Mindig kettő… Madhva és a dualista védánta

Indiai zarándokutunk során elvetődtünk a Bihar államban fekvő Gaja városkába, ami fontos zarándokhely. Főként az ősatyákért áldoznak e helyen, de itt található Visnu szent lábanyoma, s az egyetlen Gadádharnak, Visnu buzogányos aspektusának szentelt templom egész Indiában. Itt szegődött mellénk kalauzul egy fiatal bráhmana, aki kedvesen mosolyogva jegyezte meg: „Mi is Madhva-követők vagyunk, ti is Madhva-követők vagytok, így szívesen körülvezetünk benneteket a szent helyen.”

Madhva a középkor derekán élt 1238-1317 – mások szerint 1197-1276 – között. Egyes források a Kali-korszak 4300. esztendejére teszik születését, de abban mindenki egyetért, hogy 79 évig élt. Életéről számos legenda kering, bár a korabeli források, illetve tanítványai is beszámolnak életéről. Termékeny szerző – harminchét filozófiai értekezése ismeretes –, hatásos prédikátor és tevékeny egyházszervező egy személyben, akit Visnu felhatalmazott képviselőjének, illetve Váju szélisten földi megtestesülésének tartanak.
Az Arab-tenger partvidékén, Dél-Indiában fekvő Udupi közelében született bráhmana szülők várva várt gyermekeként. Élen járt a tanulásban, s atyja nyolcéves korában a következő üzenettel avatta be a védák szent tanulmányaiba: „Élj erényes életet, szolgáld a szent tüzet és a tanítót, kövesd a növendékek szüzességi fogadalmát és sajátítsd el a védák tudományát!”
Tizenhat éves korában szerzetessé szentelték. Acsjutapréksa monista guru hajdanán jövendölést kapott, hogy majdan egy jeles tanítvány csatlakozik hozzá. Az ifjú tanítvány – ekkor Púrnapragja (teljes tudatosság) néven – hamarosan a kolostor elöljárója lett, bár nem mindenben értett egyet mestere tanításaival, amik Sankara abszolutisztikus advaita-védánta tanán alapultak. Ugyanakkor mestere is elismerte képességeit és tanultságát, s nevét is megváltoztatta: Ánandatírtha jelentése ’a lelki boldogság zarándokhelye’.
Következő éveit a tanulmányok és a viták tették ki, buddhista, dzsain és mindenféle egyéb felekezet képviselőjével polemizált. Hamarosan két-három esztendőnyi Dél-indiai zarándokútra indult, ahol megalapozta teológiai tekintélyét, majd Észak-India felé indult. Haridvar, a Gangesz és a Himálája voltak célállomásai. Meditációjában fogant a Bhagavad-gítához fűzött magyarázata, sőt, misztikus módon a Himálájában a védaszerkszető Vjásza társaságát, inspirációját is elnyerte, aminek gyümölcse a Védánta-szútra újabb magyarázata lett. Bihar és Bengál érintésével tért vissza Udupiba, ahol folytatta kritikai munkásságát, valamint új tanrendszerének megszilárdítását. Saját mestere is a tanítványául szegődött, oly meggyőző erővel képviselte a dualista védánta felfogást. Ekkoriban alapozta meg Krsna imádatát az Udupibéli nagytemplomban. Újabb északi zarándokút következett, amit számos csodás esemény kísért, majd végképp letelepedett Udupiban. A főtemplom körül alapította meg nyolc kolostorát, melyek vezetői kétévenként váltják egymást a templomi szolgálat szervezésében és a tanítványi lánc adminisztrációjában. További kettő, majd még három kolostor szerveződött Madhva követőinek vezetésével, s az utóbbi három a tan tudományos fellegvára lett.
Ezzel Udupi vált a Madhva által fémjelzett dualista védatan (dvaita-védánta) fellegvára. Utolsó éveit az imádatnak és a tanításnak szentelte, s a legenda szerint kedvenc forrása, az Aitaréja-upanisad egy tanítását hagyta növendékeire végső utasításként: „Ne üljetek egyhelyben, hanem menjetek és tanítsatok!”
Ennek következtében a Madhva-féle dualista védánta filozófia szerte Indiában meghonosodott, ezért találkozhattunk Udupitől sok ezer kilométerre Gajában is a Madhva szellemében folytatott imádattal.

A dualista tan

Madhva filozófiájának alaptételeit kései követője, Vjászatírtha (1478-1539) összegezte verses formában:
Madhva mondá:
Van a világ, igaz a kettős, de Isten a legfőbb.
Istenhívő mind a lélek – olykor nemes, olykor téved.
Ősöröm-ízlelés üdvössége, tiszta áhítat az erénye.
Bölcsességnek három a nyitja, minden Írásnak Isten a titka.

Mint minden indiai filozófiai rendszert, Madhva tanait is négy témakör szerint vizsgálhatjuk: 1) a megismerés eszközei (pramánák), 2) a megismerendő dolgok (praméják), 3) lelki gyakorlatok (szádhanák) és 4) az üdvösség (móksa).
1) Madhva a megismerés három eszközét fogadja el, ezek a közvetlen tapasztalati észlelés (pratjaksa) – ami a világot valósnak mutatja, a következtetés (anumána) – melynek segítségével olyasmikről alkothatunk fogalmat, amikről nincs közvetlen tapasztalatunk és a kinyilatkoztatás (sabda) – ami a végső tekintély, a transzcendens tények ismeretforrása. Ez utóbbinál lényeges az értelmezés, a magyarázó iskolához való tartozás. A tapasztalást Madhva egy sajátságos eszközzel egészíti ki, ez a lélek intuitív észlelőkészsége (száksí). Nevezhetjük ezt érett ítélőkészségnek is, amely kompetens az érzékszervek, a következtetés és az írások információinak elbírálására. Madhva kijelentette: „Semmi sem érvényes, ami ellentmond az ember intuitív tudásának.” Ezzel komoly felelősséget ruház az emberre döntéseiben, cselekedeteiben.
2) A megismerendő dolgokat Madhva tíz csoportba sorolja: i) szubsztancia (dravja), ii) minőség, tulajdonság (guna), iii) aktivitás, tett (karma), iv) egyetemes jelleg (számánja), v) sajátosság, egyediség (visésa), vi) a minősített (visista), vii) részekkel bíró teljesség (amsi), viii) energia (sakti), ix) hasonlóság (szádrsja) és x) nemlét (abháva)
i) A szubsztancia a tulajdonságok alanya, bizonyos dolgok – mint az anyagi őstermészet – fejlődésének anyagi oka, mások (Brahman, egyéni lélek) kiáradásának oka. Hat ilyen végső szubsztancia létezik, Isten (Brahman vagy Visnu), Istennő (Laksmí), a lelkek (dzsívák), az örök űr (ákása), az anyagi természet (prakrti) és a három anyagi kötelék (gunák: jóság, szenvedély, tudatlanság).
ii) Attribútumokból számtalan sok létezik, s e tulajdonságok lehetnek fizikai, mentális vagy spirituális jellegűek. A tulajdonságok függenek a jelölt alanytól, Isten viszont mentes a rossz tulajdonságoktól.
iii) A cselekedet kétféle lehet: erényes vagy bűnös, s természetük szerint hasznos vagy kellemetlen tapasztalatokat eredményeznek az embernek.
iv) Az egyetemesség több egyed közös vonásait öleli föl, ami alapján ezek fajtajellege, együvé tartozása megállapítható (például asztal-ság).
v) A sajátság egy bizonyos dolgot megkülönböztet minden mástól: a piros, zamatos, illatos érett mangó a piros szín is, az édes íz is, de mégis valami egészen más.
vi) A minősített fogalma az alanyt és tulajdonságait egységes egészként jelenti, s a szinergia elvével rokonítható, miszerint az egész több, mint a részeinek egyszerű összege.
vii) A részekkel rendelkező teljesség jó példája a kelme, amely fonalakból áll össze: a fonal a rész, a kelme az egész.
viii) Az energia négyféle formában érvényesül: a) Isten ereje (Brahma-sakti) messze túl van az emberi felfogás határán, b) az indukált erő például a fölszentelt kegyszobrokban tapasztalható, c) az ok természetfölötti okozatteremtő erővel rendelkezik s d) a szónak különleges, jelentéshordozó ereje van.
ix) A hasonlóság az adott dolog ismételt fölismerését eredményezi. Egy tehenet ismerve ha legközelebb tehenet látunk, nem csupán az új jószágot ismerjük föl, hanem az előzőre is emlékezünk, így a hasonlóság nem egy egyedben lakozik.
x) A nemlét negatív, tagadó jellege ellenére szerepel, négy fázisa ismeretes: a) a megalkotás előtti nemlét (prág-abháva), b) megsemmisülés utáni nemlét (pradhvamsz-abháva), c) kölcsönös kizárás dolgok között (anjónj-abháva) – a kendő nem korsó; és d) abszolút nemlét, lehetetlenség (atjanta-abháva), mint például a meddő asszony fia.
3. Lelki gyakorlatként Madhva az áhítatos istenszeretetet (bhakti) nevezi meg, a Bhágavata-purána részletezése szerinti elemekkel (hallás, dicsőítés, emlékezés stb.). Előbb Isten nagyságát és jóságát kell felfognia a jelöltnek az írások s a tanítómester segítségével, de a lelki tudakozódás végső célja a fölszabadulás Isten kegyének elnyerése révén.
A lelki gyakorlatok (szádhana) lépcsőfokai az alábbiak: mentesülés a világi ragaszkodástól, Isten iránti önátadás, az írások tanulmányozása, elmélkedés, meditáció és tényleges felismerés, istenélmény. Madhva az Isten iránti odaadás szükséges kellékének tekinti a vágymentességet, ami az elme tisztaságát biztosítja és a világi s lelki kötelességek (dharma) gyakorlását. A negatív istentudatot vagy istenfélelmet nem tekinti bhaktinak, s állítja, az érzelmileg túlfűtött, rajongó szeretetet csak az angyali tisztaságú lelkek gyakorolhatják, nem a közönséges halandók.
4) Madhva szerint az üdvösségben a lélek saját benső hajlandósága mértékében nyeri vissza eredeti szabad és boldog állapotát. Isteni erőhatásra a tudatlanság kényszeríti a lelkeket a szamszára körébe, így a szabadulás záloga is az isteni erő, kegyelem. A felszabaduló lélek kozmikus útja során előbb megtisztul a Földön, mentesül a karma kötelékeitől, majd testének elhagyása után finomanyagú formában az éteri régiókon át az anyagi kozmosz legmagasabb szintjére, Brahmalókára jut, ahol ebben a szubtilis formában tartózkodik, majd a nagyobb kozmikus időegység teleltével lelki testében a transzcendens világba jut. Az üdvös állapot fázisai rendre az isteni birodalom elnyerése (szálókja), Isten közelsége (számípja), alaki hasonlóság Istenhez (szárúpja) és személyes együttlét (szájudzsja), ami nem azonos a monisztikus eggyé válással.

Madhva teológiája

Madhva teológiájának alapja a valóság két tényezőre osztása – innen a dualista elnevezés – nevezetesen független és függő valóságra tagolása. A független végső valóság Isten, akitől minden egyéb függ, azaz a mindenség változatosságának alapja az isteni egység. Madhva személyes istenhitű teológiát vall, Visnu a független valóság, a külső-belső irányító, a mindenséget átható, fenntartó Isten. Visnu a kezdet, a fennmaradás és a megsemmisülés, végtelen és tökéletes, áldásos tulajdonságok tárháza. Egyenlő rangú avatárok képében időről időre alászáll a világba.
A függő valóság kategóriájába tartozik minden egyéb: Laksmí, az istennő, Visnu párja, továbbá a lelkek és az anyagi világmindenség is. Madhva dualizmusa öt különbséget azonosít Isten és ember, Isten és a természet, az ember s a természet, az ember és ember, valamint a dolgok és dolgok közötti különbségeket.
A kinyilatkoztatás, a véda az Istenről szóló információk forrása, amiből a Mindenható megsejthető, de nem megismerhető.
Visnu hitvese Laksmí, a szerencse és áldás istennője, a tudatos lények legkiválóbbja. Ugyan ő is Visnutól függ, mégsem kötött, hanem örök és szabad társa Istennek. Hozzá hasonlóan mindent áthat, s kozmikus erők felruházottjaként befolyásolhatja a lelkek sorsát.
Isteni energia a májá, ez a kifürkészhetetlen mód ható erő, melyen keresztül zajlik a teremtés, a fenntartás, a megsemmisülés, az irányítás, a megvilágosodás, a kötöttség de a felszabadulás is.
A lelkek az öntudat egyéni központjai, akaraterejük van, tudatosak, cselekvők és örvendezők. A számtalan sok lélek Isten reflexiója, tőle függő tükörképe. Mérete atomnyi, de áthatja azt a testet, amelyet felöltött. A lélek képes az önismeretre és mások megismerésére is. A tudatlanság folytán kényszerült a szamszára folyamatába, ahonnan az isteni kegyelem révén menekülhet. Három rendbe sorolja őket Madhva: az üdvképesek a lelki gyakorlatok és az isteni kegyelem révén felszabadulhatnak, az örök vándorok a világi értékekhez vonzódnak, nincs igényük etikus vagy lelki életre, ezért a szamszárában keringenek, míg a kárhozottak gonosz természetűek, s egyre alacsonyab régiókban kötnek ki.
Az anyagi természet a fizikai kozmosz forrása, örök, mégis átmeneti, változékony. Első terméke a három anyagi minőség – jóság, szenvedély, tudatlanság –, majd az értelmi tudat (mahat), az öntudat (ahankár), az elme (manasz), az érzékszervek (indriják) s végül az elemek (bhúták). Az anyagi természet isteni akaratra bontakozik ki, és az által is rendeződik vissza. Megemlítendő még az örök űr, amely alapvető és örök tényező, végtelen kiterjedésű és a megsemmisüléskor is megmarad. Ez teszi lehetővé az égtáj-irányok szerinti tájékozódást.

Madhva személyében a páratlan logikai készség, a széles körű írásismeret és rendkívüli fizikai erő ötvöződött. Tanait Sankara abszolutisztikus egységtanával, az advaita-védántával szemben bontakoztatta ki, s az elméleti tudással szemben visszaállította az Isten iránti odaadás tekintélyét. Számára az istenszeretet egyben istenismeret, s az istenismeret egyben istenszeretet is.
Madhva valósággal kiiktatta az advaita (egység) kifejezést filozófiájából, oly hevesen és következetesen lépett föl a majd fél évszázaddal korábbi Sankara tanaival. Madhva tehát két részre osztotta a mindenséget: a független isteni valóságra, s a tőle függő anyagi és emberi stb. valóságra. Saját tanrendszerét tiszta dualizmusnak (suddha dvaita) nevezte, amit jellegzetes kéztartásával is szimbolizált: mindig két ujját emelte magasba. A független és függő valóságok különbsége teljes körű és örökérvényű. Madhva és követői a tant nem pusztán teológiai meggyőződésként kezelték, hanem filozófiailag komolyan alátámasztották, saját logikával, episztemológiával, ontológiával és etikával egészítették ki, s így a tan joggal nevezhető a realista filozófia indiai változatának. A Madhva-iskola mind a mai napig eleven és termékeny tanítványi láncolat, amely meghatározó szerepet játszik az indiai vallásosságban és filozófiában.

Irodalom:
DASGUPTA, Surendranath: A History of Indian Philosophy, vol.IV., Motilal Banarsidass, Delhi, 2000.
HARSHANANDA, Swami: Fecets of Hinduism: The Three Systems of Vedanta, Ramakrishna Math, Bangalore, 1997.
PURUSATRAYA Swami: The Four Vaisnava Sampradayas, Vaisnava Institute for Higher Education, Vrndavan 1993.
SHARMA, B.N.K.: History of the Dvaita School of Vedanta and Its Literature, Motilal Banarsidass, Delhi, 1981.
SONDE, Nagesh D.: The Commentary of Sri Madhva on Mandukya-upanisad, Vasantik Prakashan, Bombay, én.
TAPASYANANDA, Swami: Bhakti Schools of Vedanta, Sri Ramakrishna Math, Madras, 1990.

Összeállították a Napkelet Bölcseleti Iskola munkatársai: B.K. Tírtha, Ísvaradatta dász

47/2007.
Napkelet Bölcseleti Iskola –
B.K. Tírtha, Ísvaradatta dász