A BÖMBÖLŐ-ISKOLA – mézédes tanítás

Az egyik legrégibb Visnu-követő tanítványi láncolat a Sivától eredeztetett Bömbölő iskola (Rudra-szampradája), amelynek Siva által választott mitikus atyamestere Visnuszvámí volt, akiről feltételezik, hogy Dravida tartományban (Dél-India) született, a Kali-korszak kezdetekor.
A történelmi időkben három Visnuszvámí működött ebben a láncolatban. Az első Visnuszvámí az i.e. III. században élt Pandjan tartományban. Atyja királyi pap és miniszter lévén alapos vallásos oktatásban részesítette fiát, főként a buddhizmus térnyerésével szembeni hindu restauráció szolgálata végett. Úgy tartják, atyja állította vissza Dzsagannáth Puriban a hindu rítus szerinti imádatot.
I. Visnuszvámít tekintik a Védánta-szútra első kommentátorának – műve a Mindentudás-himnusza (Szarvagja-szúkta) –, s elsőként ő vezette be a hárombotos aszkéták rendjét, több mint hétszáz szerzetes tanítványa körében. A száznyolc szerzetesi név listájának összeállítása is az ő nevéhez fűződik. Ezen a listán szerepel az a tíz név is, amit Sankara átvett és alkalmazott saját szerzetesi rendjében.
Több évszázad múltán hanyatlásnak indult az iskola, míg a IX. század elején egy nagyhatású prédikátor, Rádzsa Gópál fölelevenítette az iskolát, s fölvette a Visnuszvámí nevet. Az ő tanítványa volt a híres Bilvamangala Thákur, a jeles világtalan költő.
II. Visnuszvámí megújult erővel újabb templomokat alapított Kánycsiban (Varadarádzs templom), Dvárakában (Rancshórlal templom) és más szent zarándokhelyeken. Sankara kortársaként és szellemi ellenfeleként tevékenykedett. A Brahman és a lélek közötti tiszta és valóságos egység tanát hirdette, de eltávozása után az iskolának több veszéllyel is meg kellett küzdenie: politikai és ideológiai viszályok, pártütés a Siva-hívők részéről, a forrásművek kiforgatása. A harmadik nagy fellendülést a Gódávarí-folyó mentén tevékenykedő Andhra Visnuszvámí hozta a XII. században, akinek követői között volt Laksman Bhatta, Vallabha édesatyja. A III. Visnuszvámí egy dravida herceg miniszterének fia volt.
Az ősi tan foglalata az alábbi: Brahman mint Visnu és Naraszinha páratlan a maga nemében és egységes természetű. Brahman akár ellentmondásos tulajdonságokat is képes ötvözni. A lelkek úgy részei Brahmannak, akár a szikrák részei a tűznek; örökkévalóak, atomnyiak és Brahmantól függenek. A teremtés Brahman kozmikus játéka, nincs különös célja, s a mindenség Brahman közvetlen kiáradása. A lelkek rabsága a karma kötelékének köszönhető, a szabadulás útja pedig a Bhágavata-purána szellemének követése. Az élet célja Visnu társaságának elnyerése a transzcendens birodalomban (szálókja), ahonnan már nincs visszatérés a földi létbe.
A Visnuszvámík fémjelezte tanítványi láncolat nagy föllendítője a XV-XVI. században élt. Vallabha mester (1479-1531) Cshattisgarh indiai államban Telugu tartományban született. Elődei Andhra Pradésh-ben éltek, s azt a jövendölést kapták, hogy a századik nagyszabású tűzáldozat végeztével Krsna megszületik a családjukban. Laksman Bhatta végezte el a nevezetes szertartást, és felesége, Jallama-garu valóban gyermeket várt. Azonban a gyermek a hetedik hónapra született, s nem mutatott életjeleket. Ezért a szülők bebugyolálva egy fa alá helyezték a csecsemőt. Álmukban azonban megjelent nékik Krsna, s kijelentette, a gyermekükként valójában ő maga született meg. Másnap visszatértek a fához, s egy tűzgyűrűtől övezve elevenen találták a kisfiút. Az édesanya a szent tűz lángjai közül sértetlen kézzel emelhette ki gyermekét – ezért Agni tűzisten megtestesülésének is tartják –, aki a Vallabha „kedvenc, imádott” nevet kapta.
Tanulmányait hétéves korában kezdte meg a négy véda szövegével, majd a hat klasszikus filozófiai iskola tanait sajátította el. Öt év alatt megismerte a korábbi vaisnava mesterek – Rámánudzsa, Madhva, Nimbárka – tanítását, de a buddhista és dzsainista tételeket is tanulmányozta. Páratlan memóriával rendelkezett, a legenda szerint száz strófát oda-vissza hibátlanul volt képes idézni.
A feljegyzések szerint ifjúként vett részt Vidzsajanagarában, a hindu vallás egyik korabeli fellegvárában egy teológiai vitán, amely a Sankara-féle imperszonalista és a Visnu-hívő, személyes Istent valló iskolák között zajlott. 27 napon keresztül folyt az eszmecsere, s Vallabhának köszönhetően a Visnu-hívők győzedelmeskedtek. Az ifjú ekkor kapta a példamutató mester (ácsárja) és világtanító (dzsagadguru) kitüntető címet, busás jutalommal együtt. Ezt azonban a szegény bráhmanák között osztotta szét, s csak annyi aranyat tartott, meg, amiből Krsna szobrának készíttetett ékszereket.
Az ifjú előbb az aszkéták életét élte, s amikor Vrndávanban tartózkodott, isteni sugallatot kapott. Álmában megjelent neki Krsna Srínáthdzsí formájában, akitől megkapta az önátadás szent fohászát (Brahma szambandha mantra). Ezt követően három hosszas zarándokútra indult. Ezrek váltak a tanítványává, s útja során 84 állomáson tartott előadást a Bhágavata-purána jelentőségéről. E települések mai nap is zarándokhelynek számítanak. Minden évben négy hónapot Vrndávanban, Krsna kedvteléseinek szent helyén töltött.
A megelőlegezett ácsárja címet azzal szolgálta meg igazán, hogy az elvárásoknak megfelelően ő is kifejtette nézeteit az indiai filozófia három fő bizonyító forrásával,
a titkos tanításokkal (upanisadok), a véda-bölcseletet összegző Védánta-szútrával, valamint a szent hagyomány legismertebb művével, a Bhagavad-gítával kapcsolatban.
Aszketikus gyakorlatai közé tartozott, hogy sosem viselt varrott ruhát, hanem csak a hinduk egyszerű lepel-ruháját, a dhótit, s felsőtestét átalvetővel védte, zarándoklataira mindig mezítláb indult, s a falvak külterületén ütötte föl tanyáját. Az aszkéták szűzies életét egy guru tanácsára váltotta föl a családos élettel. Benáreszben telepedett le és két fia született. Követői leginkább Gudzsarát és Rádzsaszthán vidékéről kerülnek ki, s itt, Náthdvárban imádják a Vrndávani Góvardhan-hegyről származó csodaszép szobrot, amely hetyke tartásban, csípőre tett kézzel ábrázolja Krsnát, a pásztoristent.
1530-ban ismét isteni sugallatra visszavonult a világi élettől, s remeteként a benáreszi Hanumán-ghaton egy kunyhóban élt. Utolsó napjait mélységes meditáció s az imádott Krsnától való elválás lelki gyötrelmei töltötték ki. Utolsó tanításait három és fél strófában megfogalmazva a homokba írta, amihez csodaszerűen másfél versnyi szöveg íródott hozzá isteni revelációként (ez a Siksa-slókí).
A híres Dzsagannáth szekérünnep napján a Gangesz vizébe vetette magát, majd különös fényjelenség emelkedett a vízből az égbe – Vallabhácsárja 1531 nyarán eltávozott e világról.

FILOZÓFIÁJA

Az egyes filozófi ai iskolák jellegét az Egyén (dzsíva) – Világ (dzsagat) – Abszolútum (Brahman) viszonyrendszere megítélésében tapasztalható szellemi törésvonalak
mentén határozhatjuk meg. Vallabha fi lozófiája a tiszta egylényegűség (suddha-advaita). Ez kétféle értelmezést sejtet: i) a tiszta egység azt sugallja, a lélek és a világ is Brahman, akinek egyes tulajdonságai e megnyilvánulási formáiban rejtve vannak, s ii) az egység tisztasága azt jelenti, hogy Brahman transzcendens helyzetét nem árnyalja illúzió. Minden, ami létezik valójában Brahman, és semmi egyéb, mint Brahman.

Vallabha az egységes Brahman öt létezési módját ismerteti, amelyek az egzisztencia, tudatosság és örömteliség jellegét más-más arányban tükrözik: 1) Transzcendens Abszolútum (Brahman) – a mindenség forrása, a tétlen és végső tény, Isten; 2) Immanens Abszolútum (Antarjámin) – a mindenben benne rejlő, s a lényeket kísérő, tevékeny isteni aspektus; 3) Múlhatatlan (aksara) – a teremtés közvetlen forrása, személytelen isteni erő; 4) az öröm- és tudathiányos egyéni lélek-lény (dzsíva); és 6) a valós anyagi világ (dzsagat), amely teljesen öntudatlan és örömtelen.
Vallabha szerint a tiszta és illúziómentes Brahman a múlhatatlanként (aksara) az ok, míg a lélek s a világ gyanánt az okozat.

Brahman – a transzcendens abszolút, akinek tulajdonságai a lét/egzisztencia (szat) a tudatosság (csit) és a boldogság (ánanda). E tulajdonságokat a mindenség kibontakozása nem befolyásolja. A kezdet kezdetén implicite magában foglalja a világot, aminek a megnyilvánult teremtés az explicit formája. Brahman isteni, személyes formája (adhidaivika aspektusa) Purusóttam-Krsna, a mindenkit elbűvölő tulajdonságokban bővelkedő személyes Isten. ő az írások, a szolgálatok és az imák célja, az öröm tárháza.
Egyetemes, spirituális aspektusa (adhjátmika forma) a Múlhatatlan (aksara) személytelen erő, amikor akarata folytán öröm-aspektusát részlegesen elfedi, s csak annyi öröm (értsd üdv, játék, kreativitás stb.) marad, amennyi a világ megteremtéséhez szükséges. A teremtés oka ez a relatíve örömhiányos aspektusa, amely a tudósok számára a téren és időn túli köztes kozmikus szféra, a jelleg nélküli spirituális konglomerátum, míg a hívők számára a hajlék, az isteni birodalom, illetve az idő, a karma és a természet (azaz Isten teste) forrása. Az aksara egyben az isteni megtestesülések (avatárok) és a lelkek eredete is.
Az avatárok a lények üdve végett szállnak alá a világba:
1) a tanító avatárok – mint a védaszerkesztő Vjásza – az emberek belső szenvedése, a tudatlanság ellen hatnak; 2) a cselekvő avatárok az emberek külső szenvedései, a gonoszok ellen tesznek – mint Matszja; 3) a jelleg-avatárok az anyagi természet erőit (tömeg, energia, fény) uralják (Siva, Brahmá, Visnu), 4) az inspirált avatárok pedig sajátos hivatást töltenek be – Nárada például az istenszeretet apostolaként jön.
Brahman elementáris formája (adhibhautika) a minden lény mellé odaszegődő isteni kísérő aspektus, az immanens Isten (antarjámin).
Természete ellentmondásos vonások harmonikus egysége. Jóllehet az egyetlen valóság örök, anyagi tulajdonságoktól mentes (nirguna) és változatlan, mégis sokféle formában létezik, mindenható, mindenhová elterjedő, transzcendens tulajdonságokban bővelkedő és „változó” is, mert nem statikus. Végesként (világ) és végtelenként (Isten) is létezik, nem részekből tevődik össze, a lelkek mégis a részei. Eredet, gyarapodás, változás, megsemmisülés csak a világi dolgokra vonatkozhat, Brahman a teremtésben vagy a visszarendeződésben mindössze megmutatja vagy elrejti azt, ami eleve benne létezik. Ha ellentmondás mutatkozna benne, az nem hibája, hanem ékessége, ami isteni, kifürkészhetetlen voltát igazolja.
Energiái közt szerepel a bőség (srí), a tápláló gondoskodás (pusti), az ékesszólás (girá), a báj (kánti), tudás (vidjá), tudatlanság (avidjá), erő (sakti), illúzió (májá – amin keresztül világként manifesztálja magát) és akarat (iccshá – amin keresztül a karma és a lelki tettek megnyilvánulnak).
Vallabha ismeretelmélete pozitivista, kiinduló pontja az a tétel, miszerint: Létezés van! Abszolút nemlét nincs, minden létezik, legföljebb a dolgokról alkotott képzetek lehetnek tévesek. Az egyetlen nem valóságos dolog a létforgatag, a szanszára. A létezés nem más, mint mikor az implicit explicitté válik, a „nemlét” pedig az explicit visszahúzódása az implicitbe. A személyes Isten, Krsna saját édes akaratából játszik energiáival, hol megmutatja, hol elrejti azokat, de ez nem befolyásolja az ő integritását. Az isteni önfeltárás, a megmutatkozás nem más, mint a megtapasztalhatóvá válás képessége, míg a rejtőzés a meg-nem-tapasztalhatóvá válás képessége.
Brahman megismerésének eszköze a kinyilatkoztatás, a szentírás. Fontossági sorrendben az upanisadok, majd a Védánta-szútra, a Bhagavad-gítá s legfőbbként a Bhágavata-purána következnek. A sorban későbbiek kiegészítik, magyarázzák a korábbiak témáját. Vallabha a Védánta-szútra elméleti téziseit nem semlegesen, pusztán filozófiai tételekként értelmezi, hanem vallásos, felekezeti felfogásban – de ez nem róható föl hibaként, inkább a már említett filozófiai-vallási szintézis jele.
Brahman teste isteni, hibátlan és tökéletes, önmagában létező, abszolút gyönyörből tevődik össze. Ezért a vele kapcsolatba kerülő lelkek is boldogságot tapasztalhatnak. Túl van az emberi ész és kifejezőkészség határain, a tiszta odaadással és szerető szolgálatokkal mégis elérhető. A szerető odaadás tájékoztatja, az isteni kegyelem pedig támogatja az emberi értelmet.

Dzsíva – A lelkek eredete a Legfelsőbb, aki sokasodni akart, így a múlhatatlan aksarából lettek az egyébként örök lelkek az elsődleges teremtés során. Isten s a lelkek úgy viszonyulnak, akár a tűz és szikrái, vagy az arany s az ékszerek; nem okozatként, hanem részecskeként. Ugyanakkor a lélek nem teremtett, nem okozott, aktív, intelligens és atomnyi, jelenléte a test révén tapasztalható. Örökléttel igen, tudatossággal részben, boldogsággal pedig fedett módon, hiányosan rendelkeznek, ellenben a hat isteni tulajdonság (hatalom, bőség, szépség, hírnév, tudás, függetlenség) egyikével sem.Ezek helyett világi tökéletlenségek árnyalják: függőség, nyomor, szegénység, létkorlátok (születés, betegség, öregség, halál), torzult öntudat és világi szenvedély.
Az öröm hiánya miatt kötöttség és nyomorúság a sorsa, mert elfordult önnön igazi középpontjától, és egocentrikusan él. Ítélőkészségének fedettsége önsorsrontó tettekre készteti, feladata éppen ezért theocentrikussá válni az imádat, a koncentráció és a szeretet gyakorlatai révén. Az istenszeretet (bhakti) gyakorlásával az emberben megcsillan a boldogság, ahogyan az ifjú emberben is fölsejlik a későbbi érett férfi .
A hat isteni tulajdonság feledése megköti a lelkeket: az isteni uralom, bőség, hírnév és dicsőség feledése a szamszárához köt, a tudás és függetlenség feledése pedig téves valóságképet eredményez. A tudatlanság többféleképpen érvényesül: a) a lélek természetének ismerethiányaként, b) a lelki természet feledéseként, és c) a téves önazonosítás formájában, aminek elemei a testi, az érzékszervi, a létfunkciós és a mentális identitászavar.
Az öröm és bánat észlelése a tudatlanság befolyása alatt szubjektív, mert a lélek nem képes különbséget tenni valós és valótlan között. Az illúzió tehát nem ok, hanem téves képzet, amit az elme aggat a valós dolgokra. A világ valós – ez Brahman empirikus formája –, a szamszára azonban valótlan, a tudatlanságban gyökerező szubjektív fikció csupán.

Dzsagat – A világ Brahman sokasodási, kiterjedési vágyának eredménye; csak egzisztenciája van, tudata és öröme nincs. A világ valós, tényleges, nem káprázat, s nem is független Brahmantól, sőt ez a szféra is az isteni kedvtelések színhelye. Világként Brahman két fázisban létezik. Megnyilvánulása (ávirbháva) a lények számára is megtapasztalható explicit szakasz, míg a rejtőzés (tiróbháva) az oksági állapotra történő visszarendeződés.
A világ kiváltó és immanens oka is Brahman, a teremtés aktusa az isteni akarat függvénye. A világ forrása a múlhatatlan (aksara), a személytelen isteni erő, melynek örök arculata az őstermészet (prakrti 1), tudatos arculata pedig a szellem (purusa 2). A világ további elemei az anyagi összetevők: tömeg, energia, fény (tamasz, radzsasz, szattva 3-5), az anyag-összesség (mahat 6), a hamis öntudat (ahankár 7), az öt finomelem (tanmátra 8-12), az öt sűrűelem (mahábhúta 13-17), az öt cselekvő szerv (karméndrija 18-22), az öt észlelőszerv (gjánéndrija 23-27), valamint az elme (manasz 28).
Mikor Brahman annak belső irányítójaként áthatja a kozmikus őstojást, megindul a megnevezések és a formák szerinti kibontakozás, tagolódás. A tudatlanság hamis képet kelt az ember elméjében, s azt vetíti a világ objektumaira. A zavart ez okozza, hiszen csak a téves érzékelés a hamis, nem pedig a világ valótlan. Az így polaritásba – szenvedély, gyűlölet stb. – tagolódott tévképzeteknek az vet véget, ha a lélek kitör belőle, de attól a világ a maga objektivitásában megy tovább.

Bhakti – A kitörés lehetőségét az istenszeretet (bhakti)gyakorlása jelenti. A bhakti az út és a cél egyben. A tiszta istenszerető gyakorlat önzetlen, nem haszonvágyó. Tartalma Krsna szeretetteljes szolgálata, a lélek találkozása és szerető egyesülése Krsnával, s Isten felfedezése mindenkiben, illetve mindennek Istenben történő szemlélése. Az efféle folyamat eredménye a legfelsőbb lelki öröm-lényeg, a legnemesebb isteni érzelmek megtapasztalása: az odaadásból fakadó permanens szeretet (sztháji-bháva) s az ezzel járó intenzív testi-lelki öröm, amely átvezet a felfokozottságba (vjabhicsári-bháva), az ambivalens érzelmek, illetve az intenzitás eszközeként működő egységélmény felé. Ezek visszacsatolásként elmélyítik az állandó érzéseket.
A bhakti feltételeiként említett több mint egy tucat tényező között a szív tisztasága az elsődleges, a végső feltétel pedig az isteni kegyelem, ebben az emberi erő nem segít. Ezért is nevezik Vallabha filozófiáját a táplálás útjának (pusti-márg), mert a pusti-hívő egyedül az isteni kegyelemnek rendeli alá magát. Ezzel szemben az emberi törekvésben bizakodó (marjáda) hívő a szabályok buzgó követője, s ennek fejében reméli a kegyelmet. A táplálkozás (pusti) nem keverendő össze az „egyél, igyál, örvendezz” epikureista felfogásával. A pusti az isteni kegyelem, annak tudata, hogy minden – a fizikai, a szellemi és a lelki jólét is – a kegyelem függvénye. Az áradó isteni kegyelem ellentételezése az ember részéről az önzetlen önátadó szeretet. Vallabha sajátos nézete bizonyos determinizmust tükröz, miszerint Krsna a választott pusti-lelkeket odaadásra vonzza. Az isteni kegy mint választás, elrendezés az egyéni szabadság, akarat és felelősség ellen hat.
Az viszont megengedőbb vélekedése, hogy az istenszeretet magját Isten plántálja a lélekbe, ebből sarjad az odaadó hajlam. Amennyiben ehhez a bhakti további elemei – mantrák zengése, a szent üzenet hallgatása, Krsna dicsőítése – járulnak, kibontakozik a kizárólagos szeretet (préma). A világi vágyak föladásával ez szenvedélyes ragaszkodássá (ászakti) érlelődik, majd a hívő teljesen függetlenné válik a világtól. Az isteni érzelmek föltámadása lehet fokozatos vagy spontán, és eksztatikus tünetekhez vezet. Ezzel égi szerelem köttetik a lélek és Isten között, s a hit legfőbb példaképei is a Krsnához szerelmes rajongással vonzódó pásztorlánykák. A gyakorlati imádat mégis Krsna gyermeki formájára irányul, ezért Vallabha iskolájában a kezében édességgel megformázott gyermekistent (bala-Krsna) imádják. Vallabha a cselekedet, a vagyon és a gondolat eszközeit vonja be a rituális imádatba. A lelkesen és szeretettel gyakorolt imádat eredménye 1) a természetfölötti alkalmasság elnyerése, amikor a hívő felkelti Krsna figyelmét, 2) találkozás Krsnával (Isten társaságának öröme), illetve 3) gyakorlati szinten a test alkalmassá válása az imádatra – vagyis a lelki fejlődéssel testi változások is együtt járnak. A felekezet nem kirekesztő jellegű, nem-bráhmanák előtt is nyitva áll. Az iskola rítusai közé tartozik a házi szentélyek állítása, a templomjárás és gyakorlati szolgálatok vállalása, valamint a beavatások rendszere, melynek során a jelöltek a lelki tanítómester oltalmába ajánlják magukat, megkapják mantrájukat és személyre szóló lelki útmutatásokat is.
Vallabha művei közül a legfontosabb a Védánta-szútrához fűzött magyarázata, az Anubhásja, amihez saját kommentárokat is csatolt, továbbá a Bhágavata-
purána egyes könyveinek magyarázata, illetve még 16 rövidebb verses mű, amelyekben a tantételeket összegezte. Ezek tematikáját áttekintve az egész tanról képet kapunk. Így a tápláló kegy útjának (pusti-márg) elemei:
a kegyelem, a lelkek fajai, a megkülönböztetés, állhatatosság és odaadás elérésének módozatai, az istenszeretet és annak elemei, a szolgálat mint kultusz, ennek gyümölcsei, az istenhez kötő (brahma-szambandha) ceremónia mibenléte és értelme, az önfegyelem természete, és a morális viselkedés elvei.
A láncolat több évszázados fejlődése hangsúlyok átcsoportosulását és az imádat gyakorlatának, sőt szellemének változását is tükrözi. A kezdeti időkben, Visnuszvámínak köszönhetően a hangsúly Visnu és egyik sajátos avatárja, a Dél-Indiában rendkívül népszerű Naraszinha imádatán volt, később Vallabha Krsna imádatát hangsúlyozta. Ehhez hasonlóan változott az iskola eszménye is az isteni fenség tudatában gyakorolt szabálykövető vallásosságtól az isteni kegyelemre hagyatkozó rajongásig.
Vallabha a személyes istenhit restaurációját hozta, mert szerinte a tudás az egyetemes Abszolútumhoz vezet, míg a szeretet a személyes Istenhez, akihez a legteljesebb ön-integrációban találhat vissza a lélek. Ezért az üdvösség nem más, mint osztozás a személyes Isten örömében. Vagyis Vallabha tana az intellektuális és érzelmi beteljesülés, az ismeretelmélet és a vallásos áhítat ötvözete.

A lelkek kategóriái

48/2008.
B. K. Tírtha