme oltalmazója a teremtő erő és a mindent legyőző hősiesség ura. A teremtés ügyeit igazgató és a meditáció tárgyául szolgáló négy formán túl az Úr avatárok formájában is alászáll a világba.

Tudatos (csit)
Az egyéni lélek (dzsíva) önálló öntudattal rendelkezik, vagyis egyszerre tudat és tudatos, miként a Nap is egyszerre fény és a világosság forrása. A tulajdonság és annak alanya azonosak is egymással, egyszersmind különböznek is egymástól. A lélek nem született és nem hal meg, parányi természetű, tudatossága mégis kiterjed arra a testi formára, amit magára öltött. E tudatosság révén tapasztal örömöt és szenvedést. A lelkek száma végtelen, létük valós, osztoznak Isten örökkévalóságán, de személyiségükben különböznek tőle. Örökre Isten fennhatósága alatt állnak, de egyéni létük a fölszabadulás után is megmarad. Minden lélek Brahman megszemélyesült, individuális tudat-sugara, viszonyuk pedig akár a tenger és a hullámok viszonya – egyek és különbözőek. A lélek minőségileg azonos Istennel, mennyiségileg azonban különböznek egymástól. A lélek eredeti természetéhez a boldogság is hozzá tartozik.
A lelkek kötött (baddha), illetve szabad (mukta) állapotban lehetnek. A kötött lelkek kétfélék: üdvkeresők (mumuksu) és gyönyörvágyók (bhubhuksu), éppúgy, mint a szabadok, akik lehetnek örökké szabad állapotban (mint Isten közvetlen társai), illetve megszabadultak, akik már mentesek az anyagi lét gyötrelmeitől.

Öntudatlan (acsit)
A világ öntudatlan hányadának három kategóriája ismeretes: a) természetfölötti (aprákrta), ami nem az anyagi őstermészet folyománya, hanem az isteni dicsőség megnyilvánulása; b) anyag vagy anyagi természet (prakrti) a három minősítő tényezővel (tömeg, energia, fény) és c) a megnyilvánult mindenséget szabályozó idő (kála). Az utóbbi két kategória az anyagi mindenség alkotói, míg az első az abszolút szféra közegét alkotja. Az öntudatlan tényező léte Istentől függő, de éppúgy örök, mint az egyéni lelkek sokasága – a világ tehát valós.

Megismerés
Az öntudatlan világról a tudatos lélek a megismerés eszközein keresztül szerez tudomást. A megismerés (pramána) maga a hiteles tudásra vezető folyamat, s egyben az ismeret is. Nimbárka három pramánát ismer: 1) tapasztalati észlelés, 2) következtetés és 3) kinyilatkoztatás. Az isteni tudományról csak ez utóbbi képes megbízható forrás gyanánt szolgálni. A tapasztalás lehet külső és belső, a következtetés vonatkozásában a logikai iskolát követi, a kinyilatkoztatást pedig közvetlen isteni útmutatásnak tekinti.

VALLÁSOSSÁGA

A mindenségháromszög szereplőinek viszonyrendszerét Nimbárka példákkal illusztrálja: a kígyó nem más, mint az összetekeredett teste, gyűrűit mégis külön megnevezzük, s a napsugár is valójában Nap, noha egyszersmind különbözik is saját forrásától. A kövek azonosak a földdel, ám különböznek is attól, s a lelkek és a világ is valójában Brahman/Ísvara, noha sajátságos természetükre és vonásaikra nézve különböznek is attól.
Ez az elmélet kerüli a teljes homogenitás eszméjét, amely összemossa a sajátságokat és feloldja a különbségeket, ugyanakkor az Abszolútumot relativizáló egyszerű spirituális pluralizmus elvét sem osztja.
Brahman a belső irányítója minden létezőnek, a lelkek a világ „élvezői”, míg az anyag világa az élvezet tárgya. Ez utóbbi kettő nem független létező, Ísvara alárendeltjei. Más csoportosítás szerint viszont Isten s a lelkek tartoznak együvé, lévén mindketten tudatos lények: Isten a határtalan tudatú, a lélek pedig a korlátozott tudatú.
A lélek eredendő tudását elhomályosítja a tudatlansága, amely aztán a karma kötöttségeit is kikényszeríti. A tudatlanság kezdetei kifürkészhetetlenek, ám az isteni kegyelem folytán ez megszüntethető.
A tökéletesedésre törekednie kell az embernek, s ennek módszerei az alábbiak: rituális aktus (karma), amely megalapozza a lelki tudást, ismeretelméleti vizsgálódás (vidjá), mint a szabadulás egyik fő tényezője, meditáció (upászana), mint Isten különféle viszonyrendszerekben történő elgondolása, meghódolás (prapatti), mint ráhagyatkozás az isteni gondviselésre és a tanító iránti önátadás (gurupászatti).
A növendék tanulmányaiban az első lépés a tan és a tanító figyelmes hallgatása (sravana), a második a hallottak befogadása és mély átgondolása, elméleti elsajátítása, a kontempláció (manana), majd a hallottak gyakorlati megtapasztalása a meditációban (nididhjászana).
Nimbárka filozófiájában az áhítat (bhakti) nagyobb szerepet kap, mint a meditáció, a személyes Isten imádása a legfőbb lelki gyakorlat. Az áhítat nem más, mint az Úr szolgálata tettben, szóban és gondolatban. Amíg testben él az ember, nincs esélye a szabadságra, felszabadulásra. Nimbárka nem fogadja el földi létben elérhető, életében üdvös (dzsívan-mukta) állapot lehetőségét. Üdvözülés csak a test elhagyása után lehetséges, az üdvösségnek pedig nincs más módja, mint a Krsna és balján párja, Rádhá lótuszlábai iránti szerető odaadás. Az önátadás elemei azonosak a Rámánudzsa által megfogalmazott lépcsőkkel: 1) az odaadás szempontjából kedvező tettek gyakorlása, 2) a kedvezőtlenek kerülése, 3) az isteni oltalomba vetett hit, 4) Isten, mint fenntartó elfogadása, 5) önátadás és 6) az alázat gyakorlása.
Az írások minden utasításának az üdvösség a célja, s a kötelességek végrehajtása ebben segíti az embert. Az áhítat útját járóknak ismerniük kell 1) a végső valóság természetét, 2) az egyéni lélek természetét, 3) az isteni kegyelem édes gyümölcsét, az üdvösséget s 4) a tudatosodás akadályait – mint például a lélek természetének félreértése, testi önazonosítás, hitetlenség, törvényszegés, stb. Az áhítat útja nem puszta meditáció, hanem a szeretet és odaadás kifejezése. Nimbárka szerint a helyes cselekvés vezet a lelki felismerésre, ami magával hozza az odaadást, a teljes önátadást. Az isteni kegyelem által felszabadult lélek individuálisan éli át a lelki boldogságokat, akaratában pedig engedelmessé válik Istennel szemben. A lélek üdvössége nem más, mint az Istenhez tartozás állandó tudatosulása és az ebből fakadó lelki boldogság tapasztalása. Egyszer s mindenkorra kiszabadul a szamszára körforgásából, s az isteni természet részesévé válik, de nem válik minden tekintetben azonossá a Legfelsőbbel, például a mindenhatóság és a teremtő képesség az Isten kiváltsága.
Nimbárka filozófiája tehát a lélek és Isten közötti természetes azonosság és különbözőség tana, vallása pedig – azaz az önmegvalósítás gyakorlati folyamata, útja – a Krsna-hit gyakorlása. Ennek az irányzatnak köszönhető Rádhá kultuszának föllendülése, aki az istenszeretet megtestesítője, a lények iránti végtelen jóindulat istennője s egyben Krsna örök, törvényes párja is (szemben a bengáli vaisnava hit csábító-szerelemes koncepciójával).

Kivel azonosítják Nimbárkát?

Nimbárka a láncolat mitologikus hagyománya szerint Krsna fegyverének, a szudarsan csakrának inkarnációjaként Kr.e.3096-ban, a rendkívül áldásos Kárttik-hónap (október-november) teliholdas estéjén született meg Dél-Indiában, a Gódávarí-folyam partján élő bráhmana család gyermekeként, anyja Dzsajanti, atyja Aruna. A szent tanulmányokban hamar jártasságot szerző fiatalember Mathurába települt át, s itt vezeklései fejében elnyerte Nárada muni áldását. A szent sajátos védánta-nézetre, a természetes egység és különbözőség tanára oktatta, majd tanítványául fogadta az ifjút. A vaisnava rítus szerint beavatást nyert, mestere a Hariprija (Isntennek kedves) nevet adta néki, valamint a Szarvésvara (Mindenek Ura) nevezetű, önmegnyilvánult sálagráma-kő imádatát bízta reá s az Atharva-védához tartozó Gópálatápaní-upanisadban foglalt tizennyolc szótagú gópál-mantra zengésére tanította. E mantra zengése során nyilvánult meg előtte Krsna, párjával, Rádhikával az oldalán, akiknek imádata a Nimbárka-láncolat sajátságos vonása lett, ráadásul föltárult előtte igazi lelki mivolta is, mint Krsna fegyvere, a szudarsan csakra.
A Góvardhan-hegy közelében Nimbagrám falvában alapított kolostort, s ott oktatta odaadó tanítványait. Egyszer Brahmá egy zarándok aszkéta képében nem sokkal napnyugta előtt kereste föl az ásramot. Filozófiai eszmecserébe bocsátkoztak, aminek végeztével frissítőt kínáltak volna a vendégnek, ám az elutasította, lévén napnyugta után ő már nem fogyasztott ételt. Ezzel azonban a vendéglátás parancsolata szenvedett volna csorbát, ezért a rendfőnök a közeli ním-fák koronájára mutatott, ahol még mintha a nap ragyogása látszott volna. Misztikus ereje folytán teremtette ezt a ragyogást, s vendége, miután föltárta kilétét, az istenismeret áldását adta reá, s új nevet is adott néki: Nimba-fás napsugár, azaz Nimbárka.

Tanítványi láncolat:
1. Hansza Bhagaván
2. Kumárák
3. Nárada
4. Nimbárka ácsárja
5. Srínivász ácsárja
a. a tizenkét tanító (a Dvádasácsárják)
i. 8. Purusóttam ácsárja
b. a tizennyolc tanító (az astadasabhattácsárják)
c. Harivjászadévácsára
d. az ő 12 tanítványa, köztük:
i. Parasurámadévácsárja
ii. Szvabhúrámadévácsárja

B.K. Tírtha
47/2007.