A kövek imádata – Mennyi hit kell, amíg a kőből Isten lesz?!

„Végre megérkeztünk a tengerhez. Alig vártam, hogy a víz közelébe jussak, le a partra. Megilletődve álltam, csak álltam a fönséges és végtelen víztömeg szélén. A messzi távolban egységes kékség – alig válik el egymástól Ég és Víz; közelebb a parthoz hullámtarajok fehére ellenpontozza a mélykék vizet, s ahogy a csodaszép hullámok kicsapnak a fövenyre, hosszan, hosszan mindent opálködbe burkol a sós pára… Én is, mások is csak állunk, bóklászunk, le-le hajolgatunk, s noha a határtalanságról a legtalálóbb sejtést nyújtó víztömeg mágikus hatása alatt állunk mind, akik a parton vagyunk, többünk figyelmét már nem a hatalmas tömeg, hanem a parányok kötik le: a kavicsokat bámuljuk, s fel is szedünk belőlük néhányat. A lomha és állhatatos hullámok mossák, sodorják, hányják-vetik a kavicsokat, kagylóhéjat kevernek közibe, homokba rejtik a nagyobbacska darabokat, s mi csak gyűjtögetünk, színes kavicsokat gyűjtögetünk…”

Miért szed mindenki kavicsokat a vízparton? Akár folyó, tó vagy a tenger mentén még a szikár professzor is lehajol, kezébe fog egy-egy kavicsot, s kisgyermekké válva vagy oldalvást hajolva a víztükrön kacsáztatja, vagy a zsebébe csúsztatja emlékbe. Radnóti jut eszembe:

… s az iskolába menvén, a járda peremén,
hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én…

Nem tudhatom, hogy másnak e szenvedély mit jelent, de ez az egyszerű, köznapi kőgyűjtés, vagy a költő mágikus tevékenysége messze túlmutat a tengeren, a kavicsokon s a lépéseken – a kövek mágiája egészen rendkívüli módon hatja át az ember tudatát, s a világ nagy kultúráit egyaránt. A kavicsok gyűjtögetése az archaikus kőimádat remineszcenciája, a sziklakert az ősi kultikus kőrakások domesztikált változata, a köves gyűrű pedig a természeti erők segítségével a világmindenség rontó erőin aratott győzelem emléke-záloga.

SZELLEMTÖRTÉNETI EVOLVÁLÓDÁS

Amennyiben azt a tézist fogadjuk el, miszerint az emberiség szellemi fejlődése egy kezdetlegesebb foktól halad egy magasabban szervezett szintig, úgy a kőimádatot – a természeti kultusz egyéb elemeivel egyetemben – a primitív fejlődési szint egyik kezdetleges fokozatának fogjuk tekinteni. Pedig lehet, szükséges volna átírni a sztereotip gondolkodási sémákat. Még a világot szellemi alapon szemlélő ember tudatába is belegyökerezett az evolúciós = növekedési szemléletmód, szinte el sem tudjuk képzelni, hogy az emberiség korai története nem feltétlenül őskőkort jelentett, vagy hogy a haladás iránya deduktív is lehet, azaz egy magasabb, finomabb síkról süllyedünk egyre tömörebb, töményebb anyagiasságba. Ha merészen megfordítjuk a kiindulópontot, s az emberiség szellemtörténeti fejlődését, sőt, a kozmikus folyamatokat nem az anyagszerveződés bonyolódásaként, vagyis az anyag szellemiesüléseként értelmezzük, hanem éppen fordítva, a finomabb rezgések anyagba tömörödéseként, vagyis a szellem matériába dermedéseként, akkor a köznyelvben használatos fogalmak java részét is át kell értékelnünk, s például a primitív kifejezés sem dehonesztáló jelző lesz, hanem a centrumhoz, a forráshoz közeli primordiális állapotok feltétlenül pozitív töltetű terminus technicusa. A csillagászatban használatos fehér anyag, amely a köznapi észlelés számára is látható, a világmindenségnek mindössze néhány százalékát alkotja, az ennél sokkal ritkább, más természetű – nevezhetjük talán antianyagúnak – fekete anyag jóval többet (a kettő együtt a kozmikus tömegnek mintegy húsz százalékát), míg a fennmaradó túlnyomó többséget az alig mérhető, alig tapasztalható fekete energia alkotja. Ezzel a fizika tudománya is eljutni látszik a metafizika határáig, ahol a szemmel nem látható fontosabbnak tűnik a mérhetőnél és megragadhatónál, s ha egészen egyszerűen akarunk fogalmazni, valaminek lennie kell odaát…
Mindemellett az egész kozmikus rendszer koherens egészet alkot, s ahogy haladunk a világmindenség megismerésében, a kölcsönhatások szövevényes rendszerét ismerhetjük föl. A metafizikai tudat hálóján minden összefügg mindennel, s az intersztelláris kozmológia alapján ugyanezt az ősi misztikus tételt állapíthatjuk meg. Vagyis találkozik a cseppben a tenger, a pillanatban az örökkévalóság, a kavicsban a mindenség anyagkészlete – sőt, még annál több is…
Ezért feltétlenül figyelemre méltó a kőimádás, amely nem csupán az egyén kavicsgyűjtő szenvedélyében, hanem a kőből való síremlékek emelésében, a piramisépítésben, az obeliszk állításban, vagy a dolmenek és kunhalmok építésében is tükröződik. A kőimádat a baitülizmus, s a görögös hangzás ellenére a kifejezés héber eredetű. A Teremtés könyve szerint Jákob álmában egy lajtorját látott, s isteni szózatot hallott a zsidók hivatásáról. Amikor Jákob felébredt, megborzadt, s mondta: „Milyen félelmetes ez a hely, valóban itt van az Isten háza és itt van az ég kapuja.” Azt a követ pedig, amin a fejét nyugtatta, fölállította emlékkő gyanánt, s meglocsolta olajjal. „Jákob emlékkövet állított fel a helyen, ahol vele beszélt [Isten], egy kőből való emléket, italáldozatot öntött rá és megkente olajjal.” (Ter 35.14)
Ez a hely korábban Lusz néven volt ismeretes, de Jákob a Bétel (Bet-El, Isten háza) nevet adta néki – innen a baitülosz elnevezés. A baitülosz kőkúp, pillér, oszlop, s mint ilyen természetes phallikus embléma is.
A kő Istenre emlékeztetett, az olajjal történő meglocsolás pedig olyan ősi imádatforma, amely más kultúrákban mind a mai napig megtalálható. Később a zsidók áldozóköveit már nem olajjal, hanem az áldozati állatok vérével locsolták meg.
Jákob, aki később Izrael néven ismeretes, máskor is ragaszkodott a kövekhez: Lábánnal kötött szerződése megpecsételésére ismét kőrakást és emlékkövet emeltek, ami egyrészt a fizikai határokat, másrészt az erkölcsi normákat volt hivatva kijelölni – ez volt a legeltetés határa és a rossz szándék gátja. Később egyik hitvese sírjára is kőemléket állított. Érdekes szokás, hogy a zsidó síremlékekre nem virágcsokrokat helyeznek, hanem egy-egy követ hoznak a látogatók. A prágai zsidó temetők síremlékein is számos kőrakás látható.
Ebben a néhány részletben rögtön háromféle kultikus alkalmazást találunk: egy transzcendenst, amely az Isten jelenlétére emlékeztet, egy pragmatikust, amely az esetleges viták elkerülését szolgálja, és egy halottkultuszhoz tartozót, a sírhely megjelölését. Kőtáblába voltak vésve a törvények, de ennél is gyakorlatiasabb volt Dávid kőhasználata, aki a parittyájából elhajított kővel homlokon találta, s legyőzte Góliátot.
Később a zsidók a köveket továbbra is kultikus tárgyként alkalmazták, Józsué például azt mondta: „Nézzétek, ez a kő lesz a tanú ellenünk, mert minden szót hallott, amit az Úr mondott nekünk; tanú lesz ellenetek, hogy megakadályozzon benneteket abban, hogy Isteneteket megtagadjátok.” (Józs 24.27) Ez a kitétel már igen közel áll ahhoz a kultikus funkcióhoz, amit bálványozásnak neveznek.

BAITÜLOSZ ÉS LITHOLATRIA

A kőimádat másik neve litholátria, s a kövek kultusza az egyéb természeti jelenségek kultuszával párhuzamos. A holisztikus világnézet szerint a teremtett, másodlagos világ elemei éppúgy hordozzák a szentség szikráját, mint a felsőbb világ eleve szent elemei. Fű, fa, virág, állat, ember – a szentség eleven hordozói, míg a föld, víz, tűz, levegő az elementumokban megnyilvánuló szakralitás. Ugyanez a jelleg tükröződik a kozmológiai szinten is, amikor a Nap, a Hold és a csillagok, a Tejút vagy a csillagképek szentségéről beszélünk. Az archaikus szemléletmód előtt a világ összefüggő egészet alkotott, s az isteni forrás kiáradó energiájaként a holt anyag is eleven testnek tűnt, míg a későbbi, főként a nyugatra jellemző anyagelvű szemléletmód már darabjaira szedte a világot, s így számára az eleven test is holt anyag csupán.
A természeti objektumok – növények, termések, faanyagok – ciklikusan teremnek, s ezért a mulandóságot is magukban hordozzák, csak időlegesen alkalmasak a szentség kitüntetett megjelölésére. A kő azonban az egyik legkézenfekvőbb természetes objektum, a maradandóság tán legjobb példája, így szinte természetes, hogy a „primitív” – emlékezzünk jól jelentésének újraértelmezésére! – imádatnak is szerves részét alkotta. Mereskovszkij egyenesen minden vallás kezdetének tekinti a kőimádást: „De a kőből való aztán esztétikává mállott, etikává és metafizikává vizenyősödött, s ezzel itt volt a vallások vége. Az istentelen emberiség aztán önmagát kezdte „Nagy Fétisként” imádni, s megteremtette az új vadság állapotát, amelyet «haladásnak» «civilizációnak» nevezünk.”
Ma már egyre kevésbé változunk kővé, s a föld sem nyeli el a hazugot, a házasságtörőt vagy a gonoszt. A mitikus büntetések helyébe elébb a vallási parancsolatok, majd a világi törvények léptek, amik sajnos sok esetben nem fedik az erkölcsi normákat.

A kultikus kövek származhatnak égi, földi vagy alvilági forrásból, de akár emberi vagy állati lények kővé válásából is. Baitülosznak nevezték a szíriai görögök a fétisként tisztelt meteorköveket, s a legnevesebb imádott meteorkő az iszlám hit középpontjában álló Kába-kő. Alexandriai Szent Kelemen az arábiai és szír nomád törzsek vallásosságáról összefoglalóan annyit jegyez meg, hogy az arabok kőimádók, s az iszlámot megelőző korok adatai is ezt támasztják alá. Az ősi arab szent helyek nélkülözhetetlen eleme a kultikus tiszteletben álló kő. Hérodotosz arról tudósít, hogy a föníciai Tiruszban a Melkart napistenségnek szentelt templomban két megszentelt pillér állott, Hierapoliszban pedig az Asztarté istenasszonynak szentelt templomban egy kúpos kőoszlopot imádtak az istennő szimbóluma gyanánt. Az imádott kövek formája, megmunkálása igen sokféle volt, a nyers, faragatlan kőtömböktől kezdve a finoman megmunkált oszlopokig például a föníciai szentélyekben. E kultikus jelentés mellett a kövek távolságokat – mint az imádatban részesülő görög mérföldkövek, a hermák – vagy határokat is jelöltek, például az a Ciprusról származó obeliszk, amelyet egy kőtalapzatra helyeztek. Ez az elrendezés az Indiában mai napig általánosan elterjedt Siva-Sakti ábrázolásra emlékeztet, ahol a férfias termékenységi szimbólum vertikális oszlopa (lingam) a női ölet jelképező vízszintes talapzaton (jóni) nyugszik.
A magányosan álló sziklákat, vagy éppen a kősivatagokat is tekintették a szent erők sűrűsödési pontjainak, ahol áldoztak, imákat mondtak, közösségi gyűléseket tartottak. Magyarországon Szent László törvénye megtiltotta a források, vizek, fák, s kövek mellett bemutatott áldozatokat, Szent Istvánnak a bakonybéli apátságot alapító okirata pedig így szól: „Azon a helyen, amit Bélnek hívnak, a Bakony erdőségeiben, mivel igen alkalmasnak látszott arra, hogy ott Istent szolgálják… Szent Mauritiusnak kolostort kezdtem építeni… A kolostor környékén van ezenkívül négy szikla, melyeknek neve magyarul Hegyeskő, Kerteskő, Fejérkő, Odvaskő. Ha ezeken bárki vadat ejt el, annak felét, bőrével együtt az apát szolgái kapják.” Ipoly Arnold azt gyanítja, ezek a kövek a hajdani őskultusz szent helyei lehettek, s a rendelet arra példa, ahogyan a kereszténységet pártoló hatalom kisajátította a hajdani szent helyeket, ezzel téve lehetetlenné az ősvallás gyakorlását. Ez a világon mindenütt így lehetett, elegendő talán Szárnáth szent helyére gondolni Indiában, ahol Buddha megkezdte a dharma hirdetését. Előbb egy kiterjedt buddhista kolostoregyüttes és zarándokhely létesült itt egy hatalmas sztúpával együtt, amit a később hódítóként érkező muszlimok birtokba vettek, s a sztúpa tetejébe építették mecsetjüket. Kedvelt szokásuk volt, hogy az indiai templomokban álló tömérdek kőszoborból és istenképmásból a mecsetek küszöbét készítették, vagy az alá temették a szobrokat, hogy minden látogató lábbal tiporhassa a „bálványokat”. Másutt a szent szobrokat díszítő drágaköveket sajátították ki, s a szentélyek megszentségtelenítése végett tehénhúst (sic!) akasztottak a szobrok nyakába. Ehhez hasonló szokásokat az Indiába hódítóként érkező keresztények is követtek. A portugálok például szintúgy hódoltak a kép- illetve szoborrombolásnak, megcsonkítva az évezredes műalkotásokat például a Mumbaitól nem messzi fekvő Elephanta szigetén, később az angolok kevésbé ideológiai, mint inkább műszaki alapon, például a fent említett Szárnáth környékén több vagonnyi kőszobor és épületdísz törmeléket hordtak a Gangeszre emelt híd cölöpeinek talapzatába, másutt, a mai Pakisztánban egy vasútvonal töltéséhez használták az ókor egyik legfejlettebb településének, Mohendzso-Dárónak a tégláit.
A kőimádás egyik alapformája, amikor maga a nyers kő az imádat tárgya. A kiválasztott köveket szentként, vagy egyenesen az Istenként tisztelik. Ilyen sajátságos, ősrégi kultusz a hinduk kőtisztelete. A Nepálban eredő Gandakí-folyó medrében található, megkövült ammonitesz-csigákat Visnu közvetlen, természetes megnyilvánulásainak tekintik, s szerte Indiában imádják, a Gangesz felső folyásánál pedig bármelyik kődarab, amelyet fehér csík övez, Krsna kő-formájának számít, függetlenül alakjától, nagyságától vagy színétől. A természetes kövek efféle imádata megtalálható az amerikai indiánoknál, Ausztráliában, Afrika több vidékén, de a Lappföldön is.
A kőimádat további formája a megmunkált kövek tisztelete. Elsőként az oltárköveket említhetjük, amelyek Kis-Ázsiában, s a Távol-Keleten is elterjedtek. Az egyiptomiak hite szerint isteneik szívesen lakoztak a kövek közt, s így kőoltárokon áldoztak. Az asszírok fekete kőben tisztelték a napistent, s Heliogabalus császár diadallal vitte azt Rómába. Egyiptomban a fekete Ízisz-köveket imádták, az inkák kőpiramisok tetején mutatták be véres emberáldozataikat a nap-kőoltáron, az áldozópap kezében obszidiánkő kés villant.
Az áldozóköveket időszakosan tisztelték, évfordulók, a nap- vagy holdjárás kitüntetett napjai, egyéb kultikus események idején. Általában valamilyen áldozatot mutattak be e köveknél, vagy a köveken, ha azok elég nagynak bizonyultak. Égő-, ital- és véres áldozatok ismeretesek, amikor terményeket égettek fölajánlásként az oltárokon, vagy borral, olajjal, tejjel, mézzel s egyéb kultikus kellékekkel, vagy vérrel kenték meg a köveket, illetve, amikor állatokat, esetenként embert áldoztak.
Megmunkálásnak tekinthetjük a kövek egymásra halmozását, felállítását, tájolását. Ezzel az eljárással is találkozunk szerte a világon. Európában a dolmenek és menhirek, Angliában a Stonehenge és további kőkörök, a Húsvét-szigeteken a hatalmas kőfejek, de akár a precízen tájolt gizehi piramisok is ide számíthatók. Feltétlenül megemlítendő a trák kő-kultusz, amelynek mágikus helyei a mai Bulgária területén is megtalálhatók. Sok helyütt a természetes szikla-alakulatok finom hangolása, vagy kimélyítése, vagy éppen kiegészítése történt meg, s olykor templom-épületekkel gazdagították a természet formálta képződményeket. A faragott kövek speciális válfaja a Dél-amerikai Ica-kövek sokasága, amik prehisztorikus keletkezésűek, sőt, speciális földtörténeti és paleontológiai információkat tartalmaznak. Egyesek masszív adathordozónak tekintik e köveket, amikre talán az adott kor tudományos ismereteit rögzítették – mások egyszerű hamisítványoknak tekintik a köveket.

BÁLVÁNY

További megmunkálás a kövek szobrokká faragása, a képmások, kultikus szobrok, istenképmások készítése. Ide kívánkozna a bálvány kifejezés, amit azonban egy kis kitérővel  kell körüljárnunk. Az akadémikus gondolkodás a vallási jelenségeket is igyekszik lineáris sorrendbe állítani – primitívebb fokok felől, a félbarbár állapotokon keresztül, az animista hitvilágtól a fétisimádáson át a bálványozásig, a természetvallásosságtól a sokistenhiten át a monoteizmusig, sőt a látható, megnyilvánulásra képes istenkoncepciótól a láthatatlan, absztrakt istenképig. Ezt a látszólag adekvát sorrendiséget is érdemes a megfordítás nagy elvének homorú tükrében megvizsgálni. Hátha nem az absztrakt elvekben való hit a magasabb rendű? Hátha érvényes a hermészi mondás: amint fent, úgy lent; s annak megfordítása is: amint lent, úgy fent? A magát megmutatni nem képes, tulajdonságoktól, vonásoktól, személyiségtől mentes teljesen absztrakt princípium feltételezése nem feltétlenül életszerű, mint ahogy a személyes Istenbe, a transzcendens létezőbe vetett hit, s a vele ápolt személyes kontaktus, mint a vallásos élet mibenlétének legérzékenyebb kifejeződése sem feltétlenül fanatizmus és szenvelgés.
Bálványnak tekintik mindama a természeti objektumokat vagy emberi alkotásokat, amiket isteni jelkép gyanánt tisztelnek, imádnak. Ilyenek a fétisek is, vagyis azok az objektumok, amikben a természeti vallások szerint valamely istenség vagy szellem állandó vagy ideiglenes módon tartózkodik, és segíti, védelmezi a fétis birtoklóját. A négerek közt a leggyakoribb fétistárgy éppen a kő, valamint pamutszalaggal körültekert fadarab, fém, vagy csont.
Egy évszázada a szakírók még így fogalmaztak: „A fetisizmus az animizmus legprimitívebb alakja. A fétis-imádók a külvilág minden szerves és szervetlen tárgyát magukhoz hasonlónak, élettel s érzéssel bírónak képzelik.” Nem vitás, ez a kijelentés korunk kvantum-fizikán nevelkedett, a Gaia-elméletet valló spirituális-ökologikus világnézetű, holisztikus szemléletű környezettudatos generációjának dicsőséges jelmondata is lehetne. Természetesen ez misztikus szemléletmód is, hiszen nem kívülről, objektíven igyekszik vizsgálni a világot, hanem az alapvető együvé tartozás szellemi bázisán, a belehelyezkedés, beleélés belső megtapasztalása révén. S mint ahogyan szeretteink fényképében nem az ezüstszemcséket és a fotópapírt imádjuk, hanem az ábrázolt személyt, beláthatjuk, hogy a mágia nem is esik olyan messzi mindennapjainktól. A legősibb látásmód, amely az isteni lényegtől áthatottnak tapasztalta a világot igen közel áll korunk leghaladóbb tudományos felismeréseihez. Ennek fényében szükséges a bálvány-fogalom újraértelmezése is. Ha itt csupán a személyes tapasztalásnak és az absztrakt valláselméleti konstrukciónak, vagyis az eleven hitnek és a teológiának a szembeállításáról van szó, akkor bizonyára többen választanák a megtapasztalást, az istenélményt.
Érdemes azonban kicsit elidőzni magánál a bálvány szónál. Amennyiben szabatosnak fogadjuk el a bálvány definícióját – egy istent vagy szellemet jelképező természetes vagy ember alkotta objektum – akkor a bálványimádás oly hevesen ellenző monoteista vallások önellentmondásba kerülnek, hiszen tudományos szempontból az égő csipkebokor, a frigyláda, a kőtáblák vagy akár a jeruzsálemi nagytemplom és az aranyborjú között aligha lehet különbséget tenni. Az iszlám olyannyira tagadja a képmásokat, hogy művészetükből évszázadokon át hiányzott az emberábrázolás, a kultusz középpontjában mégis egy fekete meteorkő áll, amelyhez minden muszlim hívő életében legalább egyszer szeretne elzarándokolni.
A katolicizmus szobor-, kép- és szentkultusza áll talán legközelebb ahhoz az emberi igényhez, hogy látható, megtapintható, megelevenedő legyen az istenséghez fűződő kapcsolat.
Ellenben ha a teremtés aktusa, vagy az immanens jelenlét miatt az isteni lényegtől áthatottnak tekintjük a mindenséget, akkor nincs egyetlen szöglete sem a világnak, amelyben ne lenne jelen ez a magasabb energia. A kellően emelkedett misztikus látásmód így képes felfedezni a pillanatban az örökkévalóságot, a cseppben a tengert, a kőben az Istent…
Ipoly Arnold, a XIX. század kimagasló tudós kutatója Magyar Mythologia című meghatározó munkájában több oldalon keresztül foglalkozik a bálvány szó fejtegetésével, szláv, ógörög, gót és szanszkrt párhuzamokat keresve. Nos, a bálvány szó könnyen megfeleltethető a szanszkrt balavat szóval, aminek jelentései: 1. erős, nagy erejű [szó szerint: ereje van], 2. izmos, megtermett, robusztus, 3. sűrű, áthatolhatatlan (mint sötétség), 4. kiugró, uralkodó, túlsúlyban lévő, 5. fontosabb, jelentősebb, nagyobb súlyú, 6. hadsereggel kísért.
Az ősvallások tekintetében tehát a bálvány nem hamis istenképmás, hanem erővel rendelkező objektum, vagyis az isteni energiák kitapintható koncentrációja. A babonaságot és a misztikus, holisztikus látásmódot csak egy hajszál választja el egymástól.
Az ősi kőimádat aktualizált jelei, maradványai a kereszténységben is megtalálhatók. A kőfeszületekről, szentek szobrairól nem is beszélve elsősorban az ereklyék és amulettek tiszteletében követhető nyomon, de a templomokban az apszisnak s a főoltárnak hátat fordító pap egy általában kőből való úgynevezett szembe-oltárnál misézik. A jeles halottakat a templomokban kőszarkofágban, vagy az altemplomok kőkazamatáiban helyezik örök nyugalomra, a temetőkben pedig a sírkövek az egyszerű kőkeresztektől a pazar kriptákig terjed.

DOLMEN, MENHIR, CROMLECH, KUNHALOM ÉS AOBAO

Ezzel elérkeztünk a kőimádat egyik legfontosabb mozzanatához – a halált legyőző maradandóság kifejezéséig. Egy kőbe faragott mozdulat maga a megörökített pillanat. Aki pedig tagadja a kőbe faragott alakok elevenségét, általában megrongálja azokat: az arc, s különösen a szemek, a végtagok – szabadon álló karok, de akár a fej is –, illetve a mezítelen alakoknál a nemi szervek estek leginkább áldozatul.
A kövek nagyon idősek, sok mindent megértek már, sokat láttak, sokat hallottak, s az ember igényét az örökkévalóság iránt kétféleképpen szolgálhatják: a romlandó emberi test fölé emelt maradandó emlékként, illetve a kozmikus mozgásokat megörökítő szerkezetek gyanánt. Az emberek, kultúrák, civilizációk, sőt akár földtörténeti korok jönnek-mennek – a kövek maradnak.
Különböző kultúrák más és másként kezelik halottaikat. Talán a legmorbidabb a tibeti őslakosok temetési szokása, akik a hullákat feldarabolják, és a kopár hegyek keselyűinek vetik oda lakmározásra a koncokat. A hinduk máglyán hamvasztják el halottaikat s a hamvakat a szent folyamokba szórják. A zsidó, iszlám és keresztény kultúrkörben a földbe temetkeznek, s szinte mindenütt megemlékeznek a sírokról, megjelölik a temetési helyet. Ilyen kőrakások azok a kerek halmok, amik egymásra halmozott kövekből állnak, s nincsenek földréteggel borítva. Ilyen halmokat – mint a kunhalmok, a dalmát gomilák vagy a skót cairn halmok is – jobbára sírok fölé emeltek, de határdombként vagy emlékhalomként is funkcionálhattak. Úgy tartják, aki elmegy egy ilyen kőhalom mellett s elmulasztana egy újabb követ reá vetni, szerencsétlenség éri majd az útján.
A dolmen (kőasztal, a breton daul asztal-tábla és maen kő összetételéből) megalitikus emlékmű, nyers vagy csak nagyolt sziklatömbökkel körülzárt, általában egy nagy kőlappal fedett kamraszerű kultikus építmény, amely a legtöbb esetben temetkezési helyként szolgált. Skandináviától Közép-Európát kivéve az egész kontinensen, majd Észak-Afrikán keresztül egészen Indiáig, Koreáig és Japánig, sőt Madagaszkáron és Peruban is előfordulnak.
A menhir (kelta maen kő, hir hosszú) magányosán vagy csoportosan álló megalith, ami csillagtájolási célokat szolgált. A franciaországi Carnac közelében több ezer menhir áll.
Végül a cromlech (kelta crom kör és lech kő összetételéből) olyan kőkör, amit menhirekből állítottak össze. A leghíresebb kőkörök a Salisbury vidékén álló Stonehenge, valamint az Avebury-i kőkör, amely 455 méter az átmérője. A cromlech célja szintén kultikus, a napimádatnak, illetve a csillagászati megfigyeléseknek a helyszínei.
Közép-európából hiányoznak a megalitikus kőemlékek, helyettük a sírokat a kunhalmok jelölik. Szibériában, és Belső-Ázsiában is találunk kunhalmokat, vagy más néven kurgánokat, amik Magyarország területén a vaskor kezdetétől (i.e. VI. század) mintegy ezer éven keresztül létesültek a Dunántúlon és az Alföldön. A Duna-Tisza közén némely halomnak bába-halom a neve, ami megfeleltethető az orosz sztyeppvidék kurgánjainak tetején található kőoszlop, bálványszobor elnevezésével, a baba kámennája. Mongóliában a hasonló célt szolgáló kő- vagy földhalmok neve aobao, amik előbb határ- és irányjelzőként szolgáltak, majd a helybéli pásztornépek védelmező szellemek tanyájaként kezdték imádni őket. A hagyomány úgy tartja, hogy Dzsingisz kán minden hadjárata előtt ilyen aobao előtt imádkozott és áldozott. Mind a mai napig megállnak ezeknél a szent halmoknál a vándorok, leszállnak a lóról, vagy járművükről, s néhány követ, vagy néhány rögöt vetnek a halomra.

NUMMULIT ÉS KŐMAGZAT

A kövek nemcsak ilyen magas, kultikus szerepet töltöttek és töltenek be, hanem ennél sokkal gyakorlatiasabbat is. Az emberiség történetében a kő olyan fontos szerepet is játszott, hogy egy egész korszakot neveztek el kőkorszaknak, paleolitikum a régebbi kőkor (i.e. 600.000-8.000-ig), a neolitikum az újabb kőkor, s ne feledjük, mai nap is élnek bolygónkon kőkorszaki körülmények között emberek, tehát az újabb kőkor ma sem ért még végett, hiába köszöntött be az atom-, az információs- vagy az űrkorszak.
A kő mint eszköz használata nem korlátozódott csupán a marokkövekre és pattintott kőeszközökre. A közel-keleten a közösségi kivégzés megszokott módja volt a kövezés.
A krónikák följegyeztek egy sajátos kövezést Budán is. Kun László király (1272-1290) alkancellárja, a romlott erkölcsű Miklós prépost volt, akit halála után a leprások temetőjébe vittek, de előbb koporsóját megkövezték az emberek – állítólag háznál magasabbra emelkedett a kőhalom.
A kő építőeszköz, akár a barlanglakások természetes üregeit tekintjük, akár a később kőfejtőben bányászott kövekből épült lakásokat. Külön megemlítendő a sziklatömbökbe mélyített épületek, s elsősorban templomok szerepe, mert ezek Etiópiában éppúgy megtalálhatók, mint Indiában s másutt a világon – mintha a kövek adta lehetőségekre mindenütt egyformán reagált volna, s azonos szintű, a mai technikai szintet is meghaladni látszó tudással rendelkezett volna az ember.
A mennykő számos nép hiedelme szerint az égből hullik a villámcsapáskor, pedig csak egy őskori fejlábú állat kövületeiről van szó. A hosszúkás, kúpos, szivar alakú maradványokat istennyilának vagy ördögujjának is nevezi a népnyelv, míg a őstengeri rákok lencse vagy kisebb korong alakú kövületeit, a nummulitokat kőlencsének, a nagyobbakat pedig kőpénznek, Szent László pénzének vagy kunaranynak nevezi.
Az emberi testen belül is képződhetnek kövek a vesében, epehólyagban vagy a húgyhólyagban, de az egyik legszokatlanabb és legborzongatóbb emberi kövesedés a kőmagzat, a lithopaedion, mikor is általában a méhen kívülre, a hasüregbe került majd ott elhalt magzat tömege meszesedik el. Bizonyos körülmények között a fák is megkövesednek, de az ember csak a legendákban válik  kővé.
Speciális kövek a drágakövek, amiknek különös gyógyító, aktiváló vagy akár energetizáló erőt is tulajdonítanak. Hajdanán a királyi koronák, a díszfegyverek, a ruházat s az ékszerek is drágakövekkel voltak kirakva – igaz, ma is létezik briliánsokkal kirakott karóra vagy mobiltelefon. Egy szinte észrevétlen, puha értékvesztés azonban az, amikor az emberek drágakövek helyett műanyag „ékszereket” aggatnak magukra.
Gyógyító kőnek olykor egy közönséges kavics is megfelel, mint az a kavics Démoszthenész nyelve alatt, amely megszabadította őt dadogásától, s így kiváló szónok lett belőle. Az ember a gabonáját őrlőköveken és malomköveken zúzta össze, hogy aztán a lisztből kenyeret készíthessen – a holt kő és az érett gabona együtt szolgálja az ember életben maradását. A malomköveket speciális kőfejtőkből nyerték, Magyarországon Sárospatak közelében, Budán és a Garam völgyében bányászták.

A kövek legkülönlegesebbje a bölcsek köve, lapis philosophorum vagy lapis noster, a mi kövünk. Ez a csodakő érintésével a közönséges fémekből nemesfémeket, akár aranyat volt hivatva előállítani az alkímia szerint, másik értelmezése a minden betegséget meggyógyító csodaszer. A bölcsek kövétől azt is remélték, hogy az apró drágaköveket képes egy nagyobb darabbá egyesíteni, a terméketlen gyümölcsfákat termékenyekké teszi, s tetszés szerint meghosszabbítja az emberi életet, birtokosát pedig gazdaggá s örökifjúvá teszi. Ha azonban az alkímiát egy szimbolikus rendszernek, fejlődési folyamatnak tekintjük, akkor a nyers érc az ember fejletlen, csökevényes tudatú állapotát jelöli, az arany pedig a megvilágosodást. Antonio de Abatia hajdani mottója így szól „A mi kövünk csak azoknak adatik meg, akiket eltölt az Isten lehelete, tehát akik különleges áldásban részesültek!” Ez inkább utal egy lelki folyamat követésére, semmint szemfényvesztésre.
A lapis exilis viszont olyan mitikus kő, amelynek segítségével a főnix nyeri vissza ifjúságát. Egyesek ezt a Szent Grál szinonimájának tartják, mások inkább a lapis judaicus-szal azonosítják, amiről úgy vélik, Lucifer koronájából esett ki, s a levegő angyalai találták meg.

TRANSZMUTÁCIÓ ÉS METAMORFÓZIS

Az alkímia egyik nagy feladata a transzmutáció, vagyis a fémek átváltoztatása, szimbolikus értelemben pedig a közönséges földi ember megvilágosodott emberré tétele. A középkorban az alkimisták azért hittek a fémek átalakításában, mert úgy gondolták, azok nem állandó elemek, hanem az egyetemes „nemtelen” anyag módosulásai, s így a megfelelő eljárással átalakíthatók egymásba. Aztán volt idő, amikor határozottan tagadta a tudomány az efféle átalakítást, majd a radioaktivitás felfedezésével és korunk fizikai-vegytani eljárásaival mégiscsak lehetségessé vált az anyag átalakítása. Ha pedig az anyag efféle állapotai egymás közt megváltoztathatók, egyik állapotból a másikba átvihetők, sőt, az anyag és energia stádiumok is átjárhatók, akkor ez a törvényszerűség a szervesen együvé tartozó világ más régióiban is érvényes lehet. A fém ólomként és aranyként is fém, s az ember jó és rossz emberként is ember. Ha lehet nem nemes fémből aranyat „csinálni”, akkor talán lehet nem nemes emberből is jó embert is csinálni. A Jézust háromszor megtagadó Péterből lett az egyház szegletköve. S ha hiszünk az ember efféle átváltozásában, vajon ne higgyünk a természet többi szereplőjének hasonló átváltozásában? A teológia a transfiguratio – megdicsőülés kifejezést használja, amikor is az ember alkalmassá válik az örök élet dicsőségére. Ha pedig még nagyobb összefüggésrendszert vizsgálunk, vajon átjárhatók-e a létezők különböző világai – az ásvány-, növény-, állat-, ember- és isten-világ? Lehet-e a kőből Isten? E blaszfémikus kérdésnél már csak egy szentségtörőbb kérdés létezik: lehet-e Istenből kő? Az képrombolás, sőt a kőrombolás, a lithoclast szellemében bizonyára azonnal nemmel válaszolnánk. Pedig, ha tudományos alapon gondolkodunk, láthattuk, az anyag/anyag határai egymás közt, sőt az anyag/energia határai is átjárhatók, sőt a darwini evolúciós elmélet szerint a fajok is átjárhatók, s morális értelemben is van átjárhatóság a nemtelen és nemes jellemű ember között. A hit alapján gondolkodva – határozottan a hit, és nem a vallások alapján, vagyis az esetleges dogmatikai megkötésektől mentesen – valószínűleg egyetlen hívő ember sem vonná kétségbe Isten mindenhatóságát és mindenütt jelenlévőségét. Márpedig akkor pozitívan válaszoltuk meg mindkét kérdésünket: igenis lehetséges a világmindenség eme végpontjainak – a mozdulatlanságba dermedt kőnek és a világmozgató Istennek – a találkozása. E spirituális dimenzió-ugrás feltételezéséhez legalább olyan nagyfokú merészség kell, mint a világmindenség egymástól legtávolabb eső szereplői közötti evolúciós kapocs vélelmezéséhez.
A hajdanvolt korok szakrális szemléletű emberének, avagy az örök misztikusnak nem okozott problémát a kőben is felfedezni az istenit. Az egy tőről fakadás egyetemes közösségét a filozofikus látásmód észleli, a kultikus gyakorlathoz azonban ez nem elég, valamely rituális aktusra is szükség van. Ezért a kiválasztott köveket vagy az áldozati állatok kiontott vérével szentelték meg kívülről, vagy pedig meginvitálják a kőbe az istenséget, mintegy belülről szentelve meg a követ vagy a szobrot, mint például Indiában, a szent képmások roppant bonyolult avatási szertartása során. Az ilyen rituális aktiválási ceremónia, avagy közvetlenül az isteni akarat teszi működővé az átjáró csatornát, s ezzel végbemegy a transzmutáció, a csoda, és a festett képből csodatévő ikon, a szoborból vérző korpusz vagy könnyező Madonna, az öntött bronzból táncoló Siva, a faragott kőből fuvolázó Krsna lesz.
Mennyi hit kell, amíg a kőből Isten lesz?! Egy mustármagnyi. De mennyi hitetlenség kell ahhoz, hogy ne fedezzünk fel ezeket az emberi kalkuláción messze túlmutató összefüggéseket? A mustármagnyi hit hegyeket képes megmozgatni…
Mi tehát a kövek imádata? Brutális bálványimádás? Vagy a legkifinomultabb spirituális, misztikus látásmód?
A kövek régóta itt vannak. Elég egy megkövült csigahéjat, vagy egy közönséges kavicsot a kezünkbe venni, s máris évezredeket, akár évmilliókat szorítunk a markunkban. Mintha a köveken, kövületeken keresztül a kor, a régmúlt kelne örök életre folyamatosan – csak az emberek cserélődnek? De mondják azt is, életünkben nem látogatunk olyan helyre, ahol valamikor ne jártunk volna már, s nem teszünk olyasmit, amit valamikor nem cselekedtünk már meg. A kövek maradandóak – az emberek pedig ugyanazok volnának? Mindig ugyanazok a szereplők? Nincs új a nap alatt?
Mi lehet a kövek imádatának titka? Jobbára azt gondoljuk, az ember az alany, a kő pedig a tárgy. De hátha nem is az ember imádja a köveket, hanem a kövek „imádják” az embert? Az imádat kivételes, természetfölötti kontaktust eredményez a hívő s imádottja között. Ha az ember imádja a követ, megláthatja abban az istenit, de ha a kő imádja az embert? A kő nem láthatja meg az emberben az istenit, a szikrát? Hátha a kő a szubjektum, s az ember az objektum? Hátha a kövek „imádják” olyanná az embert, amilyenek vagyunk, mindig éppen aktuálisan: hívők vagy hitetlenek, balgák vagy eszesek, lelketlenek vagy érzők…
A misztikus szufi költő, Rumi sírjánál a bejárt fölött olvasható a fölirat:

„Ez itt a szerelmesek Ka’aba-köve.
Itt megleled, amit kerestél.
Szíveddel halld, amit itt hallasz.
Hajtsd fejedet az igazság küszöbére!”

A Kaa’ba köve

A Kába (a.m. kocka) egy téglatest alakú épület a Szaúd-arábiai Mekkában, az iszlám hit központja. Az épület az iszlámot megelőző időkből való, s úgy tartják, az Ádám által emelt első Kába az özönvízkor az égbe emelkedett, majd Ábrahám állította helyre a mostani helyén. Maga az épület mekkai gránitból készült, nagyjából kocka alakú (kb. 11 × 13 méter alapterületű és 13 méter magas), 25 centiméteres márvány talapzaton. Az épület sarkai szinte pontosan a fő égtájak felé mutatnak. A keleti a Fekete sarok, ahol a feltehetően meteorkő van a falba építve, az északi az Iraki sarok, a nyugati a Levantei sarok, míg a déli a Jemeni sarok.

A Kába falait arannyal Korán-idézetekkel szőtt fekete selyemlepel (kiszva) fedi, amit évente kicserélnek.

A Kába belsejébe általában nem lehet bemenni, bár a rituális takarítás során beengednek tekintélyes vendégeket. A bejárat az északkeleti homlokzaton nyílik, a talaj fölött két méter magasságban. A belső falakat fele magasságig márvány borítja, a berakások Korán idézetek, s a fennmaradó felületet zöld kelme, amelybe arannyal hímeztek idézeteket szintén a Koránból. A márványt illatos olajjal kezelik, éppúgy, mint a szabadban álló fekete követ, amiről azt tartják, Ádám és Éva idejéből való. Átmérője körülbelül 30 cm, s ezüst keretbe foglalták.

A Kába a Mohamed előtti időkben is szent helyként, templomként szolgált, s az arab nabateus nép Hubal istenségének szentelték, akinek ember formájú szobrát vörös achátból faragták ki, jobba karját arannyal pótolták ki. A Kába-templom további 360 szobrot tartalmazott, amik vagy az esztendő napjait, vagy a nomád arabok hitvilágának szereplőit jelezték. A fekete kő szentélye mellett további Kába-szentélyek is álltak, amikben egy-egy vörös, illetve fehér követ imádtak. A mekkai Kába azért kitüntetett, mert ezt tartják a világ közepének, fölötte a mennyek kapujával. Ez az a hely, ahol az égi világ találkozik a földi világgal, s az égből hullott kő is ezt a kapcsolódást hangsúlyozza. A hinduk egyébként úgy tartják, a Kába-kő valójában egy Siva-embléma.

A Mekkába 630-ban hódítóként érkező Mohamed személyesen zúzta össze a Kába-szentélyben imádott képmásokat, a Koránt idézve. Mohamed halála (632) után többször átépítették, felújították az épületet. 930-ban még a fekete követ is elrabolták fosztogató törzsek, s Kelet-Arábia oázisaiba vitték. Húsz év múltán került vissza a helyére a fekete kő, ami azóta is az iszlám világ vallási középpontját jelzi.

Irodalom:

Boddington, Harry: The University os Spiritualism, Spiritualist Press, London 1967
Crooke, William: Things Indian, Munshiram Manoharlal, Delhi 1972
Radnóti Miklós: Válogatott versek – Ikrek hava, Európa Budapest, 1996
Ipolyi Arnold: Magyar mythologia, Európa, Budapest, 1987.
MacKenzie, Donald A.: Myths of Babylonia and Assyria
Mereskovszkij, D.S.: Kelet titkai, Holnap kiadó Budapest, 1992.
Stutley, Margaret: Ancient Indian Magic and Folklore, Munshiram Manoharlal, Delhi 2001
Szepesi Attila: Kapuk és vendégek, Magyar Könyvklub, 2003
Tokarev, Sz.A. szerk: Mitológiai Enciklopédia, Gondolat 1988

53/2010.
Rácz Géza